Élet és halál között

Odabenn műszerek hangjai elnyomták a fülemben dobogó vér hangját. Két férfi szorgoskodott körülöttem: az egyik egy fecskendőt készített elő, míg a másik tűt szúrt a vénámba, végül egy tasak vért rögzített az egyik állványra. Rosszul érzetem magam és a hordágy sem volt olyan kényelmes, mint hittem, bár lehet, hogy csak a sérüléseim miatt tűnt olyan kényelmetlennek. Elszörnyedve figyeltem, ahogyan a zacskóból a vér egy csövön keresztül a testembe csurog. A vörös folyadék látványától egyszerre felfordult a gyomrom.

– Jól van, kislány! Most már csak rajtad múlik. Légy erős – súgta az egyik a fülembe.

Hörgő hangot hallattam, amikor próbáltam a lehető legnagyobb levegőt venni. A magas, nagyobb darab férfi egy újabb fecskendőnyi folyadékot nyomott belém, miután az állványra illesztett véres tasakból kifojt az utolsó csepp is; mikor a tű a bőröm alá hatolt, egy könnycsepp csordult ki szememből. Aztán kezdtek elhomályosodni a kép, szemem lassan csukódott le, végül mély álomba szunnyadtam.

– A műtőbe! Azonnal a műtőbe vele – ordította egy lágy hang.

– A műtőt már előkészítették a hölgy érkezéséhez. Hogy van?

– Nagyon csúnyák a sebei. Van törött csontja és valószínűleg belső vérzése is. A mentős, aki idáig ápolta, azt mondta, hogy a lány panaszkodott a gyomrára.

– Hozzák már azt az ágyat!

Erős kezek emeltek meg és raktak át egy kényelmesebb ágyra, majd betakartak. A jéghideg, kérges kéz a homlokomat súrolta.

– A láza is eléggé felszökött! – búgta egy mély, férfihang.

– Rendben, tolják a műtőbe! Én is azonnal megyek, csak bemosakszom.

– A hozzátartozókat értesítette már valaki?

– A helyszínen volt egy fiú és egy lány. A fiú azt állította, hogy a hölgy bátyja.

– Jól van kicsikém, most aludni fogsz. Amikor felébredsz, minden más lesz.

Minden más lesz – hangzottak el újra a szavak az agyamban, végül engedtem a mély, bódító álomnak.

– Cassandra! – szólítgatott egy ismerősen csengő hang.

Lassan nyitottam fel szemhéjaim, a szokatlanul erős fénytől pislogtam. Egy nővér állt az ágyam mellett, kedvesen mosolygott le rám, mikor a hangra felébredtem. Nem lehetett több mint huszonöt. Vékonyka, kerek arcán halovány mosoly jelent meg. Aprócska kezével gondosan kicserélte az üres infúziós tasakot és a helyére egy újat tett fel. Hűvös kezét meleg homlokomra simította, majd mikor látta, minden rendben, egy pohár vizet nyomott a kezembe, mellé egy fájdalomcsillapító tablettát.

– Hogy érzi magát? – kérdezte.

– Hát… voltam már ennél jobban is – mormoltam rekedtes hangon.

– Hamarosan jobban lesz. Csak adjon egy kis időt magának. Ellenben, ha nem bánja, én most távoznék…

– Persze, megleszek. Menjen csak – hörögtem fájdalmasan.

– Á… míg el nem felejtem. Odakinn várakozik a családja. Szeretnék magát látni. Beengedhetem őket?

– Természetesen. És köszönöm.

– Szívesen – mosolyodott el kedvesen, majd távozott.

A fehér ajtó ismét kinyílt, de ezúttal az anyukám lépett be rajta. Ráncos arcán fájdalmas mosoly suhant át, a szemei könnyesek és karikásak voltak. Helyet foglalt az ágyam melletti kis fehér széken és megfogta a kezem. Nagy megkönnyebbülés futott végig testemen, mert végre láthattam az édesanyám és végül is kijutottam a rablóim karmai közül. Csak éppenséggel szépen összeverve. Még így a kórházi ágyban is úgy festettem, mint egy kivert kutya; hajamat valaki vastag fonatba kötötte, ami a vállamon pihent.

– Jaj, kincsem, nagyon aggódtam érted. Annyira féltem, hogy elveszítelek. Abba belehaltam volna, ha ezt nem éled túl.

– Semmi baj anya, itt vagyok és élek – mosolyogtam.

– A bátyád mindenhol keresett téged. Az egész várost bejárta Lindy-vel…

– Én nagyon sajnálom. Én… Ne haragudj, anya!

– Dehogy haragszom rád, édesem. Hogyan is haragudhatnák?

Az ajtón kopogás hallatszott és a kis résen egy ismerős fej jelent meg. Arnold volt az, teljes pompájában. Boldogsága sugárzott a szemében, de nem úgy, mint eddig, most mintha aggódott volna. Miattam volt ilyen letört. Kedvesen vigyorgott egyet, majd intett a mögötte megbúvó Lindy-nek.

– Bejöhetünk? – kérdezte a barátnőm.

– Persze. Gyertek csak, van még itt bőven hely – feleltem vidáman.

Örültem; végül is nem úsztam meg a kórházat, de legalább ők itt vannak nekem, és mellettem állnak, szeretnek. Mi hiányzott még?

– Az én egyetlen barátosném! – visította. – Jobban vagy már?

– Mint akit az utcán kanalaztak össze – próbáltam viccelődni.

– Az a lényeg, hogy itt vagy velünk, húgi. Nagyon szeretlek, de ha még egyszer eltűnsz, megharaplak! – nevetett Arn.

– Ki tette ezt veled, Cass?

– Fogalmam sincs.

– Az orvosok azt mondták a trauma okozhatta az emlékek vesztését. De ránk mindig is emlékezni fogsz.

– Azt sosem feledném, mennyire fontosak vagytok nekem – pillantásom megtelt melegséggel.

– Nézd, húgi, mi nem erőltetjük ezt. De ha valamire emlékezni fogsz, tudni akarom a szemétládák nevét, hogy szétverjem őket.

– Ne csináld ezt, Arn. Erre nincs szükség.

– A fenéket nincs! – csattant fel. – Félholtra vertek, de te akkor se akarod, hogy megfizessenek azok a mocskok – morogta a hátát mutatva felém. – Idefigyelj, Cass! Míg a rendőrség meg nem találja a tetteseket, addig sehova se mehetsz egyedül! Megértetted?

– Igen, igen. Különben is, innen hogyan szabadulnék? Mindenhol nővérek meg orvosok nyüzsögnek.

Arn nehezen engedett, de miután megbékélt, azután órákon át beszélgettünk. A téma legtöbbször az elrablásomra és a bántalmazásomra terelődött. Arnold mindent tudni akart, csakhogy az emlékvesztésem közbeszólt.

– Az a szemét Ben! Jól leordítottam a fejét.

– Na, de Arn! Miért tetted ezt?

– Most meg miért véded azt a marhát? Úgy beszélt veled, mint egy közönséges kutyával. Miért hagynám ezt?

– Azért, mert nem tehet róla. Amit Grace tett vele az megbocsájthatatlan. Eléggé kiakasztotta Bent és még csodálkozol, hogy így beszélt?

– Akkor is, Cass. Megérdemelte. Nem te tetted ezt, hanem az a szarházi kis cafka. Akkor miért veled viselkedett így?

– Arnold fiam, elég lesz. Ne zaklasd fel a húgod! – parancsolt rá anya.

– Na, de…

– Semmi de. Fejezd be. Az orvosa megmondta, nem szabad most őt felzaklatni. Idővel visszatérnek majd az emlékek, de ezt nem lehet siettetni.

Este nyolc órakor mindenki elment. Egyedül maradtam a sivár, kihalt kórházi szobában. A folyosón csak az ügyeletes orvosok lépései hallatszottak a sötét folyosón. A szobában csak egy kis lámpa függött az ágyam felett a plafonon. Ügyetlenkedtem vele egy kicsit, végül sikerült felkapcsolni. A lámpa tompa fénye enyhén világította be a sötét helyet. Így már nem éreztem magam ennyire egyedül.

Az orvosom szerint egy jó pár napig nem mehetek haza a sérüléseim miatt. A törött csontjaimnak idő kellet, míg összeforrnak ezen kívül a hasamon lévő vágás elég mély volt.

Fogalmam sem volt, mikor aludtam el. Arra ébredtem, hogy egy ágyat tolnak a sarokba, amin egy majdnem velem egykorú lány feküdt. Elég kábának tűnt, ezért gondoltam, talán most műthették. A lány olyan mélyen aludt, hogy még a legapróbb zajra sem reagált. Az egyik férfi végignézett rajtam, majd együtt érző mosolyt villantott felém. Kedvesen viszonoztam. Nem mintha udvarolni akart volna, csupán kedvesnek akart tűnni a betegek szemében, amibe én is beletartoztam. Csak rám kellett nézni: csupa zúzódás és folt volt a testem, mégis ki akarnak nekem ilyen állapotban udvarolni? A gondolat megmosolyogtatott.

Teltek a napok én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az időnkénti hosszabb magányt. Na, de nem teljesen egyedül voltam ebben a kórteremben. Itt volt Melissa, egy aranyos, tiszta lelkű fiatal lány és néhány családtagom, akik időnként meglátogattak. Idővel megelégeltem a némaságot és szóba elegyedtem Melissával. Végül kiderült, milyen nagyszerű teremtés is ő valójában. Egyre jobban kezdtünk összeszokni. Azon kaptam magam, hogy minden legféltettebb titkon elmondom neki, ő pedig illedelmesen végighallgat, aztán ő is rákezd.

A testem hatalmas változáson ment át. A csontjaim lassan, de kezdtek összeforrni. Egyre jobban érzetem magam a bőrömben, bár a rémes emlékek a kínzásomról szerencsére továbbra se tértek vissza. Mintha egy útvesztőben ragadtam volna. Hiányzott a fény az alagútból, ami kivezetne a sötétség bugyraiból. Dr. Madesen szerint időt kell, adjak magamnak és talán jót tenne, ha leköltöznék vidékre, ott talán kitisztulna a fejem.

Nem mondanám, hogy nem gondoltam át az ötletet, mert nagyon is remek terv lehetett volna az emlékezéshez. Ott voltak a nagyiék is. Ausztráliában minden olyan csendes, és nyugodt volt, különben is már hiányoztak a nagyszüleim és a lovak; különösen Mistral, az én gyönyörű füstös fekete kancám. Emlékszem, milyen nehéz volt megválnom tőle. Olyan volt nekem, mint egy második testvér a bátyám mellet. Rengeteget lovagoltam, szinte minden időm ezzel a töltöttem. A nagymama sokszor veszekedett, hogy állandóan lovagolok, mi lenne, ha egy kicsit visszavennék belőle… Én meg fittyet hányva az egészre tovább folytattam. Jack, a lovászfiú mindig segített a felnyergelésben és az etetésben. Elég rendes fazonnak tűnt. A nagyi még mondta is, lehet, hogy tetszem ennek a fiúnak, mire kínomban elvigyorogtam. A papa természetesen ellenezte a nagyi felvetését. Féltett engem, talán csak nem akarta, hogy csalódjak a szerelemben. Apa is ilyen volt, mint a papa. Most meg itt fekszem a legnagyobbat csalódva a szerelemben, elveszítve azt, akit szerettem és mindig is szeretni fogok. Talán hagyjam elmenni? Biztos voltam benne, hogy ő már sosem fog úgy szeretni. Akkor meg minek szenvedek annyit a semmiért? Egyszer úgy is fel kell adnom…

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a szobatársam.

– I… igen. Persze. Mi olyan vicces?

– Elég fura fejet vágsz – nevetett jóízűen.

– Nem is igaz! Csak gondolkodtam...

– Elmondod? – kérdezte.

– Talán. Most azonban szükségem van egy kis levegőre – nyomtam meg a fejem fölött függő nővérhívó gombot.

A nővérke sietve érkezett hozzánk. Körbekémlelt, hogy vajon melyikünk hívhatta.

– Jó reggelt, kisasszony? Hogy érzi magát?

– Remekül. Viszont, ha nem lenne gond, szeretnék egy kis friss levegőt szívni.

– Ó… semmi gond. Akkor kinyitjuk az ablakokat.

– Nem. Én nem erre gondoltam. Szeretnék kimenni az udvarra…

– A doktornő nem biztos, hogy örülni fog ennek az ötletnek, Cassandra. Talán hagyjuk ezt pár nappal későbbre, amikor már rendben lesznek a csontjaid – mondta szárazon. Akaratlanul is dühös lettem.

– Ne aggódjon, amint a doktornő látja, hogy jobban van, engedélyezni fogja a sétát. Addig pedig pihenjen sokat!

– Rendben.

Sértődöttnek érzetem magam. Mi az, hogy Dr. Madesen nem engedi meg a sétát? Nem lehetek örökké az ágyhoz kötve, mint egy lebénult, szerencsétlen flótás. Azzal, hogy egész nap beszélgetek Melissa-val egy kevéskét sikerül elfelejtenem a honvágyat.

Arn meglátogatott délután, furcsa módon, egyedül. Épp benyitott, mikor Melissával elmerülten beszélgettünk. Meséltem neki az anyukámról, Arnról, Lindyről és még Benjaminról. Bár az utóbbiról nem sokat. Legfőképp a lovamat, Mistralt emlegettem, hogy milyen gyönyörű, és különleges állat is ő. Látszólag Lissának tetszett a mesém Mistralról, mert megkönnyezte a történetem.

– Szia, húgi!

– Szervusz, bátyus. Jó látni téged. Annyira hiányoztok. Haza akarok innen menni. Ne értsd félre Lissa, jó fej vagy, de a családom mindennél fontosabb nekem.

– Persze. Ez érthető is Cassie. Látom, mennyire szenvedsz nélkülük.

– Ó… Szia, biztosan te vagy Cass szobatársa. Arnold vagyok, a bátyja. Te meg minden bizonnyal Melissa, igaz?

– Igen. Örülök, hogy megismerhetlek. A húgod már sokat mesélt rólad, és Lindy-ről.

– Valóban? – nevetett, elpirulva.

Könnyed léptekkel közeledett felém majd gondolkodás nélkül lehuppant az ágyamra és átölelt, ahogyan mindig is. Szerettem az ölelésébe burkolózni, jó érzéssel töltött el. Imádtam a bátyám, ahogyan ő engem. Hiába veszekedtünk, ugyanúgy szerettük egymást. Anya boldog volt, hogy legalább mi itt vagyunk neki, ha apát már soha nem kaphatja vissza.

Végül ölelő karja elengedte a derekam, hagyta, hogy visszafeküdjek a kényelmes párnára téve fejem. Végigsimított összeszurkált kézfejemen. Az apró szúrt sebek még nem gyógyultak be, ezért érzetem még mindig fájdalmat, ha hozzáértek. Ő észrevette szenvedésem ezért elvette hatalmas tenyerét a kezemről. Átérzően bólintott felém. Legnagyobb meglepetésemre egy csokit húzott ki kabátzsebéből. Összehúzta a zipzárt a kabátján, majd kezembe adta a csokoládé szeletet. Nekem sem kellett több, egyből kirántottam a kezéből. Napok óta nem ettem csokoládét és ez most rettenetesen jól esett.

– Jaj, Arn – mondtam teli szájjal. – Egy angyal vagy! Szörnyű ez a kórházi kaja.

– Tudom én, azért is csempésztem be egy csokit neked. Bá nem tudom, ehetsz-e ilyet…

– Kit érdekel?! Ilyen koszt mellet meg pláne.

– Csak le ne bukjunk a doktornő előtt – mondta nevetve.

– Nyugi, a doktorina ritkán néz be hozzánk, akkor is csak pár szót váltunk, utána meg lelép – mormogta az orra alatt Lissa.

– Akkor oké.

Arnold órákat töltött itt velem, sokat nevettünk, és ahogy láttam, eléggé megkedvelte Melissát. De persze Linnek nem kellett aggódni, ugyanis nem lesz ebből szerelem. Egyre jobban azt éreztem, hogy Lindy-t és a bátyámat a jó Isten is egymásnak teremtette. Amióta megismerték egymást, azóta elválaszthatatlanok. Természetesen a barátnőmnek vannak hülye megszólalásai vagy szokásai, de mind ez kutyafing, ahhoz képest ami Grace és Ben között zajlott le. Tényleg, hogy felejthettem el Boomert... Hisz ő volt a másik legkedvesebb állat az életemben, én meg elfeledem. Vajon anya és Arnold etetik őt, és szeretgetik helyettem? Vagy szegény még most is engem vár, mit sem tudva hollétemről.

– Arn?

– Tessék?

– Mi van Boomerrel?

– Ó… ő jól van. Majd kicsattan. Csak közben rettenetesen hiányzol neki, látom én rajta.

– Ki az a Boomer? – kérdezte Lissa.

– A kutyám. Még nem meséltem róla. De ígérem, bepótoljuk.

Közben cuki mosolyt villantottam a testvérem felé, aki már menné készült. Gyorsan még homlokon csókolt, majd szótlanul távozott. Ezek után már nem volt kedvem beszélgetni, ezért hosszas bocsánatkérések közepette aludni tértem. Még hallottam, ahogyan Melissa is így tesz.

Rettentő mélység tátongott előttem. A vakító sötétben semmit sem láttam. Bőröm reszketett a hidegtől, a szívverésem is felgyorsult. Hiába ordítottam, a sötétség elnyelte azt. Halovány fény pislákolt fel előttem, majd homályos alakok vetődtek elém. Nehéz lett volna megmondanom, kik lehettek, a sötétség miatt. Az alakok egyre közeledtek felém, így már jobban kivehetővé vált kilétük előttem. Mi ez? Talán egy emlékfoszlány? Vagy csak a képzelet játéka? Aztán legnagyobb megdöbbenésemre az egyik megszólalt mély, bódító hangján, miután vérfagyasztó sikoly vette át a néma csendességet. Egy újabb emlékkép. Hát persze az emlékeim peregnek le most előttem. Végre megtudhatom, ki tette ezt velem. De minden erőfeszítésem hiába való volt, az árnyékok nem voltak összefüggőek. Nem bírtam kivenni az arcokat, vagy megismerni azokat. És minél jobban erőlködtem, annál nagyobb fájdalom suhant át gyengült testemen.

Felriadtam. A szívem ezerrel vert, levegőhöz alig jutottam a reszkető félelemtől. Vissza akartam kapni az emlékem, de nem ilyen áron. Remegő kezem az ágy oldalt kaparta. Körmeim belevájtam a kemény tapintású műanyagba. Hatalmas erőfeszítések közepette sikerült elrendeznem magamban a történteket. Csillapodott hirtelen fulladásom és szívverésem is. Mellettem Melissa mélyen aludt, a szuszogásból megítélve nem igen riadhatott fel rám. Nagyot lélegeztem, mire tüdőm megtelt az áporodott, fertőtlenítő szaggal keveredett levegővel. Körbepillantgattam a csendes, sötét szobán. Visszavetődtem az ágyba és próbáltam visszaaludni, de ezúttal szerettem volna megúszni álmok nélkül.

– Ébresztő, Cassie! – suttogta a hang.

– Na… mi van? – feleltem morcosan, még félálomban.

– Itt a reggeli ideje! – mondta a szobatársam.

– Fúj, mi ez a rémes szag?

– Kérlek szépen, ez tojásrántotta lenne.

– Nem kérek – morogtam a párnát a fejemre húzva.

– De Cassie, enned kell valamit! A doktornő megmondta.

Ellenkezésem ellenére, Lissa elém tolt egy tányér ételt egy szelet kenyérrel és egy pohár gőzölgő citromos teával. A citromos ital illata az orromba ivódott. Gondolkodás nélkül a bögre után nyúltam és kortyolgatva iszogattam a forró italt. A folyadék a torkomon végigfolyva átmelengette az egész testemet. A rántottához hozzá sem nyúltam, a szagból megítélve, a gyomrom egyáltalán nem kívánta.

Undorodva toltam félre a fehér, műanyag tálcát, az üres bögrével, és érintetlen rántottával.

– Ühm… Megehetem, ha neked nem kell? – kérdezte félénken.

– Persze. Egyél csak. Én már rosszul vagyok, ha csak ránézek is.

Némán szuszogva feküdtem, miközben Lissa a rántottájával babrált. Úgy gondoltam, ideje egy kis leltárnak. Megtapogattam a hasam, mert emlékeztem, hogy volt rajta egy mély vágás; ha jól számoltam, öt öltéssel volt összevarrva a seb. Hála az égnek, hogy a belső szerveim nem fordultak ki a helyükről – erre a morbid gondolatra savanyúan elfintorodtam. Éreztem, hogy az arcom még mindig fel van dagadva és az ablaküvegen megjelenő tükörképem tanúsította is: az ütések nyomai kékesliláról zöldre és sárgára színeződtek. Mikor levegőt vettem, még mindig szúrt az oldalam és a doki mondta is, hogy két bordám megrepedt. Örültem, hogy nem törtek el, mert akkor elég nagy esély lett volna rá, hogy átszúrhatják a tüdőmet. Egyértelmű volt, hogy a bokám se sértetlen: vaskos gipszbe volt bugyolálva az egész jobb lábam… Ó, szuper. Tehát akkor nem csak a bokám tört el, hanem még más szerencsétlenség is történt a lábammal.

Eltöprengtem rajta, hogy vajon meddig húzhattam volna ki, ha nem sikerül kinyitnom az ajtót és nem találom meg azt a pár ampullányi adrenalint, ami azon a koszos komódon feküdt. Akkor valószínűleg már esélyem se lenne arra, hogy élve kijussak onnan. Lehet, hogy nem kellett volna, de mégis halványan mosolyogva gondoltam arra, hogy azok a tuskók most mit szenvedhetnek ott, miután a kezembe akadt az a jó kis ütő. Szinte emberfeletti erőt adott az adrenalin; azt hiszem, ilyen, ha az ember szárnyal az epinefrintől.

Tudtam, hogy valamennyire a tűzzel játszom, ha megpróbálom előhívni az emlékeimet – ha egyáltalán ez lehetséges – mégis lehunytam a szemem és a legutolsó emlékképemre koncentráltam. Csak azt a sötét helyet láttam magam előtt, ahol foglyul ejtettek: a koszos, nedves aszfaltot, a parkolóban álló kocsik kerekeit, majd hirtelen fény hasította szemembe, mikor egy kocsi reflektora az arcomba világított; valaki megütött: az államon, a hasamon…

Észre se vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetem csak akkor, mikor riadtan felpattant a szemem. Melissa olyannyira elmerült az evésben, hogy észre se vette, ahogyan zilálok.

Élesen a párnába nyomtam a fejem és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Valahogy ki kellett kecmeregnem a gödörből, aminek jelenleg a peremét fogom, mert ami még mindig visszahúz azok az elrablóim, akik még így, látatlanban, csupán a homályos emlékeken keresztül is igyekeznek visszarántani.