2014. december 22., hétfő

Az ellenség csapdájában

Kavargó érzelmek rohamozták meg az agyamat. Testem reszketett a fájdalomtól, a hideg fuvallattól dideregni kezdtem. Az üvegablakok keretei erős fából készültek, ám az apró réseken, melyek az ablakon tátogtak zord hideg áramlott be a sötét helységbe. Még a báli ruhám viseltem, mely cafatokban lógott derekamon, és az alsó szoknya része csupa sár volt. Oldalra tűzött hajam az izzadságtól összetapadt és kócosan terült szét. A ház kihaltnak tűnt, nem hallottam semmi zajt, vagy hangokat, pedig meg mertem róla esküdni, hogy az a négy valahol itt van a közelben és árgus szemekkel figyel, nehogy megszökhessek.
Összeszedtem minden erőm, bátorságom és az ablak felé battyogtam, kinéztem, de odakint is, ahogy idebenn csend és nyugalom honolt.
Kiáltani feleslegesnek tartottam, mert úgysem hallotta volna meg senki sem, maximum az elrablóim. Innen lehetetlen lett volna menekülni. Minden apró lehetőség, ami a fejemben ötlött elhomályosult. Nem tudtam már ésszerűen gondolkodni.
Odakinn eleredt az eső; a kövér cseppek hangosan kopogtak a szemközti fészer bádogtetején. Egyedül éreztem magam és féltem. Próbáltam elterelni a figyelmem, lefoglalni magam, nehogy erőt vegyen rajtam a pánik: az ablakon kúszó esőcseppeket számoltam. Fogalmam sem volt, hogy mikor jutok ki innen. Ahogy az üvegre pillantottam felötlött bennem, hogy megkísérelhetném kitörni, de nem volt rá lehetőségem, hogy mindezt hangtalanul tegyem meg.
Végül teljesen elvesztem az éjszakában; nem bírtam tovább ébren maradni.
Idegen hangokra ébredtem, sőt inkább kiabálásokra. Két fiú veszekedett az ágyam mellett. Homályos látásommal, nehezen kivehető volt a két alak, ám sikerült elkapnom pár beszédfoszlányt.
Azt mondtad, a lány erős! – ordította
Igen az. Meglátod, csak teteti. Az, hogy elájult, nem jelent az ég világon semmit. Attól még nyugodtan fogva tarthatjuk – felelte a másik.
Ez már beteges Chris, hisz semmi olyat nem tett, amiért meg kéne kínoznunk őt. Meg fogjuk ölni ezzel.
Jaj, dehogy. És különben is ő kezdte. Vagy nem emlékszel, tökön rúgott a kis ribanc? Fogd vissza magad! Csak akkor gyere, ha majd szólok! Megértetted?!
I… igen – dadogta idegesen.
Akkor meg mire vársz? Húzz el innen! – fortyogott dühében Chris.
A másik fiú némán elhagyta a szobát, egyedül hagyva engem ezzel a pszichopatával. Chris hangosan közeledett az ágyamhoz. Résnyire nyitott szememen keresztül láttam, milyen szánalmasan nézett rám. Erővel megbökött, hogy ébredjek fel. Lassan nyitottam fel szemem, mire máris megkaptam a nap első pofonját, aztán még egyet, és még egyet. A szám felhasad; éreztem a vérem fémes ízét, ami lassacskán csordogált le az államon.  Chris megnyalta száját, mint aki a véremre éhezik. Undort éreztem iránta, gyomrom felfordult a látványtól. Egyszerre undorodtam és rettegtem tőle, de nem attól, mert megütött, hanem magától az embertől. Arcom elé tettem kezem, elhárítva a következő ütést. Christian nevetett, mint aki megnyerte a főnyereményt. Csakhogy én nem adom meg neki ezt az örömet. Elhitettem vele, hogy behódoltam, aztán a legeldugottabb fegyverrel győzöm majd le.
Még így, véresen is szexi vadmacska vagy – mondta negédesen.
Te elmebeteg… – nyüszítettem fel. – Mit akarsz még tőlem? Ha agyon versz, nem érsz el nálam semmit.
Tévedsz. Nem foglak agyon verni, csak szórakozom egyet.
Gusztustalan vagy! – köptem egyet, mire a véres váladék Chris előtt, a padlón landolt.
Te szuka! Hogy mertél leköpni?
Figyi, haver, te süket vagy, vagy hülye? – kérdeztem. – Nem téged köptelek le, a padlóra ment – fröcsögtem, majd fájdalmasan felnevettem.
Kár volt vele szemétkednem, mert jött a következő ütés, ami ezúttal a gyomromon talált.
Hm… Úgy látszik, nem törtelek még be eléggé.
Hangtalan sikítás áramlott ki az ajkaim között, ahogyan némán remegett a testem a fájdalomtól. Már csak idő kérdése volt és végleg összeomlok, ezzel Chris kezébe adva a gyeplőt. Szemeim könnybe lábadtak az erőlködéstől. Próbáltam felülni, de a fájdalom, ami a gyomromból tört fel nem hagyta. Kezemmel tapogatni kezdtem a nyakláncom után, ami még tegnap a nyakamban volt. Valahogyan lekerült rólam, vagy valaki szándékosan vette el.
Ha a nyakláncod keresed, akkor rossz hírt kell, hogy közöljek, ugyanis elhagytad az elrabláskor.
Mi? De az a nyaklánc nekem nagyon fontos, még az apukámé volt – szipogtam.
Jaj, de szomorú dolog ez. Térj észhez, ribanc. Innen nincs kiút! Fogd fel végre! – ordította artikulálatlanul.
Leheletéből áradt a cigaretta és az alkohol keveréke, mikor túl közel hajolt hozzám.
Idő kérdése és végleg az enyém leszel. Senki másé, csak az enyém – sziszegte a fülembe.
Álmodj csak. Engem sosem kapsz meg. Soha nem érdemled ki a szerelmem.
Szerelem? Ugyan már! Ki mondta, hogy szerelmet akarok tőled?
Akkor mit akarsz?!
Már korábban mondtam. Szórakozom egyet veled.



Fogalmam sem volt mekkora bajban vagyok és ezek az ütések még csak a kezdetet jelentették, a vég még rettenetesen messze kellet, hogy legyen. A számból fojt a vér, arcom tele volt karcolásokkal, véraláfutásokkal a mértéktelen pofonoktól, hasam kék-lila foltos volt, és még ki tudja, mennyi ilyen sérülés kerülhet a testemre.
Christian végül beérte mára ennyi veréssel, aztán összeroskadva hagyott magamra. Innen nem volt menekvés, egy porfészekben kellet sínylődnöm, ki tudja meddig. A lényeg, hogy Chris és a haverjai kiélvezzék rajtam a hatalomvágyukat. Igazi pszichopaták voltak: csak az érdekelte őket, hogy lássák a szenvedésemet, a kínt, ami úrrá lesz a testemen.
Bármit megadtam volna azért, hogy láthassam a testvérem, anyukám, és a legjobb barátnőmet, Lindy-t. Benjamin most a legkevésbé sem érdekelt azóta, ahogy velem beszélt a bálon. Szívem megsajdult, ha csak arra a percre gondoltam. Vajon akkor is így fogadja majd az igazságot, ha korábban mondom el? Grace sokkal elővigyázatosabb volt, mint gondoltam volna. Biztos voltam benne, sejtette, hogy beszélni fogok Bennek erről az egészről.
Chris minden nap meglátogatott és újabb ütésekkel ajándékozott meg, ami egyre jobban szétzúzta a testem. Nem volt más célja, hogy meghódítson vagy, ahogy ő mondaná: „betörjön”. Különösképp élvezte, ha kínozhatott, de mégis az volt a fura, hogy nem érdekelte semmi sem, csak kínozni akart. Ettől indult be. Mintha csak a vérében lett volna a kínzás mestersége. Nap-nap után telt el és még mindig nem volt menekvés erről a piszkos helyről.
Egyik nap különös dolog történt. Elmaradt Christian szokásos látogatása. Helyette Matthew jelent meg és gyötört. De ő valamiért másabb volt, mint Chris. Ő nem bánt el velem olyan csúnyám, mintha sajnálatot érzett volna irántam és csak kötelességből csinálta volna az egészet. Hiába, hogy fájdalmat okozott így is, mégis akaratlanul kiszaladt a számon egy megkönnyebbül sóhaj. Fáj, de legalább nem annyira. Matt észrevette, és még egyet vágott az arcomba, de ez erősebb volt, mint a többi. Fájdalmasan felszisszentem, majd remegő ujjakkal tapogattam meg az arcom. Becsuktam szemem, hátha csak egy álom az egész, de képtelen voltam elhitetni magammal. Sajnos a valósággal álltam szemben. A kőkemény valósággal.
Gondoltam, megérintem a fiú kezét, hátha csillapítható az irántam érzett dühe. Félénken fogtam meg a hatalmas kezét, mire mintha égette volna az érintésem hirtelen elrántotta a karját. Erősen meglökte a mellkasom én pedig visszazuhantam a mocskos ágyra. Mielőtt becsukta volna az ajtót a földre rakott egy tálcát egy pohár vízzel és egy szelet kenyérrel. Ennyi nap után végre nem kell éheznem. Négy teljes napon át voltam étel nélkül és most a jó Isten meghallgatta az imám.
Próbáltam takarékoskodni a folyadékkal, de képtelen lettem volna lenyelni a számban kavargó véres löttyöt, így inkább kiköptem. A víz hidegen mosta végig kiszáradt torkomat; jól eső érzés volt, hogy végre megszűnt a kaparó érzés. Az üres tálcát visszadobtam a poros linóleumra.
Egyre jobban éreztem, a gyomrom nem ég már annyira az éhínségtől. Kellemes fuvallat fújt a hajamba. Aludni semmi kép nem akartam világos nappal, ezért felálltam és az ablak elé sétáltam azzal töltve az időt, hogy a kint süvítő szél munkáját figyelem.
A tiszta, kék égen bárányfelhők úsztak, a nap sugarai beragyogták a sötét szobát, hol csak egy ablak volt, az is berácsozva. Élettelen tekintettel figyeltem a távolban kergetőző leveleket, amiket a szél időről időre felkap, majd letesz. Azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék… bárcsak én is olyan szabad lehetnék, mint azok a levelek. Torkomból keserves sírás tört elő. Hulltak a könnyeim, mert haza vágyódtam, és mert bezárva tartottak. Ezek a vadállatok elvették a szabadságomat.
Leültem a hideg linóleumra és vizenyős szemekkel bámultam a semmibe. Mit tehettem volna? Teljesen egyedül voltam, míg a többiek valahol szórakoztak, vagy éppen másokat kínoztak halálra. Ritka alkalom volt, amikor verés nélkül megúsztam az elkövetkező napokat. Általában mindig kaptam egy-két pofont vagy oldalba rúgást. Egész nyugodtan sorolhatnám még, de kinek jó ez? Senki sem szeretne úgy szenvedni, ahogy én.
Nem hittem már semmiben, még a reményben sem. De a sors kiszámíthatatlan, képes akkor és olyan formában lehetőséget adni, amire egyáltalán nem is számítottunk.
A hatodik napon láttam, ahogyan a srácok elhagyják a házat; éppen az ablakomtól vagy tíz méterre sétáltak el. Az ágyamon ültem és fejemet a hideg üvegnek döntöttem, miközben a távolodó alakokat néztem. Kétségbeesetten túrtam ujjaimmal a hajamba és sikerült valami vékony, hosszúkás dolgot kitapintanom csomókba tapadt tincseim között. Egy hullámcsat volt. Értékes másodperceket pazaroltam arra, hogy a vékonyka fémdarabot bámuljam, míg észbe nem kaptam. Talpra küzdöttem magam, de olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy pár lépés után a földre rogytam. Négykézláb másztam el az ajtóig és tanulmányozni kezdtem a zárszerkezetet. Nem volt valami túl modern darab, így egy pillanatra felvillant a fény az alagút végén. A kulcslyukba illesztettem a csatot és fél kézzel nyújtózkodva igyekeztem valamit csinálni. Nem tudtam, hogy hogyan kell zárakat feltörni, ezért nem tudtam mást csinálni csak mozgattam ide-oda a fémdarabot a zárban. Nagyjából félórányi szenvedés után hallottam azt a kattanást, ami visszhangzott az egész szobában. Ujjaimmal tétován markoltam meg a kilincset, majd lenyomta és csodával határos módon a fémajtó kinyílt. Egy percnyi pihenőidőt adtam magamnak, majd a földön kúszva indultam el. Egy folyosón másztam végig, ami egy szegényesen berendezett nappaliba vezetett és amint láttam, csak ennyiből állt a ház. Tekintetem azonnal a bejárati ajtóra tapadt. Csak pár méter választott el a szabadságtól, de az Úr adta, az Úr elvette. Távoli hangokat hallottam; túl sokáig babráltam a zárral és már lassacskán vissza is értek az elrablóim. Idegesen nyüszítettem, majd megpróbáltam talpra állni. Még ha gyengén is, de talpon maradtam és igyekeztem találni valamit, amivel kijuthatok, például, ha kitöröm az ablakot, mivel csak az én szobámban volt rajta rács. Egy kopottas, magas fehér komódon tapogatóztam; csupa por volt a teteje és nem találtam semmi olyat se, amivel képes lettem volna kiszabadulni. Egy szék állt a párkány alatt, de aligha tudtam volna felemelni. Élesen kapkodtam a levegőt, majd a pillantásom egy zipzáras kis táskaféleségen állapodott meg. Sietve, szinte széttéptem, ahogy kinyitottam a neszeszerhez hasonló táskát. Egy fecskendő, tű és két színtelen folyadékkal teli ampulla volt benne.
Adrenalin – suttogtam a címkén álló feliratot. Okos pszichopatákkal volt dolgom. Tudták, hogyha túl messzire mennének, akkor belém tolnak egy kis adrenalint és máris újra sínen vagyok.
Az agyamat elöntötte a düh, hogy mire lettek volna képesek, csakhogy addig élősködhessenek rajtam, míg… Letéptem a borítást a fecskendőről, majd összeszereltem a szerkezetet és teleszívtam; megmarkoltam és beledöftem a combomba, majd a testembe eresztettem a hormonbombát. Újraszívtam a fecskendőt és kétampullányi folyadékot fecskendeztem a húsomba. A cucc kiesett a kezemből; a testem vibrálni kezdett és már teljesen tompának éreztem a sérüléseimből sugárzó fájdalmat. A szívverésem felgyorsult, a vér hangosan dobolt a fülemben. A testem életre kelt, érzékeim kiélesedtek, a levegő szélsebesen áradt ki és be a mellkasomból. A pillantásom körbecikázott a helyiségben és egy fém baseballütőn állapodott meg. Ahogy egyre közelebbről hallottam a srácok hangját, azzal arányosan nőtt bennem a feszültség. Felkaptam az ütőt éppen akkor, mikor az ajtó kivágódott. Chris, mint a bandavezér lépett be elsőként; a képén elterülő gondtalan mosoly meghökkent grimaszba torzult, mikor meglátott. Merészen elvigyorodtam és megmozgattam a kezemben az ütőt. Elvetemült kiáltással vetette magát felém. Az adrenalin jótékony hatásaként fürge lettem és még azelőtt pofán ütöttem a baseballütővel, hogy hozzám tudott volna érni. A bandavezér után jöttek a többiek, de nekem az az előnyöm volt velük szemben, hogy a véremben tombolt az epinefrin és egy fémütő volt boldog tulajdonosa voltam. Mattet is az arcán találtam el és azzal a svunggal, ahogy a képére vertem vagy két-három foga repült ki a szájából. A következő pasas elkapta a derekam és a földre rántott, majd az arcomba öklözött, de meg se éreztem. Két kézzel fogtam meg az ütő nyelét és a fickó hátára vágtam, mire a teste lefordult rólam. Nem volt időm felállni, mert azonnal ketten jöttek felém. Lesújtottam rájuk az ütővel, olyan erővel, hogy ripityára tört az arccsontjuk. Talpra küzdöttem magam és mire egyet pislanthattam volna, Chris hátulról átölelt. Megpróbáltam kiszabadulni, de túl erősen szorított a karjaival. Erősen lélegeztem be a helyiség áporodott levegőjét. Összepréseltem a fogaimat, majd lehajoltam és dühös kiáltással suhintottam a terpeszállásban lévő lábaim között hátra.
Nesze neked rántotta, faszkalap – morogtam Chris összegörnyedt teste felett, majd kiütöttem a többi fogva tartómat is.
El se tudtam volna képzelni, hogy hogyan lettem volna minderre képes, ha nem lövöm be magam adrenalinnal. Szinte hihetetlen volt, amit véghezvittem, de ez a szupererő sem tartott örökké. A baseballütő hangosan koppant a padlón, mikor kiesett a kezemből.
Nem késlekedhettem, mert a szervezetem dolgozott és a testemen uralkodó láz minden egyes pillanattal csökkentette a bennem keringő epinefrint, azaz az adrenalint. A tőlem tellett leggyorsabb tempóban igyekeztem távolabb kerülni ettől a pokoli helytől és mivel nem öltem meg azokat a mocskokat, reméltem, hogy nem találnak rám újra.
Még fogalmam sem volt, hogy hová visz az utam. De az biztos, el innen, jó messzire, amíg a lábam bírja. A távolban kiabálást hallottam. Biztosra vettem, valamelyik szemétláda fiú lehetett. Nem állhattam meg, nem akartam visszakerülni oda, ahonnan már egyszer kijutottam. Nagy levegőt vettem és reménykedve továbbmentem, hogy találok erről a siralmas helyről valami kiutat. Most, hogy már kijutottam újra kezdtem reménykedni.
Minden csendes és kihalt volt. Az út szélén szemeteszsákok sora terült el a földön, rettenetes bűzt árasztva magukból. A gyomrom összeszorult; émelyegtem a rettenetes szagtól és a gusztustalan látványtól. Kóbor kutyák tépkedték szét a zsákokat, melyből a rohadt ételmaradékok szinte kifolytak a járdára. A szerencsétlen ebek lakmározni kezdték a maradékokat, miközben egymásra morogtak. Egy pillanatra álltam meg, hogy megfigyeljem fura viselkedésüket, és hogy szusszanjak egyet, de mivel az egyik rám vicsorgott, nem tétovázhattam. Tovább kellett mennem. Minél többet gyalogoltam, annál messzebb kerültem a rémálomtól.
A kihalt utcán autók gurultak el, meg sem állva, hogy segítsenek rajtam, pedig eléggé feltűnő jelenség voltam, ahogy ott szerencsétlenkedtem az út szélén. Csak pár napra tűntem el és minden ennyire megváltozott? Az emberek ennyire nem törődnek másokkal?
Közben eleredt az őszi eső. Hajam csapzott volt, és kócos, az izzadságtól, és a zsírtól tapadt össze. Hat napig vergődtem egy kihalt házban. A legkevésbé sem volt esélyem lemosdani, vagy hajat mosni. Bűzlöttem mint a kivert kutya. A beton csupa sár volt, a ruhám alsó szegélye is csapzott tőle. Lábaim egyre jobban sajogtak a sok járástól, az adrenalin is kiszállt belőlem. Reménytelenül csuklottam össze a sárban, teljesen elvesztve eszméletem.


-          Istenem. Lindy, gyere ide! – kiáltotta egy idegen mély, férfias hang.
-          Cassie?
-          Hozd a takarókat a kocsiból! Menj már!
-          Azonnal.
-          Mit tettek veled, drága húgocskám?
-          Itt vannak.
-          Jó, tekerd be vele a testét, és hívd a mentőket. Annyi ideje nincs, hogy mi vigyük be egy kórházba.
-          Rendben. – szipogta egy kellemes, megnyugtató női hang.
-          Minden rendben lesz, Cassie. Rendbe jössz. Te jó és a teste… - kezével végigsimított a felsértett bőrömön, mire égető fájdalom tört fel belőlem.
-          A mentők hamarosan itt lesznek. – szipogta a lány.
-          Semmi baj Lindy. Ne sírj! Minden rendben lesz.
Minden felgyorsult. Az imént még a földön feküdten, most meg erős karok szorítottak, öleltek magához. A távolban a sziréna hangja törte meg a csendet. Vészesen közeledett. Végül a mentőautó előttünk állt meg. Két egyenruhás férfi közeledett felénk, hangos léptekkel. Egy hordágyat toltak, majd az ismerős hanghoz tartozó fiú ráfektetett. Egy aprócska pillanatra sikerült felnyitni nehezedő szemhéjam. Hirtelen Arnold és Lindy aggódó, fájdalmas arca villant fel előttem. Mindketten rettenetesen aggódtak értem. A bátyám bátorítóan karolta át a barátnőm, aki reszketett a sírástól.
-          John, hozz egy tasak AB minőségű vért. Elég sok vért vesztett ez a szegény pára. – búgta az egyik.
-          Rendben kislány, erősnek kell lenned! Nem hagyhatsz itt minket. Anya, én, meg Lindy is nagyon szeret. – a bátyám erősen szorította elhalt kezem.
-          Sajnálom uram, de azonnal indulnunk kell. A lány meghalhat, ha nem műtik meg azonnal. Belső vérzése is lehet. Azt nem élni túl, ha nem szállítjuk időben a Mária kórházba.
-          Menjenek! Mentsék meg a húgom életét! Kérem! – könyörgött.
-          Mi mindent megteszünk, de nem ígérhetünk semmit.

A két mentős megvárta míg elbúcsúztak tőlem, aztán betoltak az autó hátuljához.

3 megjegyzés:

  1. Tisza undok vagy!!Mért a legjobb résznél fejezed be??>.<
    Amúgy nagyon tetszik várom a folytit...!:D:)

    VálaszTörlés
  2. Hamarosan folytatòdik Cassandra drámával teli története.

    VálaszTörlés