A nagy nap

Egész éjszaka csak lestem ki a fejemből, egyszerűen nem bírtam elaludni. Talán a holnapi nap miatt vagyok ilyen, vagy csak simán az idegesség lenne az oka? Még Boomer is virrasztott velem, biztosan megérezhette mi a gondom. Álmatlanul hánykolódtam a megvetett ágyon. Talán mégsem kellet volna meginnom azt a nagy pohár feketekávét.  Már késő bánat – mondtam magamban. A fejem is kezdett fájni, egyre rosszabbul érzetem magam a bőrömben. Valahogyan muszáj lesz egy keveset pihennem, mert holnap nagy nap lesz. Lindy biztosan már korán reggel visítozni fog, ha meglát engem karikás, vizenyős szemekkel. Ha jól emlékszem, még meg is fenyegetett, ha nem alszom, akkor megharap.

De hát mégis hogyan, ha egyszer sehogy sem megy? Kényelmetlenül lehajtottam fejem a puha, tollas párnára, és lecsuktam egyre elnehezülő szemhéjam. Egy ijesztő álomkép furakodott be a fejembe, amitől rettenetesen megijedtem; minden olyan reálisnak tűnt, mintha valóságban játszódtak volna le a képsorok. Az egyiken belecsöppentem egy szenvedélyes pillanatba, a másik percben pedig még olyan nyugodt volt minden aztán, egy idegen, metsző, mély, férfias hang éles kiabálása, és egy aprócska női hang forrt egybe. Nem lehetett tudni, mi okozta a veszekedést, vagy melyik ki volt, a sötétben csak árnyak látszottak. Azután egy icipici fény vetődött a férfi felé, ami engedte árnyékos arcvonásait megmutatni. Felismertem az arcát, a gyönyörű szürkéskék szemeket, a puha, átható tekintetet, duzzadt ajkát, és szépen ívelt nyakát. Ekkor már tudtam, ki az a sötétben, és azt is, hogy kivel vitatkozik. Benjamin. Csak ő lehetett, a másik, az pedig én voltam. A vita magja még nem volt világos számomra, de tisztán kivehető volt, hogy a lány, vagyis én sírok; végigremeg a testem, és reszketek a hidegtől. A fiú láthatólag ideges volt, minden arcizma megrándult és a fogát csikargatta.

De várjunk csak! Én a báli ruhámat viseltem. Nem, az nem lehet. Ez csak egy álom. Így most már világossá vált a veszekedésünk tárgya is. Grace. Ő volt minden baj okozója. Álmomban minden csínytevése napvilágra került.

Lindy-nek köszönhetően már tudtam, mit is kell tennem. Ma véget vetek minden gonoszságnak, akkor is, ha én szívom meg a végét. Bár sejtettem mekkora szarban leszek, ha elmondom Bennek az egész sztorit. De ha nem mondom el, azt hiszi, hogy szándékosan titkoltam az igazságot. Még csak az hiányzott volna, hogy Grace mellé álljak és végig nézzem, ahogy az egyetlen igaz szerelemem elszenvedi élete legnagyobb fájdalmát. Szeretem, szeretem, és épp ezért ott leszek, és elmondok mindent.

̶ Kislány, ébresztő! Hasadra süt a nap! Vagy elfelejtetted ma van a nagy nap? – sivította Lindy a fülembe.

̶ Jaj, ne ordíts már, nem látod, hogy alszom? – mormogtam álmosan és a fejemre húztam a takarót.

̶ Te jó ég, a szemed… A szemed olyan… Szinte levesestányérnyik a karikáid. Ugye nem bírtál aludni? Megint betermeltél egy csomó kávét, igazam van? – morgott rám.

̶ Ne már, Lyn. Fáradt vagyok.

̶ Nem jelent neked semmit, hogy ma fellépsz? Nem hagyhatod cserben Trace-t, hisz ő tesz neked szívességet!

̶ A fenébe is… Tudom. Kérlek, ne légy mérges, de totál kivagyok.

̶ Én nem, de ő igen, ha cserbenhagyod este!

̶ Oké, oké. Felkelek és rendbe rakom magam. Csak ne visíts könyörgöm, szétszakad a fejem! – nyöszörögtem fáradtan.

̶ Azon segíthetünk.

Abban a pillanatban adott a kezembe egy szem fájdalomcsillapító gyógyszert, és egy pohár vizet. Gondolkodás nélkül a lenyeltem a tablettát; azonnal megéreztem a belőle áradó kesernyés ízt, majd’ felfordult a gyomrom tőle. Hiába döntöttem le az egész pohár vizet, továbbra is éreztem a gyógyszer ízét. Megborzongtam és az ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat. Lindy együtt érzően bólogatott felém, mire szeretetteljesen átöleltem. Amikor lepillantottam, akkor tűnt fel, még mindig a tegnapi ruháimat viselem. Azonnal szükségem lesz egy kád forró vízre és egy kis habfürdőre. Lindy megelőzött, kecsesen lépkedett a balerina cipellőjében, majd gondosan megnyitotta a csapot és pár percen belül az egész szoba párában úszott. Még leellenőrizte a víz hőmérsékletét, megfelelő-e, aztán intett, hogy jöhetek fürödni.

A fürdőzés jót tett bőrömnek és a fejem sem fájt már annyira. Eddigi beesett, sápadt arcom selymessé és puhává vált. A szemeim körül is eltűntek azok a fránya karikák, de attól függetlenül még égtek a fáradtságtól. Lindy egy száraz törölközőt nyújtott a résnyire tárt ajtón. Amikor a bőrömhöz ért a puha darab, egyszerre olyan érzés öntött el, mintha egy plüss macit ölelgetnék magamhoz. Testemet szárazra töröltem, majd felkaptam egyik kedvenc köntösöm és visszatértem a szobámba, ahol Lindy már kipakolgatta a különböző sminkeket, fodrászkellékeket. És még csak reggel tíz óra volt.

̶ Na, látom jót tett veled az a fürdő! Sokkal szebb színben festesz, kisanyám!

̶ Jobban is érzem magam – sóhajtottam elégedetten, majd újra a Lindy által kipakolt cuccokra pillantottam. Savanyú kifejezés ült ki az arcomra.

̶ Csak semmi pánik, észre se veszed és kész leszünk. Meglásd, jó lesz! – bíztatott.

Elém állt, és amolyan anyáskodó mozdulatokkal adta ki az utasításokat. Az ágyra ültetett, turkálni kezdett sminkes cuccaiban, majd kezében egy aprócska ecsettel festeni kezdte szemhéjaim. Kelletlenül lehunytam szemeim, mire kinyitottam a sminkem teljesen kész volt, de Lindy nem hagyta, hogy lássak bármit is a tükörben, míg a frizurámat be nem lőtte.

Kezébe kapta a hajkefét, majd gondosan fésülgette kibontott, hosszú eper szőke hajzuhatagom. Ügyes mozdulatokkal sütötte be tincsimet, így azok göndör formában hullottak vállamra. Összefogta, majd egyszer-kétszer megtekerte, és oldalra helyzete, végül pedig egy a ruhámmal összhangban lévő csattal tűzte össze. Unottan fújtam ki egy az arcomba lógó hullámos tincset.

Hatalmas döbbenettel az arcán nézett végig a művén. Így már azt is engedte, hogy belepillantsak a szemben álló tükörbe. Amit láttam, az egyszerűen döbbenetes volt. Mintha nem is én álltam volna ott, hanem egy újabb változatom. És ekkor még a ruha rajtam se volt, jó mélyen a gardróbomban nyugodt.

Lindy óvatosan vette ki a ruhát a szekrényből, lefejtette róla a védőfóliát, majd végigsimított az anyagon, gyűrődések után kutatva. Széthúzta a ruha hátán feszülő fémcipzárt, hogy szabadon belebújhassak. A ruha feszesen simult testemhez, alsó szoknya része kellemesen csiklandozta vékony lábaimat. Lindy egy csillogó, ezüst topánkát nyomott a kezembe, aminek körülbelül öt centis sarka lehetett. Hogy fogok én egész este ebben talpon maradni…

̶ A legelső alkalommal ki fogom törni a nyakam ebben a lábbeliben – morogtam az orrom alatt, de végül csak felhúztam a cipőt. Lindy természetesen ujjongva járt körbe, és ámuldozott a teljesen megújult külsőmön, és egyre csak azt visítozta, hogy az én művem.

Hála neki teljes pompámban állhattam a szobámban, míg ő is nekilátott az öltözködésnek. Természetesen én készítettem az ő sminkjét, frizuráját. Hozzám hasonlóan, egy göndör frizurát készítettem neki, de mivel kissé rövid volt a haja, ezért szabadon hagytam a rakoncátlan tincseket. Az ő ruhája, az enyémhez képest jóval kirívóbb volt, de jól is állt neki.

Este hét órára mindketten teljes pompánkban mutatkoztunk anyám és a bátyám előtt. Anya annyira meghatódott a pillanattól, hogy könnyek szöktek csillogó szemeibe. Egy fényképezőgéppel a kezében állt, és törölgette a szemeit. Vidáman álltam eléje, és szoros, szeretetteljes öleléssel jutalmaztam.

̶ Na, jó, elég ebből a sírásból. Álljatok össze, csinálok pár fotót! – mondta szipogva.

̶ Arn, gyere már ide, mit szerencsétlenkedsz azzal a cipővel?- kiáltotta a barátnőm.

̶ Megyek. Máris megyek. Csak ez a hülye cipőfűző az agyamra megy.

̶ Jaj, fiam, hagyd már azt a fűzőt, ez most fontos pillanat a húgod életében. Majd utána babrálhatsz vele…

̶ De, nem akarok pofára esni…

̶ Ne nyavalyogj már, Arn! Gyere, csak-egy két kép lesz – sóhajtottam idegesen.

Arnold határozott férfias megjelenése totál meglepett; nem is emlékszem, hogy mikor viselt utoljára öltönyt. Nagyszerűen öltözködött fel a mai estére, mintha csak egy sztárral teli díjátadó gálára mennénk. Egy elegáns fekete, egyenesen rá szabott öltönyben feszített, egy feszülős fekete farmerban. Lindynek sem kellet több, amint a bátyám megjelent mellette, le sem tudta venni a szemét róla. Na, ilyenek a szerelmespárok – mondtam magamban, a szememet forgatva. Anya egy sorba terelt minket, szorosan egymás mellé állítva, majd megnyomott egy gombot a fényképező gépén, és az egy hangos kattanással villant, mire mindenki egy „csíz” kíséretében pózolt.

̶ Az autó előállt hölgyek – mondta úriemberesen Arnold, majd betessékelt minket a fekete limuzinba.

̶ Alig várom, hogy odaérjünk! – áradoztam izgatottam.

̶ Nyugi, hugi, jó leszel, ne félj! – bíztatott a testvérem, látva az izgalmam.

̶ Az biztos. Kislány, te leszel az est fénypontja!

A limuzin megállt. Először Arnold szállt ki, majd kitárta nekünk az ajtót, és kézen fogva segítette ki Lindy-t és engem. A friss levegőre érve, mélyet szippantottam, majd követtem az előttem turbékoló szerelmespárt.

Az iskolám, vagyis csak a volt iskolám semmit sem változott: ugyanúgy megvoltak a kapuban felállítatott kőszobrok, a fekete íves vaskapu, és a gyönyörű csigalépcsők, melyek az emeleti termekhez vezettek. Az aula telis-tele volt virágzó ibolya lila virágokkal, melyektől az egész helység illatozott. A porta fülkéjében a jó öreg Mrs. Rose üldögélt és figyelte az érkező emberek sokaságát. Mikor meglátott, felcsillant a szeme és szája mosolyra húzódott. kedvesen integetett, mire én erőt vettem magamon és felé lépkedtem.

̶ Nahát, Cassandra, mennyire megváltoztál. És mily csinos vagy ebben a kis ruhácskában. Hát a barátod hol hagytad? – kérdezgetett kedvesen.

̶ Nem… nekem nincs barátom. Egyedül jöttem, vagyis a bátyámmal és a barátnőjével, aki egyben az én barátom is – feleltem.

̶ Tudod, mióta elmentél, kedveském, elég sok minden megváltozott. Már semmi sem a régi. A diákok is sokkal másabbak. És amikor megtudtam, hogy el kell hagynod ezt a helyet… Én nagyon sajnáltam, mert te erre születtél kedveském, hogy énekelj, mert olyan hangod van, amit a világnak hallania kell. És mondok én neked valamit: soha ne add fel a reményt, mert a remény hal meg legutoljára – mondta, mielőtt távozott volna.

Hm… mintha hallottam volna ezt a mottót valakitől. De vajon kitől?

̶ Csövi, Cass! – szólalt meg mögöttem egy ismerősen csengő, mély, férfis hang.

̶ Szia, Trace! Hogy érzed magad? Készen állsz a show-ra? – kérdeztem viccelődve.

̶ Naná. Mindenképp sikert fogunk aratni ezzel a dallal, kislány!

̶ Én is nagyon remélem.

̶ Menjünk, a műsor mindjárt elkezdődik – kezét nyújtotta, mire én kedvesen elfogadtam és szégyellősen beléje karoltam.

Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, kelletlenül néztem le az aulába, ekkor láttam meg, amit nem szerettem volna. Grace Thomas állt ott, kézen fogva Benjaminnal. Egy másik fiúval társalogtak elmélyültem, bár csak hangfoszlányok hallatszottak a beszélgetésükből. Még tisztán láttam Grace ördögi mosolyát, és a mellette álldogáló csicskásait. Ám Kate-et nem láttam sehol. Talán összeveszett Trace-szel, vagy csak egyszerűen nem volt kedve eljönni: hisz ő is ennek a sulinak a diákja volt. Gondolkodtam azon, hogy rákérdezek Trace-nél, de nem akartam elrontani a kellemes, meghitt hangulatot.

Odafenn, a bálhoz berendezett teremben gyönyörű dallam szólt. Egy ifjú ült a zongora előtt, egy nagyon szép darabot játszott éppen. Megnyugtató érzés árasztotta el a lelkemet. Bár én is remekül zongoráztam, ám koránt sem ilyen jól, mint ez a leányzó. Trace a színpad mögé vezetett és leültetett egy kényelmes székbe, majd ő is helyet foglalt mellettem. Néma csendben ültünk és hallgattuk a bemondót, aki folyamatosan hátra jött hozzánk, hogy bejelentse a következő előadókat. Odakinn, hatalmas csend honolt. A síri csendben csak a szereplők hangja vagy hangszereik dallama hallatszott, végül az éljenezés. Hatalmas izgalom lett úrrá rajtam, teljes félelemben voltam és nem tudtam, hogyan fogok majd a színpadra kiállni. Ekkor érkezett a hölgy, aki minket is felkonferált. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy az imént az a nő a nevünket mondta.

Trace, észrevéve hatalmas izgalmam és félelmem, bíztatóan szorította meg kezem. Még át se gondoltam, hogy mi történik most velem, mire Trace széke csikorogni kezdett és egy erős, határozott kéz fel nem rántott ülő helyzetemből. Akaratom ellenére húzott a színpad felé és az volt az egészben a legnagyobb, hogy hagytam magam vonszolni.

A színpad teljesen sötét volt, a halálos csendben csak a konfer hangja hallatszatott. A színpadot elfedő sötét függönyök most oldalra voltak húzva, szabad belátást adva a fellépőkre. Ahogy beléptünk, felkapcsolódtak az apró lámpák a mennyezeten, melyek enyhe fényt szórtak ránk. Trace félelem nélküli arcán árfutott egy megnyugtató mosoly, mire én is követtem a példáját, majd ijedten a közönség felé fordultam. Egy szusszanat után elkezdődött az előadásunk. A zongora gyönyörű hangja árasztotta el a teret. Csendben hallgattam, mikor Trace erős, mély hangja felcsendült a hangszer adta akkordokra: „Olyan kicsinek érzem magam, túl sok volt ez nekem. Mit sem tudok az egészről, megbotlom majd, s elesem. Még mindig tanulom, hogyan kell szeretni, csak most tettem meg az első lépéseket.”

Kellemes érzéssel töltött el bűvös hangja, egyszerre vonzott, és taszított. Ekkor jött el az én időm, amikor elénekelem a nekem szánt verzét. A legmélyebb fájdalmakon keresztül megvilágítottam a sötéten keresztül az utat a világossághoz, ahogy Mrs. Rose is mondta, a reményt, a remény átható sugarát. hatalmas átéléssel énekeltem: „Lenyelem a büszkeségem. Csak téged szeretlek, s most búcsúzom tőled.”

Hangom szerteáradt a közönségben, az egész termet betöltötte, mint egy szirén, amikor a hajósokat halálba csábító hangon dalol. Körbepillantottam a termen és megláttam őket, az én családomat. Arnold arcáról sugárzott a büszkeség, ahogy Lindyéről is. A bátyám kedvesen rám mosolyog, majd átölelte a barátnőm, mire az belefúrta arcát a vállába. Erőt és bátorságot adtak ezzel nekem, mely büszkeséggel telített el. Többé már nem féltem, engedtem, hogy a kételyeim szertefoszoljanak. Ekkor pillantottam meg a fanyar képű Grace-t, és a mellette üldögélő Bent. Összeszorult a szívem, mikor megláttam összekulcsolt kezüket. Bár mintha Ben korán sem örvendezett volna ettől az érintkezéstől, de mégis összekulcsolta ujjaikat. Ám azokat a szemeket sosem felejtem el, amikor megszólaltam, mikor kiadtam az első hangot a torkomon. A szemei szürkéskékje végtelen mélységeket öltött, mintha a hangom lenne a zár nyitja a lelkéhez, mely az íriszein keresztül szemléli a világot. Minden pillantásától egyre jobban izzott bennem a vágy, mélyen a szívem majd kiesett helyéről. Fogalma sincs róla, mit érzek iránta, hogy milyen hatással van rám.

És akkor eszembe jutott apa, és az ő bátorító szavai. A szemem megtelt könnyekkel az emlék hatására. Fájón érintett, hogy ő már többé nem lehet itt velem, nem láthatja. ahogyan énekelek.

Trace látva szomorkás kedvem közelebb lépett, és se szó-se beszéd megszorította a kezem; nem engedett el, a dal végéig.

A műsorunk végeztével a közönség ujjongásban és üdvriogásban tört ki úgy, hogy ennyire még Grace-t sem tapsolták meg. Arnold és Lindy állva tapsoltak, Arn még fütyült is. Hatalmas megkönnyebbülés volt túljutni ezen, főként, hogy ennyi ember vett itt körbe. Életemben először állt körbe ennyi ember és dicsérte a hangom. Sokan még azt is megkérdezték, hogy e fiatalember, akivel együtt énekeltem esetleg a barátom. Természetesen én tagadtam, hisz semmi sem volt közöttünk. Trace Kate barátja, én meg halálosan szerelmes vagyok Benbe. Mélyen elmerültem a beszélgetésben olyannyira, hogy fel sem tűnt a mögöttem közeledő testvérem és barátnőm alakja. Szemükben megcsillant a büszkeség fénye és örömittasan mosolyogtak. Arn szorosan ölelt, míg Lindy vidáman körbeugrált minket arról áradozva, milyen jó voltam ott fenn a színpadon.

̶ Mint egy igazi díva, egy énekesnő! – mondta harsányan.

Boldog voltam, mert a családom büszke volt rám, bár hiányzott anya ölelése és apa bíztatása. Ellenben itt volt nekem két fontos személy, akikkel kellemesen érzetem magam.

̶ Szabad egy táncra a hölgyet? – kérdezte Trace.

̶ Persze. Ha Arn ma még kienged a markából – próbáltam viccelődni, bár kissé nehézkesen nyögtem ki a szavakat, mert, ahogy a bátyám ölelt, csoda, hogy nem fulladtam meg.

̶ Átadom Casst, de rajta legyen a szemed aztán. Mert ha nem, leharapom a cuki kis fejed! Érthető voltam, haver!? – próbált szigorúnak látszani, de nála ilyen hangulatban ez nem volt könnyű.

̶ Ugyan már bátyó ő csak barát, nem lesz semmi baj. Oké? – veregettem meg Arn felkarját.

̶ Hagyd már őket, édes! Inkább gyere, és táncolj velem! – visította Lindy.

̶ Redben, rendben. Gyere, hadd pörgesselek meg, te kis vadmacska! – mordult fel éhesen .

̶ Mehetünk? – kezét felém nyújtotta a duett partnerem, hogy belékarolhassak.

Kecsesen vezetett a táncparkettre. Úriasan kezet csókolt, majd átkarolta vékonyka derekam és lágyan ringtunk a zene ritmusára. A zongora kellemes hangja megnyugtató érzést sugárzott. Oly annyira beleéltem magam, hogy önkéntelenül ráhajtottam fejem a vállára és így táncoltunk tovább.

A dal közepette hangos vitára lettem figyelmes a táncparkett szélén, közvetlenül a hatalmas színpad előtt. Grace és Ben állt ott és artikulálatlanul kiabáltak egymásra. Ben ujjal mutogatott Grace felé, majd megbökte, mire Grace sírni kezdett. Na, persze ez olyan színpadias volt, hogy… Tudtam jól, hogy ma lesz a napja, hogy kidobja Bent és mos megtörtént. Itt mindenki szeme láttára rendezett jelenetet.

A sötétben megjelent Chris elmosódott alakja és Grace-ék felé közeledett. Gúnyos mosoly terült sápadt arcán. Az volt az érzésem,hogy nagyon is élvezte az élő műsort. Mintha csak ő rendezte volna el az egészet. Észre vette, ahogyan gúnnyal tekintgetek felé, mire kacsintott felém egyet. Micsoda szemétláda! – morogtam magamban.

– Jól vagy Cassie? – kérdezte aggódóan Trace.

– Ő…igen, asszem. Csak az a srác, Christian, csúnyán elbánt velem az utóbbi időben. – feleltem rémülten.

– Akkor jobb ha elkerülöd azt a férget! Maradj velem, és nem lesz gond!

– Véletlenül se szeretnék magamra maradni, azzal a perverzzel. Ha nincs ott akkor Ben, képes lett volna megerőszakolni. – szipogtam.

– Te jó ég. Annyira sajnálom, Cass.

– Nem. Semmi baj. Az már múlt, ma már nem tud ártani nekem.

Christian vigyorogva bökte hátba Benjamint, mire ő dühösen elfordult Garce-től, és Christ kémlelte hatalmas szemeivel, melyből áradt az utálat szikrája. Álkapcsa megfeszült, karján megfeszültek az inak, kirajzolva csodaszép izmait, és testét. Tudtam, tennem kell valamit, mielőtt rosszra fordulna a helyzet. Elengedtem táncpartnerem kezét, és feléjük rohantam, nyomomban Trace trappolt.

– Állj meg, Cass! Ez nem a te dolgod! – ordította

– Nem tehetem. Ez már ugyan úgy az én részem is, ahogyan az övéké.

– Tévedsz. Nem kell, hogy bajba kerülj olyasmi miatt, ami nem is rád tartozik! – kiáltotta utánam.

– Hagyjuk. Trace kérlek, fordulj vissza, hagy oldjam ezt meg én velük. – könyörögtem.

– De a távolban leszek, és ha bármi van, odamegyek.

– Köszönöm.

Ahogy közeledtem, a hangzavar is közeledett, végül annak kellős közepén találtam magam. Grace cifra szavakkal sértegette Bent, mire az annál inkább felbőszült, és az öklét szorítgatta, nehogy megüssön egy lányt. Közben Chris oda pofátlankodik, mire meglátja közeledő alakom, és csípős szavakkal ajándékoz meg. Bennek sem kell több, azonnal Chris felé vetődik, majd arcon üti erős öklével, mely mérhetetlen ütésnyomot hagy maga után a sértett arcán. Christian véreset köpött a padlóra, majd ördögien mosolygott, mintha semmi se történt volna az imént. Ben keze ismét lendült.

– Elég legyen fiúk! – ordítottam.

– Te ebbe ne szólj bele, Cassandra! – mondta összeszorított fogakkal Benjamin.

– Tévedsz, mert fogok. Nem fogom végig nézni a szánalmas viselkedéseteket. Nézz már körül, könyörgöm. Emberek ezrei gyűltek itt össze, és mind csak titeket bámulnak. - ezúttal megfogtam Ben lendülő öklét, ezzel hárítva az újabb becsapódást Chris arcába.

– Nyugi kiscicám, hagy élvezze a helyzetet! – csitítgatott az a szemétláda.

– Kussolj!

– Hú de harapós kiscica vagy. Erősen gondolkozom rajta, hogy betörjelek, és akkor majd nem lesz akkora szácskád! – fenyegetett.

– Hagyd őt békén, te barom!

Hirtelen megjelent mögöttem Arn, a bátyám, mögötte Lindy loholt.

– Valaki elárulná, hogy mi folyik itt? – kérdezte szúrósan.

– Grace? – szólaltam meg dühösen.

Erre mindenki az említett személy felé fordult, volt aki semmit sem értett, vagy aki csúnya megjegyzéseket lövelltek feléje, ez utóbbi Ben volt. Grace szapora lélegzete, és könnyes, dagadt szemei hatására elkapott a hányinger. Valaki hogy tud ennyire színészkedni, Hisz ő tette, amit tett Bennel. Egy ember nem tesz ilyet,mint ő, szégyentelen dolog ez.

Arnold végig nézett a sírdogáló Gracen, aztán rajtam és Benen is. Szemében csalódás villant, de nem felém. Továbbra is állta a két fiú tekintetét, majd felém fordult válaszokért cserébe. Lindy óvatosan végigsimított barátja kezén, hogy ezzel is erőt adjon neki. Nagy levegőt vettem, és Ben elé álltam, gyengéden megérintettem liluló kezét, majd mélyen kékesszürke szemébe néztem, remélve, ezzel talán megnyugtathatom. Végül rám nézett, hatalmas szenvedéssel arcán. Sosem láttam még férfit sírni, de most megtörtént életemben először. Az undor, mely Grace közelében töltött el, egyre erősödött, ahogy közeledtem felé. Ben nem méltatott többre, mint egy pillanatnyi tekintettel, aztán durván taszított egyet rajtam, utálattal teli szemei Chrisébe olvadtak.

Legbelül úgy éreztem, hibás vagyok, amiért nem mondtam el előbb neki mindezt, még Grace előtt. De hogyan, időm se adódott rá, hogy beszéljek neki róla? Reszkettem az idegességtől, hogy sosem bocsájtja meg nekem, amiért nem mondtam el korábban, pedig tudtam a tervéről. Ám, ha megtettem volna szembe kellett volna néznem Grace dühös tekintetével, és piszkálódásával, majd egy újabb csalódással. Így hát, megfogtam a kezét, félrevezettem, és beszélni kezdtem, remélve, majd idővel megérti.

– Mondanom kell neked valamit!

– Ha Grace-szel kapcsolatos, akkor már tudom. De ha te tudtál róla, és nem mondtad el, azt sosem tudom megbocsájtani.

– Én sajnálom. – szipogtam, miközben könnyek csöppentek a fapadlóra.

– Ugyan, mit kéne? Hogy ilyen szerencsétlen vagyok? Mit is vártam? A szerelem egy nagy hülyeség, és az is aki kitalálta. – ordította utálattal teli szemekkel.

– Nem az. Én szerettelek Ben, és még most is így érzek! – mondtam volna, ám egy szó sem jött ki számon, csak sírtam.

– Mit tudsz te a szerelemről, Cassandra?

Most már tudta az igazat, én hiába könyörögtem, hogy bocsásson meg, ő csak utálattal tudott rám nézni. pedig nem igazán tehettem róla. Csak annyi volt az én hibám, hogy nem mertem, nem tudtam elmondani neki Grace terveit.

Fogtam magam, otthagyva a szívem, szilánkokba törve, és kirontottam a teremből. Levegőre volt szükségem. Lerohantam a csigalépcsőn, ki az illatozó aulából, egyenesen a sötét, parkba, ahol csend honolt. Leültem a legközelebbi fapadra, és kisírtam magamból a mai nap összes fájdalmát. Segíthettem volna, erre gyáva módon megfutamodtam mint egy ijedt kis nyuszi. Kesernyés íz ostromolta torkomat, előtört a hányingerérzet, és még ezt a fejfájás is megtetőzte. Rettenetesen kimerültem, és itt van még ez is a nyakamon a bűntudattal.

A távolban hangok visszhangzottak. Messziről nem volt kivehető, hogy mi volt a beszélgetés magja, csak a rettenetes, ijesztő nevetésük. Egyre csak közeledtek, és közeledtek, ahogy a fülsiketítő nevetésük is. Így már közelebbről, kivehető volt a négy alak a sötétben. A négy fiú volt a sikátorból, akikkel összetűzésbe keveredtem aznap. Megismertem Gusst, akit rám küldtek, hogy bánjon el velem. Sárga fogai kivillantak, ahogyan gúnyos mosolyra húzódott szája, mikor meglátott a padon ülve. Amint megpillantottam, elkapott a pánik, és rázott a hideg a rettegéstől, mert tudtam itt az idő, hogy visszakapjam, amit a haverjával és vele tettem akkor.

– Nézzétek csak, kit látnak szemeim? – kiáltotta fennhangon, gúnnyal telten.

– A kis ribanc, aki elbánt velünk. – mormogta a magasabb, aki rám küldte Gusst.

– Na most mi is elbánunk vele, srácok! Kapd el a csajt Matt! – adta ki az utasítást Guss.

– Most megvagy.

Erős szorítást éreztem derekamon,mire az felrántott erőszakkal a padról, akaratom ellenére. Amikor ellenkeztem, az pofon vágott, éles fájdalom szökkent végig az arcomon, piros kéznyomot hagyva maga után. Én pedig a földre zuhantam a lendülettől, mire az mellém köpött.

– Most megmutatjuk, milyen érzés szenvedni, kiscicám! – felelte az eddig ismeretlen harmadik.

Az arcéle megvillant a sötétben az úton elguruló autók strassz fényétől. Így ismeretem fel őt, aki nem más volt mint maga Christian. Az nem lehet, ő az? Mind végig az ellenkezőjét adta nekem, míg a hátam mögött azt tervezte a haverjaival, hogy eltesznek láb alól. Miért pont ő? Mért nem jöttem ré korábban erre a cselszövésre. De olyan kedvesnek, és aranyosnak tűnt. Ám a látszat néha határozottan csal. Én pedig áldozatul estem, általa, meg a másik három miatt.

Chris arrébb lökte Gusst, majd felém állva derekamnál fogva durván felrántott a hideg, kemény aszfaltról. Az ajkam szélén vérvörös vér csörgedezett, majd mikor kinyitottam, a számba folyt, sós ízt hagyva a torkomban. Chris nem törődve sérüléseimmel, mélyen az íriszeimbe nézett, majd mondott valami cifrát, aztán ő is pofon vágott újra, majd végül gyomorszájon vert erős öklével. Önkéntelenül csuklottam össze, fájdalmamban felnyögtem, mire ő belém rúgott a földön. A nevetése visszhangzott a párás, ködös levegőben.

Azt vártam, talán majd segít, és elzavarja a másik hármat, erre még nagyobb fájdalmat okozott nekem. Ribancnak nevezett, és ez nagyon fájt, mert ez a tulajdonság nem illet rám.

– Gondolom, a bátyus, meg a te drága Bened ilyenkor nincs itt, hogy hőn megmentse a kis hercegnőjét. Micsoda szánalom. – köpte a szavakat.

– Mit akarsz? – hebegtem, amennyire a fojtogató fájdalom a tüdőmben, engedte.

– Lássuk csak… Visszakapod amit velünk tettél, csak a dupláját fogod megszenvedni. Ha túl éled, akkor szerencsés vagy, ha nem, akkor meg egy béna kis ribanc.

– Mért pont én?- dadogtam.

– Ugyan már…jó lesz!

– Te beteg vagy, ahogy a kis barátaid is! – visítottam.

– Dugulj el, vagy kiverem az össze létező fogad, te liba! – ordította az egyik.

– Nem félek tőled, akár agyon is verhetsz,de nem adom meg neked azt a kiváltságot. – köptem a szavakat. – Seggfej, élvezed, hogy kínozhatsz?

– Matt, hozd, és rakd be a kocsiba, már nem fog ellen állni, ne aggódj!

Matt volt a legmagasabb közülük, és a legrémisztőbb külsejű. Hatalmas kezét a csípőmre kulcsolta, majd maga után vonszolt a fekete Cadilac-hez. Erőset taszított rajtam, mire beestem a hátsó ülésre. Kezeimet hátul szorosan összekötözte, és a számra egy vastagabb fekete kendőt kötött, hogy nehogy segítségért kiáltsak. Matt rám sem nézett, csak cselekedett. Amint végzett, becsukta az ajtót, és lenyomta a zárt, hogy még véletlenül se kíséreljek meg kiugrani a járó autóból.

A négy fiú bevágta magát a szabad ülésre, míg Chris beindította a motort, és a Cadilac kifordult az iskola udvarának feljárójáról. Matt hátra-hátra tekintgetett, hogy egyben-e vagyok, vagy nem csináltam valami hülyeséget, bár összekötözött kézzel, és szájjal sokat nem tehetek.

Csak remélni tudtam, hogy Arnold már keres engem, és minden követ megmozgat, hogy megtaláljon. A remény, hogy kiszabadulok, egyre intenzívebb volt, de minek ha úgy sem jutok ki innen élve. A testem küzdött, de a lelkem kezdte feladni a küzdelmet. Az oldalam, és a hasam fájdalomtól nyilallt. Kell, hogy legyen valami esély, arra, hogy túléljem ezt a rémálmot. Legyen bármi is, én küzdeni fogok, ha szenvednem kell, akkor is. Mert mindig van remény. Csak ne hiányozna ennyire a családom, és Lindy. Szegény anya, vajon most mit csinálhat? Tud már az eltűnésemről?

Az autó csikorogva állt meg egy eldugott helyen. Az épületben teljes sötétség, és némaság honolt. Matt vonszolt magával engem és egy kis szobába vitt, ahol lehajított egy ágyra, rám zárva az ajtót. A szoba teljesen üres volt, az ágyon kívül egy éjjeli szekrény állt a szoba sarkában. A falon kisebb üveg ablakok álltak berácsozva, hogy elvegye a szökni kívánók kedvét. A piszkos matracon egy vékony takaró pihent. Gondosan betakargattam vele, remegő testem. Ahogy kényelembe helyeztem magam, oldalamból hatalmas fájdalom tört fel. Halkan felnyögtem a kíntól. Így töltöttem az éjszakát a kihalt vidéken, egy sötét házban, poros, koszos ágyban, telis tele lila foltokkal a testemen.