Novella

Álmaimban kísértesz…

̶ Te vagy az!

Egyfolytában csak ez az egy mondat jár a fejemben, és ahogyan mondta… Lágy, férfias hangja újra s újra megdobogtatta őrült, felforrósodni vágyó szívem. Az édes, dallamos, kissé reszelős hang szertelen izgalommal töltötte el bensőmet. Még akkor is, hogy tudtam, álom volt csupán. Minden, beleértve a gyönyörű férfit is, mely álmaimban kísértett. Csupán az az egy dolog nyugtatott, hogy amikor elalszom, újra szemem előtt láthatom.

̶ Ébren vagy már, Violett? – ordította egy szobával arrébb az édesanyám.

̶ Azt hiszem, igen! – kiáltottam vissza kipihenten, s nagyot sóhajtottam az álmok emlékére, mikor az idegen forró ajkai az enyémre tapadtak és hevesen csókolták azt és a szikrák melyek bennem égtek szinte még mindig éreztem, ahogy a bőrömön táncoltak.

̶ Öltözz fel! Elkészítem a reggelit. Mit szeretnél? Mit dobjak össze?

̶ Á… Csak nem ki akar engesztelni az anyukám? – mosolyodtam el vidáman, miközben Serena a fehér, pelyhes perzsa cicám a lábam körül tekergőzve dorombolt. 

Szeretetteljesen simítottam végig selymes, borzos bundáján, mire a macska még jobban rákezdett. Jutalmul előkaptam a zsebemből egy kisebb jutalom falatkát, a kíváncsi állat orra elé dugtam, mire az gondolkodás nélkül kirántotta a kezemből a finom falatot.

Hmm…milyen jó illat van idelenn – szimatoltam bele egy nagyot a fincsi gőzfelhőbe.

Anyu boldogságos mosolya megnyugtató érzést sugárzott. A modern gáztűzhelyen palacsinta sült, s a mellette elhelyezkedő márvány pulton hatalmas tálnyi palacsinta csúcsosodott. Ez volt az egyik kedvenc ételem, s ő ezt nagyon jól tudta. Szinte majdnem minden héten ez az étel szerepelt a „megrendelési listámon”, ahogy apuén is. Mi ketten, ha elénk raktak egy tányér finomságot, órákon keresztül tudtunk falatozni belőle, szerettük kiélvezni az utolsó morzsáig. Apu volt az én hősöm, példaképem, szinte ki sem látszott a munkából, annyira dolgozott, hogy legyen miből megélnünk. Mindent megtett, hogy boldog életet élhessünk ebben a kis nyugodt emeletes lakásban, mely az Atlanti-óceán keleti részén terült el. Imádtam ezt a helyet, ahogy a szüleim is. Minden olyan tökéletes volt, beleértve a helyet, a kilátást, és a környezetet is. És a legfőbb dolog, amiért ideköltöztünk a szárazság meg a napsütés.

Amikor még Arsenalban éltünk rengeteg esős nappal kellett megküzdenünk, hisz ez Argentínában nagyon jellemző volt, ugyanis egyike volt a legesősebb országoknak. Utáltam ott élni és sosem mennék oda vissza. Az egyetlen dolog, ami visszahúzott a rengeteg barát meg a nagyapi. Nem volt könnyű otthagyni őt egymagában és átköltözni az óceánon túlra. A nagyapa mindig azt hajtotta, hogy menjünk el, ez a legjobb lehetőség, melyet apámnak ajánlott a vezetőség. Előléptették, ám ehhez hozzá járult a költözés, melyet erősen meg kellet, fontoljunk. Én persze gondolkodás nélkül belementem. Tracy emiatt is haragudott meg rám. Ő volt az egyetlen olyan barátnőm, aki mindig mellettem állt és ott volt nekem. Amikor megtudta, hogy elmegyek örökre, kiakadt, majd se szó se beszéd elrohant. A mai napig is sajnálom, hogy nem mentem utána és nem mondtam el neki, mennyire szeretném ezt a változást az életembe, hogy szükségem van egy kis nyugalomra, egy kis szárazságra. Elegem volt már a folytonos esős napokból.

̶ Hol van apa?

̶ Apádat szokás szerint jobban leköti a munka, mint egy meghitt reggeli a családjával – mondta fennhangon, hogy apa is hallja.

̶ Már megint, drágám? Hisz te is tudod, ha én nem dolgozom, akkor nekünk annyi. S minden, amit megálmodtál, mehet az éterbe – duruzsolta anyám fülébe, majd gyengéd csókot nyomott arcára, mire ő elpirultan elvigyorodott.

̶ Na, lássunk neki, mielőtt még anyád finom főztje kárba menne – viccelődött apám, mire nagyokat kacagtam.

Anya elkészítette az utolsó darab palacsintát is, majd szépen elhelyezte a púpozott tányérra, aztán tányérokkal a kezében egyensúlyozott befelé, egyenesen az étkező felé. Kiadagolta nekünk, majd kezembe nyomta a sárgabaracklekvárt és apám elé tolta a fahéjas-almás szószt, ami kifejezetten a kedvence volt. A reggeli nyugalmasan telt el, mindenki megette a részét, én és apa még repetáztunk is anyám örömére. Mindig azt hajtogatta, kislányom egyél sokat, hogy jobban nőj. Nem hibáztathattam érte, hisz ő csak azt szerette volna, ha lánya nagyra nőjön, és egészséges legyen. Nem mintha már most nem lennék akkor, hogy a fejem az ajtókeretet súrolja. Az én százhetvenöt centimmel tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam se túlméretezett, sem aprócska, hogy törpének csúfoljanak. Az itteni barátnőm, Lydia százötvenkilenc volt, és a többiek folyton azzal cukkolták, milyen miniatűr a modorához képest. Ugyanis nagy szája volt ám, képes volt kiállni magáért, ha kellet megvédte magát. Bátran szembe szállt mindenkivel, akivel csak kellett.

̶ Segítek elmosogatni! – ajánlottam fel elsőre.

̶ Hagyd csak, kincsem. Menj csak, a kis Lydia biztos vár már téged.

̶ Jaj, anya, most úgy beszélsz, mintha összedőlne a világ, ha egy kicsit segíteni szeretnék neked – forgattam a szemem.

̶ Nem, dehogy, bogaram. Megoldom ezt egymagam is. És itt van nekem apád, majd befogom munkára, ha szükséges. Igazán ki tud egy percre mozdulni a szobájából, hogy segítsen egy kicsit a feleségének. Ugye, drágám?

̶ Joel, kérlek. Ne kezd ezt megint, jó? Te is tudod jól, hogy ezt a projekt retteneten fontos most nekem – morogta.

̶ Ne kezdjétek már megint ezt…

̶ Jól van, jól van. Menj csak, kicsim, mi jól megleszünk édesapáddal!

̶ Rendben. Este tizenegyre itthon leszek.

̶ Lassan a testel, kishölgy! – fogta meg a karom apukám.

̶ Igen, apa?

̶ Mégis mi a fenét csinálsz te Lydiaval este tizenegyig? – dörmögte érdeklődően.

̶ Hát… szóval, ma van a koncert. Tudod, amivel hetek óta zaklatlak titeket. Ma lép fel Tyler Blackburn, apa! – sikongattam elalélva a névtől.

̶ És ez a koncert ilyen késő estig tart? – kérdezte aggódva?

̶ Jaj, drágám, ne piszkáld már szegény lányt. Már régóta szeretne eljutni arra a koncertre, ne most rontsd el az életkedvét – állt mellém anyám, ha csak meg kell küzdeni apámmal ezért a napért, akkor én nyerjek.

̶ Nem piszkálom, csak aggódok a lányom épségéért. Vagy talán ez is probléma drágám?

̶ Ugyan… te is tudod, hogy nem lesz egyedül. Ott lesz neki Lydia, meg Thomas – firtatta anya.

̶ Az nem elég. Akkor egyezünk meg valamiben, fiatal hölgy – ajánlotta fel apám, én pedig már jól tudtam, hogy belemegyek; csak jól jöjjek ki belőle.

Apám kedves arca a szokásostól eltérően aggódóvá alakult át. Féltett engem, s nem kellet tagadnia, hisz látszott rajta. Anyukám is ugyanígy érzett, de ő legalább nem vette ennyire komolyan, mint az édesapám. Az említett személy a zsebében matatott, majd egy érintőképernyős eszközt forgatott ujjai között. Aggodalmas tekintettel újra felém pillantott, próbálva egy aprócska, huncut mosollyal elrejteni a valóságot. Egy számot ütött be a készülékbe,majd tárcsázta azt, s a füléhez rakva várakozott, hogy valaki a vonal végén válaszoljon a hívásra.

̶ Hallo, Kleyton. Én Mr. Leighton vagyok, Mr. Newton titkára. Ugye emlékszik még rám? – tisztán hallatszott a vonal másik végén egy mély, reszelős férfi hangja. – Ó, nagyszerű. Lenne egy feladatom magának, ha persze él az ajánlatommal és szeretne egy kis pluszjuttatást szerezni – mondta a megszokottól eltérően mély, parancsoló hangon. – Akkor egy fél óra múlva legyen az Allden stadion előtt. A lányom ma egy koncertre megy a barátaival. Meg aztán félek, hogy bármi baja eshet. Ezért van pont most magára szükségem… Rendben. Köszönöm. Viszlát, Kleyton.

̶ Apa, ugye nem állítasz mellém testőrséget? Ugye nem! – morogtam.

̶ Kicsim ez nem testőrség, hanem biztonsági őrök. De nevezd úgy őket, ahogy akarod.

̶ Na, ne már, apu. Ezt nem teheted velem! Így már biztos, hogy egy perc nyugtom sem lesz a barátaimmal.

̶ Hát akkor sajnos vissza kell, hívjam az urat, mert nincs szükségem rá. Ez pedig azt jelenti kis hölgy, hogy nem mész innen sehová – mondta elégedetten.

̶ Azt már nem. Nem adom fel ilyen könnyen a harcot. Legyen ahogy akarod. Csak hagy menjek el arra a koncertre. Kérlek…

̶ Jaj, Harry ne idegesítsd már szegényt! Engedd hát el! Hisz megígérted!

̶ Na, jó. De este tizenegynél tovább nem maradhatsz! Érthető voltam?

̶ Igen apa. Köszönöm, köszönöm.

Meg sem vártam, míg apám esetleg meggondolja magát, azonnal a szobámba rohantam, kikerülve a még mindig lábam körül tekergőző cicámat. A gardróbom felé léptem, kitárva hatalmas ajtaját, majd szemeim elé tárult a ruháimmal teli polcok sokasága. Sok gondolkodás után egy selyem, fehér gyöngyökkel kirakott egyrészes darabnál akadt meg a szemem. Kirántottam a ruhakupacok közül, s végigsimítottam felületén. Magamra aggattam, aztán egy kisebb sarokkal megáldott cipőnél ragadtam le. Tökéletesen illet a fehér ruhához. A hajam egyszerű göndör hullámokban terült szét hátamon, ami mostanra már elérte a csaknem fél méteres hosszúságot. Halvány sminket dobtam az arcomra, egy szolid ajakfénnyel feldobva azt.

Odalenn az ajtóban két kacsú alak rajzolódott ki. Egymás mellett állt Lydia és a barátja, Thomas. Úgy magasodott Lydia fölé, mint egy igazi őrző, aki védelmezi a tulajdonát.

Lydia arcán hatalmas mosoly terült el, mikor megjelentem az ajtó előtt. Elengedte barátja kezét, s felém ugrott, majd szorosan megölelt. Hát igen, ez volt Lydia. Gyönyörű, kerek arcával, telt ajkával, hibátlan bőrével, és sötétszőke hajával, mely a válláig ért. Thomas meg sem mozdult csupán odaköszönt egy sziát, és továbbra is a barátnőjén legeltette mandula vágású szemeit.

̶ Az igen, kisanyám. Te aztán dögös kis bige vagy. Hadd nézzelek meg jobban – visította vidáman, én pedig megpördültem, mire a vékony, selyem anyag körbelebegte a combjaimat.

̶ Ha nem én lennék a barátnőd, rohadt féltékeny lennék, és hülye picsának hívnálak – vigyorgott. Azt hiszem, hogy Lydiában a szókimondóságát bírtam a legjobban, mert hát ő aztán nem kertelt.

̶ Héj – vijjogtam nevetve.

̶ Oké, oké. Csak vicceltem. Gyönyörű vagy, Ví.

̶ Köszönöm.

̶ Akkor mehetünk hölgyeim? – kérdezte Thomas, aki már közben úriember módjára a kocsi ajtaját tárta ki nekünk.

̶ Még szép, hogy igen. Irány a koncert. Lara Taylor féle ribancok reszkessetek, mert Tyler Blackburn csak a miénk lesz – áradozott Lydia, ekkor már mindhárman nevettünk.

A taxi ablakán leskelődtem, saját szemeimmel csodálhattam a szürkületben elém vetített tájat. A taxi egy hatalmas épület előtt állt meg. A tetején az Allden felirat díszelgett kivilágított felületen. Amint kiszálltunk elkapott az idegesség rohama. Féltem belépni oda, a sok ember közé, s főleg attól tartottam, hogy talán ma szemtől-szembe állhatok Tylerrel és majd beégek előtte. Lydia megérezve bátortalanságom, kézen ragadott, majd a bejárat felé rángatott, Thomasszal az oldalán.

Odabenn emberek ezrei tolongtak, mind Tyler nevét visítozták. Egymást lökdösték, hogy a színpad közelébe juthassanak. A színpadi kivilágítás a szememet égette, egy kissé erős volt a megszokottnál is sűrűbb volt az összegyűlt embersokaság is. A tömeg közepén pincérek szaladgáltak kezükben kis tálcákkal rajta négy kristály pohárkával, ami valami alkoholt hullámzott. Gondolkodás nélkül elvettem a tálcáról egy pohárral s egy hajtásra megittam a tartalmát. Egy picit csípte a torkom, de lenyeltem.

A színpad elsötétült, s a fény egy alakra vetődött. Ő volt az. Tyler Blackburn. Kezében egy mikrofonnal lépdelt fel a kis lépcsőkön a színpad közepére, miközben a kék fény követte őt. Aztán elkezdett énekelni: „Can we survive the heart that´s lost control? Break all your worries, and make my heart feel whole.” Csak egyedül az ő megigéző, szinte révületbe ejtő hangja áradt széjjel a teremben. Lydiával kislányosan sikongattunk, miközben együtt énekeltük az ismerős dalszöveget.

Aztán mintha minden olyan valós volna, mint az álmomban Tyler felém nyújtotta kezét, majd felrántott maga mellé a színpadra. Megszólalni sem volt erőm, amikor már a közönséggel találtam magam szemben. Ő pedig még mindig a kezemet szorongatta. Egy idegen férfi mikrofont nyomott a kezembe, és azt tátogta, énekeljek vele.

̶ Énekelj! – kérlelt.

Sosem gondoltam volna, hogy itt állhatok Tyler Blackburn mellet, s énekelhetek vele. Vagyis álmomban már valóra vált, ám soha nem gondoltam arra, hogy ez valójában is megtörténhet majd velem. A mikrofont tartó kezem úgy remegett mint a kocsonya. Ő bíztatóan rám mosolygott, majd tovább énekelte: „Will you save me? I will believe in you I´ll give love, I´ll give love” – ezúttal már én is beszálltam, s együtt daloltuk a refrént.

Aztán valami megmagyarázhatatlan történt. El is felejtettem, hogy apám mellém rendelt egy testőrt. Annyira elkalandoztam, Tyler jelenléte teljesen megbabonázott, hogy eszemben sem volt, az a férfi valahol itt van. Ugyan is ő ott állt az ajtóban, teljes felszerelésében. Egy fehér pólót viselt, mely kirajzolta széles vállait, izmos hasát. Rövidre vágott barna haja tökéletesen illet, kíméletlen, jóképű arcához. S ha azt mondtam jóképű, akkor tévedtem. Eszméletlenül gyönyörű volt, mindennel együtt, úgy ahogy volt. Amikor szeme találkozott az enyémmel, megcsillant, s huncut mosoly terült orcáján. Én pedig köpni nyelni nem tudtam.

Ekkor már minden világossá vált. Ő volt az. Álmaim férfija, aki minden illúziómban szerepelt, s nem hagyott nyugodni. S most, hogy megláttam, első pillanatban belé szerettem. Egy idegen erő, a belső elmém azt suttogta menjek hozzá. Engedelmeskedtem neki. Elengedtem a kezemet szorító énekest, s az idegen férfi felé vetettem magam, a tömeg ketté nyílt, hogy könnyebben közlekedhessek.

A férfi közelebb merészkedett, s igéző tekintetét le sem vette rólam. Pillantásával égetett, a bensőm lángolt, mindez egy lenyűgöző szempártól. Egyre közelebb merészkedtem már csak pár lépés hiányzott, ahhoz, hogy megérintsem. Ő a kezét nyújtotta felém, mire kezem az övébe süllyesztettem. Magához rántott, szemét le sem véve telt ajkaimról. Szemeinek hipnotikus hatására meginogtam karjában, ő pedig még szorosabban tartott ölében. Hatalmas, basszerekre emlékeztető tenyerét forró orcámra illesztette, és gyengéden cirógatni kezdett.

̶ Te vagy az! – suttogta lágyan, az a fülcimpámat érintve ajkával.

̶ El sem hiszem, hogy te vagy az. James? – suttogtam elalélva az érintéseitől.

Pár évvel ezelőtt, mielőtt még apám munkája miatt költöztünk volna, jártam a munkahelyén. Ott találkoztam vele először. Ő volt az, James. És most is ő az. Mindig ismertem, és erre épp most jöttem rá. Mindeddig egy zárt dobozban tároltam az emléket. Most pedig itt állt előttem teljes pompájában, felém magasodva, védelmezően, csodálattal reám nézve.

Át sem gondoltam mit teszek, amikor kezemet a nyakához csúsztattam, s magam felé húztam a fejét egy szenvedélyes csókra. Ajkai szinte alig érintették az enyémet, mikor hangos sóhaj szakadt ki belőlem. A bennem tomboló parázs lángra gyulladt, s szikrázni kezdett közöttünk az elektromosság. Hívogatóan, incselkedett, majd puha nyelvével szétfeszítette ernyedt ajakaim, s édes, mámoros ízt keltve érintette meg övével az enyémet. Nyelvünk vad táncot járt, majd még jobban elmélyült. Kezemmel a tarkóját simogattam, miközben ő védelmezően a csípőmön tartotta erős karját.

̶ Szeretlek! – suttogta édesen.

A zene mintha csak megszűnt volna. Csak ő meg én voltunk. A tömeg elhomályosul előttünk. Az érzelem és a vágy magával szippantott. Lydia és Thomas összesimulva álltak a színpad előtt, mire szívem megtelt boldogsággal, hogy láthatom, milyen boldogok együtt. S most már én is az lehetek Jamesszel. Nem érdekeltek a szüleim, hogy mit gondolnak, vagy, hogy csak egy perce ismerem őt. Ugyanis létezhet szerelem első látásra, s ezt a mi pillanatunk igazolta. Szeretett és én is őt.

Kimondhatatlanul...

Benjamin

Montana kihaltnak tűnt, ahogy az általában zsúfolásig telt főút is, ahol most csend honolt. Hajnali négyet ütött a templomóra. Odakinn szél tombolt, s az eső is rákezdett, már-már zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az utcánkban megforduló néhány ember esernyővel a kezében közlekedett. Az egyik termetes nyárfa alatt egy szerencsétlen kóbor kutya bújt meg. Bundája csatakos volt, és elgyengültnek látszott. Ki tudja mióta bóklászott az esős utcákon. A mellette elhaladók nem törődtek az elszomorító látványt nyújtó állattal. Tőlük akár meg is dögölhetett volna ott, helyben.

Ekkor kezdtem megérteni, milyen is az, ha egy ember nem törődik a másik érzéseivel, hogy kutyába sem veszi, vagy éppen észreveszi, csak hidegen hagyja. Talán ezt érezhette Cassandra is, amikor úgy bántam vele, mint egy darab ronggyal, vagy amikor elvesztette az egyetlen testvérét, akiben megbízhatott. Arnold volt a legjobb barátom, sőt már majdnem a testvérem volt. Mindenhová együtt mentünk, szinte szétválaszthatatlanok voltunk mi ketten, együtt. Még motorozni is együtt jártunk. Ám az utóbbi időben kezdődtek a bonyodalmak, amikor Cass eltűnt. Arnold rettenetesen aggódott a húgáért. Attól félt, talán sosem látja újra, épségben. Én pedig önző módon nem törődtem se vele, sem Cassie-vel. Amikor szüksége lett volna rám, én nem álltam ott mellette, nem támogattam. Arnold egyedül maradt a bánatában.

És akkor éreztem magam a legönteltebbnek, amikor a barátom koporsója előtt álltam. Láttam a húgát, a boldog, kisugárzó, erős lány már a múlté volt, helyette átvette a győzelmet felette a szenvedés és a gyengeség. Úgy éreztem, most van szüksége a lánynak reám. Talán támaszt nyújthatnék neki, erőt a további élethez. Való igaz, a bátyja halott, de az élet megy tovább, ahogy azt mondani szokás. Mindenkinek szüksége van egy csipetnyi kis boldogságra, ahogy neki is.

Ahogy közelebb merészkedtem a sápadt arcú lányhoz, egyre jobban átéreztem a belőle sugárzó könyörtelen fájdalmat. Cassandra háttal állt nekem, majd mikor megérintettem a vállát, határozottan szembefordult velem.

– Részvétem a bátyád, s egyben a barátom miatt. Mert bármennyire is haragban voltunk az utóbbi időben, attól még ő ugyanúgy a legjobb barátom volt – kezdtem volna, de elszorult a torkom.

– Köszönöm. Ez megnyugtató érzés. Mármint, hogy ezt így gondolod. Bárcsak ezt neki is elmondhattad volna… - sóhajtott szomorún, amitől mintha gyomorszájon rúgtak volna.

– Jól vagy, Cassandra?

– Igen, csak még nem épültem fel teljesen. Ezek a fránya sebek; nem akarnak elmúlni… De engem ez most nem igazán érdekel.

– Gyönyörű szépek azok a rózsák, amiket a kezedben tartasz. – Próbáltam kissé elterelni a gondolatait a gyászról.

– Igen? Épp ma szedtem a kis virágoskertben. Minél több a virág, annál jobban érzi majd a bátyám, mennyire szeretem. – Gyönyörű barna, átható szempárjából könnycseppek patakzottak. Gömbölyded, kisugárzó arca sápadt volt, akár egy halotté. Az életerős lány helyett egy gyenge, magányos, szomorú teremtmény állt előttem. A látvány még az én szemeimbe is könnyet csalt.

– Arnold egy igazán rendes testvér volt. Láttam rajta, mennyire szeret téged.

– Bárcsak én haltam volna meg, s nem ő – szipogott. Eddig bírtam, hogy ne öleljem meg. Olyan erővel kaptam vékony teste után, hogy féltem, összeroppantom, de abban a pillanatban képtelen voltam nem hozzáérni. Bárcsak képes lettem volna az ölelésemmel elvenni a fájdalmát… Bárcsak…

– Soha ne kívánj olyat, amit nem érdemelsz… – suttogtam. Ujjaimmal, mintha valami éterit láttam volna simítottam végig holdsápadt, porcelánbőrű arcán.

Lehajolt, majd letépett egy rikító színű virágot. Látszódott rajta, hogy próbál uralkodni magán, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ujjai mennyire remegtek a kis törékeny virág körül. Egy pillanatig megfáradt tekintettel méregette a sárga szirmokat, majd a kezembe adta a növénykét és elment. Én meg csak álltam ott és bámultam magam elé. Egyszerűen mintha az anyaföld a cipőm talpán keresztül szívta volna el az energiámat. Éreztem a testem, de ott és akkor valahogy mégsem voltam teljes valómban jelen. Elment. Cassandra elment.

Naphosszat üldögéltem egymagamban, elzárva a külvilágtól szobámban. Éjjel-nappal azon járt az eszem, vajon jól tettem-e, hogy szó nélkül hagytam őt elmenni. Akkora ökörnek érzetem magam ebben a pillanatban. Már akkor, a temetésen el kellet volna mondanom az igazságot neki. Igen, talán önző vagyok és naiv, de ebben a percben egyik sem érdekelt. Csak az ő arcát láttam magam előtt Bárhová mentem, mindig őt láttam, azt a kisugárzó, gyönyörű szőke lányt.

Idegesen a hajamba túrtam. A fenébe is, nem ülhetsz itthon, tétlenül! – figyelmeztetett a tudatalattim.

Az Ames család bejárati ajtója előtt álltam, s ujjaimmal automatikusan a csengőhöz nyúltam. Mikor az ajtó kinyílt, Mrs. Ames szigorú tekintetével végigkémlelt rajtam tetőtől talpig, majd kedvesen betessékelt a lakájos kis otthonukba. Odabentről finom, édes, süteményillat áradt. Boomer, Cassie hatalmas dobermann kutyája a sarokban gubbasztott s épp nagyméretű táljából falatozott, közben a területét védve morgó hangot adott ki. Óvatosan tettem egy lépést hátrafelé; tisztán hallottam, hogy Cassandra anyja kuncog az orra alatt. Én is nevettem volna, ha az a kutya nem az én golyóimat akarta volna leharapni…

– Erre gyere fiam! – hívott maga után. – Semmi baj, úgy tűnik, Boomer ma inkább kihagyja a desszertet – ugratott az asszony és továbbra is csak vigyorgott.

– Mondja csak… Cassandra itthon van most? – kérdeztem nyugtalanul.

– Nem. Sajnos nem. Két hete utazott el Ausztráliába a nagyszüleihez. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy túltegye magát a gyászon és az őt ért sérelmeken. Én természetesen jónak láttam a lányom tervét, épp ezért kénytelen voltam elengedni őt, bár minden percben hiányzik – taglalta hosszasan s közben nagy levegőt vett, hogy folytathassa. – Tudod, amióta elküldték az ének iskolából teljesen megváltozott. Úgy érezte, nem bírja megállni a helyét, és amikor a bátya meghalt az még rátett egy lapáttal – eközben egy szomorú tekintete találkozott az enyémmel.

– És, mi van Lindyvel? Ő hogy viseli? – kérdeztem, miközben nagyot sóhajtottam.

– Mostanában elég ingerült, s nagyon érzékeny is. Ki sem dugja a fejét a szobájából, naphosszat sírdogál. Enni se nagyon akar, néha szegény Lizbeth alig bírja kirángatni onnan. Lassan a saját anyját is az őrületbe kergeti, bár Lizbeth kitartóan küzd érte. nem akarja elveszíteni lányát.

– Bárcsak egyszerűbb, és fájdalom mentesebb lenne minden. – suttogtam.

Boomer morgó hangot hallatott az előszoba sarkából, mint aki megérezte áldozata közelségét. Támadásra készen állt, hogy levadásszon engem, az ellenséget. Nem igazán kedveltük egymást (főként ő engem), és sejthető volt, hogy soha nem is fog, ugyanis oda nagy csoda kellet, hogy ez a kutya elviselje a közelségem. Csillogó sötét szőre megvillant a világos előtérben, a nyitott ablakon beáramló napsugarak végigfutottak a fényes bundán. Orrlyukai kitágultak, miközben haragos szemeit rám meresztette, mint egy dühös bika.

– Csak nyugi, haver! – hátráltam egyre távolabb, míg Cassandra anyja majd szétpukkadt a nevetéstől.

Hogyha ezt ő nevetségesnek tartotta… Na, jó, nekem most végem van.

– Öhm… Izé… - tátogtam. - Azt hiszem, jobb, ha most megyek Mrs. Ames.

– Ne félj, fiam! Nem olyan vérengző a kutyus. Igaz, Boomer? – szeretettel simított végig a hatalmas állat sima tapintású, sötét bundáján.

– De azért jobb félni, mint megijedni. Jó lenne, ha a golyóim a helyén maradhatnának. – ez utóbbit, már csak magamnak jegyeztem meg gondolatban. – Mindenesetre, azért szóljon kérem, ha valami fejleményt hall Cassandra felől – kérleltem kedvesen.

– Úgy lesz, fiam. Amint valamit tudok, értesítelek. Megígérem…. – futólag még arcon csókoltam, majd kihátráltam az ajtón.

Cassandra

Naponta két órát jártam lovaglás órákra s ahogy, Mrs Evans észrevette, mennyire fejlődök egyre jobban hajtott. Sokszor dupla órára emelte a megszokott egy-két órás tréninget. Szigorú volt, de naprakész, felelősségtudatos és minden apró hibám észrevette, legyen az egy kisebb félreütemezés. Ilyenkor az arcomat elöntötte a pír, ugyanis most is, mint mindig, Josh ilyenkor tervezte a kínos látogatásait.

Úgy éreztem mintha Mrs. Evans direkt égetni akarna előtte. Ha így is volt, bevált a terve, mert Josh hatalmasakat derült a bakijaimon, na meg persze a tanárom dühkitörésein. Legszívesebben odarohantam volna, majd jó erősen pofon csaptam volna, csak hogy nekem nincsenek szárnyaim, hogy az óra közepette levessem magam egy hatalmas ló mértes hátáról. Inkább legyintettem egyet, gondoltam később úgy is lerendezem.

– Nevess csak te félnótás – mormoltam halkan.

– Rettentően le lennék kötelezve, Miss, ha a tanórára koncentrálna – mondta neheztelőn tanárom a tréningpálya széléről.

– És milyen könnyű is volna így tennem, ha ez a barom nem szórakozna rajtam. Nem lehetne esetleg, hogy egyszerűen csak elzavarja? – a amikor láttam a Mrs. mogorva arcát, hozzátettem – Kérem?

– Mr.  Eliah, máshol élvezze ezt a szép napot! – fenyegette mogorván a sarokból.

– Én a helyedben, Josh, már most eltipliznék… – vágtam bele tanárom szavába.

– Jobb lenne, ha maga meg a feladatára figyelne, kisasszony. Vagy esetleg szeretné a szabadidejét is erre áldozni?

– Nézze asszonyom. Én szeretek a lovak közelében lenni, és szeretem azokat az állatokat, mindent, ami négylábú – legyen akár patás, mancsos, vagy bármi más. Szóval, ha azt mondja maradjak, azzal nem ijeszt meg – vágtam vissza, de nyugodt hangon.

– Milyen éles a nyelve. De majd akkor nem lesz, ha azt mondom, nem jöhet majd a nagy versenyre, Miss Ames. Talán megérdemlem, hogy a diákjaim tisztelettel bánjanak velem. S ez magára is vonatkozik – tette még hozzá.

Amikor Josh felé fordult titkon pofákat vágtam a merev hátának remélve, majd nem veszi észre bohóckodásomat. Josh látszólag jól mulatott a műsoromon oly annyira, hogy Mrs. Evans is felfigyelt a nagyokat derülő lovászfiúra. Egy perc sem kellet, s felém kapta kugli fejét, én pedig még idejében varázsoltam elő a semmit sem csináltam pofát.

Mistral egész nyugodt volt, éreztem benne az energiát, arra ösztökélt, hogy még ne hagyjuk abba. Még többet akart az edzésből. Mintha csak arra született volna, hogy erős versenyló legyen. Nagy levegőt vettem, magamhoz ragadtam a bőr kantárszárat és átvettem az irányítást a lelkes állattól. Egyenesen a kijelölt részre vezettem, majd megkerültük, aztán megismételtük ugyanezt a formát még vagy négyszer egymás után.

– Nagyon jó, Cassandra. Most vigye a következő forma felé! – parancsolta.

Mistral engedelmeskedett, arra lépdelt, amerre én irányítottam. Kecses lábaival szinte szárnyalt a homokos talajon. Lépésről-lépésre haladtunk a kijelölt pályán. Az óra végére már az összes mintát elsajátítottuk. Láttam Mrs. Evans boldog arcát, le sem tagadhatta, mennyire örült, hogy két óra hossza alatt ilyen eredményes munkát végeztünk. Amikor észre vette, hogy figyelem, lehervasztotta széles mosolyát, és újra elővette régi, komor, kifürkészhetetlen arcát.

Josh vidáman tapsolt, éljenezett, majd huncut mosolyt küldött felém, mire én elfintorodtam. A gondolat, hogy egy ilyen fiú barátnője legyek… Josh egyáltalán nem az én „stílusom” volt, bár be kellett vallanom, hogy a sötét oldal csábított, viszont nem akartam valaki olyannal lenni, aki csak üres porhüvelyként kezel. Én ennél többet akartam.

Késő délután értem haza. A nagyapa szokás szerint a teraszon ült kedvenc hintaszékében. Amikor meglátott szeretettel nézett fel rám s kitárta két karját, hogy mint kislánykoromban is, most is hozzá bújhassak. A nagyapám olyan volt nekem, mint az apám. Gondoskodott rólam, szeretett, megértett, megvigasztalt, ha kellet, s sokat tanítgatott erre meg arra. Apám halála után annyiban maradt minden tanításom, beleértve a lovaglást is. Ezt a szerepet mára a nagyapa vette át. Keményen, olykor szigorúan mérte rám a csapásokat. Addig magyarázott és mutatgatott, míg fel nem fogtam a dolgok értelmét.

Bár sosem kérdeztem, de nagyon kíváncsi voltam apám lovas karrierjére. Sosem meséltek nekem róla. Pedig tudtam, apám mekkora híresség volt akkortájt, még a bátyám, és az én születésem előtt. Anyámmal nem akartam erről beszélni, nem akartam felbolygatni az emlékeket. Nem hiányzott, hogy ismét visszaessen s újra az alkohol rabjává váljon. De most itt voltak a nagyszüleim s kerek 4 hónapom van arra, hogy mindent megtudjak apám régi életéről. Ezt pedig csakis a nagyiékon keresztül lehetséges.

– Szerbusz, aranyom – köszöntött meleg mosollyal nagypapa.

– Hmm… Milyen szép napunk van ma.

– Az ám, kishölgy. Megfelelő alaklom, hogy megmutassam a kis unokámnak a Ranger-terület egyik legszebb nevezetességét – mondta vidáman.

– Jól hangzik. Alig várom…

– A nagyanyád valami finomságot készített neked. Menj, lakj jól, aztán gyere ki az istállóba!

A nagymama kezében fakanállal, derekán köténnyel álldogált a gáztűzhelyen rotyogó fazék felett, s ízlelgetett valami felségesen finom illatú ételt. Gyorsan beleszimatoltam a finom illatfelhőbe, s levetettem magam az asztal előtt álló egyik kényelmes kis székre. Eliza nagyi elvitte az elém rakott üres porcelántányért és helyette finom, ízletes tyúkhúslevessel telve rakta elém, majd kedvesen homlokon csókolt.

Kanalam után nyúltam. Élvezni akartam a leves minden cseppjét. A nagymama készítette a világ legjobb tyúkhúslevesét. Amikor itt jártam, mindig főzött nekem, én pedig nem győztem dicsérni a főztjét.

– Holnap ellátogatnak hozzánk a nagybátyádék – jelentette ki egyszerűen.

– Igazán? – kaptam fel a fejem a nagy kijelentésére. – És mikorra várható az érkezésük? – érdeklődtem.

– Azt mondta a telefonban, hogy legkésőbb este fél hatra itt lesznek.

Nem is emlékszem, mikor láttam, vagy hallottam a nagybátyámékról. Utoljára apám temetésén találkoztam velük, azóta tulajdonképpen még egyszer sem volt alkalmam. Pedig mennyire szerettem Martinnal játszani, aki majdhogynem egy idős volt velem, csupán egy-két év korkülönbség volt közöttünk. Emlékszem mennyit bújócskáztunk a birtokon. Együtt figyeltük meg az arra portyázó vadlovakat. Titkon kicsempészett sárgarépával akartuk magunkhoz csalogatni az állatokat. De ezek a lovak sokkalta okosabbak voltak nálunk s nem dőltek be pár aprócska trükknek. Együtt játszottunk, mi hárman – a bátyám, Martin és én. Martin kábé akkora magas lehetett, mint én akkoriban. Rettenetesen kíváncsi voltam,hogyan fest most az én drága unoka öcsém.

– Készen vagy, kincsem? – kiáltott a bejárati ajtóból a papa.

– Mindjárt – kanalaztam be az utolsó csepp levest sietősen.

– Rendben. Odakinn várlak.

Beraktam a mosatlan tányért a mosogatógépbe, majd felvettem lovaglócsizmám, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy a papa meglepetésének köze van a lovagláshoz is.

A pajta ajtaja tárva nyitva állt, megcsapott a friss széna és az egynapos lócitrom szaga. A nagyapám lova bokszánál álldogált s szerszámozni kezdte az állatot. Odamentem, hogy segítsek. Kezembe vettem a nyerget, s átlendítettem Holdezüst hátán. A ló a nyereg nehézségének hatására felnyihogott egyet, mire nyugtatóan végi szántottam sűrű, sötét sörényén.

– Hová megyünk ma? – kíváncsiskodtam.

– Az legyen meglepetés, bogaram – válaszolta türelmesen.

Beletörődve nagyapa hiányos válaszadásába, inkább a nekem szánt ló felé lépkedtem. Előhúztam zsebemből a szokásos kockacukor adagot és finoman a szája elé toltam, mire ő kedvesen elfogadta, s jóízűen elropogtatta.

– Túlságosan elkényezteted ezt a lovat.

– Dehogy. Néha nekik is jár egy kis jutalom falat, nemde? – mosolyogtam.

– De ez nálad már mindennapossá vált.

– Jaj, nagyapa ne légy már ilyen…

– Jól van, na. Csak nyergeld fel Mámort! – parancsolta, mire színpadiasan haptákba vágtam magam, majd tettem, amit mondott.

Díjam

 Köszönöm ezt a a lányoknak!

Véleményem a Titkos email című történetről:

Először is nagyon tetszett a blog, a megfogalmazás, a történet; ami elragad egy másik világba; legalábbis engem elvarázsolt. Az első betűtől kezdve faltam a sorokat. Nagyon eredeti a történet, és egyedi, nem másolat, vagy ahhoz hasonló. Kifejezetten érdekelt benne a szerelmi szál, Olive&Trent Love Story-ja.

Ám kicsit értelmetlen vot az elején Rose hirtelen döntése, hogy végez magával, és hogy Olive-en keresztül küld email-t a barátjának. És végképp sajnáltam, mikor Trent nem hitte el a lánynak. Na meg az állandó piszkálódás, ami egy kicsit felcsiszolta a történet energiáját. Ezzel sikerült megfognotok, ugyanis minden szerelmes regényben benne van, hogy a fiú szekálja a lányt. és ebből mi következtethető le?

Hogy a fiúnak igen is tetszik a leány, csak valjúdik vele, hogyan mondja, vagy fejezze ki a szeretetét. Lényegében szerethető kis törénet, és elénk állítja a fiatalkori szerelmek, megpróbáltatások sokaságát.

Ui: Várom az elkövetkezendő fejezeteket. szeretnék még többet olvasni Trent&Olive kapcsolatáról, s szerelemük beteljesüléséről.

Az én blogom egy young adult( ifjúsági, fiataloknak ajánlott) történet, melyben megvilágosodást kaphatnak az olvasók az ifjúkori szerelemről, szenvedésekről, beteljesülésről. ez a történet egyik álmom szüleménye. 

A történet fiú főhőse igaz személy, tehát egy számomra emlékezetes emberről mintáztam a törénetbeli ifjút. Cassandra-t saját jellememmel ruháztam fel: makacsság, örlődés, reménytelen szerelem, vágyódás, stb.

A történet két szereplő szemszögén keresztül játszódik.Hol Cassandra, hol Benjamin szemével láthatjuk a világot. A helyszínek természetesen kitalált helyek, mint pl. Ausztráliában elhelyezkedő kis tanya város, Perth.

A sztory-t nagylelkű barátnőm, és segédem segítette, tanácsaival ecsetelte a hibáimat, és egyre jobban érzem, hogy ezt a történetet be kell fejeznem, 

Jövő karácsonyra, vagy nyárra szeretném befejezni, és 2017-ben kiadóhoz vinni. Ez a legnagyobb álmom.
A történetet 2014 szeptemberében kezdtem meghiúsítani, és egyenlőre nem is tervezem annyiban hagyni. A fejembe vettem, hogy igen is befejezem.
A blog design-jét Adalia White készítette. A trailert Barby alkotta,
Szeretnék majd egy újabb designet, egy hozzá illő könyvborítóval, mely tükrözi a történet hangulatát, és láthatjátok, hogyan képzelem el a főhőseimet.

1.) Mit szeretsz benne?
Hogy olyan eredeti, különleges, megfontolt, és érdekes. Engem nagyon lekötött.

2.) Hétköznapi a történet a blogger világban?

Számomra igen.

3.) Ki a kedvenced a szereplők - elhangzottak - közül?

- Ez komoly? - Összevont szemöldökkel nézett rám.- Mi?- Ez a cucc.- Miért? Mi a baj a ceruzámmal?? - Meglepődötten kezem közt forgattam a fdarabot.- Nincs semmi. Nagyon szép - nevetve visszafordult a kivetített szöveghez, sötét szemei megcsillantak.

4.) Tetszett valami a történetben? Ha igen, mi?
Igen.
Tetszett, hogy itt is két szálon fut a történet: Trent, és Olive szemszögéből. Így jobban megismerhettem mindkettőjüket. na meg a szekálódások.

5.) Mit gondolsz Trent és Olive kapcsolatáról?
Azt hogy egyszerre felemelő, és olyan romantikus. Egyenesen mintázza a köztük lezajló érzelmeket. A lány átérzi Trent fájdalmát, a barátnője halála teljesen tönkre tette a fiút.

6.) Többet érez Olive Trent iránt?

Persze. Ez nagyon nyilvánvaló.

7.) Mit érezhet át mindkét fél?
Mindketten éreznek valamit. De a nagy kérdés az, hogy Trent akarja ezt kapcsolattá, szerelemmé mélyíteni. Vagy csak a lány küzd Trent szivéért?

9.) Miért bízhat meg Olive Trentben?
Talán mert a fiú megértést sugározhat felé, támaszt nyújt neki. Afféle lelkitárs. És ezt a lány megérzi benne. Aztán meg a lány testvére, April is halott volt, méghozzá ő is végzett magával, ahogyan Trent barátnője, Rose is. Ez azt sugározza, hogy a lány ugyanazt érezte, amit Trent Rose elvesztése után.

10.) Trent csak barátként tekint Olive-ra?
Egyenlőre nem nagyon sikerült kibogozni ebből a pár rérszből, hogy mi lesz belőle. De az az én érzésem, hogy ez több mint csak egy ártalmatlan kis barátság. De hagyjuk a történetet kibontakozni.... :)

11.) Trent képes lesz tovább lépni Rose-n?
Biztos vagyok benne, hogy képes lesz elfelejteni a volt barátnőjét.


12.) Szerinted miért döntött halálával Rose? Mi oka lehetett?
Az utolsó fejezetben felvillant egy mondat, hogy megcsalt. Talán Rose megcsalta a fiút, és ezért Trent neheztelt a lányra. Rose pedig végső elkeseredésében tette ezt? Hát nem tudom. Csak találgatok. De várom a folytatást, amelyben talán részletesen megtudom, mi történt vele.

Kérdéseim a Love knows no Bounds regényemből?

1. Cassandra mindent megtesz, hogy bebizonyítsa szereti Benjamint. Ki lesz, aki segíti féltékennyé tevési tervében a fiatal lányt? Mi sűl ki belőle?

2. Melyik az a híres dallam, melynek neve felbukkan a hatodik fejezetben?

3. Mi történik Cass bátyjával, Arnold-dal? Mi az előzménye?

4. Cassandra a fejébe veszi, hogy leutazik a nagyszüleihez, Ausztráliába. Melyik az a kis tanyaváros, ahová utazik főszereplő lányunk?

5. Mi az iskola neve, ahová a lány beiratkozik? 

6. Mit gondoltok a lovász fiúról, Josh-ról? Lehetséges, hogy Cassandra kapcsolatot alakítson ki vele?

7. Hogy hívják Cass kutyusát? Milyen fajta?

8. Mit gondoltok, vajon lehetséges, hogy Cassandra&Benjamin végre boldog legyen együtt? Lehetséges, hogy egy lezárt happy end-del végződik majd az ő történetük?

9. A történetben felbukkan Cassandra barátja, Trace a zeneiskolából. Cassandra felkéri őt, hogy segítsen be neki egy duett erejéig a nagy estén. Vajon Trace elvállalja ezt a feladatot?

10. Szerintetek mért ezeket a dalokat választottam a történetemhez (a dallamok, melyek a történetben megfordulnak, pl. James Morison egyik ismert dala)? Mit szeretnék ezekkel a dalokkal éreztetni? Hogy van összefüggésben a történettel?

11. Mit gondoltok a szereplőkről?

12. Mi a véleményetek a történetről?

Díjazottaim:

Bitch, Nobody cares

Life is good with love

Álmodj még

Üldözd a lehetetlent

A fekete kolibri

Titkos e-mail