Trace

Vészesen közeledett a tavaszköszöntő bál az iskolámban és én meg itt állok egy öltözőfélékben, több ezer ruhát próbálgatva. Nem mintha nem tetszenének, csak megszólalt a fejemben a riasztó, amikor Lindy azt mondta kétszáz dollár… csak a ruhaért. És a ruha káprázatos volt, minden testészemhez megfelelően illeszkedett, mintha csak rám öntötték volna és a türkizkék szín… fájóan tökéletesen illett a bőrtónusomhoz.

A fülkében oldalt állt egy méretes tükör, gondoltam megnézem magam. Megdöbbentem, mikor saját képmásomra néztem, mintha nem is én álltam volna ott, hanem valami szupermodell. A ruha szegélye szépen ívelt volt, a mell részénél csodásan kiemelte dekoltázsom, melyet gyönyörű csillogó gyöngyszemek sora díszítette. A derék részénél egy övszerű, vékony anyag feszült a testemre, még jobban kiemelve az alakomat. Ahogy léptem egyet, a bokámon hatalmas fájdalom hasított át, mire összeszorítottam fogaim, nehogy Lindy meghallja, mit szenvedek. nem akartam a sajnálatot, sem a szánalmat. Főleg nem a legjobb barátomtól nem.

Még mindig rosszul érzetem magam az imént történtektől. Majdnem végig néztem, ahogy egy idős asszonyt megszégyenítenék azok az idióták. Könnyel elképzeltem róluk, hogy miután kiestem a karmaik közül, felhajtottak pár felest, és most már azon vannak, hogy bosszút állnak. Alig vártam, hogy újra találkozzak velük, és mindegyiknek megmutassam, hol a helye. Nem vagyok valami verekedős típus, de a „ha kell, védd meg magad” elvet sosem feledem. Erősnek kell, mutassam magam, vagy nem győzhetek. Meg tudom védeni magam, nem kell Arnold segítsége. Egyénként is: Arn nem lesz mindig mellettem.

̶ Na? Kész vagy? – kérdezte Lindy.

̶ Igen… asszem.

̶ Búj ki onnan, hadd lássam!

Kezemmel félresöpörtem a próbafülkét takaró függönyt, majd utoljára a tükörben látszó másomra pillantottam. Kacsintottam egyet a tükörképemnek, majd kiléptem a fülkéből, és megálltam barátnőm előtt.

̶ Hűha, csajszi, ez ámulatba ejtő! El sem hiszem, ez te vagy – hüledezett Lindy.

Kapva végignéztem külsőmön, és elejtettem egy büszke vigyort. Pördültem egyet, a szoknyám szegélye egy kicsit fellebbent, megmutatva az alatt rejlő újabb réteg selymes anyagot, mely fodrokban áll, és terült szét. Lindy végigsimított a selymes anyagon és csak csodálta, mily jól áll nekem.

̶ Gyönyörű – suttogta elámulva. – És még te siránkozol, hogy csúnya vagy, és egy pasinak sem kellesz! Csajszikám, nézz magadra! Egy istennő vagy!

̶ De te is tudod, ezt nem engedhetem meg magamnak… Miből fogom kifizetni ezt a rengeteg pénzt? – kérdeztem elszomorodva.

̶ Azzal te ne foglalkozz, majd én perkálok – nevetett.

̶ Nem, nem és nem. Azt már nem. Csak én fizethetek a ruhaért és éppen ezért ez a szépség – csalódottan szemeztem a kék színnel – itt marad.

̶ Jaj, ugyan már Cass! Ne nyavalyogj már. Megveszem és kész, mondhatsz bármit.

̶ De az sem biztos, hogy elmehetek sérülten a bálra. A bokám még mindig nem a régi.

̶ Ugyan már, addigra kutya baja sem lesz, meglátod. Feleslegesen sokat aggódsz. Fel fogsz lépni és kész. A srácot meg elintézzük.

̶ Szerintem azt meg tudom én is oldani – feleltem határozottan.

̶ Oké.

̶ És egyébként hol a te ruhád? – kérdeztem.

̶ Már megvettem…

̶ Miért csak te élvezheted, hogy próbababát csinálhatsz belőlem? – ingattam a fejemet és karba fontam a kezem.

̶ Nem akartam húzni az időt és… amúgy is: neked fontosabb dolgod van. Ki lesz, akivel énekelni fogsz?

̶ Trace-szel elég jóban voltam a suliban – mondtam, miközben a kassza felé indultunk. – Remélem, elvállalja.

A számat harapdálva toporogtam a ház előtt, ahol Trace lakott. Addig, míg nem álltam az ajtó elé, egészen nyugodt voltam, de mikor meg akartam érinteni a kopogtatót, akkor elfogott a pánik. Már elég hosszú ideje nem beszéltünk nem azért, mert rosszban lettünk volna, csak egyszerűen nem találkoztunk.

Feszülten szívtam be a levegőt, levetettem a gátlásaimat, majd hirtelen bekopogtam és vártam, hogy mi lesz. Majd csak kihozok valami jót a helyzetből, elvégre is: mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet?

̶ Cassie? Hát te? – szólt meglepődve Trace, mikor ajtót nyitott.

̶ Szia. Őőő… Izé… Hallottál az estről, amit a suli szervez? –tudakoltam nyugtalanul és egyik lábamról a másikra álltam.

̶ Természetesen – mosolygott; valószínűleg sejtette, hogy mire akarok kilyukadni.

̶ Lenne kedved velem énekelni? – böktem ki.

̶ Mire gondoltál?

̶ Tessék?

̶ Mit szeretnél énekelni? – Dőlt neki az ajtófélfának és karba fonta a kezét.

̶ Igazából ezen még nem gondolkodtam…

̶ Hé, nyugi! Ismersz, tudod, hogy nem harapok – veregette meg a vállam. – Ne legyél ilyen feszült!

̶ Jó, csak… - jéghideg ujjakkal túrtam a hajamba. – Ismered Grace-t és ő – nehéz volt kimondanom – nagyon jó.

̶ Miért utáljátok annyira egymást?

̶ Lássuk csak: folyton piszkál, amikor csak tud, keresztbe tesz nekem és jelenleg azt hiszi, csak mert bent ő bent maradt az akadémián, attól több és jobb.

̶ Egy igazi primadonna – mondta epésen Trace. – Fogadok, ha nem lenne annyi pénz a segge alatt, nem lenne ekkora képe.

̶ Na, segítesz?

̶ Még szép! Hé Cass, mindegy, hogy Grace milyen jó, ő nem szívből csinálja. Emlékszem, milyen voltál a suliban, mennyire hajtottál akkor is, mikor láttad, hogy Grace munka nélkül tör felfelé, hogy a semmivel jut előrébb. Megérdemled, hogy most te legyél a sztár.

̶ Kösz, Trace – mosolyogtam. – Kösz, hogy nem hagysz cserben.

̶ Te voltál az egyetlen, aki mellettem állt, mikor kezdőként a többiek csak kinevettek.

̶ Ami az illeti én is nevettem – haraptam az alsó ajkamba.

̶ Tudom, de te nem kinevettél. Tény, hogy vicces voltam, míg rá nem jöttem, hogy a rappelés nem nekem való – nevetett nosztalgikusan. – A lényeg, hogy a Thomas csaj elbújhat majd mellettünk – vigyorgott kissé gonoszkásan.

̶ Még egyszer köszönöm – mondtam, majd megöleltem. – Apropó… Kate mit fog szólni?

Kate volt Trace barátnője és nem akartam, hogy összezörrenjenek a dolgon, hiszen Trace és köztem csakis „szakmai” kapcsolat volt.

̶ Tudja, hogy szeretem és amúgy is elmondok neki mindent, hiszen egy jó kapcsolat az őszinteségre és a bizalomra épül.

̶ Örülök nektek – őszinte mosolyt erőltettem magamra, mert ugyanakkor eszembe jutott, hogy talán soha nem leszek együtt Bennel.

Trace rám hagyta a dalválasztást, így amint hazaértem, nekiálltam kutatni a dalszövegeim között. Egy érzelmes dal kell. Érzelmes, érzelmes, érzelmes. Tudtam, csak is olyan szám jöhet szóba, ami illik Trace haverom hangszínéhez, na meg az enyémhez is. De a kutatgatás sem a legegyszerűbb, ha az embernek több száz dalszövege van. Végiglapozgattam a vastag mappát, míg végül a végén megakadt a szemem egyen. Akkor már biztosra tudtam, ez lesz az, ami nekünk kell. Nagy izgalommal olvastam végig a sorokat; elég volt egyszer-kétszer átfutom, és a fejemben maradt. Gyorsan tanultam, főleg éneklés terén. A dalszöveg memorizálásával eddig egyszer sem volt baj.

Gondolkodás nélkül a mobilom után nyúltam, ami a táskám mélyén lapult. Ekkor jutott eszembe, hogy még elfelejtettem kirakni a ruhám, amit vásároltunk. A készüléket lehajítottam az ágyra és a földön nyugvó mértes táskáért nyúltam, amiben a csodaszép báli ruha rejtőzött. Gondosan kiterítettem a matracra és végigsimítottam a tenyeremmel a fényes anyagon. Csodás érzés volt ezt a gyönyörű ruhát érinteni és a gondolat, hogy én viselhetem, méghozzá türkiz színben, elragadott. Óvatosan emeltem fel, majd egy vállfára helyezve raktam be az gardróbomba. Közben Christina Aguleria emésztően magas hangja szólt a hangszórókból. Azért is szerettem, mert hatalmas átéléssel tudott énekelni, én is ilyen határozott szerettem volna lenni, ahogyan ő.

Másnap délelőtt tájt együtt dalolásztam Christinával, mikor egy erős és határozott kopogás a szakított félbe.

Egy fekete hajkoronával megáldott buksi kuksolt az általam kitárt ajtóban. Vidám vigyor terült széles ajkán, mire betessékeltem. Trace megszokásból kézen csókolt, mint egy úriember. Emlékszem, amikor életében először jelent meg a zene suliban: nem ismert senkit, és más sem ismerte őt. Olyan volt, mintha kirekesztették volna, pedig még nem ismerték őt, hajdanán még idegennek számított. Mennyire gúnyolták, amikor még a rappes korszakát élte, lenézték őt, azt állították, rosszul választott. Ők kiröhögték, viszont én mellé álltam, mert segíteni akartam. Tudtam milyen rémes, ha valakit nem fogadnak be.

̶ Lássuk, kislány, hogyan döntöttél. Meg kell, mondjam, elég kíváncsi vagyok, hogy mit választottál – mondta vidáman.

̶ Oké, oké. Szóval, arra gondoltam, hogy nem ártana egy kis szenvedélyes, érzelmekkel túlfűtött dal. Bár nem tudom, te hogy vagy vele…

̶ Viccelsz? Tudod, hogy bármit elénekelnék a kedvedért – jelentette ki határozottan.

̶ Rendben. Akkor megmutatnám a szöveget és az alapot.

Előszedtem a színes mappából a vastag dalszöveg gyűjteményt. Gondosan szétszórtam az ágyamon, és kikerestem a nekünk szánt kottát. Trace elmerült a tanulmányozásában, míg én megetettem Boomert, aki felettébb élvezte az új vendégem ittlétét. Boomer játékos kedvében volt, és le akarta rángatni Trace converse cipőjét.

Sokszor azon filózom, mi lenne, ha egy macskát is beszereznék a kutya mellé. Na, akkor Boomernek meglenne a rettenetes vetélytársa. Kiskoromban mindig is szerettem volna egy cicát, de a bátyám allergiája miatt ez lehetetlen volt. Bár elég különleges eset, hogy a macskákra allergiás, de a kutyákra nem. Arnold kifejezetten szerette Boomot. Ha megkértem szívesen elvitte sétálni, vagy megetette, fürdette. Látszott, hogy törődik vele, ezért is gondoltam, hogy kedveli őt.

̶ Na, teszik az ötlet, vagy veszett ügy? – érdeklődtem kíváncsian.

̶ Ő… Meg kell, mondjam, ez totál nem az én műfajom, mégis tetszik.

̶ Hű… Pedig meg mertem rá esküdni, hogy utálni fogod. De vannak még csodák – mosolyogtam örömömben.

̶ Ma már kezdhetjük a próbákat, igaz?

̶ Persze. Akár most is nekiláthatunk – csaptam össze a tenyereimet és talpra szökkentem.

Könnyen ment az egész és már csak annyi volt hátra, hogy beosszuk, ki melyik részt szeretné énekelni. Természetesen én választottam az első hosszabb szakaszt, míg ő a rövidebb, de a férfiasabb részt. Egészen jól elszórakoztunk mi ketten. Mintha csak megszokásból csinálnánk, nem számított, hogy holnap a színpadon állunk, és bizonyítanunk kell.

Annyira nevettem Trace bénázásain, hogy majd leestem az ágyról, a hűvös padlóra, de ő még időben visszarántott a valóságba. Aztán ő is rákezdett, az egész szoba tőlünk harsogott. Csodálom, anyu még nem szólt a hangzavar miatt. Bár inkább örült, hogy végre ismét felhőtlen a kedvem. Itt volt nekem Trace, a legjobb fiú barátom és Lindy, aki ebben a pillanatban toppant be az ajtón. Tátott szájjal nézett végig férfitársaságomon, mintha nem tudná, hogy Trace-szel milyen régóta is vagyunk barátok.

Lindy, mint mindig, ragyogott a boldogságtól, ami a bátyámnak köszönhető, mert boldoggá teszi, és szereti. Fénylő, fekete hajzuhataga feszes kontyba volt hátrakötve,egy kusza tincs lógott az arcába. Egy csinos egybe részes ruha feszült vékonyka derekára, mely körbe ölelte csípőjét. Gyakran féltékeny voltam rá, mert szebbnek tartottam őt, mint saját magam. Grace és a kis barátnői most biztosan gúnyolnának, amiért nincs elég önbizalmam, de kit érdekelt Grace Thomas?! Ez az én életem, amit karok, azt teszek vele, ahogy ő is.

̶ Szia Cassie – köszönt oda nekem Lindy, majd a barátom felé fordult. – És neked is, Tracy fiú – vette a köszönést figurásra.

̶ Csövi – biccentett Trace. – Én bírlak, Lindy, de… ne nevezz már Tracy fiúnak… az olyan lányos – ráncolta irtózva az orrát.

̶ Ó… oké. Roppantul sajnálom, uram, hogy ily sértőn neveztem meg önt – mondta Lindy és színpadiasan meghajolt.

̶ Bocsánatkérés elfogadva – nevetett fel vidáman Trace. – Nos, nem akarsz társulni hozzánk, vagy inkább ott kuksolsz?

̶ Heh? Dehogy! – pirult.

Lindy levágta magát az ágyra közénk, és olvasgatni kezdte a különböző kottákat teljesen magába feledkezve. Szemeit végigfuttatta az aprócska betűkön, egészen a lap végéig.

Későre járt, mire Trace indulni készült, állítása szerint Kate-tel volt megbeszélve találkája. Nos, igen – az a Kate, aki annak a libának az egyik legjobb barátnője, igen Grace Thomas hercegnőnek. Bár Kate, mintha egy kicsivel másabb figura lett volna, mint Grace. Benne megvolt a sajnálat és az akarat. De fogalmam sem volt, hogy jöhetett össze Trace-szel. Hisz régebben mindennek elmondta őt, most meg találkozgatnak, meg járnak? Egy kicsit fura a dolog. Talán ezért ellenezte Trace a zsarnokoskodásomat Grace-szel szemben? Azt szeretné ha mi mindnyájan kibékülnénk egymással, és jó barátnők lennénk? Ha azt tervezte, akkor azt nagyon gyorsan ki kell, hogy verje a pici fejéből. Egy olyan lánnyal, aki kis korom óta piszkál, zaklat, csúfol, még mit nem. Habár a múltkor egész rendesnek látszott, a maga módján, vagy lehet, hogy nem akarata Ben előtt kimutatni a foga fehérjét.

̶ Na, végre, hogy kettesben maradtunk! – visította a barátnőm, miután Trace távozott.

̶ Miért, mi volt olyan fontos, hogy azt csak mi beszélhetjük meg? – kérdeztem összeszűkült szemmel vizslatva őt.

̶ Kislány, erősen fel kell kötni a gatyádat! – mondta hangosan, artikulálatlanul a fülembe.

̶ És vajon miért is?

̶ Ma volt a másodiK nagy döntő a motorkrossz pályán, lent a tisztáson. Ben is ott volt. Gondolhatod kivel, érkezett… Na, mindegy. Szóval hallottam Gracet beszélgetni a kis csicskásival a holnapi partiról. Azt mondta, idézem: „Holnap dobom végre azt a szerencsétlen flótást, már a hócipőm tele van vele. Folyton csak romantikázni akar, mi baja van ennek?”. Mire a másik: „Már ideje volt, csajszi. Az a pasi nem neked való, megmondtam nem? Ugye igazam volt?”

̶ Az a szemét ribanc. Megölöm. Csak kerüljön a szemem elé. Nem teheti ezt, nem tehet ilyet. Ben teljesen össze fog omlani, ha kiderül. Lindy segítened kell. Valahogy tudatnom kell vele, mi az igazság.

̶ Te is tudod, ez koránt sem lesz olyan egyszerű. Grace állandóan körülötte legyeskedik… pedig dobni akarja. Ebből is látszik, hogy csak téged akar idegesíteni.

̶ A legjobb barátnőm vagy, kérlek, segíts az ostoba barátnődnek megszerezni azt a férfit, kit oly régóta szeret! Kérlek… - csücsörítettem, és kiskutya szemekkel meredtem rá. – Léci.

̶ Jól van. Csak ne nyavalyogj itt nekem!

Lindy-vel egész sokáig elbeszélgettünk, majd megjött Arn, és leléptek, magamra hagyva engem, a reménytelen romantikust. Hát persze, mi más lennék, mit egy tehetetlen, szerencsétlen flótás. Későre járt, de én még korán sem voltam álmos. Gondoltam leszaladok egy pohár kávéra, ha úgy sem alszom egy darabig. Odalent minden olyan csendes volt, anya nem volt sehol, biztos aludt már. Boomer csendben követett a konyhába, csak a mancsai kopogtak a padlón, ami egy kis zajt adott.

Kényelmesen helyet foglaltam az egyik konyhaszéken, majd töltöttem egy pohár feketekávét. Annyira jól esett, egy kis erőt nyelnem magamba. Most már éreztem azt a keménységet, hogy képes legyek Bennek mindent elmondani. Nem volt könnyű a helyzet, bár úgy éreztem, jobb ha, Ben tőlem tudja meg, mint Grace-től. A srác így is úgy is rosszul jár, mert neki meg se fordult a fejében, hogy Grace talán nem az, akinek előtte mutatja magát. Őszintén szólva fogalmam se volt, hogy Ben miért nem látta meg annak a nőszemélynek a valódi énjét; ez is csak azt bizonyította, hogy Grace pokoli jó színész.