A meglepetés erejével...

Anya egyszer azt mondta, egy ember mindig tudja, mit akar, legalábbis is idővel rájön arra, hogy mit vár a jövőtől. Én éppen most vesztettem el a második lehetőségem a szerelemnél. Ismét hagytam elmenni, akit már jó rég óta magamnak szerettem volna, de csak ahogy mondom, szerettem volna. Sosem voltam benne biztos, hogy egyszer engem fog majd szeretni, úgy ahogy én őt. Kelletlenül végigsimítottam a szélfútta hajkoronámon, idegesen ujjaim köré tekergettem egy kusza tincset. Arcomon végigfolyt pár ártatlan, sós könnycsepp. Miért van az, hogy akárhányszor meg van az aprócska remény, én mindent elszúrok? – kérdeztem magamtól.

̶ Kicsim, mit csinálsz odakint egyedül? – kiáltotta anya a nagy mosogatás közepette.

̶ Csak gondolkodom, anya.

Könnyeimmel küszködve sétáltam oda a bátyám szerszámos bunkeréhez. Bunkernek nevezte el, mert itt rakosgatta össze újabb találmányait, és itt el tudott bújni anyámtól, amikor még a piás korszakát élte. Ám hála a jó Istennek, anyám látszólag kiheverte apa halálát, és végleg elköszönt az alkohol tartalmú italokról. Na, jó egy kicsit túloztam, azt nem mondtam, hogy néhai alkalommal megiszunk kettesben, vagy esetleg hármasban egy pohár jó minőségű pezsgőt. Ez sem okozott újabb alkohol problémát, mert sikerült megállni, persze az én segítségemmel, hogy csakis egy pohárral vihet be.

            Arnold épp egy hatalmas szerszám segítségével bütykölte óriás motorját, kezei olajosak voltak, még a ruhájára is csöppent, és mondanom sem kell, elég ijesztő látványt nyújtott. Kíváncsi lettem volna, Lindy mit szólna újdonsült barátja kinézetéhez. Az biztos, hogy semmi jót, esetleg a fantáziája piszkolódott volna be, már ha értitek, mire célozok. Az imént, ahogy gondoltam, az említett személy ebben a pillanatban jelent meg mögöttem, és a legdöbbentebb arccal jutalmazta bátyám kinézetét. Arnold törölgette izzadt homlokát, majd kettőnkre nézett, és küldött felénk egy jókora mosolyt. Bár ebben a mosolyban volt valami nyugtalanító, és azt hiszem, ez miattam lehetett. Aggódott értem, mert tudta, sebezhető vagyok, és gyenge. Pedig Lindy barátnőmre is ráférhetett volna egy kis védelmezés, nem csak rám. Olyan volt ez, mintha a saját bátyám lenne a szolgálatban lévő biztonsági őröm. A fizikai bántalmazástól megvédhetett, de a bánattól, a szerelmi csalódástól, és a szenvedésektől nem. Épp egy ilyen csalódásban volt részem, amikor hagytam ismét elmenni Benjamint, minden lehetőség kicsúszott kezeim közül. Csak a remény maradt nekem, egy újabb remény. Csak abban bízhattam, még valaha minden megváltozhat, Ben elhagyja az ostoba Grace Thomast, mielőtt még az említett kiszúrna vele, és ő tenné lapátra, összetörve szívét; eljönne hozzám önszántából, és azt mondaná, engem szeret. Tudtam, csak téveszme az egész, és idő kérdése, mikor teszi tönkre Grace az általam szeretett fiú életét miattam, bosszúból.

̶ Te miért nem pihensz, kisasszony? – főnökösködött a testvérem.

̶ Jaj, Arnold, a fenébe is, nem lehetek egy ágyhoz kötve, mint egy lebénult beteg. Csak a bokám ment ki, te meg úgy teszel, mintha sokkal nagyobb lenne a baj. Hagyd ezt abba! – förmedtem rá dühösen.

̶  Te is tudod, csak a javadat akarom ezzel. Nem akartalak megbántani, hisz a húgocskám vagy, szeretlek, és mindig melletted állok.

̶ Persze, tudom. Csak néha túlzásba viszed egy kicsit a szereteted, nem gondolod?

̶ Nem, egyáltalán nem.

̶ Na, mindegy, jobb lesz, ha most megyek, és lepihenek, elég volt mára ennyi zűr – mondtam fájdalommal telt hangon.

̶ Menj csak, pihend ki magad, mert négy nap múlva a volt zeneiskolád tavaszköszöntő bált hirdet, és te is meg vagy hívva, mint volt diák. Az igazgató úr, és a tanárod elvárja, hogy fellépj egy hímnemű diáktársaddal – ezt az utolsó pár szót kacagva mondta.

̶ Mi? És én eddig erről, mért nem tudtam az égvilágon semmit? Még csak egy szaros meghívót sem küldtek, ezt is tőled kell megtudnom?

̶ Sajnálom, Cass. De én azt hittem, már rég megkaptad azt a meghívót.

̶ Hát igen. És az a legrosszabb az egészben, hogy még csak ruhám sincs, sőt azt sem tudom, mit fogok előadni – mondtam.

̶ A ruha miatt ne fájjon a fejed, barátnőm. Azt csak bízd rám, a múltkor is én láttalak el egy csodás darabbal. Emlékszel?

̶ Igen, igen. Hogyne emlékeznék, amikor annyi pasi tapadt rám, hogy minden ujjamra lett volna egy – mosolyt erőltettem komor arcomra.

̶ Na, látod, kislány, nem csak Ben létezik a világon. Ideje egy másik szexi pasit találnod. Őt meg verd ki végre a szép kis fejedből! – cincogta Lindy.

̶ Nem akarom elfelejteni őt. Ilyet nem kérhetsz tőlem. Te is tudod, mennyire fáj, hogy hidegen hagyom, de én mégis szeretem. Akkor is, ha neked ez nem tetszik – ezt már a bátyámhoz intéztem.

̶ Jaj, Cass, a haverom össze fogja törni a kis szívedet, akkor mi lesz? Mert ne mond azt, hogy mi nem segítettünk.

̶ Elég volt. Hagyjatok már békén! Folyton csak ezzel bombáztok. Szétmegy a fejem, semmi szükségem, hogy a ti agyserkentő dumátokat hallgassam – kiáltottam, könnyes szemekkel.

Se szó- se beszéd, rohantam a szobámba, nem is törődtem a hátam mögött elhaló hangfoszlányokat. Könnyeim elhomályosították látásom, attól féltem ismét felbukom valamiben, de nem történt ilyesmi. Máskor gyönyörűen kunkorodó, eper szőke hajam most csapzottan állt, mint aki hetek óta nem ápolta volna. És a szokásos ruháim helyett most egyszerű pizsamanadrágban, és egy kinyúlt pólóban feszítettem, gondolni sem mertem rá, mit szólhatott Ben a látványhoz, amit nyújtottam ebben a viseletben.

Odabent tejes volt a nyugalom, az imént hallatszott csörömpölés megszűnt, anyát sehol nem találtam, csak a mosogatógép berregése hallatszott a halálos csendben. Még egy apró neszt is meghallottam volna ilyen némaságban. A szobámban Boomer még mindig mélyen aludt, Ben örülhetett, hogy nem kellett találkoznia vele. A kutya nem igazán örült volna a társaságának, észrevette volna a köztünk lévő feszültséget. Egyenletes szuszogása betöltötte a szoba csendjét, csak a nyitott ablakon szűrődött be némi aprócska zaj, és a gyenge fuvallat megtöltve a vadrózsák illatával. Ez az illat olyan volt, amit a legerősebb fűszer sem tudott volna utol érni jellegzetes aromájával. A rózsa egyszerre volt elbűvölően gyönyörű, és fantasztikusan illatos. Majd elkábultam e varázslatos illat hatására, így hát hagytam a fenébe az ablakot, elterültem a szétrugdosott ágyneműn, majd kényelembe helyeztem magam, és elszenderültem. Mélységesen fájt a csalódás, amit ismét okoztam magamnak, és másnak is. De én ez vagyok, mindig is ilyen ostoba természet voltam. Sosem volt egy pontos dolog sem az életemben. Olyan voltam, mint egy bomba, mely bármikor robbanásra kész. Szüntelenül imádtam valakit, aki valószínűleg nem is szeret, és a legrosszabb az, hogy soha nem is fog.

Halk kopogás hallatszott a fehérre meszelt ajtón, majd anya lépett be zihálva egy tálcával, rajta egy bögre forrón gőzölgő citromos teával, és hozzá egy ínycsiklandó szendviccsel. Halkan lerakta az ágyam mellet álló kis éjjeliszekrényre, majd némán távozott. Az öreg ajtó nyikorgott, ahogy becsukta, mire felriadtam.

̶ Anya? – mormogtam álmosan.

̶ Igen kicsikém? Mond csak?

̶ Köszönöm, hogy ennyit segítesz, és hogy vagy nekem.

̶ Jaj, kincsem, ne mondj ilyet, mert mindjárt elsírom magam – tolta kifelé a nyikorgó ajtót, és legszívesebben elment volna már.

̶ Hmm, milyen jó illata van ezeknek a finomságoknak. Köszönöm! – kiáltottam a menekülő anyám után.

Kényelmesen elhelyezkedtem székemben, és nekiláttam az ízletes falatoknak. Ennyi fáradság, és fájdalom után, rettentőn jól esett ez a kis étel. És ahogy a forró teát kortyolgattam, a meleg folyadék végigfolyt a torkomon, megnyugtató érzéssel elárasztva minden porcikám. Eddigi karikás szemeim helyett most gyönyörűen csillogtak barna íriszeim. A könnyek is eltűntek az arcomról, mintha újjá születtem volna, csupán egy kiadós alvás és egy pohár tea kellett ehhez.

Az evés végeztével megtöröltem a számat, majd összepakoltam a piszkos edényeket, és lesétáltam a kezemben egyensúlyozott tányérral és csészével. Anya a lépcső alján állt, kezében a vezetékes telefon, melyből hosszú zsinór lógott a földön. A legfurább, és döbbentebb fej bámult fel rám, amikor meghallotta a lépcsőfokok recsegését lábaim alatt.

Nem sejtettem, minek köszönhetem ezt a ledöbbentő nézést, így inkább csak némán odasétáltam mellé, hátha mond valami rám tartozót. Ahogy lerakta kezéből a készüléket, metsző pillantása felém irányult. Nem is tudom, talán dühös volt, vagy inkább aggódott értem. Na, majd most talán kiderül, ha esetleg elmondja.

̶ Miért nem mondtad nekem, hogy kitettek az ének iskolából? – kérdezte aggódóan.

̶ Én el akartam, de láttam milyen fáradt vagy, és nem akartalak még ezzel is terhelni téged.

̶ Ezt sehogy nem gondoltam volna, hogy eltanácsolnak téged egy másik lány miatta. Főleg azt nem, amiért gazdagabb származásibb, mint te.

̶ Tudom, tudom, de az én szavam az igazgatóé ellen...

̶ Annyira sajnálom, drágaságom. Ezt nem tehették meg veled, te nem ezt érdemelted volna. Ez nagyon igazságtalan. Még fontolgatom, hogy beszélek azzal a modortalan emberrel.

̶ Anya ne, kérlek. Csak azt ne! – visítottam.

̶ Egyébként nem emiatt keresett a hölgy – bökött a telefonkagyló felé. – Azt mondta, szeretne utólag meghívni téged a tavaszi évköszöntő bálra, és nagyon örülne, ha megtisztelnéd őt, és a bizottságod a fellépéseddel, mely során választanod kell egy fiú társat a duetthez.

Na, tessék. Az előbb még itt siránkoztam, mert nem kaptam meg azt a levelet, hanem Lindy-től tudtam meg a híreket, most meg itt állok döbbenten. Még, hogy válasszak egy fiút magam mellé, miért is nem énekelhetnék szólót? Hisz mindig is ezt szerettem volna: kiállni a színpadra, megpöckölni a mikrofont, majd elkezdeni a dalt, mely szívem belsejéből árad, kivetítve érzéseim a közönségnek, kik megbűvölve hallgatnak engem. Felejthetetlen előadást szeretnék nyújtani és bár vagyok olyan önző, hogy inkább egyedül énekelnék, akkor is egy duettben kell helytállnom. Végül is mindegy, hogy milyen előadásformában lépek fel a színpadra, hogy szólóként vagy párban, egy profi minden helyzetből a legjobbat hozza ki. Most legalább kaptam egy esélyt, hogy bizonyítsak.

Emlékszem, amikor legelőször énekelhettem, mennyire fura volt ott állni, kezemben tartani azt a mikrofont. Azt se tudtam mit kezdjek magammal. Énekeljek, vagy ne? Megéri vagy se? Végül is, mit árthattam volna, azzal, ha kiengedem hangomat. Visszakozni akartam, de a volt tanáromat kemény kőből faragták, és addig nem engedett, míg ki nem engedtem legalább egy megfelelő hangot a torkomon.

Mrs. Summers mindig kedves volt, csak ne lett volna olyan szigorú természetű. Ahányszor rám ripakodott, annyiszor rémültem tőle halálra. Ilyenkor próbáltam egészen picire zsugorodni, nehogy észrevegyen, és újra megszidalmazzon. A termetéhez képest, elég gonosznak látszott. Sokszor azt is feltételeztem, talán utál engem, és ezért bánik így velem, de nem, végül rájöttem, csak a javamat akarja, hogy a begubózódott hernyócskából végre valami pillangóféle váljon. Így sikerült félig-meddig feloldanom a félelmemet – megtanultam, hogy ha az ember elégszer próbálkozik és túléli a kudarcokat, akkor egyszer csak rájön, hogy a félelem mellékes, ráadásul csak púp az ember hátán. Kudarcok mindig is voltak és mindig is lesznek; mindenkin magán áll, hogy képes-e túllépni rajtuk és azt mondani, hogy Nem! Nem érdekel, hogy hányszor esek még el, akkor is fel fogok állni, mert engem nem lehet megállítani!

̶ Nekem most el kell mennem bevásárolni, kincsem – jelentette ki anya ezzel kiszakítva önmagam lelkesítéséből.

̶ Rendben. Menj csak, majd én addig kitalálok valami elfoglaltságot. Esetleg megkeresem Lindyt – mormoltam és az udvar felé sandítottam.

Anya kedves mosollyal jutalmazott, végigsimított hűvös kezével kézfejemen és távozott. Én meg kereshetek egy tökéletes partnert a gálára, de kit ismerhetek régebbről onnan, aki el is jönne velem? Lássuk csak, talán Trace… Ez az ő biztos benne lenne. Trace volt az iskolában a legjobb barátom, így reméltem, hogy belemegy a duettbe. Mondhatni reménykedtem, hogy nem kell egyedül mennem, milyen szégyen lenne, ha egymagamban állítanék oda... Grace biztos magával hozza Bent, mért is ne, hogy minél teljesebb legyen a bosszú – forrongtam magamban. Hogy mennyire rühellem őt, bár a vallásom tiltja, hogy bárkit utáljak, de ez így van. Nem bírom elviselni, amit tesz egy ártatlan ember életével. És, hogy még az emberek változnak! Hogyne, tényleg, csak a rossz irányba fejlődnek, legalábbis Grace Thomas esetében.

Kiléptem a nap melegétől áradó udvarra, és mélyen beszívtam az édeskés virágillatot.

̶ Hát itt vagy Cass, téged kerestelek. Végre megvagy – kiáltotta a barátnőm.

̶ Ő… Igen, itt vagyok.

̶ Elugrottam egy különleges butikba, míg Arny dolgozott – Arny? Ez most komoly? A szó hallatán akaratlanul is felvontam a szemöldököm. – Hisz mégse gubbaszthattam felette – nevetett.

̶ De azt hittem együtt megyünk! Mi ketten!

̶ Igen, igen. De előtte szerettem volna letesztelni a darabokat, és komolyan mondom megtaláltam a neked valót, csak el kell, hogy jöjj ma velem. Léci, mond, hogy eljössz! – kérlelt és szemében felcsillant a fény, amivel a kölyökkutyák rendelkeznek. Így próbáljon meg neki ellenállni az ember…

̶ Nyugi, megyek veled, de ne őrjöngj már ennyire. Még a végén megsüketülök, Lin!

̶ Jó, jó. Akkor mire várunk még? Rohanás, hisz hamarosan itt van az est. – már maga után húzva elindult, majd hirtelen visszafordult. – Egyáltalán megvan már a kísérőd?

̶ Ohm megvan, csak ő még nem tud róla.

̶ Jaj, mond már, ki az! Tűkön ülök a kíváncsiságtól…

Lindy-re jellemző volt a kíváncsiskodás, és a parancsolgatás, mi több, mesterszinten művelte. Elképzelni sem tudtam Arnold hogyan viseli el a barátnőm különleges adottságait, de ahogy láttam, tökéletesen együtt tud vele élni így is. Bár a testvéremnek is voltak egyedülálló szokásai, amik egy kicsit zavartak, például vegyük az állandó főnökösödést, vagy a szekálást. Azt mondják, ha szerelemről van szó, akkor nem számítanak a rigolyák... Náluk ez nagyon is igaz lehet, ha ennyire szeretik egymást.

̶ Gyere már, te csiga! Mire oda érünk, elviszik a neked kinézett ruhát! – sürgetett, figyelembe sem véve sérült bokám, ami még most is sajgott a fájdalomtól.

̶ Nem felejtettél el valamit? – mutatóujjammal fájó lábam felé böktem.

̶ Ó… bocsi. Ez az apró kis bökkenő kiment a fejemből – bocsánatkérően, ugyanakkor kissé feszülten elmosolyodott.

̶ Te is tudod, sosem tudnék rád haragudni. Te vagy a legeslegjobb barinőm – felfelé görbült a szám, majd ahogy egymásra néztünk mindkettőnkből kitört a nevetés.

Lindy egy taxit hívott, hogy ne kelljen a sérült lábammal végigbotorkálnunk, míg az üzlethez nem érünk. A taxi pár percen belül befordult az utcánkban, és megállt a ház előtt. A volánnál egy középkorú férfi ül, kinek vaskos bajusz díszelgett az orra alatt; sütött róla, hogy bevándorló; talán olasz volt... A férfi illedelmesen köszön, majd visszafordult a kormányhoz. Némán helyet foglaltunk a jármű hátsó ülésén, majd kibámultam az ablakon. Addig nem törődtem különösebben a tájjal, míg meg nem láttam, hogy egy öreg nénike leejti telepakolt táskáját és nyúlna érte, de nem bír. A közelben pár fiatal fiú beszélget, és nevetgél rajta. Egyik sem törődött vele; hagyták, hogy ott szenvedjen a táskával, még csak nem is segítettek, csak jóízűen nevettek rajta. Ez annyira csúnya dolog volt, kedvem támadt kiszállni a járműből, segíteni a nénikének, és jól megmagyarázni a négy srácnak, hogy milyen csúnya viselkedés ez. Úgy éreztem, cselekednem kell. Előreszóltam a sofőrnek, hogy állítsa meg az autót, kiugrottam a taxiból és amint a lábam földet ért, égető érzéssuhant át a lábamon, mire feljajdultam.

̶ Ne már, pont most, nem adhatom fel, szükség van rám; talpra kell, hogy álljak – mormoltam magamban. A barátnőm a leengedett ablakon keresztül magyarázott, de engem most nem érdekelt, csak, hogy segítsek ezen a szegény asszonyon. Az arcom vérbe borult a fiúk iránt táplált düh hatására. De nem veszíthettem el a fejem, most ennek az asszonynak van rám szüksége. Hatalmas fájdalmam közepette bandukoltam az öreg nő mellé.

̶ Hé, kislány! Te meg mit csinálsz? – kiáltották oda, még mindig az öreg hölgyön mulatva. – Ne fáraszd magad, majd a vén szatyor megoldja! – ordította artikulálatlanul az egyik.

Fogaimat szorosan összeszorítottam, hogy még idejében visszafogjam magam, nehogy bármi sértőt mondjak az öreg hölgy előtt. Majd ha segítettem ezen az ártatlanon, ellátom a bajukat. Ironikus, hogy egy zúzódott bokájú csaj mondja ezt, nem? Mintha egy kis fájdalom megállíthatna… Kecsesen lehajoltam, kezemben fogtam a súlyos táskát, és felsegítettem a közben elesett nénit a kemény murváról. A nénike oly aprócska és törékeny volt, ráncos arcán átfutott egy enyhe mosoly, melyből megítéltem, hogy hálás a segítségemért. Kedvesen visszamosolyogtam, aztán a négy fiatalember irányába fordultam, szemeimben megvillant az utálat szikrája. Láttam, ahogyan rám néznek a legnagyobb gúnnyal és tovább röhögnek, de most már rajtam is, amiért segítettem. Elég volt, nem bírom tovább, most véget vetek ennek. Hangtalanul sétáltam oda a tárasághoz, és amikor már szemben állattam velük, jó mélyen a szemükbe néztem. Nagy levegőt vettem, mielőtt cselekedtem volna, aztán magamat is meglepve az egyikhez léptem, és teljes erőből pofon vágtam. Hű, nem is gondoltam volna, hogy ilyet is tudok. Esküszöm így még embert sosem ütöttem, még Chris is megúszta egy apróbb legyintéssel. Ám ez az idióta elég rossz passzban talált.

̶ Hú, a kicsikét rossz kedvében találtuk. Nem gondolod, haver? – vetette oda az egyik a másiknak.

̶ Ezt még megemlegeted, te ribanc! – fenyegetett, közben kilátszottak elsárgult fogai, amit csak a káros szenvedélyek okozhattak.

̶ Tényleg? – kérdeztem merészen. – Mert akkor attól tartok, hogy a legkevésbé sem ijedtem meg tőletek – mondtam negédesen.

̶ Ssszzz, harapós, nagyon harapós. Szeretem a kemény csajokat – nevetett a négy közül a legmagasabb fiú.

̶ Vedd le rólam a szemed, vagy kinyomom, és nem lesz mivel stírölnöd! – vágtam oda neki, majd élesen hátat fordítottam és már elindultam vissza a kocsihoz, mikor elkiáltotta magát az egyik.

̶ Kapd el a csajt, Guss!

Mielőtt még visszakozhattam volna két erős kéz tekeredett csípőmre és tartott fogva. Nem volt menekvés. Az öregasszony rémülten figyelte az eseményeket a távolból. Ő sem tehetett semmit, hisz gyenge volt, mint a harmat és én se várhattam tőle, hogy a segítségemre rohanjon. Az idegen srác úgy nézett rám, mint egy ragadozósólyom a zsákmányára. Próbáltam szabadulni, de ez erős, határozott kezek csak nem engedtek.

̶ Eresszétek el őt, mocskos pszichopaták! – visította a barátnőm a nyitott ablakon keresztül, majd elszántan vetette ki magát a kocsiból.

̶ Nahát, nem is tudtam, hogy ketten vagytok! Még jobb.

̶ Hozzá ne merj nyúlni, hallottad! Érd be velem…

Ekkor az alacsonyabb srác a barátnőm felé vetette magát, megfeledkezve arról, hogy a taxi sofőr is ott ül. A sofőr felkiáltott, mire mind a négy fiatal fiú megrémült, ezt a pillanatot használtam fel a szabadulásomra. Egy irányzott ütéssel tökön rúgtam az egyént, mire az összerezzent, de a szorításból nem engedett. Valami olyasmit kellett bevetnem, amivel egy időre akkor fájdalmat okozok, hogy az kiengedjen a szorításából.

Nem volt más választásom, belemélyesztettem fogaim vastag bőrébe, mire az feljajdult, és lecsúszott a keze a derekamról. rekedt kiáltásszakadt ki a srác torkán, mire megvonaglott, de még mindig azon volt, hogy megtartson.

̶ Mocskos ribanc! Ezt még megbánod!

Rohantam, ahogy fájó testrészem engedte; megfogtam a nénike kezét, és magammal húztam az indulni készülő autóhoz. A barátnőm ajtót nyitott, én pedig besegítettem az asszonyt a hátsó ülésre.

̶ Van róla fogalmad, mekkora nagy szarban vagy, Cassie?

̶ Igen, van. Úgyhogy kérem, hajtson el innen, mielőtt még nagyobb szarban találjuk magunkat! – adtam ki a parancsot.

A taxis engedelmeskedett, és sebességbe rakta az autót, majd kifordult a sikátornak nevezett utcából, magunk mögött hagyva a négy srácot, akik futottak utánunk, és köveket dobáltak, hátha valamelyik eltalálja a hátsó ablakot, vagy esetleg valamelyikünk tarkóját. Megszorítottam Lindy kezét, egészen a megállóig.

Ma végre bátran kiálltam magamért. Pusztán csak az elmém kellett használni. Ez vajon sikerülhet Bennél is?