Szánalom

Bármilyen fáradtnak is érzetem magam, nem nyomott el az álom. Képtelen voltam úgy elhelyezkedni, hogy ne fájjon helyrerakott bokám, mert mindig ugyanúgy zavart; sehogy sem bírtam elszenderedni. Azzal telt az idő, hogy Boomer szuszogását hallgattam egész éjjel, és az ajtót figyeltem, anya vajon mikor toppan be leellenőrizni testhőmérsékletemet, mert akkor tettetnem kellet, hogy mélyen alszom, mert megígértem, hogy azt teszem. Úgy is volt, anyukám az éjszaka közepén settenkedett be az ajtón, majd óvatosan behajtotta azt, nehogy felkeltsen. Nesztelenül lépkedett az ágyam mellé, gyengéden végigsimított hideg tenyerével forró homlokomon. Tisztán hallottam, ahogyan elmotyog pár cifra szót, rátett egy újabb nedves rongydarabot homlokomra, egy darabig állt ott csendben, majd mikor látta, nincs semmi reakcióm, halkan kiballagott ismét egyedül hagyva engem a sötét, meleg szobában. Halkan sóhajtottam egyet, és újra megpróbálkoztam az alvással, de hiába minden, csak nem akart elvinni az álom. Amint lecsuktam szemem, előtört az emlék, amikor Ben szája az én ajkamra tapad. Buja ajkai olyan tökéletesen illetek az én puha számhoz, mintha egymásnak teremtettek volna kettőnket. Bár ha így lett volna, már jó rég engem csókolna úgy, mint ahogy az tegnap Grace-szel tette.

Mivel semmit sem aludtam, nem játszhattam tovább az alvó beteget, ezért lementem a nappaliba; anya ott üldögélt, és szemei a tévére tapadtak. Szegény megijedt, amikor hirtelen megjelentem mögötte, mint egy kísértet. Anya törékeny teste nagyot rezzent hirtelen megszólalásomra. Arnoldot sehol sem láttam, biztosan hazavitte Lindyt, és lepihent, neki is sok volt ez a nap, ahogyan nekem is. Még most is érzetem az alkohol és hányás ízét, és még mindig émelyegtem. Szégyelltem magam a neveletlen viselkedésemért, bár tizennyolc jócskán elvoltam már, de mégis bűntudatot éreztem, amiért csalódást kellett okoznom anyunak és a bátyámnak. és most, hogy mindent el kell mondanom részletesen az édesanyámnak, jobban felkavarodott a gyomrom a szégyentől, mint attól, ami benne volt. Anya fáradt, karikás szemekkel bámult rám, hisz semmit sem aludt miattam. Felállt a kanapéról, felém lépkedett, majd óvatosan átölelt, nehogy megérintsen, ahol megütöttem magam az esés miatt.

̶ Anya? – mondtam

̶ Tessék kicsikém.

̶ El kell mondanom valamit, bár lehet nem fog tetszeni.

̶ Miről beszélsz, kis drágám? Miért nem pihensz még, a lábad még elég csúnyán be van dagadva. Felelte aggodalmasan, majd hideg kézfejével megérintette homlokom. – Viszont a lázad kezd lemenni.

̶ Az igazság az, hogy a tegnapi baleset csakis azén hibám, senki másé. – kezdtem hirtelen és a szavak csakúgy ömlöttek belőlem. – Elég neveletlenül viselkedtem a klubban tegnap este. Túl sokat ittam és… - mélyen beszívtam a levegőt – nyugi, Cassie. Miért ilyen fájdalmas az igazság? – Bedőltem egy srácnak, aki ajánlott valamit, de nem tudtam, hogy mit akar cserébe… Mert ugye manapság semmi sincs ingyen. Szóval én hülye belementem egyből, és később, miután jól leitatatott, el akart vonszolni magával... Ha Ben abban a percben nem jelent volna meg, nem is tudom mit művelt volna velem az a mocskos perverz állat. Rettenetesen féltem tőle... Ben kiütötte, majd elhatározta, hazavisz. Aztán elaludtam, és azt hihette elájultam, ezért megállt az ösvényen, hátha friss levegőre van szükségem. Utána minden rosszul jött ki, én félreértettem a nézését, és megcsókoltam… teljesen elborult az agyam, aztán meg ennél nagyobb égésben nem volt még részem. Jaj, anya… - a tenyerembe temettem az arcom. – Telibe hánytan a srácot. El akartam rohanni, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ahogy Ben kiröhög. És főképp nem volt szükségem szánalomra, vagy sajnálatra. Erre ő visszarántott, és elmagyarázta mi a helyes, majd… otthagyott. És nagyon sajnálom anya, ha megbántottalak ezzel a fertelmes viselkedésemmel.

̶ Jaj, édesem. Ne hibáztasd magad, hisz te mondtad, nem szándékosan tetted, és ez bármelyik lánnyal megeshet. Semmi baj, nem haragszom. És nagyon jól esett, hogy a lányom bevallotta az igazságot, és nem harapófogóval kellett kihúznom belőled.

̶ Köszönöm, hogy ennyire szeretsz, és hogy ily megbocsájtó vagy. Nagyon jó lelked van anya. Köszönöm ezt a sok segítséget, és szeretetet, amit te adsz nekem és Arnoldnak.

Anya duzzadt szemeiből apró könnyek eredtek, mire azok végigfolytak az arcélén. Szorosan átkaroltam, és én is sírdogálni kezdtem, amiért a jó Isten ilyen anyukával áldotta meg családunk. És apa… Apa volt a másik legjobb szülő a világon, akit valaha ismertem, és szerettem. Bár az élet nem volt valami kegyes hozzá, hisz elvette tőlünk… örökre. Csak remélni tudtam, hogy odafentről figyel és óv bennünket a legrosszabbtól.

Nehezen bontakoztunk ki egymás öleléséből, végül mindketten a kényelmes kanapén üldögéltünk, majd elmeséltem újra Ben mentőakcióját szóról-szóra, ő pedig csak hallgatott. Egyszer csak, amikor már végeztem a történet mesélésével, fura módon egy pisszenést sem hallottam, csak apró szuszogásokat, és akkor már tudtam. Anya elaludt mesélésem közepette. Gondoskodóan arcon csókoltam, majd ráterítettem egy vékony takarót, visszavonultam szobámba, ahol reméltem végre elvisz az álom. Ahogy ráfeküdtem a kényelmes matracra, az kellően besüppedt, egy kicsit még forgolódtam, de végül sikerült elszenderednem.

̶ Jobban van már a kis bajkeverő? – kérdezte az ismerősen férfias hang anyától.

̶ Valószínűleg még alszik szegényke, de az éjszaka folyamán kisettenkedett, hogy elmesélje mi minden történt abban a klubban. Szegényke úgy megijedt, hogy majd megharagszom rá, amiatt, amit ott csinált. Mondtam neki, nincs miért aggódnia. Viszont a láza lement, ami jót jelenthet. Ha felébred, bemehetsz hozzá beszélgetni.

̶ Rendben, anya. Kivárom, míg felébred aztán megbeszéljük az ügyet – suttogta halkan.

A hangok kezdtek távolodni, ahogyan a lépések is, már csak én voltam egyedül az emeleten. Ablakomon besütött a meleg reggeli nap, mire szemem összeszorítottam, de az erős napfény ellen inkább a fejemre húztam a takarót. Így nem tudtam tovább aludni, kénytelen voltam kimászni az ágyamból. Gyors szemlélődés után rájöttem, hogy még mindig a tegnapi ruha feszült a testemen. Bűzlöttem az izzadságtól, ezért kénytelen voltam egy kellemes meleg, habfürdőt venni. Persze Boomer olyan élénken szaladgált a szoba közepén, mint aki jól kialudta magát. Milyen jó, hogy a kutyáknak nincsenek ilyen problémái, mint nekem. Nálam szerencsétlenebbet nem igen találni a földön, ha csak fel nem fedeztek még egyet belőlem. A fejem lüktetően fájt, szerencsére kezdett enyhülni a testemet ért hatalmas fájdalom, főleg így, hogy egy kád kellemesen meleg víz érintette érzékeny bőrömet. Most végre megengedhettem magamnak azt a kiváltságot, hogy elmerüljek, minden gondolattól távol egy új kis világban, ami csak a fejemben létezett. Bárhogy is próbáltam, de a Benhez fűződő emlékeim új szinten törtek a felszínre. Sosem tudnám elfelejteni azt a röpke percet, mikor ajka érintette az enyémet, és amikor elutasított egy hülye kifogással, miszerint a bátyám nem helyeselné a kapcsolatunkat. Vagy talán nem talált elég érettnek, de az ég szerelmére tizennyolc vagyok, ő meg huszonkettő, miért olyan nehéz elképzelni egy köztünk bimbózó szerelmet. Tudom, hogy ő is érezhet valamit iránta, hisz szürkéskék szemében felcsillant egy aprócska percre a vágy. Vágytam rá, és ő eltaszított magától, úgy ahogy hagyta magát megcsókolni, úgy lökött el magától messzire.

Kibotorkáltam a kádból, egy vastag törülközőt tekertem vékony testem köré, és felvettem a legkedvesebb ruhámat, amit még apu hozott nekem külföldi távolléte után. Ez a ruha mindössze egy kényelmes, felirattal díszített póló volt. Ez az egy darab volt az összes közül a kedvencem, amitől sosem tudnék megválni. Hosszú hajamat copfba fogtam össze, a nyakamba aggattam az aranyláncom, amin egy aranykereszt függött. Ez a nyaklánc jelentette nekem a reményt, és ezáltal mutattam ki, mennyire közel állok az Úrhoz, hogy mennyire tisztelem őt.  Felemeltem az arany függőt, és egy csókot nyomtam rá.  – Adj nekem erőt, Uram! – mormogtam magamban.

Boomer az önfeledt szaladgálás közben észrevette jelenlétem, mire csaholva felém vetette magát, és leterített, mintha a prédája lettem volna. Kedvesen végignyalt nedves nyelvével az arcomon, mire nagyokat visongtam örömömben, közben próbáltam magamról lefejteni hatalmas mancsait.

̶ Jól van, Boomer, elég lesz! Így is tudom, hogy mennyire szeretsz, de ha a mancsaidat a számba teszed, attól nem szeretlek jobban – mondtam vidáman.

Kezem végigszántott selymes bundáján, amivel csak a dobermannok rendelkezhettek. Viháncolása közben a nyakában lógó fényes ezüstlánc össze-vissza csörömpölt.

A kutyám mindig is közel állt a szívemhez kiskora óta én neveltem, és sosem érzetem azt, hogy bármikor tényleg bántani akarna engem. Ő volt az egyik legfontosabb az életemben, aki megértett, vagy meghallgatott, bár igen tudom, hogy csak egy kutya, de valahogy mégis azt hittem, hogy ez az állat valahogyan más, mint a többi lény.

Egy erőteljes kopogtatás rázott fel örömteljes vidámságomból, mire az ajtó nyikorogva kitárult, és az ajtóban Arnold kételkedő pillantásával találtam magam szemben. Kétségem sem volt felőle, mennyire kiakadhatott a tegnapi miatt. Korán sem látszott fáradtnak vagy esetleg letörtnek, csak egy kicsit mérgesnek, talán bizonytalannak. Bátortalanul lépkedett az irányomba, arcizmai megfeszültek, majd szólásra nyitotta száját. Persze a legkevésbé sem számítottam szitkozódó vagy csúnya szavakra, ő sosem használt trágármegnevezéseket, bármilyen ideges is volt. Tisztában voltam vele, mekkora bajban vagyok, mert a bátyámmal nem lesz könnyű ez a beszélgetés.

̶ Nocsak, nocsak. Csak nem jobban van a mi kis lábadozó betegünk? – kérdezte negédesen.

̶ Ahogy látod, igen, egyre jobban érzem magam. És valójában nagyon is tudom miért jöttél.  – feleltem.

̶ Akkor meg se kell kérdeznem, mit tettél tegnap este, vagy mi a fene történt azzal az idiótával. Úgy nézett ki, mint akit összevertek.

̶ Valójában csak egy bazi nagy öklöst kapott az arcába – mormogtam.

̶ Ó, igen. És azt megtudhatnám esetleg, hogy minek köszönhette ezt az arcon verést?

Tétováztam pár pillanatig, majd lassacskán, de megeredt a nyelvem, végül pedig már azt vettem észre, hogy el is mondtam mindent.

̶ Nahát, végre kiderült, miért festett úgy az a mocsok. Komolyan megölöm, csak kerüljön a kezeim közé – morgott.

̶ Nem, nem. Ennek semmi értelme, nem érné meg, elég volt, amit kapott. Biztos vagyok benne, egy darabig nem fogja a társaságom felkeresni.

̶ Na, persze. Az a pasas kiszámíthatatlan. Mostantól bárhová is mész, vagy magaddal viszed Boomert vagy én kísérlek el az útcélodhoz. Nem engedhetem meg, hogy baj érjen, azt sosem bocsájtanám meg magnak – adta ki a parancsot egy kissé szigorúbban.

̶ Boomert nem hurcolhatom mindenfelé magammal, és téged sem foszthatlak meg a szabadidődtől. Vegyük például Lindyt, akinek hiányoznál, és nem venné jó néven, ha cserbenhagynád miattam.

̶ Oké, ez mind igaz, de mégis kell, hogy valaki vigyázzon rád. Ez még egyszer nem fordulhat elő, érted, Cass?

̶ Igen, nagyon is értem, mire célzol. De ezt akkor sem engedhetem meg. Legalábbis veled kapcsolatban.

̶ Ne légy már ilyen makacs, Cassie. Így lesz és kész. Ez semmin sem fog változtatni, Lindy meg fogja érteni.

̶ Hogy a legjobb barátnőjének szüksége van az egyetlen bátyára, aki mellesleg az ő pasija? – förmedtem rá dühösen, de a szívemben legmélyén helyeseltem azt, amit értem tesz.

Ezt nem mindenki mondhatja el a testvéréről, hogy bármi baj van, mindig mellette áll, annak ellenére, hogy a barátnője is ott van.  Bár tudtam, Arnold szeret engem, még ha néha haragszik is rám, de ez túl nagy szívesség tőle, amit most felajánl a védelmemre.

Gondolkodtam rajta, igent mondjak vagy ne? Kénytelen vagyok belemenni, hisz bármit is mondok, ő úgysem hátrálnák meg. Ezért is fogadtam el az ajánlatát, bármilyen nehéz is volt belemennem, kénytelen voltam szavamat adnom. Bátyám arca virult az örömtől, hogy végre vigyázhat rám. Óvatosan magához rántott, majd átölelt.

Enyhe szellő lebbentette szét hosszú hajzuhatagom, mire az egész a bátyám arcába landolt, a nyitott ablaknak köszönhetően. A nap meleg sugarai melengették bőrömet, kellemesen feltöltve testemet. Miközben elengedett, vidáman mosolygott rám,mintha semmi sem történt volna korábban. Olyan boldognak tűnt, mint régen, tudtam, hogy Lindy csak jót tehet vele.

̶ Arnold? – kiáltotta anya az udvarról, tisztán hallottam a kitárt ablakon át.

̶ Igen, anya?

̶ A barátod keres téged, megoldható, hogy ide gyere, és békén hagyd egy kicsit húgodat?

̶ Persze anya! – búgta.  – De ezzel, ne hidd, hogy lezártuk a témát! - a szavait most hozzám intézte.

̶ Nem hiszem azt, csak menj már. Ne várasd a haverod.

̶ Rendben. És meg ne tudjam, hogy ilyen állapotban mászkálsz bárhova is, megértetted? – fenyegetett meg szigorúan, de közben erőteljesen mosolygott.

̶ Ígérem, nem megyek innen sehová.

̶ Ajánlom is! – kiáltotta a folyosóról.

Mi lenne ha kihágnék egy kicsit, végül is csak kiülök az udvaron függő hintaágyra. Egy kis szabályszegés senkinek sem árthat, főleg ha lazulásképp történik. És ekkor így hallottam meg két reszelősen, mély, férfias hangot a távolban. Önfeledten nevetgéltek, egymást ugratták, vagy éppen elmerültek a motorszerelés rejtélyeiben. Aztán felismertem Ben mély hangját, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Hát ilyen hatással volt ő rám, még ha távol is volt tőlem, de akkor is. Ez nem történt meg köztem és Chris, között, talán mert a szívem azt súgta,hogy ne higgyek neki.

Lassan meglöktem a hintát, és a lábammal hajtottam, mire enyhe szellő fújt a hajamba. Ismét megcsapott az a finom, vadrózsa illat. Körbeterjengte az egész udvart, mint valami bűbáj vagy inkább parfüm. Mélyen szippantottam a friss levegőből, mire szemei önkéntelenül lecsukódtak. Kellemes érzéssel telített el a vadvirágok illata. Odabentről hallatszott Boomer ugatása, ahogyan anya mosogatás közben csörömpöl az edényekkel. A távoli messzeségben madárraj repült fel az égen és vidáman trilláztak. Mintha csak egy elképzelt álomvilágba csöppentem volna. Nem akartam semmire gondolni, csak élvezni a gyönyörűen hangzó madarak énekét, a finom rózsaillatot, és a nap melegét.

Ám amikor felnyitottam súlyos szemhéjam, magával Bennel találtam szemben magam, aki elmélyülten mustrált engem azzal az átható tekintetével. Szürkéskék íriszeiben megcsillant a sajnálat és a szánalom, mikor sérült bokámra pillantott. Arnold biztosan elmondhatta neki, mi történt tegnap éjjel. Kényelmetlenül éreztem magam, mivel, hogy Ben folyton engem nézett, le se vette tekintetét rólam. Megfogtam az egyik kósza hajtincsem, amit a szél az arcomba fújt, és zavartan tekergetni kezdtem azt. Kényszerítettem magam, hogy hagyjam abba a hajam piszkálását; kezeimet összefontam mellkasom előtt és próbáltam nem Ben-re nézni, legalábbis nem azzal a szerelmes nézésemmel. Olyan érzés volt, mintha végigszemlélt volna engem a lábamtól, egészen a fejem búbjáig.

Hátát egy öreg almafa törzsének támasztotta. Sápadt arcom akaratlanul is, de elpirult. Még most is szégyelltem magam amiatt, hogy lehánytam őt, és elrohantam mint egy eszeveszett őrült, és előtte ráadásként, még meg is csókoltam. És az volt a legnagyobb gondom, hogy eszeveszetten jól nézett ki ebben a fehér pólóban, mai kiemelte széles vállát, kidagadó izmait. Valósággal csábított, már-már csak a kinézete elég volt, ahhoz, hogy az arcom égjen, és pírba boruljon tőle.  

Totálisan zavarban voltam. Nem maradhattam itt kinn így nem, hogy látja rajtam, mennyire hatással van rám. Sietősen felemelkedtem a hintaágyból, fájós lábam óvatosan leemeltem kényelembe helyezett helyéről, és készültem volna, hogy berohanjak. Legnagyobb megdöbbenésemre ő elállta a menekülés útvonalam. Széles vállaival eltakarta a kilátást előlem, és továbbra is engem stírölt.

̶ Mi van? – vágtam hozzá faragatlanul.

̶ Ha tudom, hogy ez lesz, akkor nem tettelek volna ki annál a hülye ösvénynél, és nem hagytalak volna magadra – felelte komoran.

̶ De te sem tudhattad, ahogyan én sem, hogy el fogok esni. Ne fájjon a fejed emiatt. Ha én nem hagyom magam leitatni Chrissel, és nem dőlök be neki, akkor most nem sántikálnák.

̶ Nem kellett volna otthagynom téged egyedül a sötétben kiszolgáltatva bármi veszélynek. –

̶ A bátyád megölne, ha megtudná, magadra hagytalak a tisztáson, és akkor mindjárt nem tekintene hősként, amiért kimentettelek annak a szemétládának a mocskos kezei közül. – mondta szánalommal telt hangon.

Upsz, azt kihagytam a mesémből, hogy Ben lelépett.

̶ Ugyan. Mondtam már, ne fáraszd magad ezzel. A legjobb lesz, ha túltesszük magunkat ezen az egész estén, és elfelejtjük, ami történt. Minden esetre azért köszönöm, hogy ott voltál, és segítettél.

̶ Szóval te azt akarod, hogy mindent felejtsek el? – kérdezte dühösen. – És a bátyádnak mi az isten nyilát mondok, ha rákérdez a témára?

̶ Egek, abba bele sem gondoltam, ne haragudj! Én nagyon sajnálom, de mennem kell… – próbáltam magam kimenteni a beszélgetésből.

Magamban száz–meg száz cifra szót mondtam el, hátha ez segít, miközben se szó–se beszéd leléptem Bent magára hagyva a megoldatlan problémával, ami mellesleg az én ügyem is. Végigbicegtem az udvaron, próbáltam nem törődni a faképnél hagyott fiúval, akit az imént sikerült feldühítenem meggondolatlan beszólásommal. Mégis hogy képzeltem ezt? Csak felejtsük el az egészet, vagy tegyük meg nem történtté? Én hülye, olyat kérek, amit még csak át sem gondoltam. Ki se kellet volna ezt ejtenem a számon.

̶ Várj már… Cassandra! – rohant utánam, kiélvezve, hogy neki nem ment ki a bokája.

Folyton így hívott, még csak meg sem próbálta a beceneveimet használni, egyszerűen Cassandrának hívott, és ez nagyon tetszett, mert olyan dedósnak találtam azokat a beceneveket. Vagyis leginkább unalmasnak találtam, és valahogy jól esett Ben szájából hallani a teljes nevemet. Férfiasan mély, és selymesen volt a hangja, hogy bármelyik percben elájulhattam volna. Olyan érzés volt mintha forró lehelete a bőrömet érintené, még a gondolattól is megborzadtam. A szívem hatalmasakat dobbant, ahogyan ő egyre csak közeledett felém. Gyengéden megérintette kezemet, és visszarántott, aztán megsimogatta az arcomat. Pár pillanatig nézett csak a szemembe, majd idegesen elkapta a tekintetét… és ott hagyott. Én meg ott lestem, mint borjú az új kapura, végig láttam, ahogyan eltűnik.

̶ Gratulálok, Cassie, ezt is jól elcseszted! – mormogtam magamban.