Fájdalom felső fokon

̶ Cassandra… – suttogta a selymes, férfiasan mély hang a hátam mögött. Hívogató volt, és olyan vágyakozó, hogy képtelen voltam nem megfordulni. Félig megemelt szemöldökkel, csalódottan konstatáltam, hogy nem állt mögöttem senki. A gyönyörűen bársonyos hang, ami az előbb a nevemen szólítgatott, többé már nem hallatszott, csak a bömbölő zene, semmi több. Arcom egyre kezdett pirosodni a négypohárnyi gin-tonik után, bár úgy éreztem, ha kéne, még simán lemenne jó pár kör.  Körbe-körbe pillantgattam a táncparketten, hátha összeakadok valaki ismerőssel, de sajnos senkit nem találtam. Még csak Chris-t sem láttam a közelben, hogy csatlakoztam volna, és hallgattam volna szórakoztató beszédét. Próbáltam feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben, nem szerettem volna idegenekkel megtárgyalni előbbi fellépésemet. A táncparkett eléggé zsúfolt volt, mindenhol mozgó párokat láttam, köztük aztán feltűnt a bátyám és Lindy. Ahogy gondoltam, összebújva táncoltak; Lindy ráhajtotta fejét Arnold vállára, és úgy vezette őt az álomvilágba. Olyan gyönyörűek voltak így, ketten együtt, egy szerelmes pár, akik érzik a szerelem elsöprő ízét. És Lindy kecsességéről nem is beszélve. Olyan elbűvölően szép volt abban a vörös árnyalatú koktélruhában, és a hozzáillő piros magas sarkúja kiemelte vékony, hosszú lábait. Arnold fogva tartotta csípőjénél szorosan magához húzta, és körkörösen simogatni kezdte a hátát, mire a lány még jobban simult párjához.

Szinte olyan volt, mintha már csak ők lennének azon a helyen, és csak nekik szólna ez a gyönyörű, hangulatos, és megnyugtató dallam. A dal szövege egyszerűen előtört a fejemből, és azon kaptam magam, hogy dúdolni kezdem az ütemes zenét.

A levegő egyre fülledtebb és fullasztóbb volt, a terem egyszerre kezdett el forogni velem, de még időben tartottam meg magam különben eldőltem volna, mint egy bowling bábu. Egy kissé megrettentem a hirtelen elgyengülésemtől, és gyorsan körbekémleltem, valaki észre-e vette, hogy majdnem leszédültem. Szerencsémre senkinek sem tűnt fel fura viselkedésem, úgyhogy ezt a kis semmiséget is az ital számlájára írtam. Épp azon gondolkoztam, talán megkereshetném Chris-t, amikor hirtelen feltűnt mögöttem, megfogta csípőmet; maga felé fordított, majd mélyen a szemembe nézett, és fogva tartotta a pillantásomat. Fura volt az érzés, mint az is, ahogyan nézett rám, azokkal a sötét, szexi szemekkel. Még jobban elpirultam, mint eddig. Lassan arcomhoz közelített hatalmas kezével, és óvatosan végigsimította sápadt orcámat, mire vérem felforrósodott, de a szívem nem vert gyorsabban, mint mikor Ben van a közelben. Kezdett furcsa lenni ez az aprócska érzelem… Vajon valamit iránta is érezhetek? Nem az nem lehet, én nem szerethetek egy idegent, akinek még csak a nevét tudtam, és semmi mást. Talán a testem akarta, de a szívem, legbelül nem. Észrevette fura reagálásomat, ezért elvette kezét arcomról, inkább a kezemet szorította meg, majd szó nélkül a táncparkett felé húzott. Gyengédem átkarolta a derekam, én pedig engedtem az érintésnek, ráhajtottam fejem erős vállára. Nem éreztem azt, hogy megállna az idő, vagy csak mi létezünk, és senki más, de ez is elég volt, hogy vele táncolhatok. Bár idegennek éreztem magam mellette, mégis engedtem a pillanat hevének, és hagytam, hogy formás ajkait az enyémre illessze. Éreztem, ahogyan nyelve megérinti szájpadlásomat, majd gyengéden, és szenvedélyesen hozzáérintette nyelvét az enyémhez. Édes nyelve megízlelte szám belsejének minden szegletét, aztán elhúzta ajkát az enyémről. Mondani akartam, hogy ne hagyja abba, folytassa, mert akarom ezt, de aztán szó nélkül a nyakkendőjénél fogva magamhoz húztam egy újabb szenvedélyes csókra. Ez már jóval forróbb és érzékibb volt, mint az előző, egyre jobban kezdtem magam beleélni az érzésbe. Nem tudom melyikünk távolodott el előbb a másiktól, ő vagy én, de a csók emléke nagyon erős volt, és kétlem, hogy ezt valaha is el tudom felejteni.

A lassú számnak vége lett, és átváltott egy ütemesebbre; ismét Lana del Rey mély hangja szólalt meg a hangszórókból. Chris boldogan mosolygott rám, én pedig úgyszintén; jól esett, hogy valaki annak ellenére, hogy szinte még idegen számomra, így foglalkozik velem. És azt hiszem ez neki is különleges pillanat volt, hogy velem lehetett. Kézen fogva mentünk a bárpulthoz, majd kért nekem egy erősebb italt. Sierra Tequila. Ütős egy pia. A pultos srác kedvesen ránk vigyorgott; egy ideig engem kémlelt, majd visszafordult Chrishez, hogy elvegye az italért járó pénzt. A fiatal srác, aki majdnem egy idős volt velem, átadta a visszajárót, és a két italt.

Chris megköszönte a két pohár italt, majd beszélgetésbe elegyedett az ifjú sráccal. Pár kisebb mondatot még megértettem a beszélgetésükből, aztán már kezdtem unni a hallgatást, ezért felhajtottam a tequilát, és visszatértem a táncparkettre, majd táncolni kezdtem egy pörgős Demi Lovato számra, ami nagy kedvenc volt. Együtt énekeltem vele a Neon Light című számot, teljesen beleéltem magam a pillanatba. Szerintem, ha most bárki megszólított volna, észre sem vettem volna. A refrénnél tartottam, amikor Chris csatlakozott hozzám. Kicsit vadabbul szorított magához, mint korábban, majd keményen számra tapasztotta nedves ajkát. Talán azt képzelte, ha már korábban átadtam magam egy kis szórakozásnak, akkor most sokkal vadabbul is megközelíthet. Csakhogy arra nem gondolt, hogy én nem szeretem a durva természetű embereket. Szerettem a gyengédséget és minden mást, de ez az egy, amit nem bírtam elviselni, ha egy férfi így bánik egy nővel. Határozott kézmozdulattal löktem egyet rajta, majd arcon csaptam, még utoljára mélyen a szemébe néztem, és elmentem volna, amikor visszarántott, mint egy gumikötelet. Erősen megszorította derekamat, és nem engedett, próbáltam kapálódzni, hátha kiszabadulhatok egy óvatlan pillanatban, de ez sem segített. Fogva tartott, én pedig nem menekülhettem, bármennyire is szerettem volna. Hiába emeltem fel hangomat, a hangos zenétől senki sem hallhatta segítségkiáltásomat. Azt gondolták, túl sokat ittam, majd lerészegedtem, és biztosan most csak az alkohol beszél belőlem. Remek, hiába kiáltottam, senki sem foglalkozott velem, mintha egy szellem lennék a sok emberi lény között.

– Mit művelsz, Chris? Engedj már el! – sikítottam.

– Azt hiszed, szórakozhatsz velem kislány? Nálam mindennek megvan az ára. És mivel teljesítettem kérésedet, most te fogsz nekem engedelmeskedni!

– Azt te csak hiszed! Eressz el, ha mondom, különben sikítok! – fenyegettem.

– Hiába sikítasz, kicsi mókusom, senki sem hallja, még te idióta Benedet sem érdekli, hogy mi van veled. Nem érdekled őt, más elfoglaltságot talált magának.

– Nem igaz! Tudom, hogy valahol figyel engem, és ha meglátja, hogy bántasz, meg fog ölni, hallod? Kérlek, ne csináld ezt, semmi értelme! – próbáltam kedvesebben beszélni hozzá.

– Felejtsd el!  Most szépen velem jössz, és kussolsz, megértetted? – mondta artikulálatlanul.

– Nem akarok veled menni. Kérlek, eressz el! A bátyám keresni fog, észre fogja venni, ha eltűntem, és tudni fogja, hol keressen! Ne csináld ezt, Chris! – óvatosan végig simítottam hatalmas kezén.

– Kussolj!

Kirángatott az épületből a sötétségbe, majd betuszkolt kocsijába, és megparancsolta, hogy meg ne mukkanjak, vagy máshoz kell folyamodnia. Nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem, próbáltam csendben maradni, de félelmem egyre csak nőtt bennem. Tudtam, hogy nem kellett volna megbíznom benne, hisz szinte alig ismertem. Életem legnagyobb hibája volt, hogy megbíztam benne és engedtem a csábításának. Gondolhattam volna, hogy semmit sem adnak ingyen.

Beindította a motort, ami hangosan felbőgött, majd sebességbe rakta, hogy elinduljon, de annyira nem figyelt, hogy észrevegye, Ben hátulról az autó felé tart. Egy célzott ütéssel kiütötte Chris oldalánál az ablakot, ami szilánkosra tört, majd kirángatta őt, és egy jókorát ütött az arcába. Megbizonyosodott róla, hogy ő már nem tud nekem ártani, ezért sietősen felém rohant, hogy lássa, minden rendben van-e velem. Láthatta könnybe lábadt szememet, elkomorodott arcomat.  Kemény arcvonásai ellazultak, és átváltott egy szánalommal teli tekintetre. Sajnálta, hogy ez történt velem, és nem segíthetett korábban, de örült, hogy nem esett bajom. Hát igazából lelkileg sérültem, és az még fájdalmasabb volt, mint bármi más.

Kontyba fogott hajam teljesen szétzilálódott, rövid szoknyám majdnem felcsúszott. Igazából elég ramatyul festhettem. Ben óvatosan hátamra tette a kezét, majd lábaim alá nyúlt, és felemelt. Gyengéden végsimított kócos hajzuhatagomon majd, majd következett a mély szemkontaktus.

– Jól vagy Cassandra? Nem sérültél meg? - kérdezte aggódva.

– Nem, jól vagyok, neked köszönhetően. Ha te nem vagy, nem is tudom mit tett volna velem ez az őrült. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Nem kellet volna miattam bajba kerülnöd vagy az agyalágyult bátyám parancsát követned – mormogtam a vállába.

– Ne mondj semmit. Most nem ő a lényeg, hanem te.

– De…

– Sss. Hazaviszlek – mondta halkan.

Az anyós ülésen kucorogtam a takaróban, amit Ben adott és kémleltem az elsuhanó tájat. Már koromsötét volt és csak az a keskeny, ködös sáv látszódott az útból, amit a kocsi reflektorai megvilágítottak. Nem éreztem, hogy a kettőnk közé beállt csönd kínos lett volna, de mégis kissé feszélyezett a helyzet.

A szemem sarkából lopva Benre pillantottam és addig néztem, míg észre nem vette; abban a pillanatban elkaptam a tekintetem és az orromig húztam a takarót.

Egész úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, Ben teljesen a gondolataiba merült, arca gondterhelté vált, vonásait megkeményítette a reflektor visszaverődő fényei. Kényszerítettem magam, hogy ne bámuljam. Az oldalamra fordultam és lehunytam a szemem. Késztetést éreztem rá, hogy Ben felé forduljak, de ha elkezdtem volna beszélni, akkor tuti, hogy hadarok és összehordok minden hülyeséget.

Hideg levegő csapta meg az arcomat, mire azonnal felébredtem.

– Mmm… Mi történt? – mormogtam kissé kómásan.

– Csak elaludtál – mosolygott halványan Ben.

Nagyot nyeltem és megnyaltam kiszáradt ajkaimat. Percekig nem szólaltam meg, mérlegeltem.

– Tudom, hogy ezt reggel úgyis meg fogom bánni… - suttogtam alig hallhatóan, de ha utólag nem állna túl fényesen a szénám és talántán szóba is kerülne a dolog, akkor betudhatom az alkohol hatásának.

Az orromat végighúztam Ben állán, majd mielőtt még reagálni tudott volna, számat az övére szorítottam. Ajkai puhák voltak, leheletén éreztem a whisky aromáját és annak a rágónak a mentolját, amit nem rég dobott be. Ujjaimmal a hajába túrtam, erősen szívtam magam az illatát, hiszen ki tudja, hogy mikor érhetek újra hozzá. Ezek után nem csodálnám, ha nem akarna többé látni… talán mégsem kellett volna letámadnom…

Úgy tűnik, nem találtam túl jó kedvében a sorsot vagy csak szimplán pikkel rám, mert muszáj volt ennek az idilli pillanatnak megtörnie.

– Áh… Szörnyen érzem magam. – Mintha egy vihar készült volna kitörni a gyomromban. – Ben, tegyél le… - nyüszítettem kóválygó aggyal.

Pont, mikor talajt éreztem a lábam alatt, gondolta úgy a testem, hogy nem kedveli mindazt, amit megittam. Halálosan kínos volt a helyzet, mert szegény Ben állt a tűzvonalban, így minden, ami kijött belőlem, az az ő ingén landolt.

– Istenem… - undorodva köhögtem a számba került gyomorsavtól. – Annyira sajnálom – a tenyerembe temettem az arcom, de hiába próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Elkezdtem a ház felé rohanni. Útközben a takaró lecsúszott a testemről és a lábam köré gabalyodott. A poros földre estem, mint egy törött szárnyú madár. Testemet zokogás rázta; hirtelen képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. Csak én voltam, a föld, az engem körülvevő hideg levegő… és a tudat, hogy mennyire beégettem magam.

– Hé, Cassandra… - szólt Ben, de nem mozdultam. – Jaj, kislány. – Megfogta a karomat és felemelt a földről, majd a szemembe nézett.

– Túl nagy szívességet teszel a bátyámnak.

– Egyáltalán nem miatta csinálom, Cass. Miattad. De Arnold… - élesen beszívta a levegőt –, a legjobb barátom, te pedig a húga vagy. Ilyet nem „szokás” tenni.

– Igen. Igazad van. Bocs, hogy lehánytalak, jövök neked egy inggel. – Lefejtettem magamról a kezét, majd levettem a cipőmet és mezítláb indultam el. Az ismerős ösvény egyből feltűnt a ködben. Ben megvárta, míg kikerülök látóhatárából, majd felbőgött a motor, és elment, egyedül hagyva engem a sötétben.

 A kusza emlékek álma újra fejen csapott, és fájdalmasan, elszorult szívem, ismét előtörtek könnyeim, és keservesen sírtam. Egyszerre sirattam a múltam és a jövőm, és ki tudja, még mi következik, vagy, hogy mennyit kell még szenvednem. Rettenetesen rossz dolgot tettem, megcsókoltam őt, úgy, hogy nem voltam józan, annak ellenére, hogy ő akarta vagy nem ezt az egészet. Fájó volt a visszaemlékezés, mennyire jó volt ez az egyetlen kusza csók, de nem is volt csóknak nevezhető, hisz csak egy pillanatra értek össze ajkaink. Ám így is érzetem édes szájízét, és hallottam saját lüktető szívverésem. Szerelmes voltam belé, és ő még csak nem is tudja.

Lábam súlya alatt ropogott a friss, nedves, burjánzó fű. Gondolataimban mélyen elmerülve kullogtam végig ezen az ismert ösvényen, de sajnos eléggé figyelmetlen voltam, és elestem egy észrevétlen ködarabban. A kő felsértette a bőröm; friss vér csöpögött a zöld növényzetre. Ráadásként még egy jó nagyot zakóztam is, és elég valószínű volt, hogy a bokám kiment. Éles fájdalom rohant végig minden porcikámon. Rettenetes érzés volt, és a kiment bokámnak köszönhetően, valószínűleg itt éjszakázom majd, kint a ködös, hideg időben. Fájdalmas nyögésem megszakította az eddigi csendes erdei világot.

Úgy éreztem az egész világom összetört e csók után. Nagyon megbántam, amit tettem, akkor is, ha az alkohol rásegített, hisz ez nem én voltam, hanem egy teljesen idegen, aki áldozatául esett egy erősebb piának. Így fetrengtem én, egymagamban, vérző sebekkel a nedves fűben, és senki nem sejtette, hol vagyok, talán Ben, de ő biztos azt hitte, már rég az ágyamat nyomom.

A kihalt csendben egyszer csak megcsörrent a közelben egy mobil, bár sejtelmem sem volt, hogy magamnál hordom a készülékem, ügyetlenül a hang forrása felé nyúltam. A telefon kijelzőjén Arnold neve villogott, megnyomtam a hívásfogadó gombot, és rekedtes hangon szóltam bele.

– Jaj, Istenem, Cass! Hol vagy? Már mindenhol kerestünk téged Lindy- vel, de senki nem tudott felőled semmit. Na, jó kivéve azt a rohadékot, Chris-t, aki elég ramatyul nézett ki, volt az arcán jó pár monokli. Egész véletlenül nem tudod mi történhetett vele? – kérdezte idegesen.

– Nézd, most nem érek rá magyarázatot adni. Itt vagyok az ösvénynél, ami a kis tisztásra vezet – feleltem fájdalmasan.

– Mi? Mit csinálsz te ott?

– Mindent elmagyarázok, csak gyere értem, kérlek… asszem, kibicsaklott a bokám.

– Jaj, te lány, mit műveltél magaddal… – sóhajtott fel hangosan. Mindjárt ott leszek, addig meg ne mozdulj! – adta ki az utasítást szigorúan.

– Hogyan is tudnék megmozdulni, mindenem sajog – nyögtem.

Arnold kinyomta a telefont, én pedig visszadugtam a mobilom a melleim közé, a láthatatlan helyre, ahonnan kiesett miközben itt bukdácsoltam. Megpróbáltam talpra állni, de a fájdalom egyre csak nőtt, ahogy megmoccantam.  Az idő későre járt, egyre jobban kezdtem dideregni, libabőrössé vált a bőröm.

Azután egy ismerős hang hallatszott a távolban, egyből felismertem tulajdonosát. Felkiáltottam, hogy hallja, a közelben vagyok, így talán könnyebben rám találhat. Majd hangos csörgések közepette megjelent, a bokrok között kirajzolódott alakja. Arn amint meglátta elborzadt külsőmet, azonnal hozzám sietett, végignézett szánalmasan sérült külsőmön, aztán egy erős, határozott mozdulattal felkapott ölébe, egy cuppanós puszit nyomott fejem búbjára, és azt suttogta, minden rendben lesz. Határozott hangjától megnyugodtam, és súlyos szempilláim lecsukódtak, nem reagáltam tovább, elnyomott az álom súlyos árja. Legközelebb akkor tértem magamhoz, mikor már a szobám kényelmes ágyában feküdtem, bebugyolálva vastagon takarókkal, homlokomon egy neves törlőkendő pihent. Anya fáradt, karikás szemekkel figyelt a szoba sarkában álló fotelből. Látszott rajta, mennyire aggódik értem ebben az időben is, ezzel bizonyítva nélkülözhetetlen szeretetét. A bátyám nem volt itt, de tudtam, valahol a közelben van, hogy vigyázza álmomat. Szerettem, ha ennyire védelmező, és szeretetteljes velem szemben. Ő volt az én hőn szeretett testvérem, és soha nem akartam őt elveszíteni, bármi ára is legyen, nem hagyhat itt engem egyedül, anyával. A hiánya fájóbb lenne, mintha egy lovat veszítenék el a nagyiék tanyáján. Bár ritkán jártam le a tanyára az alföldön, de így is fájón érintett egy patás barátom elvesztése is.

– Hol vagyok? – nyögtem félkómásan.

– Szia, kicsikém. Itthon vagy velem és a bátyáddal biztonságban – tette hozzá aggodalmasan.

– Annyira fáj mindenem – mormogtam a takaró alatt.

– Tudom, édesem. Elhiszem. De most neked az a legjobb, ha kipihened magad, aztán majd holnap beszélgethetünk – mondta negédesen.

Anyai szeretet erősebb volt, mint hittem, főleg, hogy látta, így fekszem tehetetlenül, szenvedve. Végig itt ült mellettem, mert tudta, szükségem lehet rá. Mert szeretett, és ez soha nem fog elmúlni.

Próbáltam anyura mosolyogni, ő kicserélte a borogatást forró homlokomon, puszit nyomott arcomra, és magamra hagyott, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait. Minden elcsendesedett, csak kutyám szuszogása hallatszott a néma csendben, ahogy egyenletesen lélegzett.