Küzdj meg önmagaddal!

Hetek óta először éreztem magam boldognak, felszabadultnak. Nem mintha nem bántak volna velem jól, vagy nem látogattak volna meg, csak végre a doki megengedte, hogy szabadon kószáljak a kórház parkjában. Persze azt kihagytam, csakis nővéri felügyelettel.

Kellemes időtöltésként remek volt a parkban üldögélni és hallgatni a madarak csicsergését, az autók zúgását; az utóbbit nem annyira. A nővér kellemetlenül, de helyet foglalt mellettem a lakozott fapadon. Türelmesen várta, hogy azt mondjam bemehetünk. Nem akarta kimondani, de tudtam, hogy unja az egészet. Próbáltam beszédbe elegyedni vele, hátha ezzel kissé feloldhatom a kettőnk közé beállt feszültséget. Bár válaszolt, ám ezzel sem értem el sokat. A kedvesnek vélt ápolónő valójában nem volt az, akinek mutatta magát, odabenn inkább magának való, mint mások társaságát kereső. Gondoltam hagyom a fenébe a nőt, inkább addig élvezem a tiszta levegőt, míg tehetem. Dr. Madessen csak egy órára engedélyezte a sétát.

Azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, akkor senki sem mondhatná meg meddig maradjak odakinn. Szabadon élvezhetném a természet csodáit. Vagy éppenséggel Boomer-rel is eljátszadozhatnék a tisztáson. Heverhetnék a burjánzó növényzeten az illatozó, kis réti virágok között. Figyelhetném a fák mögött megbúvó vadon élő állatokat. Semmi sem hiányzott jobban, mint ez. Erre én meg itt ülök egy lepukkant kórház udvarán egy undok nővérrel az oldalamon. Remélem minél előbb felépülök és kikerülök erről a helyről.

– Lassan be kellene mennünk, kisasszony! – vinnyogta vékonyka hangján a nő.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit? – kérleltem.

– Sajnos nem lehet, a doktornő szigorúan veszi az ilyet. Nem hiányzik, hogy kirúgjanak vagy, hogy magát leszidják.

– I... igen. Igaza van. Rendben.

Kezdtem örülni, hogy végre szabad lehetek, erre visszazárnak abba az áporodott, fertőtlenítőszaggal fertőzött kórterembe. Csak annyi örömöm volt az egészben, hogy ott volt Melissa, a szobatársam, akivel órákat beszélgethettem különböző lányos témákról. Minden egyes eltöltött percben egyre jobban vágyódtam haza, de sajnáltam itt hagyni ezt a remek teremtést. Úgy éreztem, kezdünk közelebb kerülni egymáshoz.

Pár héttel  később Dr. Madessen épp a kórlapom ellenőrizte. Olyan volt, mintha kivetést keresne az ellen, hogy még ne kellejen távoznom a kórházból. A csontjaim összeforrtak, a hasamon ejtett mély seb helyre jött, csupán csak a testemet borító kék és lila foltok, na meg a varratok látszottak. A kinézetem is sokkal elfogadhatóbb volt, mint pár héttel ezelőtt, amikor tele voltam véraláfutásokkal és kisebb-nagyobb karcolásokkal.

Fájdalmas búcsút vettem Lissa-tól és megköszöntem a nővérkének a rengeteg segítséget, türelmet, míg a doktornő a kórlapommal foglalatoskodott. Nem volt könnyű otthagynom Melissát, de megígértem, néha napján meglátogatom, s majd hosszasan diskurálunk az élet eseményeiről.

Madessen doktornő közeledett felém kezében a lezárt hivatalos papírokkal és egy láncnak tűnő ékszerrel. Hát persze, a nyakláncom. Emlékszem, hogy amikor elraboltak, elvesztettem, nem találtam sehol. Ezek szerint valahol nálam lehetett, csak nem tudhattam róla. Apró remegő kezét felém nyújtotta, közben az arany megcsillant a napfényben. Átadta a papírokat és az ékszert, amit egyből a nyakamba aggattam; kezet ráztunk, majd kivezetet a szobából egészen a kijáratig, ahol Arnold várt. Épp akkor szállt ki a fekete BMW-ből, mikor kiléptem az ajtón. Arcán széles mosoly terült, karjait ölelésre tárta én pedig gondolkodás nélkül beletemettem magam. Hiányzott a bátyám, a mentol és a citrom illata, ami belőle áradt. Teljesen megfeledkeztem minden másról a közelében, még az emlékezés akarása is kiment  a fejemből. Minek emlékezzek vissza? Hogy végignézzem, ahogyan bántak velem vagy milyen szerencsétlenül festettem összeverve? Nem akarhatom ezt. De az emlékeknek sem lehet parancsolni, akkor jönnek majd, amikor akarnak. Az én esetemben elég soká lesz, mire újra láthatom a képkockákat, melyek kiestek az agyamból. Ám most ez nem érdekelt, csak minél előbb látni akartam anyámat és a legjobb barátnőmet, Lindyt.

Odakinn, az udvarunkon minden a régi volt, kivéve a rózsaágyásokat és a liliomokat, melyek most nyiladoztak, és kellemes illatukkal árasztották el a kis kertet az ablakom alatt. Boomer önfeledten játszadozott kedvenc pöttyös labdájával. Amikor észrevett, csaholva loholt hozzám, rám ugrott s az arcomat nyaldosta, miközben boldogan vigyorogtam. Óvatosan arrébb toltam és elhajítottam a pettyes labdát, Boom pedig a nyomába eredt.

Anya és Lin a kert melletti kis padon ültek, elmerülten beszélgettek valamiről. Felettük, az égen madarak hada repdesett önfeledten csicseregve. Arn ösztönzően szorította elfehéredett kezem, miközben feléjük közeledtünk. Anya arca felvidult, s mikor rám nézett elmosolyodott. Lindy a szokásos ugrabugrával üdvözölt, majd két jókora puszit nyomott az arcomra.

Mama megfogta a kezem és határozottan az étkező felé húzott. Odabenn elképesztő látvány fogadott. A kis étkezőasztal telis-tele volt finomnál-finomabb ételekkel, amiket szerettem. Ezek szerint anya ma csak is miattam főzött ennyit. Tudta mit szeretek, miből kell főznie, hogy jóllakasson engem, az éhes oroszlánt. A többiek megvárták, míg leülök, végül ők is helyet foglaltak körülöttem, így falatoztunk együtt, nevetgélve. Hetek óta nem ettem ilyen finom ételeket, tömérdek kaját tömtem magamba. A végén már majd szét durrantam, annyira tele voltam. A mosogatást anya ellenkezése, miszerint túl gyenge vagyok még ilyesmi munkavégzésekhez ellenére  elvégeztem.

Órákon át beszélgettünk a kényelmes sarokülőn összegyűlve. Elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg a kórházban Melissával, az ápolónőm fura kedélyváltozásairól, amikor egyszer kedves volt, máskor meg szigorú és figyelmetlen. Beszéltem nekik Dr. Madessenről, az orvosomról, aki rendszerint látogatott, hogy tájékozódjon állapotomról. Anya nagyon hálás volt, azért amit abban a kórházban tettek értem az orvosok, ez meg is látszott rajta. Lindy folyton Lissáról kérdezetett, erős volt a gyanúm, hogy féltékeny volt a lányra, amiért az utóbbi pár hétben közelebb kerültünk egymáshoz.

Kaparások hangja törte meg a lelkes beszélgetést. Boomer kaparta a lakkot a fa ajtóról, ugyanis sikerült kizárnunk őt a nagy figyelmetlenségben.

Elsőként ugrottam fel kényelmes ülőhelyemről, kinyitottam az ajtót, ő pár nyöszörgés közepette beosont a meleg szobába. Ölembe vetette magát, végül simogatni kezdtem gyönyörű fekete, bársonyos bundáját. A kutya egyre jobban ellazult az ölemben, aztán arra eszméltem, hogy szuszog. A kis lustaság megint bealudt kényeztetés közben. Óvatosan felemeltem a hatalmas állatot, sorban elköszöntem a családomtól, majd Lindy-től és az ölemben vittem fel a szundikáló ebet a szobámba.

Milyen fura. Két hete nem jártam a saját szobámban. Viszont idebenn semmi sem változott, minden a régi helyén volt. Az íróasztalom a sarokban állt, rajta egy váza elszáradt vörös rózsával, a piros acer laptopommal.  A hatalmas gardróbom nyitva állt, kilógott belőle pár ruha. Viszont az ágyam be volt vetve, biztosan anyu műve volt. Holnap feltétlenül meg kell köszönnöm neki. Boomot óvatosan leraktam a kényelmes matracra. Mielőtt még aludtam volna, felemeltem a színes vázát, kikaptam belőle az elszáradt vörös rózsacsokrot, és a kukába dobtam. Gondoltam, majd holnap szedek frisset a kertben.

Ledobtam magam az ágyra és egy vastag takarót terítettem magunkra. Magamhoz öleltem a mellettem szuszogó ebet, így aludtam el.

Az üveg ablakon át a Nap sugarai világították be a sötét szobát, erős fényt vetítve sápadt orcámra. Morogtam egyet magamban, majd a fejemre húztam a puha tollas párnát. Hetek óta nem aludtam ennyire jól és kényelmesen, mint a saját ágyamban kedvenc alvótársammal. Na persze nem hozhatták volna be Boomot a kórházba, az előírás tiltja az állatok behozatalát ilyesmi helyekre és ez valamilyen téren érthető is. Végül is kibírtam azt a két-három hosszú hetet azon az áporodott helyen.

Itthon minden olyan csendes volt, nem úgy, mint a kórtermemben, ahol a műszerek zúgása alváskor folytonosan zavart. Az egész házban némaság honolt, semmi ajtócsapkodás vagy ordibálás. Az volt az érzésem, hogy a többiek még alszanak, ahogy én is próbálok, de a nap fénye olyan erősen süt, hogy még a fejemre rántott párna sem elég.

Végül úgy döntöttem feladom, ezt a háborút a Nap nyerte. Nyújtózkodtam egyet, megmostam kómás arcom; hideg vizet csurgattam rá, hogy felébredjek. Magamra húztam egy kopott feliratos pólót, majd egy fekete szabadidő nadrágot. Egy könyvel a kezemben battyogtam le hangtalanul a lépcsőn, egyenesen ki a kis kertbe, a virágok közé. Levágtam magam egy padra, aztán olvasni kezdtem az Emma-t. Természetesen csakis Jane Austin regényeket olvastam. Semmi más szerző könyve nem kötött le úgy, mint ezen írónő regényei. Volt benne valami, ami megfogott, megnyitotta előttem a képzelet világának kapuját. Egyedül csak az olvasásban leltem örömömet, a többiben nem igazán. A részemmé vált ez a tevékenység. Mondhatni könyvmoly voltam.

– Kicsim, mit csinálsz odakinn kora reggel? – kérdezte anya rekedtes hangon; pár perce kelhetett fel.

– Csak olvasgatok – felelem.

– Nem vagy éhes, kincsem?

– Talán… – kiáltom, mire gyomrom korogni kezd a kaja szó hallatára.

– Na, gyere te éhenkórász. Készítek neked valami finomat.

– És mi lenne az a finomság? – kérdezgettem kíváncsian.

– Majd megtudod, ha kész lesz.

– Oké, oké – nevettem fel. – Nem kíváncsiskodom.

Egy pillanatra még belepillantottam a könyvbe, hogy végigolvassam a megkezdett oldalt. Végül engedtem a csábításnak, berohantam a konyhába segíteni a főzőcskézésben. Elém pakolt mindenféle élelmiszert, ki sem lehetett volna belőle venni, hogy mi készül. Közben Lindy az oldalán  a bátyámmal  lépett be a helységbe, természetesen kézen fogva.

– Két szerelemes pár, mindig együtt jár… – csúfolkodtam, közben nagyokat nevettünk anyával.

– Mondja az, kinek nincs barátja – pirított rám Lindy.

– Jaj, drágám ne piszkáld már. Így is eleget szenvedett Ben miatt.

– Jól van már, na. Csak viccelek. Vagy talán nekem nem lehet?

– Mit eszünk? – kapott a kezével a bátyám a sajtért.

– El a kezekkel – csapott rá az ujjára anya. –Majd, ha kész lesz, akkor ehettek. Addig is talán segíthetnétek nekem és Cassandrának! – parancsolta szigorúan. – Különben is – ez neki készül.

– Na de…

– Semmi de, Arnold! – vágott közbe.

Végül édesanyánknak sikerült elérnie, amit akart, ugyanis mindketten beálltak segíteni. Arn a tojást ütötte fel és keverte, majd beleöntötte egy serpenyőbe. Lindy az asztal terítésével ügyetlenkedett, ám korán sem volt neki való ez a feladat. Így telt a főzőcskézéses reggelünk nevetgéléssel, megtetőzve a sok viccel.

Az ajtón kopogás hangja hallatszott, ami egyre erősödött, amiért nem rohantam, hogy kinyissam. Arnold megelőzött. A legnagyobb meglepődésemre Benjamin állt az ajtóban. Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly, amikor megpillantottam. Ő szinte semmit sem változott, a szemében még mindig ott volt az a tényező, amitől most is tartottam. Nem akartam, hogy így lásson, vagy így beszélgessünk. Tartottam tőle, talán megint felharagítom, és újra elveszítem. De most mintha valami más lett volna. Gyönyörű arcán megfeszültek az inak. Tisztán hallottam levegővételét. Ő is tart tőlem, ugyan úgy, ahogy én. Ám nem abban az értelemben. Ez most teljesen más. Mikor megpróbált beljebb jönni a házban, Arn izmai megfeszültek, támadásra készen állt a sarokban.                 Próbáltam nem idegesnek, feszültnek látszani. De, mint a fájdalom, ez sem könnyű. Boomer mellettem morogva, vicsorgott Benre. Reméltem,  nem támadja meg. A fiú mit sem sejtve tolakodott át a bátyámon egyre csak felém tartva. A hozzám legközelebb eső kezet szorítottam meg. A tulajdonosa, Lindy együtt érzően bólogatott, és tátogva valami ilyesfélét mond: Menj, adj neki még egy esélyt.

Éreztem, minden porcikám remegett az izgalomtól, ahogy ő közelebb került hozzám. Kifogástalan külsője, rövidre nyírt szőkésbarna haja határozottan elnyerte tetszésem.

Gyorsan anyára pillantottam, de ő nem reagált semmit a mozzanatra. Teljesen lefagytam, mozdulni sem bírtam, erősen szorítva barátnőm gyönge kézfejét.

– Cassandra, beszélnünk kell! – mormogta búgó, mély, férfias hangján, amitől mindig ellágyultam. Megjegyzem, ez most se volt másképp. A hangja megbabonázott, csábított, ám egyben féltem is közeledni felé.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat erre… – felelem idegesen.

– Ne szórakozz, Cassie. Én sajnálom, amiket mondtam. Belátom, nem te voltál a hibás. Én voltam az, aki letámadott, te csak segíteni akartál, hozzá teszem egy kicsit későn.

– Figyelj, Ben, Cass most jött haza a kórházból, félholtra verték és sok mindenre nem emlékszik. Mit akarsz? Mert ne mond, hogy bocsánatot kérni!

– Arnold, haver, léci, hadd beszéljek vele! – kérlelte a testvérem.

– Még akkor sem, ha könyörögsz. Rettenetesen bántál a húgommal. Ő nem ezt érdemli. Talán nem rémlik? – fröcsögte dühösen.

– Arnold, elég lesz. Hadd beszéljék meg ezt ők ketten. Biztos van erre valami magyarázata a fiatalembernek – mondta anya negédesen, miközben úgy nézett a fiúra, mint a véres rongyra.

– Én… én nem tudtam, hogy ez történt Cassandrával. De mégis hogyan?

– Nem emlékszem – feleltem nyugodtan.

– Ho… hogy érted azt, hogy nem?

– Az orvosom azt mondta, talán a trauma okozhatta ezt. És nem tudni még, mikor emlékezhetek újra.

– Uram Isten, Cassie…

Ben arcán végigfutott a szánalom szikrája, mintha sajnált volna engem. De a szeretetnek semmi bizonyítéka, talán már sosem leszünk a régiek.

– Beszéljünk – szólaltam meg végül.

– Köszönöm.

Elengedtem Lin kezét, kivezettem Bent a kertbe, s leültünk a fapadra. Ekkor jutott eszembe, kint felejtettem a könyvet, ami a padon feküdt. Arrébb toltam, hogy leülhessünk. Láttam Ben-en a küzdelmet, keze kis híján érintette az enyémet. Félre húzódtam, mert el akartam kerülni, hogy ismét hozzám érjen. Nem tudtam milyen hatással lenne rám egyetlen érintése is. Ben észrevette tartózkodó viselkedésem, s eldöntötte, inkább nem közelít felém. Óvatlanul egy lopott pillantást vetettem rá úgy, hogy észre sem vette azt. Lesütött szemmel nézelődött a virágos kertben, főleg a lugas ragadta meg tekintetét.

 Ahogy mindig, most is gyönyörűen nyiladozó vörös, s a  hófehér rózsabimbók sokasága díszítették a fából készült szerkezetet. Ben továbbra is némán üldögélt. Nem tudtam, hogy én kezdeményezzem a beszélgetést vagy ő. Ám szerencsére megszólított, bár nem azon a kedves, búgó hangján, hanem olyan érces hangon.

Volt, ami megváltozott benne. Már nem volt többé az a Ben, aki pár hete volt, és akit annyira szerettem. Nem minta még most se szeretném, csak annyira fúrta az oldalam, talán én is viselkedetnék olyan hűvösen vele, mint ő azon az estén. De mi van, ha nincs hozzá szívem, hogy ilyesmit tegyek. A szívem a helyén volt, és azt diktálta, ne tegyem.

– Ahogy korábban már mondtam, nagyon sajnálom, amit tettem. Rettenetesen röstellem. Én nem ilyen vagyok Cassie.

– Tudom, mit érzel most, Ben, de ez nekem sem olyan könnyű. Nagyon megbántottál azokkal a szavakkal, el sem hittem, hogy ez te vagy, vagy, hogy te mondtad. Idő kell, hogy átgondolhassam, hogy helyreálljanak az emlékeim. Most mindennél fontosabb a bántalmazóim megtalálása, hogy végre emlékezhessek ki tehette ezt velem. Tényleg sajnálom Ben, de ez nem könnyű. Adj nekem egy kis időt – mondtam kedvesen.          

– Nézd, ha neked ez így jó, akkor beletörődöm. Rendben. Elfogadom. Remélve, egyszer majd megbocsájtasz.

A levegőben tömény virágillat terjengett, olyan erős volt, akár a méreg. Nagyot szippantottam belőle, elraktároztam magamban. Erre az illatra bárhol, és bármikor ráismernék. A vörös rózsák bódító illatára. Ki ne emlékezne? Az égen fekete hollók raja körözött, mintha riadót fújnának. Különös. A távolban méhek dongása törte meg a néma csendet. A magasban hegyek vonulatai látszottak, melyeket óriás mamut fenyők takargattak körös-körül, mint egy gyűrű, úgy fogták körbe. Az enyhe szellőtől lengedeztek a gyengének tűnő faágacskák. De egy hatalmas fának ez meg sem kottyanhat. Főleg ha eléri akár a húsz méter magasságot.

Elképzelem, milyen lehetne egy olyan hatalmas fenyőt megmászni karcolások és esések nélkül. Mint az Alkonyatban, mikor Edward a hátán suhan el Bellával, s viszi fel a fenyő csúcsa felé. Képzelem, milyen gyönyörű lehet a kilátás odafentről.

– Khm – köhintett egyet. – Jól vagy Cassandra?

– Persze. Csak élvezem a természet csodáit – feleltem a szemeim forgatva.

Kicsit sem nézhet engem elmezavarosnak, némán üldögélve, az égen tartva szemeim. Annyira elmerültem, hogy fel sem tűnt, talán nem egyedül vagyok. Kellemetlen egy helyzet, ha az ember fura viselkedést mutat egy gyönyörű fiú közelében. A legkevésbé sem hiányzott, hogy dilisnek gondoljanak engem. Ott még nem tartottam, és nem is szeretnék. Elég bajjal jár így is az emlékezet kisesésem. Úgy érzem, sosem fogom visszakapni azokat a foszlányokat, melyek talán elvezetnek az igazsághoz. A végsőkig küzdeni akartam, sikerrel akartam járni, hátha…

A remény nem veszhet el ily gyorsan, nem adhatom fel. Bárhol legyen, meg fogom keresni a kiutat a sötétségből. A gondolataim minden felé jártak, hogy mit rontottam el eddig, vagy mit kéne megváltoztatnom, ahhoz, hogy új életre keljek.  Még azon is elgondolkozom majd, tényleg el akarok menni Ausztráliába a nagyiékhoz. Ott minden más volt. Az emberek is egész másképp viselkedtek, mint itt, ebben a kis városkában. Végül is a nagyszüleim egy tanyavárosban éltek az ország keleti részén. Az a hely volt a legnaposabb, ám nem csak erről volt híres.

A neves ló tenyészet és a hozzá tartozó lovas iskola mellet elég sok rendezvényt szerevezett a falu polgármestere. Ilyenek voltak a díjugratási, díjlovaglási és gyorsasági lovas versenyek, amelyekre évente egyszer-kétszer került sor. A falu vagyonosai neveztették be profinak vélt gyermekeiket. Ezeket a fiatalokat évekig képezték lovas iskolákban, könnyű szerrel legyőztek egy alacsonyabb rangú diákot, vagy aki később került oda.

Annak idején az édesanyám is kitűnő lovas volt, egymás után nyerte a versenyeket lovával, Starlighttal, pej csődörével. A nagyapáék nagyon büszkék voltak rá, nem tudták elképzelni, honnan jön ez a korai profizmus. Mindenki tudta, hogy anyám is abba az iskolába járt, mondhatni elég későn jelentkezett. De nála csupán kétévnyi edzés és tréningezés kellet ahhoz, amit akkor elért. Egyszer én is olyan híres akartam lenni, mint ahogy az anyukám és a nagyapám volt. Most talán eljött az időm a bizonyításra.

– Azt hiszem, most már ideje lenne bemennünk – mormogtam.

– Igen. Igazad van. Menjünk. Neked pihenned kell, hogy minél előbb helyrejöjj.

Még egy utolsó pillantást vetettem a lenyűgöző látványra, amit az előbb szemlélhettem, végül a kezembe kaptam a bőrkötéses könyvet. Az égről eltűntek a fehér bárányfelhők s elkergették a szürke, vihart jelzők. Még a nap is elbújt. Mintha megéreztem volna az esőt, pont időben kapcsoltam. Mire beléptünk az ajtón, az eleredt. Nagy cseppekben hullt a földre, mintha dézsából öntötték volna.

Az ebédlőbe lépve az asztal megterítve állt; rajta sorakoztak körben az evőeszközök, a teleszedett tányérok. A többiek már az asztalnál ülve vártak ránk. Bár azt nem sejtettem, hogy Benjamin itt marad velünk, vagy távozik valami nyomós okkal kimentve magát. Anya ténykedett a konyha körül, sürgött-forgott. Sorban hozta az asztalhoz a megszedett tányérokat.

– Ben is velünk reggelizik? – kérdezi anya.

– Öhm… - motyogtam.

– Nem. Sajnos akadt egy kis dolgom, úgyhogy ez most nem alkalmas. Talán máskor… - vágott közbe.

– Ó, értem. Akkor egyel kevesebb tányérra lesz szükségünk. Annyira röstellem, hogy nem ehetsz velünk.

– Én is, csak... Szólít a kötelesség.

Micsoda hazugság. Láttam a szemében, hogy nem az igazat mondja. Biztos voltam benne, fél Arnolddal szembe kerülni. Nem akart egy újabb összeszólalkozást a bátyámmal. Sajnáltam szegényt. Reméltem, egyszer majd kibékülnek, s újra barátként néznek majd egymásra.

– Jaj, Arn ne viselkedj már így vele. Bocsánatot kért. Nem kell a balhé – mondtam neki, miután Ben elment.

– Ne védd már azt a kis szentet, te is tudod, mennyire megsértett a beszólásaival. Az megbocsáthatatlan. Számodra lehet oké, de nálam ennyivel még nincs elintézve – vágott vissza gorombán.

– Cassandrának igaza van, fiam. Nagyon undok voltál szegény fiúval.

– Állj, én nem mondtam, hogy megbocsájtottam. Időt kértem a bocsánatra. Még nem tudnám elfogadni. De akkor sem tetszik, ahogy folyton sértegeted szegényt. Arn, ő volt a legjobb barátod. Mond, nem tudnátok ezt megbeszélni, mint két értelmes férfi?

A bátyám dühe egyre csillapíthatatlanabbá vált. Rettenetesen haragudott, és nem lehetett tudni, mikor lesz ennek vége.

Lindy csendben ült a bátyám mellet. Az volt a gyanúm, nem mert megszólalni.  Talán félt, ha kiállna mellettünk, akkor maga ellen fordítaná a tesómat. Pedig Arnold nem ilyen. Nem is értem, mi lelte.

– Komolyan mondom, inkább kint ázom az esőn, mint a te marhaságaid hallgassam! – duzzogtam.

– Aj, fejezd már be, Cass. Ne rinyálj már annyit.

– Hogy én ne rinyáljak? Te fecsegsz itt össze vissza. Nem látod és hallod magad? Megváltoztál, Arn. Nem csak Ben, hanem te is.

– Igaza van, édes. Mostanában elég sokat idegeskedsz.

– Ne szólj bele, Lin – fröcsögte.

– Látod milyen? Olyan undok vagy, Arn! – szipogta.

– Jól van, elég volt ebből. Gyere Lindy, mi most elmegyünk – húzta maga után a barátnőm.

– Engedj el, Arn, ez fáj! – húzta ki aprócska kezét a bátyám hatalmas kezéből.

Még sosem láttam ilyennek a testvérem. Arcizmai megfeszültek, fogait csikorgatta. Még én is megijedtem a viselkedésétől. Odarohantam Linhez, magammal húzva, vissza az asztalhoz. Arnoldnak most rengeteg magányra lesz szüksége ahhoz, hogy végre lenyugodjon. Nem akartam, hogy véletlen folytán esetleg olyat tegyen, amit megbánhat. A barátnőm túl fontos volt neki ahhoz, hogy ezt megtegye.

Állt egy darabig a konyha ajtajában, végül eltűnt a szemünk elől. Fogalmam sem volt, hová megy, talán motorozni, vagy kiszellőztetni a fejét? Rábeszéltem anyát, hadd maradjon Lindy ma este nálunk. Addig könyörögtem, hogy feladta és beleegyezett. Szóval ma este egy barátnővel meg egy kutyával alszom együtt. Na jó, talán a kutyát ma száműzöm a padlóra.

– Cass? – szólalt meg halkan mellettem az ágyban Lindy.

– Tessék?

– Szerinted Arn haragszik rám?

– Dehogy. Csak egy kicsit dühös Ben miatt, meg természetesen miattam is, de rád soha nem haragudna. Te vagy neki a mindene. Ne aggódj, holnapra minden rendbe jön. Most aludj!

– Jó éjt, Cassie! – mormogta két lélegzetvétel között.

– Neked is, Lin! – suttogtam a fülébe.