Gyászos nap

Ismét találkozhattam a kusza, árnyékolt álomképekkel. Megint ugyanaz a fakó képsorozat, elhomályosult alakokkal, s torz hangokkal. Ezúttal a sötétben egy fénycsóva megvilágította az egyik hanghoz tartozó alak szemét. Az arca, és a teste mégis felismerhetetlen volt, de az a szempár déja vu érzést keltett bennem. A férfi íriszei kéken világítottak a sötétben, ahogy a csóva fénye rávetődött. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztam volna ezzel a személlyel valamikor korábban, a balesetem előtti időkben. Vajon honnan ismerhetem ezt az embert? Miért érzem azt, hogy nem kéne megtudnom ki ő, s hogy milyen kapcsolatban állok vele?

Hirtelen riadtam fel; körmeimmel erősen belemarkoltam a vékony, virágmintás ágyneműbe. Lindy mélyen aludt, a szuszogás legalábbis ezt bizonyította. Különös. Hogyhogy nem ébredt fel a zajongásomra?

Miután a pánikroham fokozatosan enyhült, elengedtem a lepedőt s visszafeküdtem a puha párnára, szorosan, a barátnőm mellé, majd átkaroltam.

Mire felébredtem ő már nem volt mellettem. A folyosóról hangok hallatszottak be, megtörve az eddigi csendet. Bomer természetesen kimozdíthatatlanul hempergett a padlón, mivel az éjszaka száműztük őt az ágyamról. Forgolódtam párat, végül feladtam.

Komoran néztem szembe tükörképemmel. Szó szerint úgy festettem, mint egy nyúzott macska. Hosszú, eper szőke hajzuhatagom az égnek állt. Na, de ezt hogy fogom helyrehozni, ha még a fésűm se viszi ki a gubancokat a hajamból? Kezembe kaptam piros színű hajkefém, óvatosan láttam neki a sörényem rendberakásához. Nem volt egyszerű helyzet, az biztos.

Közben odakinn mintha kezdett volna elhalkulni a hangzavar. Úgy döntöttem kilépek az ajtón, és kiderítem, mi folyik kint.

Anya Lindy-t ölelte, s közben mindketten keservesen sírtak. Bár sírásuk kissé hangtalannak tűnt. Azonnal leolvadt büszke képemről az előző fanyar mosoly, helyét átvette a kíváncsiság, és az ijedtség. Ekkor a barátnőm szembe fordult velem; könnyei patakzottak.

– Mi történt? – makogtam rekedten.

Anya kiengedte öleléséből a barátnőm, aki közben a padlón csuklott össze. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Gyors mozdulattal utána nyúltam, vékony karom megfeszült Lin csípője alatt. Feljajdult, amikor véletlenül körmeim a húsába vájtak. Ijedten húztam el az ujjaim meztelen bőrétől, ahol felsértettem körmömmel. Végül egy határozott, mégis óvatos mozdulattal felrántottam a hűvös padlózatról.

A lány zihált, egyre nehezebben lélegzett a folyamatos sírás közepette. Közben én az arcáról törölgettem a sós cseppeket, amik végigfolytak tökéletes arcbőrén. Remegő kézfejét összekulcsolta az enyémmel, így próbálva nyugtatni magát.

– Valaki elmondaná végre, mi folyik itt? – kérdeztem határozottan, közben Lindy szomorú orcáját kémlelve.

– Jaj, kincsem… A bátyád… – eredtek el anya könnyei újra.

– Mi van a bátyámmal? Mondd már!

– A testvérednek motorbalesete volt az éjszaka folyamán. Súlyos testi sérülésekkel szállították be a kórházba. Cassie.. – habozott, majd végül csak kibökte.- Meg… Meghalt... – felelte könnyek között.

– Nem… Az nem lehet. Biztosan nem ő… - A levegő hirtelen túl sűrűvé vált. - Bárki lehetett, nem csak ő motorozik. Mond, hogy nem igaz! – most már én is könnyeztem.

– Sajnálom kincsem, de halott. – Erre Lindy teljesen összeomlott, az ájulás határán volt.

– Látni akarom őt! Most! Azonnal! Anya vigyél el a kórházba! Tudnom kell, ő e az.

– Nem lehet, drágám. A kórház nem helyesli ebben a kritikus helyzetben, hogy odamenjünk. A bátyád sem szeretné, hogy így lásd – suttogta, talán, hogy Lin meg ne hallja.

– Nem érdekel! Vigyél oda! Látni akarom az arcát.

Arcom eltorzult a zokogástól. Már azt sem tudtam élek- vagy halok. Az agyam gondolkodása megállt. Most már nem akartam emlékezni. A bátyámat akartam látni, visszakapni. Arnold nem hallhatott meg, egyszerűen nem akartam elhinni. Lehetetlen, hogy a fiú, aki tegnap este balesetet szenvedett, s műtét közben meghalt az Arnold legyen. Én ezt nem akarom elhinni. Meg kellett róla bizonyosodnom, tényleg igaz-e az egész. Felálltam a továbbra is keservesen zokogó barátnőm mellől, és a szobámba rohantam becsapva az ajtót. Boomer azonnal felébredt a csapkodásomra. Szegény elég rémült fejet vágott, neki még fogalma sem volt a halálhírről, a testvérem elvesztéséről.

Egy részem kételkedett abban, hogy az, kinek élettelen teste most egy hullaházi ágyon fekszik, az én egyetlen testvérem. Úgy voltam vele, hogy amíg nem látom az illető arcát, addig a testvérem még nem halott. Ez a részem csak a szememnek tudott hinni annak, hogy a saját két szememmel látom. A másik felem viszont tanúja volt Lin és anyám összeomlásának. Hiszen hé – az emberek nem szoktak hobbiból így zokogni, ilyennel viccelődni meg főleg nem. A hír igaz.

Eddig sem voltam komplett, de mi lesz, most, hogy Arnold elment? Ki fog mellettem állni vagy segíteni a bajban? Benjamin is elment, s amióta utoljára beszéltünk, nem hallottam felőle. Többé már nem számíthattam az ő segítségére sem. Trace-nek ott van Kate, a barátnője. Lindy meg túlságosan ki van borulva ahhoz, hogy átsegíthessen engem az akadályon, ahogy az anyukám is. Nekem kellet volna támaszt nyújtanom, mégis cserbenhagyom őket; túl nagy a fájdalmam ahhoz, hogy most bárkit is el tudja viselni, nem még hogy vigasztalni is. Önzőség – a szó ködbeveszett kiáltásként visszhangzott a tudatomban.

Itt volt az ideje, hogy végül elgondolkodjam nyomorult sorsomon. Már nem nevezhettem tökéletesnek, ha nem érzem annak. Lassan mindenem és mindenkim, akit szerettem elhagy engem. Magamra maradok a bánatommal, s a tudatomat kitöltő magányos ürességgel.

Ám mielőtt még végleg cselekszem, el kell, búcsúzzak a testvéremtől. Szabadjára kell, hogy engedjük a lelkét. Egy új, felfedezhetetlen útra, a Mennyország felé.

Kipp-kopp, kopogás hallatszott az ajtón. Anya dugta be a fejét, szemei karikásak, és vörösek voltak a sírástól. Meg sem várva, mit reagálok belopakodott, majd leült mellém az ágyra, aztán szorosan magához ölelt. Éreztem a testéből áradó melegséget, ahogy a remegését is.

– Bemegyünk a kórházba. Egyébként is Mr, Roberts rendőr úr, telefonált, hogy azonosítsuk mi a testet; hogy valóban ő a mi Arnoldunk.

– Köszönöm, anya.

Anya beindította a motort, ami hangosan felbőgött. A barátnőm már hátul ült, meghagyva nekem az anyósülést. Szusszantottam egyet majd beültem.

Az épület előtt mentőautók hada sorakozott bár üresen, de mégis valahogy előtérbe került az emlék, mikor én feküdtem ott eszméletlenül. A bejáratnál egy idős, ősz hajú férfi várt minket, kitárva az ajtót, hogy beléphessünk rajta.

– Jó napot, Mr. White vagyok – nyújtott kezet, amit anya el is fogadott. – Én operáltam a fiát. Nagyon sajnálom a veszteségüket, Mrs. Ames – mondta együtt érzően, rám és Lin-re pillantva közben.

– Köszönjük, doktor úr. Azt, hogy próbált segíteni a fiamon, hogy minden szálat megmozgatott érte. Nem is tudom, mit mondjak… Hálás vagyok érte, uram.

– Igen, úgy ahogy mondja. Erős fiú volt, de a sok vérveszteség, meg a belső vérzései... már nem bírta. Az utolsó pillanatban mondta fel a szolgálatot. Azt pedig nem is említettem, milyen csúnya sérüléseket szenvedett el…

– Láthatjuk őt? – szólaltam meg hirtelen.

– Természetesen, amint megérkezik a rendőr úr, az ő beleegyezésével igen – válaszolta idegesen.

– Rendben. Itt megvárjuk.

A rendőr férfi pár perces késéssel megjelent, oldalán két emberével. Gyorsan kezet fogott az orvossal, majd felénk fordult.

– Szóval, maguk Amesék? – kérdezte érdeklődve, egy kis szánalmat sem mutatva felénk.

– Úgy van. Mi vagyunk.

– Rendben, kérem, jöjjenek velem! – parancsolta mogorván.

Egy sivár, kihalt terembe vezettek minket. Ez lett volna az a helység, ahol tárolták a holttesteket.

– A lányait csak saját felelősségre engedje! Nem biztos, hogy tetszeni fog nekik a látvány.

– Nem fogunk megrettenni. Az a hulla a bátyám. És különben is mi nem vagyunk testvérek. Nekem egy testvérem volt, aki most halott – mormogtam a rendőrnek, aki közben majd’ bekapott dühében. – Nem mintha számított volna, ha bármit is szól a kijelentésemre.

A főnök intett a társának, mire azok kihúzták a fiókot, így szemünk elé tárult egy fehér lepedővel letakart test. A feje kilátszott a lepel alól. Ekkor már tudtam, ő az, hisz ki más lett volna? Csak neki voltak ilyen vonásai. A férfi egészen a derekáig húzta le a leplet. Kirajzolódott sima, enyhén kigyúrt mellkasa, izmos válla, hatalmas keze, nem is vékony -, de nem is vastag dereka. Haja kócos volt, szemébe belelógott pár kusza, göndör, barna hajtincs.

Míg a három rendőr anyámmal és Lindy-vel beszélgetett, addig én odasettenkedtem halott testvéremhez, majd félresöpörtem a tincseket gyönyörű arcából. Végigsimítottam újbegyemmel hideg homlokán, mire a szememből egy könnycsepp elszabadult. Egykor hibátlan arca most telis-tele volt sérülésekkel, mély vágásokkal. Majdnem mindenhol ugyanez látszott.

A boncolást addig nem végezhették el rajta, míg a hozzátartozói, vagyis mi, ki nem nyilvánítjuk, hogy ez a hulla a mi rokonunk és aztán a rendőrfőnök beleegyezésével, meg természetesen a miénkkel együtt megkezdhetnék.

Tompa koppanásokra lettem figyelmes. Gyorsan elhúztam kezem Arnold hideg bőréről. Az orvos, akivel korábban tárgyaltunk lépett be a sivár terembe. Arcizmai megrándultak a hulla láttán. Nem mintha az orvosok kemények lennének, mint a kő, halottak láttán, de ez az egy nagyon úgy nézett ki, mint aki megrémült. Óvatosan lépkedve ballagott elém, majd hátamra tette a kezét, rám mosolyogva. Próbáltam én is így tenni, de nem könnyű, ha az ember elveszíti a bátyát. Inkább elfordultam, s hallgattam anyám és a rendőr közt támadt vitát. A férfi arca kifürkészhetetlen volt. Fogalmam sem volt, hogy csinálta. Semmi mimika…

– Jól van, kisasszony? – kérdezte a mellettem álló orvos.

– Persze. Minden rendben. Csak fáj, hogy nem láthatom többé… - szipogtam.

A temetést a legesősebb napra tették természetesen. Mintha még a természet is siratta volna őt. Nincs is jobb, mint egy csapat összegyűlt gyászoló ember agyon ázik. Bár ez engem kicsit sem érdekelt. Csakis az számított, hogy itt vagyok, s végleg el kell búcsúznom Arn-tól. Ezentúl többé már nem láthattam őt. Nem volt, kivel szórakozzak vagy nevessek.

Anya és Lindy összekarolva álltak a koporsó előtt. Könnyeik a földben meghúzódó, kis árkocskákba barangoltak. Nem is tudnám megmondani, kinek hiányzik majd jobban kettejük közül.

Sokan jöttek el a bátyám végső útjára. A magasból csak egy fekete körformát láthattunk volna, mivel mindenki a hagyományunk szerint gyászviseletben állta körbe a fából készült, lakkozott koporsót, kezükben különböző színű, csodaszép virágokkal.

A temetést leszervező, negyvenes éveit tépő pap kullogott fel a kis dombon, majd lihegve köszöntött minket, összegyűlteket. Mondanom sem, kell milyen csodás szöveget mondott Arnold lelki üdvéért. Szemeim könnyel teltek, duzzadtak voltak. Aznap, a baleset napján egy szemernyit sem aludtam. A fura álom pedig úgy szint nem jött, mivel nem aludtam.

Fáradtan körbepillantottam, amikor is megakadt a szemem egy ismerős alakon. Szőkésbarna haja csapzott volt a korai esőtől. Széles vállai, enyhén izmos mellkasa kiemelte gyönyörű alakját. Szürkéskék szemeiben izzott a vágy és a szenvedély. De mind ez hiába, ha most nem azért jött, hogy udvaroljon nekem. Most csak a testvérem miatt volt itt. Én most a legkevésbé sem számítottam. Nem mintha nagyon is érdekeltem volna egy ilyen férfit. Legbelül, a szívem mélyén tudtam, van egy kis kapu,ami most becsukódott, ami a testvérem elvesztését jelentette. Már nem voltak érzésim mások felé, csakis magamban őrlődtem. Magamat okoltam mindenért, ami történt. Talán, ha nem lettem volna annyira naiv, akkor a bátyám most nem feküdne koporsóban hamarosan a föld alá temetve.

Távolabb álltam anyától és Lintől, barátnőm keserves sírása messzire hallatszott, közben pedig a szívem majd’ megszakadt odabenn. Egy hűvös kéz érintette meztelen vállam, mire összerezzentem. Kirázott a hideg. Tudtam, csak ő lehet az. Neki volt ilyen érzékelhető s izgalomba hozó érintése. Sóhajtottam egyet, majd felé fordultam. Íriszei ez enyémeket kémlelték, s rabul ejtettek. Mit tehettem volna? Elrohanok a testvérem temetéséről vagy nyugton maradok és tűröm a fájó érintéseket, melyek bőröm perzselik. S nem is tagadhattam az érzést, melyet még mindig iránta táplálok. De nem lehet. Most nem. Nem tehetem ezt. Míg Arnold halott én addig legyek boldog, egy férfi karjában? Egy olyan férfiéban, akinek fogalma sincs milyen hatással van rám.

– Részvétem a bátyád, s egyben a barátom miatt. Mert bármennyire is haragban voltunk az utóbbi időben, attól még ő ugyanúgy a legjobb barátom volt – búgta mély hangon.

– Köszönöm. Ez megnyugtató érzés. Mármint, hogy ezt így gondolod. Bárcsak ezt neki is elmondhattad volna… - sóhajtottam egyet, mire fájdalom nyilallt a hasamban.

– Jól vagy, Cassandra? – kérdezte aggódva.

– Igen, csak még nem épültem fel teljesen. Ezek a fránya sebek; nem akarnak elmúlni… De engem ez most nem igazán érdekel.

– Gyönyörű szépek azok a rózsák, amiket a kezedben tartasz – mondta édesen.

– Igen? Épp ma szedtem a kis virágoskertben. Minél több a virág, annál jobban érzi majd a bátyám, mennyire szeretem. – feleltem könnyesen.

– Arnold egy igazán rendes testvér volt. Láttam rajta, mennyire szeret téged.

– Bárcsak én haltam volna meg, s nem ő – szipogtam.

– Soha ne kívánj olyat, amit nem érdemelsz… – suttogta a fülembe, majd gyengéden végigsimított puha, hűvös ujjbegyeivel sápadt orcámon.

Azt kívántam bárcsak tudtam volna mosolyogni. De hogyan? Nincs erőm még egy aprócska boldogságra sem. Egy óvatlan pillanatban eltoltam kezét, majd lesütött szemeimmel a földet pásztáztam, mely hamarosan bátyám testét fogja takarni. A gazdag földben aprócska mezei virágok nyiladoztak, bár illatuk nem igazán volt. Lehajoltam, letépve egy szál vadvirágot, s Benjamin kezébe adtam, mielőtt magára hagytam volna őt.

Látszott, hogy váratlanul érte az egész. Visszabattyogtam az édesanyám mellé, s megfogtam remegő kezét. Lindy könnyes szemekkel figyelte, ahogy a két temetkezési vállalattól érkezett nagydarab fickó a lehelyezett koporsóra lapátolja a friss, omlós földet.

Amikor a pap végzett a celebrálással, minden jelenlévő hozzátatarozó a földre helyezte a csokrokat volt, aki ásás közben a földbe hajított egy-egy szál fehér, vagy vörös rózsát. Végül sorban jöttek oda hozzánk, hogy együttérzésüket adják gyászunkban. Utoljára jelent meg Mr. White, aki Arnold műtétét végezte, csakhogy a testvérem nem bírta. Meglepett megjelenésével, ugyanis nem gondoltam volna, hogy eljön. Hisz alig ismert minket, csupán pár szót váltottunk vele. Ezek szerint kedvelt minket.

Sírok között haladtunk el, ahol barázdák jelezték, merre jutunk ki közöttük. Anya már az autóban ült. Én megvártam Lint, míg mellém ért, aztán szorosan megfogva kezét sétáltunk a beindított járműhez. Ekkor jutott eszembe, talán nem kellett volna faképnél hagynom Bent. Most érzetem életemben először bűntudatot, amiért cserbenhagytam Bent.

Boom az ajtóban várt, csaholva suhant hozzám, majd mikor lehajoltam, önfeledten nyalogatta össze könnyes arcomat. Kezemmel óvatosan félre toltam és egyenesen a szobámba mentem. Nyugalomra volt szükségem. Alvásra, ami tegnap egyáltalán nem ment volna. Ki tudja?Talán ma sem alszom egy szemernyit se A házban néma csend honolt. Boomer is szokásos helyére mellém, az ágyra hemperedett. Magamhoz húztam, majd szorosan átöleltem.

Hiába volt a küzdelem, hogy sikerüljön lehunyni szemeim. Nem ment, inkább azon gondolkoztam, hogyan mondom el anyának, és a barátnőmnek, hogy még a jövő héten leutazom Ausztráliába felejteni. Természetesen nem a testvéremet, hanem az eddigi történteket, melyek engem sújtottak idáig. Ez volt az egyetlen reményem az újrakezdéshez.

Ösztönösen a telefonér nyúltam s a nagyiék számát tárcsáztam. Mivel az időjárás nem engedte, nem tudtak eljönni a temetésre ugyanis náluk mindent belepett a hó. Második csörgésre a nagymamám lágy hangja szólalt meg a készülékben.

– Szia, nagyi! – szóltam bele szomorkásan.

– Szervusz, kedveském. Hogy érzed magad, kis drágám?

– Nem igazán jól – feleltem.

– Megmondanád anyádnak, nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtunk elmenni, de az időjárás közbeszólt?

– Persze. Megértjük, nagyi. Viszont azért hívtalak, mert azt gondoltam a jövő héten leköltöznék pár hónapra hozzátok. Mit szólsz? – kérdeztem fáradtan.

– Jaj, édesem, ez remek ötlet. Nagyapád már annyira hiányol téged, biztosan örülni fog, ha megmondom neki, a kis unokánk meglátogat, méghozzá marad is. A lányom már tud a tervedről?

– Nem, még nem. Eddig nem nyílt alkalmam elmondani neki.

– Akkor jobb lesz, ha minél előbb tudatod vele. Szó nélkül nem jöhetsz el.