Légy erős!

A nagyimmal folytatott hosszas beszélgetés után lementem a nappaliba, hogy anyával is tudassam, milyen elhatározásra jutottam. Mit szólna, ha csak szó nélkül eltűnnék? Beleőrülne az elvesztésembe, főleg azok után, hogy Arnold... Már csak én maradtam neki, az egyetlen lánya. De meg kell értetnem vele, most ki kell szellőztessem a fejem.

Ő ott ült a sarokülőn, csendben bámult a messzeségbe, közben könnyeit törölgetve arcáról. Csendben mögé osontam, majd szorosan átkaroltam, mire egy kicsit összerezzent. Próbált úgy tenni, mintha nem történt volna semmi az imént. Őszülő haja kontyban volt összefogva. Levetettem magam az ülésre anya pedig hosszú, göndörkés hajam csavargatta tincsekbe.

– Anya? – mondtam csendesen.

– Igen, kincsem?

– Mond csak, mit szólnál, ha azt mondanám, pár hónapra leköltöznék a nagyiékhoz a tanyára? Pont megfelelő alkalom lenne az emlékeim visszatérítéséhez – feleltem idegesen.

– A nagyiék tudnak a te egyszemélyes tervedről? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

– Természetesen igen. Ma reggel felhívtam a nagymamát s megbeszéltük. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy tudassam veled.

– Örülök, hogy szóltál – mormogta.

– Én köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.

– Egyébként semmi ellenvetésem az ellen, hogy a nagyanyádékhoz költözz pár hónapra. Talán segíthet a felépülésedben.

– Igazából nem fontos. Ha nem szeretnéd, akkor nem megyek...

– De, de. Menj csak. A nagyapád már úgy is hiányol – nevetett kedvesen.

– Rendben. Nagyon köszönöm, mami azt, hogy elengedsz – átöleltem ismét.

Az ebédidőt odakinn, a kis virágoskertben töltöttem. Belélegeztem a friss levegőben terjengő rózsaillatot. Kezembe vettem a finom tapintású bőrkötéses könyvet. Ott nyitottam ki, ahol a múltkori alkalommal abbahagytam. Boomer figyelembe sem véve engem játszadozott piros pettyes labdájával. Addig eresztgette élesnek tűnő fogait a kemény labdába, míg az meg nem adta magát s szét nem durrant. Akkor aztán majd’ kipukkadtam a nevetéstől. Bár tudtam, nem kéne a gyász idején így viselkednem, úgy inkább bújtam a könyvet próbálva nem odafigyelni a kutyám viselkedésére.

Az ég tisztán ragyogott, bárányfelhők hada vette körbe a sugárzó napot. Enyhe szellő fújta a hegyekben álló óriás mamutfenyők zöldellő ágait. Virágport gyűjtő méhek zsongása hallatszott a távoli messzeségből megtörve a puszta csendességet az udvarban. Otthagyva a padot a fűbe vetettem magam a friss, zöldellő növényzetre, mely lágyan simogatta meztelen lábfejem. A fűben tücskök ciripeltek, ijedten szökkentek távolabb minden mozdulatomra. Elkaptam az egyik példányt, majd apró újbegyemmel végigsimítottam kitines potrohán.

Egy óvatlan pillanatban azonban a fürge kis rovar kihasználva gyengeségem, kiugrott ujjaim közül.

Az emlék, amikor apával és Arnolddal a mezőn játszottunk derengett fel előttem. Testem megremegett a foszlányok hatására. Most már csak anya és én maradtunk. Nem veszíthettem el az édesanyámat. Harcolni fogok érte és azért is, hogy minden rendbe jöjjön a családom körül. Tudtam, nem a legjobb döntésem volt, hogy csak úgy lelépek s egy teljesen másik országban kötök ki: bár ott voltak a nagyszüleim, de mégis bűntudatom volt emiatt. Mi több a legjobb, egyetlen barátnőmnek és Trace-nek sem említettem meg még hirtelen elhatározásomat.

Volt egy fura érzésem. Úgy sejtettem, Lindy nem igazán lesz oda. Féltem elmondani neki, de legfőképp attól, mit fog szólni. Lágy szellő lengedezte könnyedén a tincseimet. Észre sem vettem, amikor egy óvatlan pillanatban lecsukódtak a pilláim. Minden apróbb részlet kiveszett belőlem; már nem koncentráltam semmire, csupán az érzésekre koncentráltam. Édes álomfelhő keringett körös-körül még édesebbé téve néhány képkockát. Tudtam, hogy ez csak illúzió volt, de engedtem a kísértésnek. Most az egyszer érezni akartam hatását, hogy milyen illúzióban élni.

Hideg fuvallat suhant át testemen. Egy sötét árnyék vetődött felém s egyre közelebb hajolt hozzám. Szemeim azonnal felpattantak. Benjamin átható tekintettel méregetett ki tudja mióta. Én meg itt fekszem ájultan, mit sem tudva.

– Mit keresel itt? – förmedtem rá.

Látva, hogy készülök felállni kezét felém nyújtotta; bátortalanul fontam remegő ujjaimat össze az övéivel, majd talpra rántott. Sötétbarna íriszeim csatlakoznak az engem bámuló szempárhoz. Egy ideig csak némán bámultuk egymást, miközben kezünk még mindig összekulcsolódott. Egyik óvatlan pillanatban elvesztettem egyensúlyom, lábam önkéntelenül összecsuklott és csupán az ő erős keze tartott állva, ahogy nekitámaszkodtam a csípőjének. Mire észhez tértem, azonnal távolabb léptem tőle. Csak az hiányzott, hogy a Ben iránti érzések túlnőjenek a gyászomon és engedjek az édes csábításnak… Hisz még ki sem hevertem, amit tett. Ebben az esetben a távolságtartás volt a legjobb lehetőség, amit választhattam.

– Gondoltam, meglátogatlak. Szerettem volna tudni, minden rendben van e veled – kérdezte színtelen, mégis mély hangon.

– Jó. Akkor láthatod, hogy minden oké. Nincs semmi, ami veszélyt jelentene rám. Szóval… akár mehetsz is – mormoltam, közben tartva a távolságot.

Tenyerem izzadt a bennem lakozó idegesség rohamtól. Idegesen simítottam végig a hajamon. Eközben Ben arcán megjelent az a jellegzetes, észveszejtően dögös mosoly, ami azt sugallta: hajjaj, ez a csaj nagyon is zavarban van. Testem megfeszült, nem tudtam mit tegyek, attól féltem talán az arcom elárulja, valójában mit érzek vagy, hogy mi nyomja a szívem. Inkább elfordultam; nem akartam, hogy tovább mustrálja meggyötört külsőmet. Úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Arcom beesett volt, hajam kócos s töredezett.

– Ne fordulj el – suttogta a fülembe, eltörölve a köztünk lévő távolságot.

Szívem úgy dobogott, ahogy még soha. Lélegzésem inkább már hörgéshez hasonlított. Boomer felettébb jó kedvében volt, ugyanis figyelembe sem vette váratlan vendégem, aki pár lépésre állt tőle. Mellesleg a kutyám nem igazán bírta az idegen, jött-ment alakokat. A múlt alkalommal is majdnem leharapta a fiú fejét most meg mintha itt se lenne.

Gyengéden megpróbáltam eltolni magamtól a testét, de ő meg se moccant. Te jó ég. Mi lehet ebben a srácban ilyen kemény? Valami sziklatömeg lakozik benne?

– Nézd, Ben, én… Sajnálom, de ez nem megy. Azt hiszem, most menned kéne – feleltem kipirultan.

– Ne légy már ilyen zavarodott!

– Hogy mi? Azt mondtad zavarodott? – kérdeztem dühödten.

– Igen. Úgy, ahogy hallottad. Ez nem te vagy, kislány!

– Akkor meg ki a fene, ha nem én? Én nem értelek, Ben.

Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Ilyen fájdalom teszi folyton tönkre az életem. Nem lehetek sosem boldog? Még akkor sem, ha szeretem? Szeretem, de amit most mondott az mindent megváltoztatott kettőnk között. Megígértem, hogy egy kis idő után, képes leszek megbocsájtani, de ő ki sem várta ezt, máris rám vetette a következő fájó szavait. Nem mondtam semmit, csak ellöktem magam a vékony fatörzstől és a bejárat felé vettem az irányt úgy, hogy közben hátra sem néztem. Faképnél hagytam, bár nem terveztem, ám végül mégis megtettem.

– Sajnálom – suttogtam magam elé és közben nem tudtam megakadályozni a szememből előtörő pár könnycseppet.

Ben nem felelt, nem jött utánam, csak állt ott, mintha jéggé dermedt volna.

– Mi történt Cass? – kérdezte a barátnőm. – Válaszolj már, kérlek!

– Semmi – dadogtam.

– Nem, nem. Ne hazudj! Tudom jól, mikor hazudsz és mikor nem. Nem tudsz becsapni.

– Itt volt. Eljött…

– Ki? Mond már!

– Ben.

– És?

– Elküldtem.

– Na de miért, Cass? Megőrültél?

Törékeny arca sápadt volt akár egy száz éves vámpíré. Gyönyörű árnyalatú szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól, de ennek ellenére Lindy mindig is gyönyörű lány volt. Ám most, hogy a bátyám halott, mint minden ő is megváltozott. Szemeiből és mosolyából kiköltözött az a különös varázs; nem volt többé az a Lindy, kit korábban megismertem. S még csak el sem meséltem, mit terveztem.

– Lin. Mondanom kell valamit – böktem ki hirtelen egy szusszanással.

– Mond csak.

Kíméletlen arcán megfeszültek az izmok, kíváncsian méregetett. Közben én a francia ablakon leskelődtem. Biztos akartam lenni abban, hogy a fiú már nincs itt. Nem akartam, hogy hallja a nyitott ablakon keresztül, amit mondani készülök. Azt akartam, csak tűnjön el, és ne tudja meg, hová megyek; ne keressen többé. Bár tudtam, fájni fog nekem is és neki is. Ám nem tehetek mást. Új életet kell kezdenem s emlékezni akarok a múltamban történtekre.

– Az igazság az, hogy én el akarok költözni pár hétre a nagyszüleimhez Ausztráliába. Azt terveztem a nyáron elkezdem a lovas iskolát. Ha már énekesi pályám befellegzett. S talán végre visszatérnek az emlékek is majd apránként.

– És ezt csak így mondod? Cass, a fenébe is...

– Ne haragudj, kérlek! Akartam szólni csak nem tudtam, hogyan reagálsz majd.

– Tudod, azért ez fájt. Most halt meg a testvéred, te pedig lelécelsz? Semmi lelkiismeret-furdalás?

– Mi? Te meg miről beszélsz? – förmedtem rá. – Én nem azért rohanok el, mert nem akarom kiszenvedni az elvesztését, hanem mert bízom abban, hogy ez segít.

Ugyan, mire is számítottam. Majd azt mondja: „Jaj, Cassie, semmi gond, megértem.”? A legrosszabb pillanatban közöltem a tervemet. Valószínűleg ezt meg sem bocsátja majd.

– El vagy magadtól szállva, Cass. Nem teheted ezt. Hogy hagyhatsz így itt édesanyádat és engem?

– Elég volt, Lin! Hidd el, nem így terveztem. Azt hittem, majd megérted. De most már látom, tévedtem – szipogtam.

– Jó. Legyen – köpködte a szavakat, majd felállt. – Ha elmész, akkor ne is gyere többé vissza.  

– Ne csináld ezt! Kérlek! – mielőtt megölelhettem volna ő váratlanul taszított egyet rajtam, majd távozott.

Mit tettem? Elvesztettem őt, a legjobb barátnőm, de nem egészen erre számítottam… a fenébe is.

Boomer bátorítóan oldalba bökött nedves orrával. Ez a gesztus kicsit megnevettetett, mert tudtam, hogy érezte, valami baj van. Kedvesen lenyúltam, majd végigsimítottam koromfekete bundáján. A kutya önfeledten csaholt és nyalogatta meztelen karom. Magamhoz öleltem vaskos testét, s azonnal megéreztem hevesen pulzáló szívét.

– Mi lenne velem, ha te nem lennél, kutyuskám – suttogtam a fülébe.

A nyitott franciaablakon át hűvös szél oldotta fel a szoba melegségét. Becsuktam a kitárt ablakot, így megszűnt odabent a sűrű, párás levegő.

A szobámba rohantam és ki sem jöttem mindaddig, míg biztosra nem vettem, hogy Lindy elment. Nem akartam vele találkozni, mert szégyelltem magam, amiért ezt tettem. De a bűntudat nem volt olyan erős, mint a gyász. Semmi sem rosszabb, mint egy–két nap leforgása alatt elveszíteni egy testvért és egy barátot.

Lehevertem az ágyra s lassacskán elszundítottam. Tele millió problémával, ám legalább kipihenem az idegességem valamennyire.

Ezzel még korán sem zárult le a szenvedéssel teli, elfacsaró életem – gondoltam magamban.

A reptéren álltam, kezemmel telis–tele pakolt utazótáskám szorongattam. Anya elkísért a reptérre, de mindvégig szótlanul bámult, mintha őt is megbántottam volna. Lindy természetesen beváltotta ígéretét: messziről elkerült és még csak el sem köszönt mielőtt eljöttem volna. Épp az adminisztrációs iroda mellett haladtunk el, miközben eszembe jutott Ben: az igéző szürkéskék tekintete, telt ajka és izmos teste... Vajon mit érez majd, ha kiderül, elmentem és ő erről nem tudott semmit? Nem szándékoztam elmondani neki, azt akartam, hogy titok maradjon előtte hollétem. Azt akartam, hogy ne találjon meg. Szerettem, de ez így most túl sok nekem egyszerre. Azt sem tudom, egyáltalán szeret-e úgy engem, ahogy én őt. Nem én vagyok az a lány, kit a sors neki szánt, már tudom. Hisz akkor nem lenne folyton rossz vége egyikünk közeledésére.

– Üdvözlöm, kisasszony! – köszöntött a hölgy, aki a papírmunkákat intézte, s csak akkor engedte át az utazókat, ha minden rendben volt az irataikkal. – Láthatnám az útlevelét?

– Persze – nyújtottam át.

– Hová lesz az út? - kérdezte a szemét meresztgetve rám.

– Mmm… Ausztráliába – vágtam rá azonnal.

– Köszönöm. Itt az útlevele. Kérem, fáradjon át a csomagellenőrzőhöz, majd ha minden rendben van, átmehet a biztonsági kapun – taglalta a fiatal nő, aki a húszas éveiben járhatott.

– Rendben. Úgy lesz. Hamarosan megy a gépem – fordultam anya felé.

– Jól van. Gyere ide, kincsem! – szólított, majd szorosan magához ölelt, így érezhettem teste melegét.

– Szeretlek, anya. S ígérem, amint a nagyiékhoz érek felhívlak. Oké?

– Jól van, bogaram. Vigyázz magadra! – kiáltotta utánam, miközben a csomagszállító szalagra tettem megtömött poggyászom.

Mondanom sem kell, rettenetesen fájt a búcsú. Legszívesebben, nem engedtem volna el, s inkább lekéstem volna a gépet, csakhogy vele lehessek. Hiányzott lefekvés előtt a jó éjt puszija vagy a szokásos nevetgélések, ölelések minden, ami anya. De ez megváltozott Arnold halála után.

Még utoljára visszanéztem, mielőtt áthaladtam volna a biztonsági kapun, s a legszebb mosolyommal jutalmaztam, mielőtt eleredtek könnyeim. Egy biztonsági őr vezetett át a kapun, majd egyenesen a repülőgép felszállóhelyéhez loholtam. Tömegeket kerültem meg, míg feljutottam és megtaláltam a nekem kijelölt helyet. Idegesen törölgettem le az árulkodó sós könnycseppeket orcámról. Nem akartam, hogy bárki is szánalmat érezzen irántam pusztán azért, mert sírtam, így álarcot öltöttem, mely elfedte valódi érzéseimet.

Egy idős hölgy foglalt helyet a mellettem üresen lévő ülésen. Kedvesnek látszott, bár jelenleg ez nem annyira foglalkoztatott. Csak arra koncentráltam, hogy órák múlva már a hóborította Perth-ben leszek.