Novella

Álmaimban kísértesz…

̶ Te vagy az!

Egyfolytában csak ez az egy mondat jár a fejemben, és ahogyan mondta… Lágy, férfias hangja újra s újra megdobogtatta őrült, felforrósodni vágyó szívem. Az édes, dallamos, kissé reszelős hang szertelen izgalommal töltötte el bensőmet. Még akkor is, hogy tudtam, álom volt csupán. Minden, beleértve a gyönyörű férfit is, mely álmaimban kísértett. Csupán az az egy dolog nyugtatott, hogy amikor elalszom, újra szemem előtt láthatom.

̶ Ébren vagy már, Violett? – ordította egy szobával arrébb az édesanyám.

̶ Azt hiszem, igen! – kiáltottam vissza kipihenten, s nagyot sóhajtottam az álmok emlékére, mikor az idegen forró ajkai az enyémre tapadtak és hevesen csókolták azt és a szikrák melyek bennem égtek szinte még mindig éreztem, ahogy a bőrömön táncoltak.

̶ Öltözz fel! Elkészítem a reggelit. Mit szeretnél? Mit dobjak össze?

̶ Á… Csak nem ki akar engesztelni az anyukám? – mosolyodtam el vidáman, miközben Serena a fehér, pelyhes perzsa cicám a lábam körül tekergőzve dorombolt. 

Szeretetteljesen simítottam végig selymes, borzos bundáján, mire a macska még jobban rákezdett. Jutalmul előkaptam a zsebemből egy kisebb jutalom falatkát, a kíváncsi állat orra elé dugtam, mire az gondolkodás nélkül kirántotta a kezemből a finom falatot.

Hmm…milyen jó illat van idelenn – szimatoltam bele egy nagyot a fincsi gőzfelhőbe.

Anyu boldogságos mosolya megnyugtató érzést sugárzott. A modern gáztűzhelyen palacsinta sült, s a mellette elhelyezkedő márvány pulton hatalmas tálnyi palacsinta csúcsosodott. Ez volt az egyik kedvenc ételem, s ő ezt nagyon jól tudta. Szinte majdnem minden héten ez az étel szerepelt a „megrendelési listámon”, ahogy apuén is. Mi ketten, ha elénk raktak egy tányér finomságot, órákon keresztül tudtunk falatozni belőle, szerettük kiélvezni az utolsó morzsáig. Apu volt az én hősöm, példaképem, szinte ki sem látszott a munkából, annyira dolgozott, hogy legyen miből megélnünk. Mindent megtett, hogy boldog életet élhessünk ebben a kis nyugodt emeletes lakásban, mely az Atlanti-óceán keleti részén terült el. Imádtam ezt a helyet, ahogy a szüleim is. Minden olyan tökéletes volt, beleértve a helyet, a kilátást, és a környezetet is. És a legfőbb dolog, amiért ideköltöztünk a szárazság meg a napsütés.

Amikor még Arsenalban éltünk rengeteg esős nappal kellett megküzdenünk, hisz ez Argentínában nagyon jellemző volt, ugyanis egyike volt a legesősebb országoknak. Utáltam ott élni és sosem mennék oda vissza. Az egyetlen dolog, ami visszahúzott a rengeteg barát meg a nagyapi. Nem volt könnyű otthagyni őt egymagában és átköltözni az óceánon túlra. A nagyapa mindig azt hajtotta, hogy menjünk el, ez a legjobb lehetőség, melyet apámnak ajánlott a vezetőség. Előléptették, ám ehhez hozzá járult a költözés, melyet erősen meg kellet, fontoljunk. Én persze gondolkodás nélkül belementem. Tracy emiatt is haragudott meg rám. Ő volt az egyetlen olyan barátnőm, aki mindig mellettem állt és ott volt nekem. Amikor megtudta, hogy elmegyek örökre, kiakadt, majd se szó se beszéd elrohant. A mai napig is sajnálom, hogy nem mentem utána és nem mondtam el neki, mennyire szeretném ezt a változást az életembe, hogy szükségem van egy kis nyugalomra, egy kis szárazságra. Elegem volt már a folytonos esős napokból.

̶ Hol van apa?

̶ Apádat szokás szerint jobban leköti a munka, mint egy meghitt reggeli a családjával – mondta fennhangon, hogy apa is hallja.

̶ Már megint, drágám? Hisz te is tudod, ha én nem dolgozom, akkor nekünk annyi. S minden, amit megálmodtál, mehet az éterbe – duruzsolta anyám fülébe, majd gyengéd csókot nyomott arcára, mire ő elpirultan elvigyorodott.

̶ Na, lássunk neki, mielőtt még anyád finom főztje kárba menne – viccelődött apám, mire nagyokat kacagtam.

Anya elkészítette az utolsó darab palacsintát is, majd szépen elhelyezte a púpozott tányérra, aztán tányérokkal a kezében egyensúlyozott befelé, egyenesen az étkező felé. Kiadagolta nekünk, majd kezembe nyomta a sárgabaracklekvárt és apám elé tolta a fahéjas-almás szószt, ami kifejezetten a kedvence volt. A reggeli nyugalmasan telt el, mindenki megette a részét, én és apa még repetáztunk is anyám örömére. Mindig azt hajtogatta, kislányom egyél sokat, hogy jobban nőj. Nem hibáztathattam érte, hisz ő csak azt szerette volna, ha lánya nagyra nőjön, és egészséges legyen. Nem mintha már most nem lennék akkor, hogy a fejem az ajtókeretet súrolja. Az én százhetvenöt centimmel tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam se túlméretezett, sem aprócska, hogy törpének csúfoljanak. Az itteni barátnőm, Lydia százötvenkilenc volt, és a többiek folyton azzal cukkolták, milyen miniatűr a modorához képest. Ugyanis nagy szája volt ám, képes volt kiállni magáért, ha kellet megvédte magát. Bátran szembe szállt mindenkivel, akivel csak kellett.

̶ Segítek elmosogatni! – ajánlottam fel elsőre.

̶ Hagyd csak, kincsem. Menj csak, a kis Lydia biztos vár már téged.

̶ Jaj, anya, most úgy beszélsz, mintha összedőlne a világ, ha egy kicsit segíteni szeretnék neked – forgattam a szemem.

̶ Nem, dehogy, bogaram. Megoldom ezt egymagam is. És itt van nekem apád, majd befogom munkára, ha szükséges. Igazán ki tud egy percre mozdulni a szobájából, hogy segítsen egy kicsit a feleségének. Ugye, drágám?

̶ Joel, kérlek. Ne kezd ezt megint, jó? Te is tudod jól, hogy ezt a projekt retteneten fontos most nekem – morogta.

̶ Ne kezdjétek már megint ezt…

̶ Jól van, jól van. Menj csak, kicsim, mi jól megleszünk édesapáddal!

̶ Rendben. Este tizenegyre itthon leszek.

̶ Lassan a testel, kishölgy! – fogta meg a karom apukám.

̶ Igen, apa?

̶ Mégis mi a fenét csinálsz te Lydiaval este tizenegyig? – dörmögte érdeklődően.

̶ Hát… szóval, ma van a koncert. Tudod, amivel hetek óta zaklatlak titeket. Ma lép fel Tyler Blackburn, apa! – sikongattam elalélva a névtől.

̶ És ez a koncert ilyen késő estig tart? – kérdezte aggódva?

̶ Jaj, drágám, ne piszkáld már szegény lányt. Már régóta szeretne eljutni arra a koncertre, ne most rontsd el az életkedvét – állt mellém anyám, ha csak meg kell küzdeni apámmal ezért a napért, akkor én nyerjek.

̶ Nem piszkálom, csak aggódok a lányom épségéért. Vagy talán ez is probléma drágám?

̶ Ugyan… te is tudod, hogy nem lesz egyedül. Ott lesz neki Lydia, meg Thomas – firtatta anya.

̶ Az nem elég. Akkor egyezünk meg valamiben, fiatal hölgy – ajánlotta fel apám, én pedig már jól tudtam, hogy belemegyek; csak jól jöjjek ki belőle.

Apám kedves arca a szokásostól eltérően aggódóvá alakult át. Féltett engem, s nem kellet tagadnia, hisz látszott rajta. Anyukám is ugyanígy érzett, de ő legalább nem vette ennyire komolyan, mint az édesapám. Az említett személy a zsebében matatott, majd egy érintőképernyős eszközt forgatott ujjai között. Aggodalmas tekintettel újra felém pillantott, próbálva egy aprócska, huncut mosollyal elrejteni a valóságot. Egy számot ütött be a készülékbe,majd tárcsázta azt, s a füléhez rakva várakozott, hogy valaki a vonal végén válaszoljon a hívásra.

̶ Hallo, Kleyton. Én Mr. Leighton vagyok, Mr. Newton titkára. Ugye emlékszik még rám? – tisztán hallatszott a vonal másik végén egy mély, reszelős férfi hangja. – Ó, nagyszerű. Lenne egy feladatom magának, ha persze él az ajánlatommal és szeretne egy kis pluszjuttatást szerezni – mondta a megszokottól eltérően mély, parancsoló hangon. – Akkor egy fél óra múlva legyen az Allden stadion előtt. A lányom ma egy koncertre megy a barátaival. Meg aztán félek, hogy bármi baja eshet. Ezért van pont most magára szükségem… Rendben. Köszönöm. Viszlát, Kleyton.

̶ Apa, ugye nem állítasz mellém testőrséget? Ugye nem! – morogtam.

̶ Kicsim ez nem testőrség, hanem biztonsági őrök. De nevezd úgy őket, ahogy akarod.

̶ Na, ne már, apu. Ezt nem teheted velem! Így már biztos, hogy egy perc nyugtom sem lesz a barátaimmal.

̶ Hát akkor sajnos vissza kell, hívjam az urat, mert nincs szükségem rá. Ez pedig azt jelenti kis hölgy, hogy nem mész innen sehová – mondta elégedetten.

̶ Azt már nem. Nem adom fel ilyen könnyen a harcot. Legyen ahogy akarod. Csak hagy menjek el arra a koncertre. Kérlek…

̶ Jaj, Harry ne idegesítsd már szegényt! Engedd hát el! Hisz megígérted!

̶ Na, jó. De este tizenegynél tovább nem maradhatsz! Érthető voltam?

̶ Igen apa. Köszönöm, köszönöm.

Meg sem vártam, míg apám esetleg meggondolja magát, azonnal a szobámba rohantam, kikerülve a még mindig lábam körül tekergőző cicámat. A gardróbom felé léptem, kitárva hatalmas ajtaját, majd szemeim elé tárult a ruháimmal teli polcok sokasága. Sok gondolkodás után egy selyem, fehér gyöngyökkel kirakott egyrészes darabnál akadt meg a szemem. Kirántottam a ruhakupacok közül, s végigsimítottam felületén. Magamra aggattam, aztán egy kisebb sarokkal megáldott cipőnél ragadtam le. Tökéletesen illet a fehér ruhához. A hajam egyszerű göndör hullámokban terült szét hátamon, ami mostanra már elérte a csaknem fél méteres hosszúságot. Halvány sminket dobtam az arcomra, egy szolid ajakfénnyel feldobva azt.

Odalenn az ajtóban két kacsú alak rajzolódott ki. Egymás mellett állt Lydia és a barátja, Thomas. Úgy magasodott Lydia fölé, mint egy igazi őrző, aki védelmezi a tulajdonát.

Lydia arcán hatalmas mosoly terült el, mikor megjelentem az ajtó előtt. Elengedte barátja kezét, s felém ugrott, majd szorosan megölelt. Hát igen, ez volt Lydia. Gyönyörű, kerek arcával, telt ajkával, hibátlan bőrével, és sötétszőke hajával, mely a válláig ért. Thomas meg sem mozdult csupán odaköszönt egy sziát, és továbbra is a barátnőjén legeltette mandula vágású szemeit.

̶ Az igen, kisanyám. Te aztán dögös kis bige vagy. Hadd nézzelek meg jobban – visította vidáman, én pedig megpördültem, mire a vékony, selyem anyag körbelebegte a combjaimat.

̶ Ha nem én lennék a barátnőd, rohadt féltékeny lennék, és hülye picsának hívnálak – vigyorgott. Azt hiszem, hogy Lydiában a szókimondóságát bírtam a legjobban, mert hát ő aztán nem kertelt.

̶ Héj – vijjogtam nevetve.

̶ Oké, oké. Csak vicceltem. Gyönyörű vagy, Ví.

̶ Köszönöm.

̶ Akkor mehetünk hölgyeim? – kérdezte Thomas, aki már közben úriember módjára a kocsi ajtaját tárta ki nekünk.

̶ Még szép, hogy igen. Irány a koncert. Lara Taylor féle ribancok reszkessetek, mert Tyler Blackburn csak a miénk lesz – áradozott Lydia, ekkor már mindhárman nevettünk.

A taxi ablakán leskelődtem, saját szemeimmel csodálhattam a szürkületben elém vetített tájat. A taxi egy hatalmas épület előtt állt meg. A tetején az Allden felirat díszelgett kivilágított felületen. Amint kiszálltunk elkapott az idegesség rohama. Féltem belépni oda, a sok ember közé, s főleg attól tartottam, hogy talán ma szemtől-szembe állhatok Tylerrel és majd beégek előtte. Lydia megérezve bátortalanságom, kézen ragadott, majd a bejárat felé rángatott, Thomasszal az oldalán.

Odabenn emberek ezrei tolongtak, mind Tyler nevét visítozták. Egymást lökdösték, hogy a színpad közelébe juthassanak. A színpadi kivilágítás a szememet égette, egy kissé erős volt a megszokottnál is sűrűbb volt az összegyűlt embersokaság is. A tömeg közepén pincérek szaladgáltak kezükben kis tálcákkal rajta négy kristály pohárkával, ami valami alkoholt hullámzott. Gondolkodás nélkül elvettem a tálcáról egy pohárral s egy hajtásra megittam a tartalmát. Egy picit csípte a torkom, de lenyeltem.

A színpad elsötétült, s a fény egy alakra vetődött. Ő volt az. Tyler Blackburn. Kezében egy mikrofonnal lépdelt fel a kis lépcsőkön a színpad közepére, miközben a kék fény követte őt. Aztán elkezdett énekelni: „Can we survive the heart that´s lost control? Break all your worries, and make my heart feel whole.” Csak egyedül az ő megigéző, szinte révületbe ejtő hangja áradt széjjel a teremben. Lydiával kislányosan sikongattunk, miközben együtt énekeltük az ismerős dalszöveget.

Aztán mintha minden olyan valós volna, mint az álmomban Tyler felém nyújtotta kezét, majd felrántott maga mellé a színpadra. Megszólalni sem volt erőm, amikor már a közönséggel találtam magam szemben. Ő pedig még mindig a kezemet szorongatta. Egy idegen férfi mikrofont nyomott a kezembe, és azt tátogta, énekeljek vele.

̶ Énekelj! – kérlelt.

Sosem gondoltam volna, hogy itt állhatok Tyler Blackburn mellet, s énekelhetek vele. Vagyis álmomban már valóra vált, ám soha nem gondoltam arra, hogy ez valójában is megtörténhet majd velem. A mikrofont tartó kezem úgy remegett mint a kocsonya. Ő bíztatóan rám mosolygott, majd tovább énekelte: „Will you save me? I will believe in you I´ll give love, I´ll give love” – ezúttal már én is beszálltam, s együtt daloltuk a refrént.

Aztán valami megmagyarázhatatlan történt. El is felejtettem, hogy apám mellém rendelt egy testőrt. Annyira elkalandoztam, Tyler jelenléte teljesen megbabonázott, hogy eszemben sem volt, az a férfi valahol itt van. Ugyan is ő ott állt az ajtóban, teljes felszerelésében. Egy fehér pólót viselt, mely kirajzolta széles vállait, izmos hasát. Rövidre vágott barna haja tökéletesen illet, kíméletlen, jóképű arcához. S ha azt mondtam jóképű, akkor tévedtem. Eszméletlenül gyönyörű volt, mindennel együtt, úgy ahogy volt. Amikor szeme találkozott az enyémmel, megcsillant, s huncut mosoly terült orcáján. Én pedig köpni nyelni nem tudtam.

Ekkor már minden világossá vált. Ő volt az. Álmaim férfija, aki minden illúziómban szerepelt, s nem hagyott nyugodni. S most, hogy megláttam, első pillanatban belé szerettem. Egy idegen erő, a belső elmém azt suttogta menjek hozzá. Engedelmeskedtem neki. Elengedtem a kezemet szorító énekest, s az idegen férfi felé vetettem magam, a tömeg ketté nyílt, hogy könnyebben közlekedhessek.

A férfi közelebb merészkedett, s igéző tekintetét le sem vette rólam. Pillantásával égetett, a bensőm lángolt, mindez egy lenyűgöző szempártól. Egyre közelebb merészkedtem már csak pár lépés hiányzott, ahhoz, hogy megérintsem. Ő a kezét nyújtotta felém, mire kezem az övébe süllyesztettem. Magához rántott, szemét le sem véve telt ajkaimról. Szemeinek hipnotikus hatására meginogtam karjában, ő pedig még szorosabban tartott ölében. Hatalmas, basszerekre emlékeztető tenyerét forró orcámra illesztette, és gyengéden cirógatni kezdett.

̶ Te vagy az! – suttogta lágyan, az a fülcimpámat érintve ajkával.

̶ El sem hiszem, hogy te vagy az. James? – suttogtam elalélva az érintéseitől.

Pár évvel ezelőtt, mielőtt még apám munkája miatt költöztünk volna, jártam a munkahelyén. Ott találkoztam vele először. Ő volt az, James. És most is ő az. Mindig ismertem, és erre épp most jöttem rá. Mindeddig egy zárt dobozban tároltam az emléket. Most pedig itt állt előttem teljes pompájában, felém magasodva, védelmezően, csodálattal reám nézve.

Át sem gondoltam mit teszek, amikor kezemet a nyakához csúsztattam, s magam felé húztam a fejét egy szenvedélyes csókra. Ajkai szinte alig érintették az enyémet, mikor hangos sóhaj szakadt ki belőlem. A bennem tomboló parázs lángra gyulladt, s szikrázni kezdett közöttünk az elektromosság. Hívogatóan, incselkedett, majd puha nyelvével szétfeszítette ernyedt ajakaim, s édes, mámoros ízt keltve érintette meg övével az enyémet. Nyelvünk vad táncot járt, majd még jobban elmélyült. Kezemmel a tarkóját simogattam, miközben ő védelmezően a csípőmön tartotta erős karját.

̶ Szeretlek! – suttogta édesen.

A zene mintha csak megszűnt volna. Csak ő meg én voltunk. A tömeg elhomályosul előttünk. Az érzelem és a vágy magával szippantott. Lydia és Thomas összesimulva álltak a színpad előtt, mire szívem megtelt boldogsággal, hogy láthatom, milyen boldogok együtt. S most már én is az lehetek Jamesszel. Nem érdekeltek a szüleim, hogy mit gondolnak, vagy, hogy csak egy perce ismerem őt. Ugyanis létezhet szerelem első látásra, s ezt a mi pillanatunk igazolta. Szeretett és én is őt.