Kimondhatatlanul...

Benjamin

Montana kihaltnak tűnt, ahogy az általában zsúfolásig telt főút is, ahol most csend honolt. Hajnali négyet ütött a templomóra. Odakinn szél tombolt, s az eső is rákezdett, már-már zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az utcánkban megforduló néhány ember esernyővel a kezében közlekedett. Az egyik termetes nyárfa alatt egy szerencsétlen kóbor kutya bújt meg. Bundája csatakos volt, és elgyengültnek látszott. Ki tudja mióta bóklászott az esős utcákon. A mellette elhaladók nem törődtek az elszomorító látványt nyújtó állattal. Tőlük akár meg is dögölhetett volna ott, helyben.

Ekkor kezdtem megérteni, milyen is az, ha egy ember nem törődik a másik érzéseivel, hogy kutyába sem veszi, vagy éppen észreveszi, csak hidegen hagyja. Talán ezt érezhette Cassandra is, amikor úgy bántam vele, mint egy darab ronggyal, vagy amikor elvesztette az egyetlen testvérét, akiben megbízhatott. Arnold volt a legjobb barátom, sőt már majdnem a testvérem volt. Mindenhová együtt mentünk, szinte szétválaszthatatlanok voltunk mi ketten, együtt. Még motorozni is együtt jártunk. Ám az utóbbi időben kezdődtek a bonyodalmak, amikor Cass eltűnt. Arnold rettenetesen aggódott a húgáért. Attól félt, talán sosem látja újra, épségben. Én pedig önző módon nem törődtem se vele, sem Cassie-vel. Amikor szüksége lett volna rám, én nem álltam ott mellette, nem támogattam. Arnold egyedül maradt a bánatában.

És akkor éreztem magam a legönteltebbnek, amikor a barátom koporsója előtt álltam. Láttam a húgát, a boldog, kisugárzó, erős lány már a múlté volt, helyette átvette a győzelmet felette a szenvedés és a gyengeség. Úgy éreztem, most van szüksége a lánynak reám. Talán támaszt nyújthatnék neki, erőt a további élethez. Való igaz, a bátyja halott, de az élet megy tovább, ahogy azt mondani szokás. Mindenkinek szüksége van egy csipetnyi kis boldogságra, ahogy neki is.

Ahogy közelebb merészkedtem a sápadt arcú lányhoz, egyre jobban átéreztem a belőle sugárzó könyörtelen fájdalmat. Cassandra háttal állt nekem, majd mikor megérintettem a vállát, határozottan szembefordult velem.

– Részvétem a bátyád, s egyben a barátom miatt. Mert bármennyire is haragban voltunk az utóbbi időben, attól még ő ugyanúgy a legjobb barátom volt – kezdtem volna, de elszorult a torkom.

– Köszönöm. Ez megnyugtató érzés. Mármint, hogy ezt így gondolod. Bárcsak ezt neki is elmondhattad volna… - sóhajtott szomorún, amitől mintha gyomorszájon rúgtak volna.

– Jól vagy, Cassandra?

– Igen, csak még nem épültem fel teljesen. Ezek a fránya sebek; nem akarnak elmúlni… De engem ez most nem igazán érdekel.

– Gyönyörű szépek azok a rózsák, amiket a kezedben tartasz. – Próbáltam kissé elterelni a gondolatait a gyászról.

– Igen? Épp ma szedtem a kis virágoskertben. Minél több a virág, annál jobban érzi majd a bátyám, mennyire szeretem. – Gyönyörű barna, átható szempárjából könnycseppek patakzottak. Gömbölyded, kisugárzó arca sápadt volt, akár egy halotté. Az életerős lány helyett egy gyenge, magányos, szomorú teremtmény állt előttem. A látvány még az én szemeimbe is könnyet csalt.

– Arnold egy igazán rendes testvér volt. Láttam rajta, mennyire szeret téged.

– Bárcsak én haltam volna meg, s nem ő – szipogott. Eddig bírtam, hogy ne öleljem meg. Olyan erővel kaptam vékony teste után, hogy féltem, összeroppantom, de abban a pillanatban képtelen voltam nem hozzáérni. Bárcsak képes lettem volna az ölelésemmel elvenni a fájdalmát… Bárcsak…

– Soha ne kívánj olyat, amit nem érdemelsz… – suttogtam. Ujjaimmal, mintha valami éterit láttam volna simítottam végig holdsápadt, porcelánbőrű arcán.

Lehajolt, majd letépett egy rikító színű virágot. Látszódott rajta, hogy próbál uralkodni magán, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ujjai mennyire remegtek a kis törékeny virág körül. Egy pillanatig megfáradt tekintettel méregette a sárga szirmokat, majd a kezembe adta a növénykét és elment. Én meg csak álltam ott és bámultam magam elé. Egyszerűen mintha az anyaföld a cipőm talpán keresztül szívta volna el az energiámat. Éreztem a testem, de ott és akkor valahogy mégsem voltam teljes valómban jelen. Elment. Cassandra elment.

Naphosszat üldögéltem egymagamban, elzárva a külvilágtól szobámban. Éjjel-nappal azon járt az eszem, vajon jól tettem-e, hogy szó nélkül hagytam őt elmenni. Akkora ökörnek érzetem magam ebben a pillanatban. Már akkor, a temetésen el kellet volna mondanom az igazságot neki. Igen, talán önző vagyok és naiv, de ebben a percben egyik sem érdekelt. Csak az ő arcát láttam magam előtt Bárhová mentem, mindig őt láttam, azt a kisugárzó, gyönyörű szőke lányt.

Idegesen a hajamba túrtam. A fenébe is, nem ülhetsz itthon, tétlenül! – figyelmeztetett a tudatalattim.

Az Ames család bejárati ajtója előtt álltam, s ujjaimmal automatikusan a csengőhöz nyúltam. Mikor az ajtó kinyílt, Mrs. Ames szigorú tekintetével végigkémlelt rajtam tetőtől talpig, majd kedvesen betessékelt a lakájos kis otthonukba. Odabentről finom, édes, süteményillat áradt. Boomer, Cassie hatalmas dobermann kutyája a sarokban gubbasztott s épp nagyméretű táljából falatozott, közben a területét védve morgó hangot adott ki. Óvatosan tettem egy lépést hátrafelé; tisztán hallottam, hogy Cassandra anyja kuncog az orra alatt. Én is nevettem volna, ha az a kutya nem az én golyóimat akarta volna leharapni…

– Erre gyere fiam! – hívott maga után. – Semmi baj, úgy tűnik, Boomer ma inkább kihagyja a desszertet – ugratott az asszony és továbbra is csak vigyorgott.

– Mondja csak… Cassandra itthon van most? – kérdeztem nyugtalanul.

– Nem. Sajnos nem. Két hete utazott el Ausztráliába a nagyszüleihez. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy túltegye magát a gyászon és az őt ért sérelmeken. Én természetesen jónak láttam a lányom tervét, épp ezért kénytelen voltam elengedni őt, bár minden percben hiányzik – taglalta hosszasan s közben nagy levegőt vett, hogy folytathassa. – Tudod, amióta elküldték az ének iskolából teljesen megváltozott. Úgy érezte, nem bírja megállni a helyét, és amikor a bátya meghalt az még rátett egy lapáttal – eközben egy szomorú tekintete találkozott az enyémmel.

– És, mi van Lindyvel? Ő hogy viseli? – kérdeztem, miközben nagyot sóhajtottam.

– Mostanában elég ingerült, s nagyon érzékeny is. Ki sem dugja a fejét a szobájából, naphosszat sírdogál. Enni se nagyon akar, néha szegény Lizbeth alig bírja kirángatni onnan. Lassan a saját anyját is az őrületbe kergeti, bár Lizbeth kitartóan küzd érte. nem akarja elveszíteni lányát.

– Bárcsak egyszerűbb, és fájdalom mentesebb lenne minden. – suttogtam.

Boomer morgó hangot hallatott az előszoba sarkából, mint aki megérezte áldozata közelségét. Támadásra készen állt, hogy levadásszon engem, az ellenséget. Nem igazán kedveltük egymást (főként ő engem), és sejthető volt, hogy soha nem is fog, ugyanis oda nagy csoda kellet, hogy ez a kutya elviselje a közelségem. Csillogó sötét szőre megvillant a világos előtérben, a nyitott ablakon beáramló napsugarak végigfutottak a fényes bundán. Orrlyukai kitágultak, miközben haragos szemeit rám meresztette, mint egy dühös bika.

– Csak nyugi, haver! – hátráltam egyre távolabb, míg Cassandra anyja majd szétpukkadt a nevetéstől.

Hogyha ezt ő nevetségesnek tartotta… Na, jó, nekem most végem van.

– Öhm… Izé… - tátogtam. - Azt hiszem, jobb, ha most megyek Mrs. Ames.

– Ne félj, fiam! Nem olyan vérengző a kutyus. Igaz, Boomer? – szeretettel simított végig a hatalmas állat sima tapintású, sötét bundáján.

– De azért jobb félni, mint megijedni. Jó lenne, ha a golyóim a helyén maradhatnának. – ez utóbbit, már csak magamnak jegyeztem meg gondolatban. – Mindenesetre, azért szóljon kérem, ha valami fejleményt hall Cassandra felől – kérleltem kedvesen.

– Úgy lesz, fiam. Amint valamit tudok, értesítelek. Megígérem…. – futólag még arcon csókoltam, majd kihátráltam az ajtón.

Cassandra

Naponta két órát jártam lovaglás órákra s ahogy, Mrs Evans észrevette, mennyire fejlődök egyre jobban hajtott. Sokszor dupla órára emelte a megszokott egy-két órás tréninget. Szigorú volt, de naprakész, felelősségtudatos és minden apró hibám észrevette, legyen az egy kisebb félreütemezés. Ilyenkor az arcomat elöntötte a pír, ugyanis most is, mint mindig, Josh ilyenkor tervezte a kínos látogatásait.

Úgy éreztem mintha Mrs. Evans direkt égetni akarna előtte. Ha így is volt, bevált a terve, mert Josh hatalmasakat derült a bakijaimon, na meg persze a tanárom dühkitörésein. Legszívesebben odarohantam volna, majd jó erősen pofon csaptam volna, csak hogy nekem nincsenek szárnyaim, hogy az óra közepette levessem magam egy hatalmas ló mértes hátáról. Inkább legyintettem egyet, gondoltam később úgy is lerendezem.

– Nevess csak te félnótás – mormoltam halkan.

– Rettentően le lennék kötelezve, Miss, ha a tanórára koncentrálna – mondta neheztelőn tanárom a tréningpálya széléről.

– És milyen könnyű is volna így tennem, ha ez a barom nem szórakozna rajtam. Nem lehetne esetleg, hogy egyszerűen csak elzavarja? – a amikor láttam a Mrs. mogorva arcát, hozzátettem – Kérem?

– Mr.  Eliah, máshol élvezze ezt a szép napot! – fenyegette mogorván a sarokból.

– Én a helyedben, Josh, már most eltipliznék… – vágtam bele tanárom szavába.

– Jobb lenne, ha maga meg a feladatára figyelne, kisasszony. Vagy esetleg szeretné a szabadidejét is erre áldozni?

– Nézze asszonyom. Én szeretek a lovak közelében lenni, és szeretem azokat az állatokat, mindent, ami négylábú – legyen akár patás, mancsos, vagy bármi más. Szóval, ha azt mondja maradjak, azzal nem ijeszt meg – vágtam vissza, de nyugodt hangon.

– Milyen éles a nyelve. De majd akkor nem lesz, ha azt mondom, nem jöhet majd a nagy versenyre, Miss Ames. Talán megérdemlem, hogy a diákjaim tisztelettel bánjanak velem. S ez magára is vonatkozik – tette még hozzá.

Amikor Josh felé fordult titkon pofákat vágtam a merev hátának remélve, majd nem veszi észre bohóckodásomat. Josh látszólag jól mulatott a műsoromon oly annyira, hogy Mrs. Evans is felfigyelt a nagyokat derülő lovászfiúra. Egy perc sem kellet, s felém kapta kugli fejét, én pedig még idejében varázsoltam elő a semmit sem csináltam pofát.

Mistral egész nyugodt volt, éreztem benne az energiát, arra ösztökélt, hogy még ne hagyjuk abba. Még többet akart az edzésből. Mintha csak arra született volna, hogy erős versenyló legyen. Nagy levegőt vettem, magamhoz ragadtam a bőr kantárszárat és átvettem az irányítást a lelkes állattól. Egyenesen a kijelölt részre vezettem, majd megkerültük, aztán megismételtük ugyanezt a formát még vagy négyszer egymás után.

– Nagyon jó, Cassandra. Most vigye a következő forma felé! – parancsolta.

Mistral engedelmeskedett, arra lépdelt, amerre én irányítottam. Kecses lábaival szinte szárnyalt a homokos talajon. Lépésről-lépésre haladtunk a kijelölt pályán. Az óra végére már az összes mintát elsajátítottuk. Láttam Mrs. Evans boldog arcát, le sem tagadhatta, mennyire örült, hogy két óra hossza alatt ilyen eredményes munkát végeztünk. Amikor észre vette, hogy figyelem, lehervasztotta széles mosolyát, és újra elővette régi, komor, kifürkészhetetlen arcát.

Josh vidáman tapsolt, éljenezett, majd huncut mosolyt küldött felém, mire én elfintorodtam. A gondolat, hogy egy ilyen fiú barátnője legyek… Josh egyáltalán nem az én „stílusom” volt, bár be kellett vallanom, hogy a sötét oldal csábított, viszont nem akartam valaki olyannal lenni, aki csak üres porhüvelyként kezel. Én ennél többet akartam.

Késő délután értem haza. A nagyapa szokás szerint a teraszon ült kedvenc hintaszékében. Amikor meglátott szeretettel nézett fel rám s kitárta két karját, hogy mint kislánykoromban is, most is hozzá bújhassak. A nagyapám olyan volt nekem, mint az apám. Gondoskodott rólam, szeretett, megértett, megvigasztalt, ha kellet, s sokat tanítgatott erre meg arra. Apám halála után annyiban maradt minden tanításom, beleértve a lovaglást is. Ezt a szerepet mára a nagyapa vette át. Keményen, olykor szigorúan mérte rám a csapásokat. Addig magyarázott és mutatgatott, míg fel nem fogtam a dolgok értelmét.

Bár sosem kérdeztem, de nagyon kíváncsi voltam apám lovas karrierjére. Sosem meséltek nekem róla. Pedig tudtam, apám mekkora híresség volt akkortájt, még a bátyám, és az én születésem előtt. Anyámmal nem akartam erről beszélni, nem akartam felbolygatni az emlékeket. Nem hiányzott, hogy ismét visszaessen s újra az alkohol rabjává váljon. De most itt voltak a nagyszüleim s kerek 4 hónapom van arra, hogy mindent megtudjak apám régi életéről. Ezt pedig csakis a nagyiékon keresztül lehetséges.

– Szerbusz, aranyom – köszöntött meleg mosollyal nagypapa.

– Hmm… Milyen szép napunk van ma.

– Az ám, kishölgy. Megfelelő alaklom, hogy megmutassam a kis unokámnak a Ranger-terület egyik legszebb nevezetességét – mondta vidáman.

– Jól hangzik. Alig várom…

– A nagyanyád valami finomságot készített neked. Menj, lakj jól, aztán gyere ki az istállóba!

A nagymama kezében fakanállal, derekán köténnyel álldogált a gáztűzhelyen rotyogó fazék felett, s ízlelgetett valami felségesen finom illatú ételt. Gyorsan beleszimatoltam a finom illatfelhőbe, s levetettem magam az asztal előtt álló egyik kényelmes kis székre. Eliza nagyi elvitte az elém rakott üres porcelántányért és helyette finom, ízletes tyúkhúslevessel telve rakta elém, majd kedvesen homlokon csókolt.

Kanalam után nyúltam. Élvezni akartam a leves minden cseppjét. A nagymama készítette a világ legjobb tyúkhúslevesét. Amikor itt jártam, mindig főzött nekem, én pedig nem győztem dicsérni a főztjét.

– Holnap ellátogatnak hozzánk a nagybátyádék – jelentette ki egyszerűen.

– Igazán? – kaptam fel a fejem a nagy kijelentésére. – És mikorra várható az érkezésük? – érdeklődtem.

– Azt mondta a telefonban, hogy legkésőbb este fél hatra itt lesznek.

Nem is emlékszem, mikor láttam, vagy hallottam a nagybátyámékról. Utoljára apám temetésén találkoztam velük, azóta tulajdonképpen még egyszer sem volt alkalmam. Pedig mennyire szerettem Martinnal játszani, aki majdhogynem egy idős volt velem, csupán egy-két év korkülönbség volt közöttünk. Emlékszem mennyit bújócskáztunk a birtokon. Együtt figyeltük meg az arra portyázó vadlovakat. Titkon kicsempészett sárgarépával akartuk magunkhoz csalogatni az állatokat. De ezek a lovak sokkalta okosabbak voltak nálunk s nem dőltek be pár aprócska trükknek. Együtt játszottunk, mi hárman – a bátyám, Martin és én. Martin kábé akkora magas lehetett, mint én akkoriban. Rettenetesen kíváncsi voltam,hogyan fest most az én drága unoka öcsém.

– Készen vagy, kincsem? – kiáltott a bejárati ajtóból a papa.

– Mindjárt – kanalaztam be az utolsó csepp levest sietősen.

– Rendben. Odakinn várlak.

Beraktam a mosatlan tányért a mosogatógépbe, majd felvettem lovaglócsizmám, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy a papa meglepetésének köze van a lovagláshoz is.

A pajta ajtaja tárva nyitva állt, megcsapott a friss széna és az egynapos lócitrom szaga. A nagyapám lova bokszánál álldogált s szerszámozni kezdte az állatot. Odamentem, hogy segítsek. Kezembe vettem a nyerget, s átlendítettem Holdezüst hátán. A ló a nyereg nehézségének hatására felnyihogott egyet, mire nyugtatóan végi szántottam sűrű, sötét sörényén.

– Hová megyünk ma? – kíváncsiskodtam.

– Az legyen meglepetés, bogaram – válaszolta türelmesen.

Beletörődve nagyapa hiányos válaszadásába, inkább a nekem szánt ló felé lépkedtem. Előhúztam zsebemből a szokásos kockacukor adagot és finoman a szája elé toltam, mire ő kedvesen elfogadta, s jóízűen elropogtatta.

– Túlságosan elkényezteted ezt a lovat.

– Dehogy. Néha nekik is jár egy kis jutalom falat, nemde? – mosolyogtam.

– De ez nálad már mindennapossá vált.

– Jaj, nagyapa ne légy már ilyen…

– Jól van, na. Csak nyergeld fel Mámort! – parancsolta, mire színpadiasan haptákba vágtam magam, majd tettem, amit mondott.