2015. augusztus 21., péntek

Vallomások

Nagyapa az ismerős kitaposott ösvény felé vágtázott, a nyomában velem. Egy kissé lassabbra vettem a tempót, hogy gyönyörködni tudjak a tájban. Búzatáblák között vágtáztunk, s a kemény, szúrós búzaszárak súrolták meztelen lábamat.
Mámor mintha sokkal vidámabb lett volna a friss, magasodó fű láttán, közben boldogan nyihogott, s játékosan ide-oda szökkent. A távolban a vad ménes nyerítése visszhangzott, betöltve a csendes tájat hangjukkal. Patájuk kopogása hallatszott a szikár talajon.
Elértük a Rangert, a birtok északi részét – vette oda a nagyapus, túlkiabálva a vad lovak hangos nyihogását.
Ez egyszerűen gyönyörű, nagyapa – sóhajtottam nagyot.
Tudtam, hogy tetszeni fog. Ezért is hoztalak ide.
Hát ennél szebbet még sosem kaptam. Köszönöm, nagyapa.
Ezzel most bepótoljuk a rég elmaradt születésnapokat – mondta széles mosollyal, ráncos arcán.
Azt hiszem igen.
Kiskorodban, mikor apádék elhoztak ide, emlékeztem, hogy te mennyire szeretted a környéken vágtázó vadlovakat lesni. Egyik éjszaka titkon kiosontál az udvarra, hogy láthasd azokat a csodálatos állatokat – mesélte derűsen. – Anyád apáddal folyton veszekedett, amiért fene módon rád hagyta ezt az egész lovas dolgot. Apádat természetesen hidegen hagyta anyád históriája. Aztán, mikor meglátta, hogy mennyire jól elszórakozol az öreg Mámorral a kőszívű anyádból, egy teljes nyugodt szülő lett.
Vaó… Szóval hát ezért minden… Ezért engedett olyan nehezen ide, hozzátok. Mert félt, hogy talán valami bajom esik, ha a lovak közelébe merészkedem.
Anyád nagyon félt téged, kincsem. Már csak te maradtál neki, Cassandrám. Nem akar téged is elveszíteni.
Ez érthető nagyapa. De akkor sem tilthat el az egyetlen dologtól, ami még számít…
Mielőtt megérkeztél, idetelefonált. Arra kért, nagyon vigyázzunk rád, bárhová mész legyek veled, le sem vegyem rólad a szemem. Az aggodalom kihallatszott vékony hangjából. És úgy hiszem, hogy sírt is.
Szegény anya. Magára hagytam. De nem volt más választásom. Nem lehetek ingyenélő. Nem tudnánk megélni anya kevés jövedelméből. És nem vehetünk fel folyton kölcsönt. Az túl sok volna már, hisz így is rengeteggel tartozunk. Nem áll jól a szénánk, nagyapa. Már a bátyám halála előtti időszakban is a szakadék szélén billegtünk.
Miért nem mondtátok ezt nekem korábban?  Anyád nagyon jól tudja, ha bármi van számíthat ránk. Mi támogatnánk titeket. Miért nem lehet, hogy egy kicsit félrerakja azt a fenemód büszkeségét, és a mi segítségünket kérje? – morgott.
Nem tudom, papa. Nem értem anyámat, se a viselkedésének az okát. Ám néha azt kívánom, bár megbírnám fejteni őt.
Bár minden olyan könnyű volna…
Igen. Minden olyan könnyen menne. Nem kéne ennyi szerencsétlenséget megszenvednünk életünk során.
Ahogy apád mondaná: A gondolat nem folyó, hogy gátat vethess neki.
Apa mindig olyan bölcs volt, tiszteltem is ezért. A viccei pedig még annál is jobbak voltak…

Egyre távolabb voltunk a tanyától. Szélsebesen nyargaltunk a vadlovak nyomában. Patájukkal felverték a homokos talajt, mire egy kisebb fuvallat felénk lökte a felvert homokot. Mámornak természetesen nem okozott gondot a felgyülemlett por kavalkád, ügyesen kitért előle, s tovább nyargalt a ménes nyomában, lehagyva a mögöttem vágtázó másik öreg lovat, hátán a nagyapámmal.
Mámor a korához képest erős volt, gyorsasága s kecsessége lenyűgözött, ahogy a vad ménes nyomában vágtatott. Egy vastag törött faág akadály állt előttünk, melyet az előttünk szélsebesen nyargaló vad lovak lenyűgöző gyorsasággal átugrottak. Mámor nagyokat fújtatott, majd átugrotta az akadályt. Nagyapaék jóval mögöttünk egy kissé lemaradva követték párosunkat. Hátra sem néztem, hogy az öreg kanca sikerrel jár az akadálynál, ugyanis tudtam, hogy vénsége ellenére sikerülni fog, ugyanúgy mint Mámornak is az imént.
Az ösvény minél mélyebbre vitt, annál kíváncsibb lettem a vad ménes titkos rejtekhelyére. A ménes élén kimagasodó vad csődör védelmezve ágaskodott fel, ezzel jelezve,hogy nem jó féllel kezdünk ki. De én nem ijedtem meg, a félelmem fejet hajtott a kíváncsiságom előtt. Ösztönösen a bőr kantárszár után nyúltam, majd megállítottam az ijedt, toporzékoló állatot. A zsebembe nyúltam, emlékszem, hogy a tanyán egy frissen leszakajtott répát dugtam a zsebembe arra az eshetősége, ha találkozok a ménnel.
Egy rögtönzött lendülettel levetettem magam az öreg Mámor hátáról. Óvatosan közelítettem a vad állat felé, mire az fújtatott, s kemény patájával a felgyülemlett homokbuckát rugdosta szét.
Nyugalom, Szépségem! – suttogtam, óvatosan megközelítve a rémült mént. – A világért sem bántanálak – nyugtatgattam.
Kinyújtottam a kezem benne a répával s türelmesen vártam, hogy az állat megközelítsen. Percek teltekel s a ló mintha megmozdult volna, enyhe fuvallat futott végig bőrömön, mire az meglebbentette pár hajszálamat. Nem kellet felnéznem, hogy tudjam, a ló volt az. Előttem állt, egy lélegzetvételnyire tőlem, s méregetve engem, nedves orrát közelebb dugta a kezemhez, majd a répaért nyúlt, majd kihúzta a kezemből. A rémülettől didergett a bőröm. Féltem, de nem mertem magamnak bevallani. Féltem, hogy esetleg valami rosszul sül majd el és annak én iszom meg a levét.
Végig sem gondoltam mit teszek, amikor ösztönösen a rémült állat homlokára tettem reszkető tenyerem, s gyengéden végigcirógattam. A mén homlokán gyöngyöződött izzadságcseppek folytak végig, le a puha, meleg, homokos talajra. Érintésemtől hirtelen felhördült s hátrarántotta formás fejét.
Semmi baj! Nem akarlak bántani!
Te meg mit művelsz azzal a szerencsétlen ménnel, Cassandra? – kiáltotta nagyapa a közelből.
Csak szeretném megérinteni, hogy biztosra tudjam, valóban létezik…
Ne légy ostoba, kicsim! Az a ló életveszélyes. Bajod eshet. Gyere onnan!
Nem, míg nem bizonyosodtam meg róla! – vitatkoztam a nagyapámmal.
Ne csináld ezt, Cassandra! Ez öngyilkosság. Meg akarsz halni? Az anyád meg is őrülne, ha bajod esne, bogaram – kántálta dühösen. – Ne csináld ezt anyáddal, főként ne velem és nagyanyáddal! – vékonyult el a hangja, aztán könnycseppek hullottak csillogó szeméből, végig ráncos orcáján.
Természetesen nem, nagyapus. Nem akarok véget vetni az életemnek. De meg kell értened, muszáj... megérintenem. - Vajon tényleg ő az a ló? Ő az, akit 6 éves koromban a tanya ablakából figyeltem titkon az esti nyugalomban? – gondolkodtam el magamban.
Nagyapa nagyokat sóhajtozott, majd levetett magát az öreg lova hátáról s óvatosan megközelített minket. A ló ijedtében nagyokat ágaskodott, amitől még ijesztőbb volt a látványa, de egyben csodálatos is, ugyanis teljes közelségből nézhettem.
Elég volt, Cassandra! – a pólómnál fogva rántott el a rémült állattól. – Te tényleg meg akarsz halni? Mert akkor jó eséllyel az történik, ha én nem vagyok itt veled.
Na de…
Ne mondj semmit. Kár volt idehoznom téged. Ha tudom, hogy ez fogad, nem hozlak ide.
Ne mond ezt nagyapa. Kérlek!
Meg kell értened, hogy fontos vagy nekünk, kincsem. Már csak te maradtál. Nem akarunk téged is elveszíteni. Hát ha tudnád mit éreztünk a nagyanyáddal, amikor anyád idetelefonált, hogy a bátyád halott. A nagyanyád teljesen összeomlott. Folyton folyvást csak sírt szegény. Ezt akarod? Egy újabb összeomlást nekem és nagyanyádnak?
Dehogy. Hisz szeretlek benneteket. Nem akarok nektek fájdalmat okozni.
Akkor ne kerülj folyton bajba, aranyom. Csak fogadj szót!
Ne haragudj nagyapa.
Szemeim a távolban vágtázó ménes felé révedt, miközben a nagyapám aggodalmas szövegét hallgattam. A gyönyörű mén csupán egy emlékfoszlány maradt, úgy tűnt el a föld színéről, mint ahogy a bántalmazásom emlékei is. De nem hagyhattam, hogy ez a pillanat is az emlékezetem szüleményévé váljon, vagy az útvesztő martalékává. A nagyapa felé billentettem fejem, még mindig meglátszott rajta az aggodalom jele, öreg arcán izzadságcseppek gurultak végig, barázdában elnyűtt pólójára. Bárgyú tekintetével engem vizslatott s nagyokat szuszogott. Nem szólt semmit, csak némán odabaktatott az öreg Liliomhoz, és egy rögtönzött lendülettel a ló széles hátára vetette magát. Nem kellet értenem, hogy mit akar ezzel, magamtól is tudtam, haragos volt, a tekintete a messzibe révedt, ezzel is még nagyobb szigorúságra felhívva a figyelmet. Bár tudta, hogy ő nem olyan, azért megpróbálta azt a látszatot kelteni, mint aki nagyon mérges és ideges, de én tudtam, mi rejtőzik a törékeny öregember mögött.

A kis tanyasi ház bejárati ajtaja tárva nyitva volt. Korábban sosem volt ilyen eset, furának tartottam ezt az egészet. A nagyi vagy a papi sosem hagyná nyitva az ajtót. Ekkor eszembe jutott a mama hatalmas híre, miszerint ma meglátogatnak Elton bácsikámék.
Ahogy beléptünk a takaros házikó főbejáratán megcsapott a szúrós, mentolos kölni illat és a kis konyhából kiszűrődőd finom étel illatának keveréke. Így, egyszerre a két dologtól gyomorforgató érzés keringette a már éhesnek vélt pocakomat. Az éhség győzött az undorom felett; a konyha felé vezérelt, ahonnan ez a gyomorforgató vegyült illat áradt. Közelebb érve az apró helységhez kusza hangfoszlányok hallatszottak. Egy mély, reszelős férfihang és egy vékonyabb női hang szólalt meg, egyikben azonnal felismertem rég látott nagybátyám hangját, Eltonét. Ő volt anyám egyetlen vér szerinti testvére, vagyis a bátyja. Két- három év korkülönbség volt az csupán, de az is jelentett valamit.
A papa ledobta fejéről a színes baseball sapkát a kis szekrényre, s követette engem a kis étkező helység felé. Janette néni egy széken ült, míg Elton felé magasodott, komolytalan arcvonása a régi volt. Mellettük a hatalmasra nőtt unokaöcsém pedánsan társalgott a nagymamával, mire a nagyi boldogan felnevetett, s viccesen ujjai közé csípte Martin pufók arcát, mire ő feljajdult, de közben a vigyor le nem olvadt volna szívtipró arcáról. Sosem gondoltam volna, hogy a 6 éves kisfiúból ilyen szívdöglesztő fiatal ember lesz. Le sem tagadhatta volna. Egy igazi főnyeremény lehetett a lányok palizós listáján. Markáns modora és rövidre nyírt, sötétbarna hajkoronája összhangban volt sötét tekintetével. Vaó, ezt a változást…
Ni, csak. Kit látnak szemeim? Ez nem lehet más, mint az én aprócska Cassandrám! – búgta reszelős hangján a bácsikám.
Szia, Elton bácsi! – Kislányosan visítottam, miközben se szó se beszéd tárt karjaiba vetettem törékeny testem. Ő körbe fonta izmos karját derekamon és felemelt, majd játékosan megpörgetett, ahogy 6 évesen is. A nagymama boldogan kacsintgatott felém, továbbra is figyelembe véve, hogy Martin neki beszél.
Nahát… Te aztán jól megváltoztál, kicsikém!
Ugye? Megmondtam milyen elragadó és csodaszép, fiatal hölgyé érett a mi kis unokánk – Áradozott nagyi, s meglátszott rajta, mily büszke rám.
Gyönyörű vagy, csöpi. De rettentően vékony is. Eszel te egyáltalán?
Mostanában elég nehéz az élet, bácsikám. Főleg, amióta Arn elment. Minden megváltozott, ahogy én is – feleltem szomorkásan, s közben a szemem törölgettem.
Jaj, kincsem hallottunk róla. Mindnyájan részvétünket nyilvánítjuk nektek. Nagyon sajnáljuk e veszteségeteket. Amint időm adódik beszélek anyáddal telefonon, már olyan rég volt, amikor mi beszélgettünk. De nem csak én vagyok ezért hibás, hisz ő sem nagyon akart idáig kapcsolatba lépni egyetlen bátyával.
Haragudott rád, Elton bácsi. Legalábbis próbálta azt tenni. De nem ment neki egy könnyen. Nem volt neki olyan könnyű feldolgozni, hogy csak úgy leléptél, s magára hagytad őt és a nagyiékat, hogy titkokban megházasodj.
Végig sem gondoltam mit mondok, amikor kicsúszott a számon, amit nem akartam közszemlére tenni. Janette néni nagyokat sóhajtozott, látszott rajta mennyire feszült jelenlétemben. Nem lesz egykönnyű megszerettetni magam vele, ezek után meg főleg. Sajnáltam, hogy így, ilyen meggondolatlanul kimondtam, amit nem kellet volna. Bántott a dolog, viszont egy - két dologban nagyon is igazam volt. Én csupán csak az anyámat védtem, kiálltam mellette, tudván, ő is hibás volt, mint ahogy Elton. Ám ahogy Ránéztem Janette nénire egyszerre megsajnáltam, minden szavam vissza akartam szívni, de már késő volt ahhoz, hogy jóvátegyem.
Szóval, mi a helyzet, csajszi? – Martin próbálta oldani a feszültséget, de reménytelen volt a dolog. Amit én elszúrok, azt sosem lehet helyre hozni.
Nem is tudom, hol kezdjem – leültem a hozzám legközelebbi székre, kényelmesen belecsusszantam, s tovább folytattam a mondókám. – Kirúgtak a zeneakadémiáról – mondtam ki mindezt egy levegővételre.
Hogy mi? És mikor történt ez, és miért? – kérdezte Martin.
Kaptam egy levelet Mrs. Summerstől, ő volt az énektanárom – feleltem. – A levélben az ált, hogy el kell hagynom az iskolát, mert már nem felelek meg többé az anyagi elvárásoknak és az iskolának már nincs pénze az anyagilag nem támogatott diákot taníttatni. Ezek után teljesen magamba roskadtam, azt sem tudtam mit kezdjek az életemmel. Az éneklés volt az életem célja, az álmom, hogy énekesnő legyek egyszerre mind szertefoszlott. Anyának volt a legnehezebb elmondani. Féltem, hogy a korábbi büszkeséggel telt öröme elvész majd, hisz nemrég hagyott fel a folytonos ivással.
Ó, Cass, annyira sajnálom. Nem tudtuk, hogy ilyen vészes a helyzet. Azt hittük anyád gyorsan megbirkózik majd apád hiányával – mormogta Elton bácsi.
Hát rosszul hittétek – felelem ösztönösen.
Hallottam anyától, hogy elhatároztad, itt fejezed be a tanulmányaid a nyáron.
Valóban így döntöttem. Ami azt illeti, már el is kezdtem.
Nagyon megváltoztál, kislány. Erős életcélod van. Büszke vagyok rád. De tudod, valójában az élet nem piskóta. Tenni is kell azért, hogy valamit megszerezz. És ezt tisztelem benned, hogy nem adod fel, küzdesz az élet célodért. Ez az én erős, kemény kis unokahúgom.
Na, most, hogy megvitattuk az élet dolgait, ideje nekilátni a vacsorának. Anyus kitett magáért, s nem szeretnék ha ez a finom étel itt kárba veszne – Mutatott a gáztűzhelyen rotyogó fazék felé, amiben valami titokzatos finomság főtt.
Ma a kedvencedet készítettem – felelte a nagyi, miközben szeretetteljesen mosolygott a fiára.
Elton a szedőkanál után nyúlt, s nagyokat kanalazott a tésztából, majd a csirkepaprikásból, aztán tovább adta a soron következőnek. A vacsora csendben telt, csak a mi rágásunk, s a távoli messzeségben zsongó madárhadak csicsergése, és a lovak nyerítése az istállóban, hallatszott. Vacsora után segítettem Janette néninek elmosogatni. Még mindig olyan távolságtartó volt. Egy kukkot sem szólt hozzám, csak a mosogató tálban zsúfolódó tányérhadak elmosásával foglalatoskodott. A csend már–már kezdett kínossá válni. Valamit muszáj lesz tennem. Nem maradhat ez így örökre.
Később önként vállaltam, hogy elvégzem a lovak etetését. Hagytam, hogy a nagyapa vén csontjait megpihentethesse egy kicsit. A karámban korom sötét volt, s a lovak nyugtalanok voltak. Felkapcsoltam a beltéri világítást, körbe jártam, majd egyenként mindegyik állatot megnyugtattam, s elláttam őket étellel, vízzel, friss szénával.
Hát itt vagy! – szólalt meg egy ismerősen csengő hang mögöttem.
Jé… Valóban – mondtam kissé fennhangon.
Most meg mi bajod?
Semmi. Ne haragudj. Csak fáradt vagyok. Azt hiszem jobb lenne lefeküdnöm. Elég volt mára ennyi izgalom – felelem.
Pedig azt reméltem te majd meghallgatsz. Ám akkor tévedtem. De nem tartalak fel, ha valóban fáradt vagy. Menj csak aludni.
Nem, dehogy… Mond csak. Tudod, hogy én mindig szívesen meghallgatlak – mormogtam unottan.
Köszönöm. Mindig is tudtam, hogy te vagy a legjobb unokatesó, csak az a baj, hogy lány vagy – vigyorodott el.
Ne nyájaskodj, jó?
Na, jó. Csak hülyültem. Egyébként hiányoztál. Hiányzott az a 6 éves lány, akivel együtt játszottam a homokozóban, s a kertben. De helyette most szemben áll velem egy dögös csaj. Na, nem mintha én nem lennék szívdöglesztő, hm?
Ne éld bele annyira magad – nevettem.
Oké, oké. Nyertél.
Még szép, hogy én nyertem. Mindig én nyertem.
Aaa… Nem mindig. Vagy talán nem emlékszel, amikor bunyóztunk és berántottalak a sárba. Egészen viccesen néztél ki, talpig sárosan. A nénikém totál kiakadt, amikor meglátta a dagonyázó lányát – még jobban nevetett, s megvillant tökéletes, fehér fogsora.
Emlékszem. De te voltál a hibás. Elvontad a figyelmem, s így volt időd berántani a pocsolyába – mondom.
Ahogy te is. Mert hagytad, hogy becsapjalak. Engedtél a trükköm varázserejének. Mindig is jó voltam ugratásokban. Profi szinten műveltem, még most is megy. Kipróbáljuk?
Kösz, nem. Inkább kihagyom. Még a végén kiderülne, hogy nagyon is tévedsz.
A villódzó fényben meglátszott tökéletes arcvonása, hibátlan bőre, sötét, izzó szempárja, ami még elragadóbbá tette a külsejét. Sokat változott, amióta utoljára láttam. Kész férfivé érett. Ekkor jötte csak rá menyire hiányzott nekem. Karjain kiduzzadtak az erek, ahogy barátságosan hátba veregetett, de persze gyengéden, hisz én lány voltam. Amióta a bátyám elment a szívemben hatalmas űr tátongott, kellet valaki, aki betölti, aki ugyanúgy szeret, és tisztel engem. S kezdtem azt érezni, hogy most már ez az űr Martin jelenlétében megtelik szeretettel. Bár ő nem volt Arnold, hisz Arnoldot senki sem tudta megtestesíteni, utánozni, mert lehetetlenség volt, belőle mindig is csak egy volt; de éreztem azt az energiát, azt a megnyugvó érzést. Kislányként ismertem meg, s most itt állt előttem ugyan az az ember, ugyan az a kisfiú, csak 18 éves változatban.
Nem tudom, hogyan mondjam el neked – szólalt meg komolyabbra véve a korábbi vidám hangulatot. – Anyáék nem tudnak róla. És egy darabig nem is szeretném, ha rájönnének. Arra gondoltam, te talán segítesz, és titokban tartod.
Miről lenne szó? – kérdezem
Hazudtam nekik, Cass. Még a nagyiéknak is.
Miről beszélsz? – kérdeztem gyanakvón.
Azt mondtam nekik, felvettek a Művészeti Egyetemre Kaliforniában, de hazudtam. Mindez csak egy kitaláció volt, hogy legyen hogyan kimentenem magam a szégyenemből. Egy nap elmentem egy szórakozóhelyre, a Titan’s-ba. Ott találkoztam egy gyönyörű, fiatal lánnyal. Ő oda jött hozzám, elég közvetlen volt, ahhoz képest, hogy még csak nem is ismert engem – felelte. – Aztán minden gyorsan történt, ő megcsókolt én pedig még csak nem is bántam. Viszonoztam. Minden csókját. Akkor sem álltam meg, mikor már késő volt. Lefeküdtünk, Cass. Hülyeséget csináltam, hatalmasat. Aztán ezek után hetekig nem láttam őt, végül egy hónapra rá megjelent, hogy gyermeket vár. Ki nem találod, ki az apja – fortyogta.
Te?
Igen.
Jézusom, Martin. Annyira sajnálom – Simítottam végig göcsörtös ujjain, oldva a feszültséget, de ez lehetetlen volt. – És mi lesz a kicsivel, mi lesz veletek? – kérdezem.
Nem tudom, Cass. Időre van szükségem, hogy átgondoljam. Még nem vagyok kész az apaságra. Bár könnyebb volna döntenem, mint a szüleim szemébe mondani az igazságot – válaszolja.
Hát… jó nagy szarban vagy.
Abban. Elég nagyban. És nem tudom, hogy kerüljek ki belőle. Segíts, kérlek!
Megígérem, hogy ahogy tudok, segítek. Előbb utóbb viszont el kell mondanod a szüleidnek az igazat, Martin. Talán nem lesz egyszerű túltenniük magukat ezen, de muszáj. Minél később, annál rosszabb.
Tudom, tudom. Egyenlőre azonban szeretném, ha a kettőnk titka maradna. Rendben? Legalább csak addig, míg eldöntőn, mi legyen.
Úgy legyen, Martin. Én bízom benned. És támogatlak, amiben csak kell. Örökké viszont én sem tarthatom a szám.
Köszönöm, Cass. Köszönöm, hogy bízol bennem – hirtelen felém fordult, majd erős karjával átölelt, én pedig meglepődtem, de viszonoztam meleg ölelését. Karjába fúrtam a fejem, s úgy maradtunk legalább egy percig.

Nekem is hiányoztál – suttogtam a vállába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése