Erőnek erejével

Cassandra

Az edzések egyre nehezebbek, fárasztóbbak voltak, időm sem volt átgondolni az élet dolgait vagy az álmaimban kísértő rémisztő alakok kilétének rejtélyeit. Mrs. Evans hiába is tagadta, egyre büszkébb lett látván fejlődésemet. Josh is egyre kevesebbet zaklatott szokásos nyálas szövegével és az egészben ez volt a legjobb, de előtte még folyton a rémes randi ötletével zaklatott. Kész csoda, hogy még nem jelent meg fojtatva a becserkészésem. Nem akartam elkeseríteni, de legbelül tudtam, lehetetlen alak és egyetlen porcikám sem kívánta magának Josh Bentont.

A dupla oxer volt az utolsó akadály, mellyel még meg kellet küzdenünk. Sok időbe tellett, mire sikerült elsajátítani ezt is, ahogy a többi akadályt. Mistralnak ez sem jelentet nagy gondot. Kecses lábaival ugrott, s a következő másodpercben már az akadály másik oldalán álltunk.

– Bravó, Miss Ames! Nagyszerű teljesítmény. Már majdnem tökéletes. Egy-két órát gyakoroljuk és aztán készen áll a nagy versenyre – mondta lelkesen.

– Igen! Vagyis köszönöm, hogy ennyit segített – motyogtam.

– Ne feledje, Cassandra, a tehetség magában van, csak erőre kell, hogy kapjon, engedje szabadjára a magában tomboló energiát! – tanácsolta.

– Úgy lesz, asszonyom.

Bevezettem az izzadó, fáradt lovat a bokszába, lecsutakoltam, kitisztítottam patáit, majd megetettem. Mistral elégedetten nyerített fel, én pedig mosolyogva szántottam végig sötét szőrén.

– Jól van, szépségem. Nagyszerűen teljesítettél ma. Büszke vagyok rád!

– Ó, hát itt vagy – kiáltotta egy ismerősen csengő hang, előre tudtam, hogy Josh lesz az.

– Mit akarsz, Josh? Talán nem voltam elég világos? Megmondtam, nem akarok semmit tőled. Hányszor kell még elmondjam neked? Hm?

– Nyugi kislány! Békével jöttem. Nem harapok!

– Én nem úgy látom, mintha békével jöttél volna – felelem kedvtelenül és dacosan karba fontam a kezem. – Inkább látszol olyannak, mint aki továbbra is meg akar szerezni engem.

– Ne legyél annyira elszállva magadtól, hercegnő. Annyira nem is vagy csini, hogy te légy a világon az egyetlen nő, akit meg akarok szerezni! – mondja derűsen.

– Na, ne hidd azt, hogy érdekelsz, Benton!

– Ugyan már. Nem kell tagadnod. Úgy is tudom. Nagyon is érdekellek. Vagy különben nem állnál velem szóba.

– Hagyj békén, Josh! Fogd fel, nem érdekelsz se te, se a nyálas csajozós dumád. Érthető voltam? – fröcsögöm dühösen.

– Jól van, jól. Megyek már.

– Még mindig itt vagy.

– Muszáj neked ennyire mogorvának lenned?

– Te váltod ki belőlem – dünnyögöm az orrom alatt mérgesen, miközben Mistral hátáról leveszem a melegítő takarót.

– Elég. Most azonnal menj el!

– Nem.

– De igen!

– Nem megyek el – Közelebb jött, s amikor már csak a levegővétel választott el, azt a kevés kis távolságot is megtette. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, mint egy megfagyott jégszobor. Mistral bokszának lökött s fogva tartotta csípőmet, majd még közelebb nyomta magát hozzám. Szó szerint beletuszkolt a falba. Éhes szemei az én arcomat kutatták, aztán az ajkamra vándoroltak. Vékony, keskeny ujját ajkamra tette, majd gyengéden végighúzza rajta.

– Még mindig nem érdekellek, Kislány?

– Nem.

– Biztos? – Elvette kezét a számról, közelebb hajolt, és ekkor megcsókolt én pedig hagytam. Hagytam, mert nem tudtam neki ellen állni. Hazudtam, mert azért egy kicsit mégis csak vonzódtam hozzá. De nem úgy, mint Benjaminhoz. Ez nem volt olyan, mint vele. Sosem lesz olyan.

Amióta Josh megjelent az életemben, fenekestül felforgatta azt. Elvesztettem a maradék gondolkodási képességem is, amikor telt ajkait a számra illesztette. Először incselkedett, majd nyelvét a számba dugja. Az önbizalmam semmibe veszett, teljesen elvesztem a karjaiban. Mistral nyerítése hozott vissza a valós életbe. Ellöktem magamtól a hozzám feszülő kemény testet, elrohantam, hátra sem néztem. Tudtam, nem érdeklem annyira, hogy utánam jöjjön vagy bocsánatot kérjen az előbbi incidensért.

Tudtam, előbb vagy utóbb úgy is megadtad volna magad! – kiáltotta még utána, kristály tisztán hallottam belőle a megvetést.

A szám beszédre nyílt, de inkább elfojtottam az agyamban megforduló szavakat. Úgy gondoltam, jobb csendben távozni, mind zajosan cselekedni, hisz abból senki sem jönne ki valami jól.

benjamin

Legmélyebb álmomból az ágyam mellett álló kis éjjeli szekrényen csörgő telefon vert föl. Automatikusan a hangosan csengő készülék felé nyújtottam zsibbadt karom, kezem közé kaptam, s a fülemhez tartottam.

– Halló – mormogtam félálomban. – Á… Mrs Ames? Ne haragudjon a kora reggeli modoromért, csak a legkevésbé sem számítottam az ön telefonhívására – motyogtam a készülékbe.

– Ugyan. Semmi baj, fiam. Megértem. Biztos nagyon fáradt lehettél. Én kérek bocsánatot kora reggeli zaklatásomért, de muszáj volt beszélnem veled, mielőtt elutazom pár napra Ausztráliába.

– Hogyan?

– Apámék telefonáltak, hogy a bátyámék családja tiszteletét tette náluk, és hogy pár napig maradnának. Úgy gondoltam itt az ideje a jó pár éves kerülgetés után újra találkoznunk, s megbeszélnünk a dolgokat. És a lányom lovas versenye is közbe szól. Erről akartam veled beszélni, Benjamin fiam.

– Hallgatom, asszonyom.

És így esett meg az az eset, hogy egy hét múlva napszemüvegben kóvályogtam az egyik ausztráliai lovas versenypálya lelátóján. Viszont nem terveztem, hogy össze is futok Cassie-vel, csupán kíváncsi voltam az új életére, bár eléggé erős késztetést éreztem rá, hogy megkeressem, de kordában tartottam magam a napszemüveg mögött és a kalap alatt, amit azért vettem fel, hogy Mrs Ames mellett ülve Cass ne ismerjen fel és minderre a jócskán borostás arcom is rásegített.

Addig talán nem is volt gond, míg Cassie egyedül tarolt a pályán, a probléma akkor kezdődött, mikor valami hapsi ment oda hozzá és nem úgy tűnt, hogy csak a gratulációit akarná megosztani vele. Így tehát jócskán felment bennem az ütő és már majdnem azon a ponton voltam, hogy odamegyek és leütöm azt a faszfejet, mikor Cass megtette helyettem. Nem bírtam megállni és pofátlanul hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy láttam, hogy a pálya szélén álldogáló Cassie dacosan fonja karba aprócska kezeit, miközben a tag fájdalmas képet vág a gyomrába kapott öklözés miatt. Pár perc után felegyenesedett, majd újra rászállt a békésen a lovával bíbelődő Cassie-re, mire ökölbe szorult a kezem.

– Ha nem te, akkor majd én – szólt Mrs Ames mellőlem, miközben le sem vette a szemét a lányáról és a körülötte legyeskedő alakról.

– Nem is tudom…

– Akarod őt, nem? Akkor ne csak ülj a hátsódon, hanem csinálj is valamit! – mondta a napszemüvege pereme fölött rám nézve. – Vagy én fogok, de akkor enyém lesz a dicsőség is.

Nagy levegőt vettem, majd felszegett állal elindultam Cassie-ék felé, és mikor odaértem, nyugodtságot erőltettem magamra… bármilyen nehéz is volt.

– Cassandra nemet mondott – szólaltam meg jéghideg hangon. Az alak lassan megfordult és úgy meredtünk egymásra, mint két feldühödött farkas, aki a terültét védi.

– Te meg ki a jó franc vagy? És a fő kérdés: ki kérdezett téged?

– Na, és te? Azon kívül, hogy egy seggfej? – kérdeztem unott szemrehányással a hangomban, amiből tökéletesen le lehetett szűrni, hogy kurvára nem érdekel a válasza.

– Figyelj csak haver! Hogy jössz te ahhoz, hogy velem így ugass? – fröcsögte dühödten az idegen szoknyapecér.

– Láttam mit műveltél Cassie-vel.

– Na és? Tudtommal nem a barátnőd, vagy ilyesmi.

– Valóban nem a barátnőm, de attól még fontos nekem. És aki fontos azt általában megvédem.

– Nahát-nahát, a védelmező herceged nagyon felhúzta magát. Nemde, Casse cica? – kérdezte Josh szórakoztatóan.

– Ne szólíts a cicádnak! Ezt már megbeszéltük, nem?

– Ne már kislány, ez olyan cuki. Pont illik rád: Cassie cica.

– Fejezd be, te oszlopos barom… – morogtam a mellettem állónak. Cassie pedig ide-oda kapta a fejét köztünk, hogy résen legyen, mert még a végén összecsapás lesz a vége.

– Elég volt ebből, fiúk. Nem eshettek egymásnak a verseny közepette. Még a végén kitiltanak miattatok. Most szépen mindketten visszamentek a kilátóra és csendben végigülitek a versenyt. Aztán beszélhetünk erről. Te pedig, drága Josh, jobb ha egy ideig nem is kerülsz a szemem elé!

– Ne de ő kezdte – háborodott fel.

– Nem igaz. Mindketten hibásak vagytok. Te azért mert ellenkeztél, te pedig – mutatott rám – beleszóltál.

– Ezt nem hiszem el, Cassie. Mi van veled? – kérdeztem értetetlenül, miután nagy nehezen sikerült elküldenem a Cassie-n lógó bunkót.

– Mégis mi lenne? Semmi.

– Hát nekem nem úgy tűnik, hogy semmi nincs veled – mondtam. – Eltűntél Cassandra. Szó nélkül elmentél. Nem mondtál nekem semmit, hová mész, vagy miért teszed ezt. Meg akartalak keresni. Egy héttel ezelőtt elmentem hozzátok, beszéltem anyukáddal. Tőle kellett megtudnom, hová lettél. Mondd, miért?

– Ugyan miért érdekel ez annyira téged? Úgy teszel, mintha érdekelnélek, pedig egyáltalán nem így van – fröcsögte csalódottan, miközben megigazította a Mistral hátán lévő nyerget, majd felült az állatra.

– Mert fontos vagy nekem. Csupán csak azért.

– És miért döntöttél úgy, hogy pont most jelensz meg, újra az életemben, hogy mindezt elmondhasd? – kérdezte szánakozóan.

– Mert fontosnak tartom, hogy tudd, mit is jelentesz nekem – feleltem.

– Miss Ames… Kérem! A versenynek még nincs vége! – kiáltotta Cassandra edzője a lelátó első sorából. – Vagy talán szégyent akar hozni a fejemre?

– Nem, dehogy, asszonyom. Ellenkezőleg. Nagyon is nyerni akarok. – mondta izgatottan. Lázban égett, s ezt a versenyezni akarás tette vele. A fene essen bele ebbe az egész versenybe. Nem akartam újra elveszíteni ezt a nőt. Tennem kellett valamit. Csak lenne valami, ami eszembe juthat, ami segíthet ebben a kába helyzetben. De semmi. Nem jön semmi sem, ami segíthetne rajtam, vagy rajtunk.

– Akkor meg mire vár? Ne töltse az idejét felesleges dolgokra! – kiáltotta, miközben egyértelműen felém meresztgette hatalmas kancsal szemeit.

– Cassie! Figyelj rám! Kérlek! – most már könyörögtem neki. - Menjen már, Cassandra! – förmedt rám újra a mogorva nőszemély a páholyból.

– Sajnálom, Ben. De ez most nem megy. – Hatalmas, fekete simaszőrű lovához lépkedett, s még hozzátette: - Talán, esetleg később megbeszélhetnénk? Most nincs idő, ezt tisztázni. Ne haragudj!

– Azt hiszem, nem nagyon lesz rá lehetőség. A gép pontosan hétkor indul. – Közöltem vele, de már akkor sehol sem láttam a szőke hajú lányt, aki még az imént hatalmas, gyönyörű sötétbarna szemeivel engem kémlelt lova biztonságából.

Aztán már csak a fejem feletti bemondóból harsogó idegen mély, férfi hangot hallottam. Megkezdték a következő versenyt. A lovak felsorakoztak a számokkal kijelölt vaskapuk elé. Az automatikusan nyíló kapuajtók csukva voltak. Casssandra és a lova, Mistral voltak a 14-es számú kapuban. Tűzpiros egyenruhája kiemelte őt a sűrű tömegből, s a többi versenyzők sokaságából. Tökéletesen festett, úgy, ahogy volt. Egy az öltözékéhez passzoló védőszemüveget rakott a szemére, s türelmetlenül igazgatta azt, közben a másik kezével nyugtatgatta az ijedt állatot.

Ekkor a harsonából megszólalt a visszaszámlálás: Három. Kettő. Egy. A vaskapuk kinyíltak. A 14 ló erős, kitartó vágtába kezdett, versengtek egymással. Csupán csak a páholyokban ülő tömegek, és a lovak fújtatása, nyerítése hallatszott, ahogyan égett bennük a verseny szelleme. Cassie erősen fogta lova kantárszárát, s gyengéd szavakkal ösztökélte az erős mént. A mén mintha válaszolt volna a lány szavaira. Olyan volt, mintha megértenék egymást, mintha reagálnának egymásra. Vaó… Ezt nevezem én igazi versenynek.

Cassandra és Mistral az élen vágtattak, tartva az iramot. Mellettük a kettes számú páros szélvészként közeledett, s immár nagyon szoros volt kettejük versenye. A közönség izgatottan figyelt, mindahányan voltak. Csupán csak a lovak patáinak koppanása a talajon, és nyerítésük hallatszott a néma tömegben. De mintha ez a küzdelem csak kettejükről szólt volna. A két lelkes versenyzőről. Elégedetten pillantottam a páholy első sorában álló mogorva edzőnő felé. Ő titkon mosolygott, talán örült, vagy esetleg büszke volt a diákjára. Le sem tagadhatta volna, hisz láttam, már túl késő volt. Lebukott.

Cassandra és Mistral nyert. Tudtam. Ó, hogy mennyire tudtam. Mindig is erős jellemmel, akarattal rendelkezett ez a lány, és most mindet felhasználta a győzelemért. Sikerült. Lealázta a többi tizenhármat. A többiek lealázóan tekintgettek a győzelemtől elalélt lovas felé. Azonban Cassandrát ez nem igazán zavartatta.

A tömegből egy idegen, a 20-as éveiben járó nő jelent meg, rövid koktélruhában, fején elegáns szalmakalappal. Kecsesen lépkedett az éljenző tömeg között. Cassandrához sietett, majd kedves gesztusként kezet fogott vele, hogy így fejezze ki gratulációját, aztán heves csevegésbe kezdtek. Ki lehet ez a nő? – Tettem fel a kérdést automatikusan magamnak; de nem mintha válaszolt volna.

Ekkor az ismeretlen hölgy felém fordult, flörtölősen rebegtette szempilláit. Ide láttam, hogy műszempillái vannak. Én pedig mit sem törődve Cassie-vel, rákacsintottam a kacér nőre. Gondoltam, hagy fúrja Cassandra oldalát egy kicsit. Ő dühösen váltogatta pillantását közöttünk, mérgében elpirult. Motyogott valamit, hogy Ez nem ér!, aztán mit sem törődve velem, megfogta Mistral kantárszárát, s odavezette a tanárához. Kedvem támadt volna utána rohanni, visszarántani, és erősen rátapasztani az ajkaimat az ő telt, puha, vörös ajkaira. Ám nem tettem. Nem most, s nem így. Nem ez volt a megfelelő pillanat. Mi van, ha visszautasít? Akkor mindenki előtt leégtem volna, ahogy ő is. Nem kockáztathattam ezt, főleg, hogy most ő az ünnepelt sztár a közönség szemében.

– Na? Megmondtad neki? – Szólalt meg mellettem hirtelen Mrs Ames. Vajon mikor sikerült ilyen csendben mellém lopódznia? Talán akkor, mikor annyira eljátszottam a képzeletemmel?

– Igen. De nem sok mindent értem el vele, ahogy látja.

– Jaj, fiam. Adj neki egy kis időt. Hagyd, hadd békéljen meg! – Mondta kedvesen, a vállamra téve ráncos kezét.

– Azt mondta, majd később beszélhetünk.

– És te mit mondtál erre? – kérdezte kíváncsian.

– Azt, hogy este hétkor indul a gépem haza, Montana-ba.

– Ugye tudod, hogy ezzel csak még jobban elrontottad a helyzeted, fiam?

– Igen. De nem bírok várni. Szeretem őt – tettem hozzá.

– Akkor tanulj meg parancsolni az érzelmeidnek! Ez nem lesz így jó, Benjamin. Nagyon nem…

– Kudarcot vallottam, Mrs Ames.

– Ugyan. Dehogy is. Csak próbálj meg kellőképpen hozzáállni a dolgokhoz. Higgy magadban és higgy benne! Így minden könnyebb lesz. Most pedig menj, és beszélj vele! Ne hagyd, hogy lepattintson. Nem tagadhatja le ő sem, amit irántad érez, hisz rá van írva – feleli mosolyogva.

– Köszönöm, asszonyom! – vetem oda.

– Nincs mit, fiam.

Gondolataimba merülve indultam a két beszélgető nő felé. Eléggé távol voltam még, ám így is láttam Cassandra kisugárzó szépségét, gyönyörű, meghitt mosolyát, vékony csípőjét, kerek fenekét. Az utóbbin hosszabb ideig időztem, mint kellet volna. Idegesen izzadt, fekete, rövidre nyírt hajamba túrtam. Gyorsan fordítottam a fejem más irányba, féltem, lebukok, hogy olyan testtáját néztem, amit nem szabadna. Ám a lány észre sem vette különös viselkedésem, vagy a stírölési akcióm, továbbra is elmélyülten csevegett az idegen hölgyeménnyel.

Amikor újabb elszánt lépésre emeltem az aszfalthoz ragadt lábam, mintha az agyam teljesen lekorlátolt volna, mintha azt suttogta volna: - Ne tedd! Állj meg! Úgy sincs semmi értelme. Ez a csaj nem is szeret.

Minden gondolatom körülött kavargott. Akartam őt, testestül-lelkestül, és nem állhatott az utamba senki sem. De valahogy mégsem ment. Még egy utolsó pillantást vetettem a két nőre. Látni akartam Cassandra gyönyörű, sápadt arcát, ívelt, dús ajkait. Még utoljára, mielőtt a hamarosan induló gépem felé veszem az irányt.

Nem voltam elég erős, elég öntudatos, hogy elé álljak, hogy a szemébe mondjam ezerszer is akár: Szeretlek. Szeretlek, Cassandra Ames. Mögöttem Cassie édesanyja támogató, noszogató mozdulatokkal intett a két nő irányába. De ez sem segített. Feladtam. Túl gyáva voltam. S túl kevés egy ilyen lánynak, amilyen ő volt. Nem érdemeltem meg a szerelmét. Ez nem lett volna helyes.

– Cassandra cica! – kiáltotta negédesen az a disznó lovászfiú. – Egyszer még biztos beverem azt a bugyi szaggató pofáját.

– Azt hiszem, korábban már említettem, hogy ne hívj a cicádnak, seggfej! – válaszolt fennhangon a lány, figyelembe sem véve a neki beszélő hölgyet.

– Ugyan már, édes! Ne húzd fel magad! Nyertél nem?

– De igen.

– Akkor meg miért nem örülsz, mint majom a farkának?

– Nagyon vicces, Joshua – vetette oda a Cassie mellet álló nő.

– Te ne szólj bele ebbe, Linduska! – mutatott fenyegetően az irányába.

– A nevem Linda, nem Linduska, te tökkelütött! – felelte higgadtan.

– Jó, legyen. Akkor Linda. Így már jó lesz? – mondta negédesen. A hangjából kicsengett az utálat, és a megvetés Linda irányába.

– Tökéletes.

– Remek. Na szóval, édes, mit szólnál, ha megünnepelnénk a mai győzelmed egy vacsival? – vetetett fel a kérdést, de tudta, hogy úgy is nemet fog mondani, mégis próbálkozott.

– Felejtsd el, Josh! Megmondtam…

– Felőlem. Úgy is meg fogod gondolni magad… - mormogta pisze orra alatt, miközben a szemét forgatta – már az agyamra akart menni ez az idióta.

– Ha csak arra vársz, hogy meggondoljam magam, jobb, ha már most feladod, édes, ugyanis én megmondtam. Kész. Pont. Vége. – válaszolta Cassandra grimaszolva és elutasítón karba fonta a kezeit.

– Cassie… - szóltam halkan.

– Nem. – Hangja élesen csengett, majd egybefolytak a szavai, amiből csak annyit fogtam fel, aminek talán már előbb nyilvánvalónak kellett volna lennie.

Annyira látszódott rajta, hogy már inkább ide tartozik, mint hozzánk, odahaza Montanába és ez vágta el az utolsó szálat is, ami még arra ösztökélt, hogy ne forduljak meg és menjek el szótlanul. De többé nem láttam értelmét a kettőnk dolgának, miután ő teljesen elvágta a kettőnk közt lévő kapcsolatot. Az én hibám volt. Én nem cselekedtem időben és már késő.