Cassandra
Amikor Benjamin a nevemet kiáltotta,
minden erőmet össze kellet, szedjem, hogy ne hagyjak ott csapot-papot, hogy a
karjaiba ugorjak, és szorosan átöleljem, amire már oly rég vágytam. Szeretetre
volt szükségem. Nagy szeretetre. Hogy végre valaki olyan töltse ki az űrt a
szívemben, akit szeretek. Kegyetlen játékot játszott velem a sors. Küzdenem
kellett a jövőmért, hogy az jobb legyen, mint a múltamban. Én is érezni akartam
azt, amit sok fiatal, vagy idősebb szerelmes pár átél. Egy olyan férfire
vágytam, akitől megkaphatom azt, amire annyira vágyom. Úgy éreztem, hogy ez Benben
mind megvan, s tudná azt nyújtani. Tudna úgy szeretni. Kezdetektől fogva
tudtam. Azt hittem az Isten is egymásnak teremtett minket az együttlétre, a
boldogságra. És most hol tartok? Először is mindent rohadtul elszúrtam
Benjaminnal. Játszottam az elérhetetlent, vissza akartam adni ugyan azt az
érzést, mikor ő összeállt azzal az utálatos nőszeméllyel. De nem gondoltam
bele, mit követek el, hogy mit veszítek.
Most már tudom. A szerelmet, egy érző
szívet, életem szerelmét, Benjamin Styles személyében. És mindent miért
veszítettem el? Mert önzőn nem tudtam megbocsájtani, és bosszút akartam állni.
Minden t a saját hülyeségem miatt…
Ben elment. Próbált mindent elmagyarázni
és én nem hagytam.
A
fenébe. Nem engedhettem el. Utána kellet mennem. Még egy utolsó pillanatra
látni akartam őt, és megmondani, semmit sem bánok, hisz ugyanúgy szeretem, mint
ahogy rég és sajnálom, hogy elcsesztem. Otthagytam a mellettem veszekedő Josht
és Lindát. Talán később még Lindával tárgyalhatunk az eseményről, de Jelenleg
Joshua idióta nyomulós stílusából elegem volt. Mistralt felkísértem a neki
bérelt rámpára. Meg sem vártam, míg ideérnek a rokonaim vagy Mrs. Evans,
bevágtam magam a volánhoz és a gázra taposok. Hátul a rámpán a lovam ijedten
nyihogott a hirtelen beinduló hangos motor zajától, de ez most nem érdekelt.
Oda kellet érnem a repülőtérre, mielőtt a gépe felszáll.
Az ausztrália repülőtér nyüzsgött az
emberektől. Úgy látszott, hogy a szombati nap volt a legsűrűbb. Megálltam az
ellenőrző állásnál. Ijedten, remény veszve kémleltem körbe Ben után. Mindenütt
szerelmespárok összebújó alakja vált ki a tömegből. Ez az élmény könnyeket
csalt a szemembe. Aztán megláttam egy sötét, rövidre nyírt hajú magas férfit. Hasonlított
Benre, és már majdnem azt hittem, ő az. Ám az utolsó pillanatban megfordult, s
szembesültem a nagy semmivel.
Átrohantam az információs asztalhoz,
hátha megtudhatom, Ben itt van-e még. Egy negyvenes nő állt az asztalnál, fején
egységes kis kék sapkájával.
– Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek?
– kérdezte kedvesen.
– Szeretném megtudni, hogy egy bizonyos
Benjamin Styles nevű fiatalember felszállt-e már a Montanaba induló hetes
járatra? – feleletem azonnal, meg se várva míg a nő végigmondja amit szeretne.
– Sajnálom, hölgyem, de bizonyos
információkat nem adhatok ki – felelte türelmesen.
– Kérem! Fontos lenne. Értse meg! –
könyörögtem neki.
– Sajnálom… Nem lehet.
– Könyörgöm… Az a férfi fontos nekem. Sze-szeretem,
a francba is az egésszel! – mondtam ki artikulálatlanul.
– Rendben. Tudja, nem mindennapi, hogy egy
fiatal hölgy annyira szerelmes, hogy nem tud uralkodni magán. Ám legyen. De ezt
nem lenne szabad elmondanom, önnek. Kérhetném, hogy ez maradjon a mi kis
titkunk?
– Természetesen – hatalmas megkönnyebbülés
volt, hogy sikerült rávenni a hölgyet.
– Itt is van. A hét órai montanai járat
épp most szállt fel. Ha pontosak akarunk lenni, akkor kábé két perce – mondta.
– Rendben… Köszönöm – mondtam, miközben az
elszabadult könnyeket törölgettem sápadt orcámról. Már nem érdekelt, hogy a
tömeg körülöttem zsong. Csak sírtam és sírtam. A hölgy egy fehér kendőt nyomott
a kezembe, melyen a repülőtér logója díszelgett. Kedvesen megköszöntem, aztán
kirohantam a kocsihoz
Dühösen vágtam be az ajtaját, mire
Mistral újra felnyihogott. Ezúttal megbántam, hogy megrémítettem szegényt.
Kiszálltam, s óvatosan leengedtem a rámpa ajtaját, mire Mistral nedves orrával
találtam szembe magam.
– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. –
Hogy vagy ma, szépségem? – nyugtatóan simogattam a homlokát. – Igen. Tudom.
Hazamegyünk. Kipihenheted magad. Ma te voltál a reményem. Te voltál az, aki
győzött, nem én. Ha te nem vagy, én nem is tudom… - dadogtam könnyezve,
miközben hozzábújtam meleg testéhez.
Egyik pillanatban még a könnyeket
dörzsöltem fáradt, karikás szemeimből, a másikban már pedig a zsebemben rezegő
készülékért nyúltam, amit negyedik csengésre sikerült felvennem.
A torkom kiszáradt a hosszas hisztim
miatt. Sürgősen hozzá kellett jutnom egy pohár meleg italhoz. Jelenleg csak ez
hozhatta helyre a problémát.
– Jaj, Cassie, már annyira aggódtunk
érted. Jól vagy? És hol vagy most? – kérdezte idegesen Martin unokaöcsém.
– Jól vagyok. Nincs semmi baj. Ne akadj
ki! Itt vagyok a repülőtér parkolója előtt.
– Kitalálom. Benjamin Styles után
rohantál. Jól gondolom?
– Igen. Te mindig tudod, hogy hol és mit
kezdek az életemmel. Mi vagy te? Valami jós vagy érző? – tettem fel a kérdést
kissé élcelődve.
– Anyád rettenetesen aggódott érted, ahogy
a nagyiék és apuék is. Mégis hogy képzelted? Azt hiszed, ha csak úgy lelépsz,
nem történik semmi? Az ég szerelmére Cass! Térj már végre észhez!
– Ne kiabálj velem, Martin. Te ezt nem
értheted és nem is akarod. – fröcsögöm ingerülten a készülékbe.
– Tudod, mit? Maradj ott. Érted megyek.
Csak kérlek, maradj ott. Ne mozdulj!
– Nem szükséges. Haza találok magam is. És
itt van nekem Mistral. Még vissza kell fuvaroznom az Akadémiára, beszélnem kell
Mrs. Evansszal is. Jobb ha otthon megvársz. Majd akkor megbeszéljük. Mára elég
volt a jelenetekből.
– Rendben. De nehogy azt hidd, ezzel le
van rendezve a dolog.
– Oké. Te nyertél… mint mindig – nevettem
fel hirtelen.
– Most leteszem. És ha nem érsz haza egy
órán belül, akkor én kereslek meg, kislány, de hidd el, azzal rosszul jársz.
Az Akadémia hatalmas vaskapuja nyitva
állt. Ezek szerint Mrs. Evans még itt tartózkodott. Remek. Még időben
visszaértem Mistrallal. Megálltam a bejárat melletti parkolóban, lenyitottam a
rámpát, s levezettem a nyugtalan lovat. Kedvesen megpaskoltam az oldalát és egy
cuppanós puszit nyomtam nedves orrára. A tanárnő mintha csak megérezte volna
jelenlétem, már a kapuban várt, egy fekete ballonkabátba burkolózva, közben
pedig szigorúan méregetett. Biztosan kiakadt, amiért se szó se beszéd
váratlanul leléptem. Egészen apróra húztam össze magam Mistral mellett, s
lassan odalépkedtem vele a dühödt asszonyhoz.
– Jó estét, kisasszony! – mormogta
negédesen.
– Önnek is, Mrs. Evans.
– Elmesélné nekem, kedvesem, hogy hol a
fészkes fenében járt a lovammal? – kérdezte feldúltan.
– Sajnálom, asszonyom. Én… - Kerestem a
szavakat hogy milyen hazugsággal menthetném ki magam. De az igazat semmi kép
sem mondhattam el. Még az hiányzik, hogy még ő is kioktasson engem.
– Magyarázza meg nekem, hol járt?
– Csupán csak szerettem volna kiszellőztetni
a fejem a nagy izgalmak után – hazudtam.
– Ez nem így működik, Cassandra. Lemaradt
a díjátadásról és szégyenszemre nekem kellett kimennem a pódiumra, hogy
átvegyem a díjat, ami téged illetett volna.
– Mondtam már, sajnálom.
– Mit érek én el a maga sajnálatával,
kishölgy? Tanítottam magát hónapokig, segítettem magának mindenben, amiben csak
tudtam. És ez a hála?
– Nem. Nem. Maga félreérti. Én nem akartam
magát kínos helyzetbe hozni. – Korán sem így terveztem ezt a beszélgetést, ám
Mrs. Evansön nagyon látszott, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba.
– Elég volt a magyarázkodásból, Miss!
Vigye a lovat a neki kijelölt állásba, és menjen haza! Későre jár már. Majd még
holnap megbeszéljük a többit – parancsolta.
– Rendben, Mrs. Evans.
Úgy tettem, ahogy kérte. Biztonság
kedvéért még hátra sandítottam, hogy rendesen bereteszeltem-e a boksz ajtaját,
nehogy az éjszaka folytán kiszökjön onnan.
Kinyitván a karám ajtaját, megcsapott a
hűvös, párás levegő, minek hatására dideregtem, s még jobban összehúztam
magamon vékony széldzsekimet. Miután beszálltam az öreg furgonba bekapcsoltam a
fűtést, amitől nyomban megnyugodtam, és ernyedt testrészeim is feloldódtak.
– Jaj, kicsim, már annyira aggódtunk
érted! – szaladt felém anyám, amikor megpillantott az ajtóban.
– Tudom, tudom. És sajnálom, anya. De, aj…
mindent elrontottam. –Sápadt, hideg arcomon gömbölyded könnycseppek folytak
végig.
– Mi történt, kincsem? – kérdezte aggódva.
– Megbántottam. Ő nem ezt várta tőlem.
Csalódást okoztam…
– Ó, dehogy kincsem. Ne mond ezt. Szereted
azt a fiút. Tudom. Hidd el egyszer minden helyre áll, ti pedig boldogok lesztek
ketten – Ernyedt karjait körém fonta, majd szoros ölelésbe vonta hideg, rázkódó
testem.
Anyám kisebb lelki kioktatása után a
szobámba menekültem a köröttem álldogáló kíváncsi családomtól. Meg sem vártam,
míg valamelyikük elkezd faggatni. Csak fogtam magam, és felsétáltam a tetőtéri
kis szobámba. Az ágyamba vetődtem, ruhástól, úgy ahogy voltam. Azon
elmélkedtem, vajon, ha nem vagyok olyan mogorva, akkor Ben sem adta volna fel.
Talán ha hagytam volna, hogy végigmondja, amit szeretett volna. De én,
becsvágyó, lehetetlen nőszemély ezt is elszúrtam, ahogy a többit is. Mindig én
voltam a család fekete báránya. Az egész az én hibám.
– Kopp-kopp - Hallatszott az ajtón a
szokásos jelzés. Tudtam csak is Martin lehet az.
– Gyere be – mormogom a fejemet a puha
párnába fúrva.
– Szia – mondta automatikusan, a tőle
megszokott akcentussal.
– Neked is szia. Mondd, mit szeretnél, hogy
az nem ér rá holnap?
– Nyugi, Xéna! Békével jöttem. A
legkevésbé sem szeretnék harcolni veled. Bár eléggé nyilvánvaló, hogy a
győzelem az enyém lenne – firtatta, s közben dagadó bicepszére nyomott egy cuppanós
puszit.
– Pfúj. Hagyd abba! Még a végén elhányom
magam – nevettem fel hirtelen.
– És igen… Ez az én jó öreg, harcos nőm –
visította, majd felém vetette magát, aztán elkezdte az oldalamat csiklandozni,
én pedig kislányosan visítoztam.
– Hagyd abba! – vihogtam tovább, és most már
ő is rázendített.
– Csak akkor, ha letörölöd ezt a hülye
savanyú pofát az arcodról!
– Jól van, jól van. Elég! – ziháltam s egy
újabb röhögő görcs roham tört rám.
Szórakozottan egy nagyot bokszolt a
levegőbe, majd elismerően nézett rám, de a szokásos bugyi szaggató mosolya még
mindig látszott tökéletes orcáján. Pár percig csöndben bámultunk egymásra,
farkasszemet nézve egymással. Természetesen ő tovább bírta mint én. Mindenben
jobb volt nálam.
– Mi a helyzet azzal a lánnyal és veled? –
kérdeztem, terelve a szót az én problémámról.
– Semmi – válaszolta kedvetlenül.
– Hogyhogy semmi? Hisz mégsem hagyhatod
magára a születendő gyermeketekkel. A te gyermeked, Marty. Ez így nagyon nem
helyes. Beszélned kéne vele, nem gondolod?
– Őszintén szólva elgondolkoztam rajta.
Tudatban már le is játszottam a jelenetet, amikor megbeszéljük a dolgokat. De
valahogy nem megy. Egyszerűen nem bírok vele szembe nézni.
– Pedig muszáj leszel előbb vagy utóbb.
– Tudom, Cassie, igazad van. Ígérem, egy
kis idő múlva, ha lenyugodtak a kedélyek, beszélek vele.
– Csak nehogy késő legyen… Tedd meg Marty!
– Mi lenne, ha most eltennéd magad holnapra?
Nehéz napod volt ma, igaz? Szükséged lesz elegendő pihenésre. Most hagylak,
holnap még beszélhetünk – mormogta én pedig úgy döntöttem, nem nyaggatom tovább
a témával. Előbb utóbb úgy is megadja magát.
Egy cuppanóst nyomott a homlokomra, majd
behajtva az ajtót távozott. Megvártam míg elmegy, aztán lustán kibattyogtam az
ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt. Álmatlanul vergődtem, nem bírtam
elaludni, ahogy a korábbi napok alkalmával sem. Kiültem az ablakba s a néma
pusztaságba bámultam. Egyetlen vad ló sem szelt át a sivár, vad mezőn. Talán
megijedtek, vagy valami elijesztette őket a ranch közeléből. Akárhogy is,
nagyon furcsa volt ez a kihaltság. Ilyentájt a vad ménes patáinak dobogása,
nyerítése tölti be a pusztaságot, ma pedig még a tücskök éneke sem hallatszott.
Másnap, kora reggel, arra eszméltem,
hogy elszundítottam az ablakpárkányon. Arcomat a hideg fuvallat nyaldosta,
karommal átöleltem magam, hosszas didergés közepette. A szokásos, erős rózsa
illat csapta meg orromat, mire kellemeset szippantottam a hűvös levegőbe.
Nyújtózkodtam egyet.
Valamennyire sikerült kialudnom a
fáradságom, de mégsem teljesen. Még mindig a tegnapi események kavarogtak a
fejembe, amit nem tudtam hova rakni. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből
Ben utolsó szavait. Elvesztettem. Most már örökre, és ezt a büntetést csak is
magamnak köszönhetem. Ha nem reagáltam volna ilyen hűvösen, akkor még talán
most is itt lenne Ausztráliában, velem. A fenébe Josh-sal, és a fenébe azzal az
elfuserált lóversennyel. Akkora idiótának érzetem magam, hogy az már fájt.
Gondolataimból asz éjjeliszekrényemen
fekvő mobiltelefon csengése hozott ki. Felhangzott az ismerős Katy Perry szám,
a Last Friday Night. Ez a dal Lindy telefonszámához volt beállítva. Na de az
nem létezik, hogy ő legyen az, hisz a bejelentésem után csúnyán összevesztünk.
Leugrom a széles párkányról, közben
sikerül bevernem a térdem, szitkozódom egy kicsit. Ösztönösen a készülékért
nyúltam, lenyomtam a fogadó gombot, majd ijedten beleszóltam.
– Hallo? Lindy?
– Szia, Cassie –
pár másodpercig csönd telepedett ránk, majd folytatta. – Jaj, ne haragud! Ugye nem
ébresztettelek fel? – kérdezte a megszokott, kedves, aggódó hangján.
– Nem, dehogy. Már
úgy is fel voltam. Nem igazán tudtam aludni az elmúlt hetekben. Kész csoda, ha
alszom pár órát. És azok a rémes álmok is…
– De jól vagy?
– Persze. Soha jobban
– szipogtam, pedig tudtam, hogy nem kéne titkolnom a Bennel történteket, mégis
megtettem. – Na de mi van veled? Azt hittem rettenetesen haragszol rám.
– Igen, haragudtam
is. De nem ment. Nem bírtam haragudni. Te vagy a legjobb barátnőm. Majdnem, hogy
a testvérem –hallottam, ahogy a hangja elcsuklik, majd zokogásban tört ki.
– Óh, Lindy. Ne
sírj. Tudom… Nehéz lehet neked is…
– Nem, nem. Már
rajta vagyok. Kezdek kigyógyulni az önsérelmezésemből. Anyukád nem mondta?
– Nem. Igazából
nem is nagyon volt még alkalmam részletesen megbeszélni a dolgokat. A lóverseny
után rendesen kifáradtam, és elmentem aludni.
– Ó... , értem. Tudod csak azért hívtalak, mert
szeretnélek értesíteni róla, hogy még a héten lenézek felétek. Szerettem volna
meglepetést okozni, de meggondoltam magam. Inkább így szólok, nehogy esetleg
váratlanul érjen, vagy valamit megzavarjak.
– Nem, nem. Nem
zavarsz meg semmit. Alig várom, hogy találkozzunk. Hiányzol, csajszi. Nagyon…
– Te is nekem,
Cassie – sóhajtott szomorún.
– Várj. Egy
pillanat. Itt van Martin. – Mire kimondtam már nyílt az ajtó, és ő lépett be
rajta, laza öltözékében. Egy kopott fekete pólót, és egy farmer nadrágot
viselt. A póló kellően feszült karjára, mire kilátszottak a dagadó izmok. Egy
az biztos, minden nő döglik utána. Egy ilyen csávót ki ne hajkurászna?
– Halló? Föld
hívja Cassiet? Ott vagy? – kérdezi türelmetlenül a vonal másik végéről a
barátnőm.
– Igen. Persze.
Csak közben megjelent az unokabátyám. De már megy is. Ugye, Marty?
– Ó, jaj. Csak nem
megzavartam egy csajos dumcsizást?
– Eltaláltad,
nyálgép… - mondtam gúnyolódva, közben kacsintottam, hogy tudja, csak viccelek.
– Akkor jobb, ha
megyek. Nem akarok részese lenni egy édi-bédi csajszis dumának – nyivákolta
elvékonyított hangon, amivel minket próbált utánozni.
– Héj! – szólaltunk
fel egyszerre Lindyvel.
– Oké, oké. Már
megyek is. Itt se vagyok. Később még találkozunk – vetette oda még az ajtóból.
– Hol is
tartottunk? Á, igen, megvan. Hogy meglátogatsz! – visítottam a készülékbe.
– Nyugi. Még a
végén beszakad a dobhártyám. Aj, úgy szeretlek. Alig várom, hogy lássalak,
csajszim!
– Én is.
– Annyi mindent
szeretnék elmondani neked. Végülés jó két hónapja nem találkoztunk. Vagy van
már az három is?
– Inkább –
bűntudatosan fújtam el egy pár kósza tincset az arcom elől.
– Olyan rég volt
már, amikor utoljára láttalak, hogy el is felejtettem. Ne haragudj a
dühkitörésemért. Nem így akartam. Te csak új életet akartál, én meg letámadtalak,
mint egy baltás gyilkos, vagy annál is rosszabb.
– Valahogy úgy… -
nevettem fel. – De nem haragszom, Lin. Sosem tudnék, ahogy te sem. Minden ember
szokott elcseszni dolgokat és mi sem vagyunk kivételek. A lényeg, hogy
visszataláltunk egymáshoz és… - elhallgattam, majd nagy levegőt vettem. – Lin,
örülök, hogy felhívtál. Utálok belegondolni, hogy ha nem hívsz, akkor talán…
– Jó, jó, hagyjuk
ezeket a „ez meg az lett volna, ha blablabla” dolgokat. Szerintem te sem akarod
elálmélkodni az egész életed és ilyen hülyeségeken töprengni főleg úgy, hogy a
helyzeten mit sem változtatna – darálta le egy szuszra és kifulladva sóhajtott.
– Holnap elmehetnénk vásárolni, ha már itt vagy – váltott témát és máris
vidámabban csengett a hangja, amitől az én szám is mosolyra görbült.
– Okés, csajszi –
feleltem vidáman és a szám majd’ szétrepedt az eszeveszett vigyorgástól.
– Nálatok
találkozunk – trillázta. – Csáóóó!
– Rendben. Szia,
Lin.
Dagadó szívvel dőltem hátra az ágyamon
és a telefont a mellkasomra raktam, majd felszabadultam nyújtottam ki két
oldalra a karjaimat. Lehet, hogy a dolgok Bennel nem alakultak a
legfényesebben, de még ez se tudta lehúzni a fejlemények miatti jókedvem.
Visszakaptam a legjobb barátnőmet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése