Harag vagy megbocsájtás?

Számításaim szerint, anyu a konyhában volt, és az asztal körül tevékenykedett. Valami nagyon finomat készíthetett, mert ahogyan láttam, eléggé el volt foglalva, ahhoz, hogy ne figyeljen fel az érkezésemre. Azt terveztem, majd jól megijesztem, de akkor meg szegényre a frászt hoznám, így még a végén leejtené valamelyik hozzávalót, és akkor nem lesz finom ebéd. El akartam mondani, mennyire bántja lelkemet a bátyám tartózkodó viselkedés, hogy ez mennyire rosszul esik. A szívem megszakadt, ha arra kellett gondolnom, hogy ennek ellenére mennyire szeretem, hiszen az egyetlen édes testvérem volt, és mindig is az marad. Nagyon hiányzott már az odaadó szeretete, a védelme, és minden, ami ő volt. De mindez hiába, ha ő még most sem hajlandó megadni magát. Még mindig elég szótlan. Talán ma sikerült kihúznom belőle pár szót, de az is csak pár mogorva szócska volt. Én hülye, még azt reméltem, talán végre elfelejtjük ezt az egész kínos kis incidenst.

Láttam, anya túlságosan elfoglalt, ezért inkább visszabattyogtam a rózsáktól illatozó levegőre, majd helyet foglaltam megszokott helyemen. Arnold épp ott tétlenkedett a motorjával, és olya annyira el volt foglalva, hogy nem volt szívem megzavarni, de muszáj volt, véget kell vetnünk a némaságnak. Hiányzik Arnold, és ezt nem hagyhatom elfajulni. Bátortalan vagyok, és az is voltam mindig, de nagy nehezen odavonszoltam vékony lábaimmal magamat a tragacsával küszködő fiatalemberhez.  Észre is vette, a közeledésemet, de a legkisebb figyelmét sem szentelte igazán csak rám. Nem tudtam mire vélni ezt a bunkóságot. Vagy csak megjátssza, hogy nem érdeklem, vagy tényleg nem akar velem foglalkozni. Nem engedhetek meg magamnak még egy veszekedést. Itt az ideje, hogy végre helyre rakjam az életem, és ha kell, akkor a bátyámat is. Ha Arnold nem lép a békülés irányába egy fokot sem, majd akkor én.  Remélem, nyert ügyem lesz nála. Kénytelen voltam valamit tenni, még a végén elveszítem a testvérem örökre. Gyengéden oldalba böktem, ezzel jelezve, hogy figyeljen végre rám is, mire lassan felém pillantott gyönyörű szemivel. Láttam benne a haragot, a megbánást, a szeretetet és a megbocsájtást is. Tudtam, ha most belekezdek a mondókámba, talán nem veszítem el őt soha. Miután apa elment, csakis ő meg anyu maradt nekem, senki másom sincs, akit ennyire szerethetnék, mint kettejüket. Anyám, a makacs, de szeretetteljes nőszemély és a flegma, de a szívében legbelül, kedves Arnold.

Észrevettem, hogy a némaságom kezd eléggé kínossá válni, ezért szólásra nyitottam számat, mire Arnold egyre feszültebbé vált. Most nem fogok megfutamodni, elmondom, amit szeretnék, és kész. Tudnom kell, miért haragszik még most is ennyire rám.

– Szia! – köszöntem szerényen.

– Helló.

– Mielőtt még megeszed a fejem, csak azért jöttem, mert észrevettem a viselkedési stílusod velem szemben, és ez nagyon fájó számomra. Gondoltam, ha most beszélek veled, talán kiderül, miért orrolsz rám. Kérlek, mond el mi bánt, és ha velem van a gond, akkor légy szíves bocsáss meg nekem! De ne csináld ezt, mert nagyon fáj ez nekem. Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzol az életemből.

– Nézd, Cass, én nem rád haragszom. Csakis azért vagyok kiakadva, amiért anya így átver téged, és te ilyen gyorsan megbocsájtottál neki. Tudom, hiányzik, mert nekem is, minden nap arra gondolok, hogy mikor lesz majd újra a régi.

– De hát anya nem vert át, tényleg leszokott az alkoholról. Hisz saját magam láttam, amikor egy egész üveg bort dobott a szemétbe, ahelyett, hogy megitta volna. Hidd el, ő nem vezetne engem félre. Hiszek neki, és neked is így kéne tenned – feleltem.

– Nem tudom, Cass. Azt hiszem, még nem vagyok erre kész. Talán egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam az eseményeket.

– Igen, igazad van. Ne haragudj, el is felejtettem, hogy neked milyen nehéz alkalmazkodnod a dolgokhoz.

– Semmi baj, húgi. Nem kell bocsánatot kérned. Különben is én vagyok a hibás. Tudtam, hogy tériszonyod van, és mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. Meg is sérülhettél volna, én meg megyek a saját fejem után. Te ne haragudj! – mondta szomorúan.

Ekkor már nem tudtam visszafojtani a szememből csurdogáló könnycseppeket. Végigperegtek sápadt arcomon, mire Arnold gondosan letörölgette őket hatalmas kezével, aztán magához vont, és megcsókolta a homlokom. Olyan szorosan öleltem, hogy majdnem megfojtottam, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy a bátyám szeret, és nem haragszik rám. De viszont az anyával kapcsolatos ügy még nincs lezárva. Valahogyan rá kell vennem a kibékülésre, bár ez egy kicsit sem lesz könnyű ügy. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a családunk újra együtt legyen, apa nélkül is, mert szükségünk van egymásra. Többé nem engedhetünk meg magunknak újabb vitákat.

– Segítesz nekem szerelni? – kérdezte mosolyogva.

– Persze. De nem ígérem, hogy mindent jól fogok csinálni. Nem értek a motorbabráláshoz.

– Semmi gond, kislány, csak adogatnod kéne pár szerszámot, és ennyi az egész. Ezt még egy óvodás is végrehajtja. De ne vedd a szívedre, mert csak viccelek.

Beszélgetésünk egyre jobban kezdett elmélyülni, mire magam is meglepődtem, amikor rákérdeztem a tegnapi kínos sztorival kapcsolatban, amikor Ben is itt volt. Közben adogattam a szükséges szerszámokat, mire ő figyelmesen, sorra elvette kezemből, miközben engem hallgatott.  Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy rákérdezzek a ma délelőtti incidensre. Azt hittem, könnyed választ kapok kérdéseimre, de Arnold nem igazán akarta ezzel a témával kapcsolatban beszélgetni. Ám nekem akkor is tudnom, kell miért volt ilyen kedves, és miért falazott nekem, hogyan állom Ben pillantásait, pedig tudja, érzek valamit iránta. Amit pedig érzek, az nem valami hülye elfásult tini szerelem, vagy rajongás, hanem egy igazi vágyódó szerelem, amit már egy jó ideje véltem magamon felfedezni. Bár a srác nem nagyon hajlik ebben az irányban felém, de szeretném, ha ő is így érezne, ha tudná, mit jelent ő számomra. Soha nem érzetem még ekkora vonzást senki után sem, mint nála. Még ha azt kérnék is, felejtsem el, vagy szakítsak a gondolattal, hogy valaha az enyém lesz, én pedig az övé, valószínűleg nem menne. Kezdtem attól tartani, talán csak álom lesz az egész, és örökké várhatok majd az én szőke hercegemre, fehér lovon. Tudtam, nem szedem ki egy könnyen belőle a választ, amit annyira akarok, de én akkor is megpróbálom, mert tudni akarom, miért titkolta Ben előtt, hogy mennyire oda vagyok érte. Ösztönösen nyúlt volna a következő alkatrészért, de hiába tette, mert én addig nem voltam hajlandó újabb szerszámmal ellátni, míg választ nem kapok a kérdésemre, és az most van. Arn megdöbbent arcot vágott, majd sóhajtott egyet, és szólásra nyitotta ajkát.

– Az igazság az, hogy már jó rég óta tudtam erről a szerelmes álmodozásodról. Sokat gondolkoztam, vajon elmondjam-e neked, hogy észrevettem rajtad ezt a kis fura változást, ha Benjamin is itt van, de inkább úgy döntöttem, hagyom az egészet. Ám amikor ma láttam rajtad azt a fájdalmas arcvonást, akkor tudtam, komoly lehet, amit te érzel a barátom iránt. És a gondolatra, hogy te szereted, de ő nem hajlik az irányodba, meg kell, mondjam, megsajnáltalak, a szívem megszakadt érted – mondta.

– Ugye nem mondtad el neki, mit érzek iránta? – kérdeztem ijedtem.

– Nem. Persze, nem mondtam neki semmi ilyesmit, amit észrevettem nálad. De előbb utóbb el kell mondanod neki, vagy soha nem kapod meg, és örök életedre szenvedhetsz, húgi!

Ahogyan ezt elmondta, egyből elszállt minden bátorságom, hogy valaha is elmondok mindent a fiúnak, akit szeretek.  Eddig sem volt igazán merszem bevallani az érzelmeim, de most ezt még lehetetlenebbnek látom, mint valaha. Mégis, hogy akarok a srác elé állni, ha még egy szó sem jön ki majd a torkomon, ha megpillantom őt. Nagyon össze kell szednem magam, ha el akarom mondani az igazat. A bátyámmal könnyű volt erről a témáról csevegni, de vele ez más lesz. Ő nem a testvérem, sem a haverom, hanem csak egy srác, akibe halálosan bele voltam zúgva. A gondolat, hogy egyszer szembe kell szállnom a félelmeimmel, mind elszállt jó messzire. Úgy álltam ott az udvarban, kezemben egy csomó szerszámmal, mint egy szétmállott kőzetdarab.

Gondolkodásomat anya zavarta meg hirtelen megjelenésével, kezében egy vékony borítású levéllel, és ahogyan láttam, nekem volt címezve. Szépen szedett betűkkel volt a nevem és a lakcímem egy újrahasznosított borítékra írva, benne pedig egy kis lapocska rejtőzött. Alig vártam, hogy elolvashassam, mit rejt a fehér lapka. Gyorsan nyomtam egy puszit anya homlokára köszönetem jeléül, amiért idehozta nekem a levelet, majd se szó- se beszéd berontottam a bejárati ajtón.

Egyenesen a szobám irányába rohantam, de nem vettem észre az előttem, a földön tanyázó Boomert, aki kényelmesen terült a hideg parkettán, mire én szerencsétlenségemben felbuktam benne. A fejem jókorát koppant a padlón, mire egy nagyot ordítottam, amit szerintem az egész utca hallhatott. Nem véletlenül mondta annak idején az ének tanárom, hogy belőlem még egyszer kijön a vadállat. Én ezen csak nevettem, de igaza volt, most sikerült előhoznom, azt, ami nem én vagyok, és ez Boomernek hála, a mi kis szőrgombócunknak, aki olyan lusta volt, hogy soha nem tudott lemondani az alvásról. Most meg megnézhetem magamat, itt terülök a földön, mint egy mozgásképtelen zombi, a legviccesebb az egészben pedig, hogy Boomer nyalogatja az arcomat, mintha ezzel akarna bocsánatot kérni, amiért rosszkor volt rossz helyen. Én persze olyan lágyszívű vagyok, hogy egyből megbocsátottam. Átöleltem nyakát, majd gyengéden végigmasszíroztam, mire ő elkezdte a farkát csóválni. Felnevettem, mire ő ugatni kezdett, aztán a hátára fekve, mutatta a pocakját, hogy ott is simogassam meg. Végigszántottam kezeim elrendezett bundáján, majd megvakartam a füle mögött, aztán a hasát. Ám bármennyire is szerettem volna még vele maradni, és simogatni, de nem tehettem, el kellett olvasnom azt a levelet. Talán az énekiskolámból jött, vagy nagyapa írt a tanyáról, hogy végre látogassam már meg őt és a nagyit. Eszembe jutott, milyen régen jártam már ott, hiányoztak a lovak, és a nagyszüleim. Kedvem támadt leutazni a vidékre, de nem most, amikor még a Ben-es ügyem nincs lezárva.