Minden a feje tetejére áll...

Még mindig a terasz lépcsőjén üldögéltem, most már duzzogva, a kezemben egy vastag könyvemmel, ami most a legkevésbé sem akart lefoglalni. Habár mégis próbáltam azt a látszatot kelteni a drága bátyám előtt, hogy teljes koncentrációmmal olvasom a regényt, még ha most nem is érdekelt annyira.  Per pillanat csakis  a bugyuta tesóm ténykedése vonta el a figyelmem. Bár úgy tettem, mintha elmerülve a regényben, olvasnék, ám ő mindig átlát rajtam.  Szerettem kukkolni, amikor a motorját bütykölte.  Lopva meglestem, ahogyan izmos karjai összhangba kerülnek testével, kócos éjfekete haja belelógott barna szembe, mire ő idegesen arrébb tolta kócos frufruját, közben különböző cifra szavakat mormolva.  És idáig tartott az álcázás, akaratlanul kuncogni kezdtem Arnold bénázásán. Mire ő hatalmas szemeivel mérgesen felém kémlelt, persze gúnyos mosolya szája szélén kísérte. Így már hiába is tettettem az olvasást, hisz úgy is tudta, engem nem érdekel.  Keskeny ajakait beszédre formálta, de mielőtt bármit is mondhatott volna,  a haverja, Ben Styles belezavart. Remek, Bennek hála sosem tudom meg, mit akart a bátyám e percben kibökni nekem.

Próbáltam neheztelni emiatt a srácra, de bármennyire is szerettem, volna, ez nem igazán ment. Tetszett nekem, és ezt nem tagadhattam. Az igéző mosolyával, széles vállaival, és a bátyámnál izmosabb testével, ami összhangban volt keskeny csípőjével.  És azok a telt ajkak...  Bárcsak egyszer én csókolhatnám. Ám tudtam ez csak egy álom, Ben Styles sosem lehet az enyém. Ő sosem fog úgy nézni majd rám, mint férfi a nőre, azokkal az éhes, vágyakozó pillantásokkal.  Arcom elpirult az illúzióim hatására, és még csak észre sem vettem magamon, mikor bátyám felrikkantott. Körülkémleltem, vajon kinek szólt e pár mondtat, ám csakis én ültem vele szemben, így csak én jöhettem szóba. Úgy néztek engem, mintha egy mozi kivetítő hófehér vászna előtt ülnének, és egy izgis filmet lesnének.  Jaj ne, még csak az hiányzik, hogy Arnold észre vegye Ben iránti sóvárgásom, és gúnyolódásként, elmondja ezt a cimborájának. Egek,még soha nem féltem ennyire, bátyám  komoly arcától. Esküszöm életemben nem vágtam még ilyen tehetetlen, döbbent arcot. Még szerencse, hogy napszemüveget viseltem a nap melege miatt, így nem láthatták  tisztán érzelmi jelenetem.  A bátyámnak bizonyára feltűnt Ben iránti sóvárgásom, és most már bármelyik pillanatban kikotyoghatja azt. Legnagyobb meglepetésemre, Arnold összecsapta hatalmas lapát kezeit, majd belebokszol t egyet haverja hasába, na persze olyan barátilag, nem úgy, mint akit ebben a percben szét akar ütni. Valamit odasúgott a haverjának, mert éppen felém tartottak, mikor Arnold hittelen kitépte apró kezeim közül Jane Austin könyvét, mire én kislányosan  felhörögtem.  Ben persze egy jókorát nevetett,  ám Arnoldot fura módon nem izgatta haverja szórakozása.  Csak állt ott, kezében a regényemmel, közben pedig bele-bele olvasgatott, ott ahol abba hagytam. Olyannyira kémleltem arca minden apró vonását, hogy észre sem vettem mikor ajka széles mosolyra húzódott. Persze én még mindig olyan piros voltam mint egy homár a szégyentől, amit a bátyámnak köszönhetek egyrészt.

– Azért vagy ilyen nyálas, mert efféle marhaságokat bújsz, húgi! – mondta negédesen.

– Ha-ha-ha. Milyen kedves tőled, hogy figyelmeztetsz a hatására.

– Ugye?  Végre igazán ellazulhatnál, Cass. Mit szólnál, ha elvinnélek egy körre a mocimmal? – kérdezte, még mindig nevetve.

– Mi? Azért szerintem még nem őrültem meg, hogy felüljek, pont mögéd.

– Héj, nyugi, én csak azt szerettem volna, ha egy kicsit feloldódsz.

– Ugyan már, Cassie! – szólalt fel barátja mellett Ben.

– Egyszer van gyerek nap.  Miért nem használod ki ezt az egy lehetőséget?

Vajon miért van az, ha egy pasikkal találkozom, mindig gyereknek néznek? Hisz már elmúltam tizennyolc.  És már kezdem unni, hogy gyerekként kezelnek ahelyett, hogy felnőttként néznének végre rám is. Könyörgöm, nincs szemüvegem, sem az a hülye fogszabályzóm.  Amúgy meg az okulárém leváltottam hagyományos kontaklencsére. Igaz nem volt könnyű hozzászoktatni a szemem a lencsékhez, de végül megoldódott ez is.  Ám még most sem értem, mire fel ez az egész csúfolódás és szapulás.

– Nagyon vicces, Ben! Miért nem a bátyámat szórakoztatod a röhejes viselkedéseddel? – kérdeztem mérgesen.

– Mert a bátyád nem bírja a hülyeségeim, hisz te is tudod – felelte.

– Ne már, húgi, gyere egy körre. Ígérem, nem fogsz lepottyanni! – kiáltotta a testvérem.

– Már mondtam, hogy az életben nem ülök arra a tragacsra.

– Mért vagy te ennyire makacs? De a nyálasan romantikus könyvek falása az megyeget  – mormogta az orra alatt.

Végül saját magam is meglepődtem, mert beadtam a derekam.  Felmásztam a bátyám mögé, míg ő beindította a motort, ami berregő hangok közepette, végül beindult.  Szorosan átkaroltam csípőjét remegő kezeimmel, mire ő bénázásomon, és látva, hogy mennyire félek, jól kinevetett.

– Erőse csimpaszkodj a derekamba, nehogy leess itt nekem! – kiabálta túl a motorzúgást.

– Próbálok fent maradni!

Erre Arnold nem válaszolt, hanem a legnagyobb sebességbe rakta a mocit. Már csak arra emlékeztem, hogy úgy süvítünk végig az úton, mint majdnem a leggyorsabb versenyló. Sápadt, arcomon éreztem a szellő gyengéd érintését, mire összerezzentem. Óvatosan elvettem jobb kezem Arn derekáról, és összébb húztam magamon a szövetpulóverem. Igaz, nem a legvastagabb, és legmelegebb pulóverem volt, de jó szolgálatot nyújtott erre az alkalomra. Észrevette az egyik karom hiányát derekán, és óvóan hátrasandított, minden rendben van-e velem.  Amint megbizonyosodott róla, hogy még mindig ott szorongatom őt, kuncogott egyet, majd visszafordul, és tovább kémlelte az utat.

Körülöttünk autók tömege suhant el, egymás után. Egyre jobban kezdtem félni, egyre csak azt az illúziót láttam magam előtt, hogy véletlen folytán leesem a motorról, és összetöröm magam. Megpróbáltam súlyos szemhéjam lecsukni, hátha ez a kép is eltűnik. Ám ez sem segített. Meg akartam kérdezni a testvérem, hogy ez mindig így van, ha motorra ül, vagy csak nálam történt ez? De akármennyire is szerettem volna, egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan érzés volt ez, mintha elvágták volna hangszálaimat, és ez által teljesen megnémultam volna. Borzasztó érzés volt mindezt átélni.  A bátyám e közben még csak meg sem mukkant, vagy még csak meg sem rezzent. Ebből is látszik, hogy már igazán ért a motorok nyelvén.  Azt sem vette észre amikor még szorosabban fontam át remegő karjaimmal derekát; csakis az utat figyelte.

Egy hatalmas domb felé közeledtünk, és én még csak észre sem vettem.  Már túl késő volt, mikor felfedeztem, hogy a magas hegytetőn hasítunk felfelé. Egyből előjött a magasságtól való félelmem. Utáltam a magasságot, ugyanis kiskorom óta tériszonnyal küszködtem. Ezt Arnold nagyon jól tudta, de mégsem lassított le, vagy fordult volna vissza. Minél magasabbra mentünk, annál rémültebbé váltam a magasság láttán. Szívem gyorsan kezdett verni, a lélegzetem egyre felgyorsult.  Végül a szívem már a torkomban dobogott, annyira berezeltem. Mit tegyek most? Szóljak neki, hogy forduljon vissza, mert félek a magastól? De hisz úgy is tudja ezt. Amúgy is csak kiröhögne, és röhejesnek tartana, mert berezeltem egy kis magasságtól. 

Végül  próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy kitartás, nem lesz semmi baj, túlélem. Súlyos szemhéjamat lecsuktam, hogy ne lássam, milyen magasan is vagyunk éppen.  Imádkoztam magamban, hogy túléljem ezt az amatőr mutatványt.

Annyira elmerültem magamban, hogy fel sem tűnt, a motor nem jár. Teljes csönd ereszkedett a helységre, ahol éppen álltunk. Aztán már Arnold azon a mélyen csengő hangjával szólongatott.  mikor látta, nem reagálok, gyengéden megérintette szorosan a derekára tekeredett hosszú, vékony karomat, és óvatosan levette onnan, mire kizökkentem a félelem által okozott kisebb transzból.

– Jól vagy? – kérdezte olyan aggódóan.

– Még kérdezed? Majdnem megöltél, pedig tudod jól, tériszonyom van. Akár le is szédülhettem volna mögüled, és fogadok, te még csak észre sem vetted volna.

– Ilyet többé soha ne mondj, húgi! Te és anya is nagyon fontosak vagytok számomra, bár ezt nem mutatom ki annyira nyilvánvalóan, de nagyon szeretlek titeket – mondta aggódóan.

– Hűha… Most sikerült meglepned. Vagy várjunk? Ki vagy te, és hol hagytad a goromba bátyuskámat?

– Nagyon vicces, Cass. Én komolyan gondoltam az előbb elhangzott minden egyes szavam, te meg itt humorizálsz. Ne haragudj, de nem gondolod, hogy ez már egy kicsit gyerekes?

Jól hallottam? Az imént gyereknek neveztek, engem, aki jóval több, mint tizenhat? Na ez már azért sok. Bár a bátyám szerette megmondani a magáét, de ez már túlzás volt. Legyerekezett egy tizennyolc éves felnőtt lányt. Olyan sértődött képet vágtam, amilyet csak tudtam. Azt szerettem volna ebben a pillanatban, hogy visszaszívja az előző sértő mondatát. Türelmetlenül vártam, hátha megbánja a szavait, és bocsánatot kér, de nem tette. Csak állt ott mint egy szobor, megmerevedve. Egyikünk sem szól egymáshoz, csak némán álldogáltunk a magas dombtetőn. Egy kisebb széllöket meglebegtette kusza hajtincseimet, mire idegességemben félretoltam rakoncátlan szőke tincseimet a fülem mögé.  Már- már kezdett zavarni Arnold némasága, így hát megtörtem a kínos csendet.

– Nem kell úgy tenned, mintha érdekelnélek egy aprócskát is! – mormoltam az orrom alatt.

– Ne csináld ezt!

– Mit ne? – kérdeztem.

– Hát, amit csinálsz, mert kikészítesz vele – válaszolta.

– Én nem csináltam semmit. Csak az igazat mondtam. Úgy teszel, mintha én, vagy anya érdekelne téged, de te is tudod, hogy ez nem így van. Igaz?

– Fejezd be, Cass! – kiáltotta idegesen.

– Inkább menjünk haza, és felejtsük el, hogy egyáltalán beszélgettünk. Sőt mondok neked jobbat, azt is felejtsd el, hogy egyáltalán eljöttem ide veled.

– Rendben. Ha te így akarod… hát legyen így – felelte.

Feszengve ült vissza a motorra, én pedig beültem mögé. De a világért sem akartam megszólalni, még a végén én leszek az a hülye, aki megtörni a csendet, így hát némán ültem mögötte egészen hazáig. Nem mondanám, hogy élveztem a visszafelé vezető utat, főleg a dombon lefelé való robogást. Ujjaimmal szorosan tartottam kezemben Arnold pólóját, miközben szorosan átkaroltam libabőrös karjaimmal. Minél lejjebb ereszkedtünk a lejtőn, annál jobban kezdtem feloldódni a könyörtelen félelemből. De akkor érzetem a legnagyobb biztonságban magamat, mikor már a házunk előtt álltunk. Nem szóltam semmit, csak némán leszálltam a motorról, átadtam neki a bukósisakot, és elrobogtam a konyhába megkeresni anyát.