Az emlékek hatása

A nap melegen süt, sugarai kellemesen melengetik hófehér bőrömet. De hiába a nagy meleg, az én bőröm színe marad a sápadt fehér színben. Ha nem lennék ennyire emberi, még a végén azt hinnék, vámpír vagyok.

A teraszon üldögéltem, kezemben Jane Austin könyvével.  Körülöttem száz-, meg száz rózsabokor, telis - tele szebbnél szebb rózsákkal.  Amikor kint voltam, a szabadban, mindig kellemes virágillat lengett körül, ami emlékeztetett arra, mennyire szeretem a virágokat. Végül is, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Vagy igen?

Nem tagadhatom, Jane Austin, a világhírű romantikus írónőnk mindig a kedvenceim közé tartozott. Szerettem minden könyvét, főleg a Büszkeség és balítélet című regényét. Ha az egyikbe beleolvasok, szinte az első alkalommal elragad magával, így én is úgy érzem, mintha a történet egyik főhőse lennék. Különösen Lizy-vel érzetem, úgy, hogy egy csónakban evezek. A maga módján gyönyörű, de okos és pedáns lánnyal. Azért nem esek túlzásba, ezek csak szép ábrándok. Sosem leszek olyan szép, mint Lizy.

Emlékszem, 15 éves voltam, maikor még fogszabályzót és vastag keretes szemüveget viseltem. Úgy néztem ki, mint Betty, a csúnya lány, és ennek mások sokszor hangot is adtak.  Sokáig csúfoltak fura kinézetem miatt. A fiúk úgy hívtak, hogy vasfogú, meg szemüveges páva. Nagyon utáltam ezért őket, viszont nem tehettem semmit ellene, ha úgy is ugyan úgy szekáltak. A bátyám sokszor felajánlotta a segítségét, vagy a védelmét, de ez sem sokat számított. Néha úgy érzetem, mintha nem igazán érdekelné a kis húga biztonsága, sőt szerintem nagyban tojt rá, hogy zaklattak a külsőm miatt. Ugyanis figyelmét egyetlen szenvedélyének szentelte, a tragacsainak. Már 10 éves kora óta rajongott a motorokért és régóta vágyott már egyre. Apu észrevette a hirtelen kialakult szenvedélyét, ezért a tizenötödik születésnapjára megkapta élete első tragacsát. Még soha nem láttam senkit ennyire beleszerelmesedve a motorjába, mint Arnoldot. Féltékeny voltam, mégpedig arra a fémszerkezetre, ami elvette a bátyámat.

Innentől kezdve sokkal kevesebb időt szentelt rám, és abban a kevés idejében is a motorjával foglalatoskodott.  Ha rákérdeztem, lenne ideje rám, a kis testvérére, csak azt felelte, menjek, és bújjam a hülye, nyálas, romantikus könyveimet, mert úgyis csak azt csinálom. Ráförmedtem, hogy mit képzel, mikor ő meg állandóan a motorjával foglalkozik. Különben meg mi köze ahhoz, hogy mit kezdek magammal a szabadidőmben? Hisz amúgy is nyár van, nincs iskola, azt csinálhatok, amit akarok. Erre ő meg jól kiröhög engem. Igazából nem csak a könyveket bújtam, emellett külön énekórákra jártam a szünetben is. Ugyanis a hangomat képezni kell, ha énekesnő akarok egyszer lenni.  Mit is képzeltem? Ő már sosem lesz a régi jó bátyó…

Bezzeg a régi szép időkben, amikor hatalmas viharok dúltak. Hatalmasat villámlott, én pedig nagyon féltem, ezért átosontam Arnoldhoz, hátha engedi, hogy mellé feküdjek. Legnagyobb meglepetésemre a testvérem már aludt, ezért rezzenéstelenül bemásztam mellé, majd rátettem fejem a mellkasára, aztán úgy aludtam el, vele, biztonságban, így már nem féltem a villámoktól.

Annyira hiányzik már a bátyám ölelése, vagy mikor együtt nevetünk. Már nagyon rég volt, hogy mi valamit csináltunk együtt, mint két jó testvér. Engem lefoglalt az olvasás, na meg az éneklés, de mellette simán szorítottam volna időt a testvéremre is. Kicsi korom óta az volt a nagy álmom, hogy majd egyszer énekesnő lehessek, és egy jókora közönségnek dalolhatom saját készítésű daliaimmal. Ám ez az illúzió az évek múlásával egyre kezdett távolodni. Lassan már az énekórákat se nagyon engedhetem meg magamnak, főleg apa halála után kezdődött el az egész probléma áradat. Apukám már pár éve halott, ugyanis egyszer hazafelé jövet a munkahelyéről súlyos baleset érte. Tél volt és a fagy miatt az utak nagyon csúszósakká váltak. Az édesapám figyelmetlen volt, így megtörtént a nagy baj. Sokáig nem bírtuk feldolgozni az esetet. Azóta anyukánk teljesen eltávolodott tőlünk. És ami a legfájóbb volt, hogy velünk sem nagyon beszélt, pedig nagyon hiányzott. Mikor kicsi voltam, lefekvés előtt mindig betakargatott, vagy mesélt egy rövidke történetet, aminek a végére általában elaludtam.

Bár nem említettük, se én sem a testvérem, ám mégis hiányzott a szeretete és a tanácsai. Ő támogatta az énekesi pályámat, rábeszélt, hogy ideje lenne elkezdenem, vagy különben az álom nem válik magától valóra. Most pedig teljesen elzárkózik tőlünk önmaga magányában, a gyász fájdalmában. Bár tudom milyen nehéz ez, hisz elvesztettük a világ legjobb apukáját. Viszont ez már négy évvel ezelőtt történt, úgy hiszem, mi elég időt adtunk anyánknak a felépülésre. Ideje lett volna visszatérnie a szerepébe. A bátyám soha nem említette, hogy hiányolná anyát, de engem megviselt a távolságtartása.

Ám a helyzet egyre csak romlott, anya rászokott az alkohol fogyasztására.  Először még kisebb mennyiségben vett magához, aztán egyre többet és többet. Ezt már Arnold, akit eddig látszólag nem érdekelt a dolog, sem tűrte tétlenül. 

Anya épp az utolsó cseppeket tüntette el a whiskyjéből, ami őszintén szólva elég büdös volt, sőt mi több, az egész konyha bűzlött az italtól. Gyönyörű fürtjei most teljesen csapzottak voltak, kéken fénylő íriszei alatt most fáradtság festette karikák húzódtak. Vékony kezeivel éppen ki akarta dobni az üres palackot a kukába, mikor a bátyám mérgesen lépett be a konyhába. Gyenge, remegő kezében megállt az üveg, látva bátyám haragját. Valószínűleg megijedt, hogy Arnold jól letolja a gyerekes gyengeségéért.

Igaza lett volna, ha kiosztja, amiért ennyire elzárkózott tőlünk. Neveztem volna idegennek, mint a saját anyánknak. Egy anya nem csinál ilyet egyetlen gyerekével sem. Tudom, fáj neki a férje hiánya, de attól még mi itt voltunk neki. Számíthatott ránk, ha bajnak nézett elébe. Erre mi egy teljesen idegen személyt kaptunk vissza.

– Figyelj, anya, én eddig némán tűrtem azt, amit teszel, viszont ez már túlzás. Nem csak én vélem így, hanem Cass is. Hiányzol nekünk, nem is veszed észre, mennyire. Ne tedd ezt velünk, könyörgöm! Hagyd az ivást a fenébe és megint légy olyan, mint régen!

– Próbálom, fiam, de ne hidd, hogy nekem ez ilyen egyszerűen fog menni!

– Még csak meg sem próbálod. Legalább kettőnkért! Tudod mit, nem töröm magam miattad, úgy sincs semmi értelme. Ugyanúgy megy majd a pia, felejtsd el, hogy beszélgettünk!

– Arnold, várj! Te ezt nem érted!

– Sajnos igen, anya!

Arnold bágyadtan, mélabúsan lépkedett végig a folyosón. A tudat, hogy nem sikerült anyját a helyes útra téríteni, egyre csak marta. Bár előttem próbálta takarni szomorú arcát, de én tudtam, valójában mi rejtőzik mögötte. Titkon reméltem, idővel majd minden gondunk megoldódik anya alkoholproblémájával és az anyagi gondokkal együtt.

Az idő elteltével végül letetette a whisky-s poharakat. Sőt mi több az összes konyhában rejtőzködő üvegeket a szemetesbe hajította. Végül bejelentette, visszatért az édesanyátok! Arnold és én persze szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől és az örömtől. Végül odarohantam anyához, majd szorosan megöleltem, és puszit nyomtam ráncos homlokára.

– Annyira örülök, hogy újra a régi vagy! – sikongattam örömömben.

Arnold meg sem mukkant, csendben tűrte anya mondókáját. Valójában a szemét forgatta, biztos azt hitte egy újabb trükk anya tarsolyából. Ezúttal nem volt az, tisztán láttam anyun, láttam, milyen boldog, hogy láthatja örömittas arcom és széles mosolyom. Habár a neheztelő bátyám fanyar arcvonásai koránt sem nyugtatták meg. Arnold arcán egy mi van, azt hiszed, beveszem a kis hazugságaid figura tűnt fel. Bár anya próbálta a boldogság látszatát kelteni, de szomorkás szemei máris elárulták hatalmas bánatát, ami a szívét nyomta. Én pedig látva anyám szomorkás arcvonásit, kezdtem ugyan úgy érezni. Abban a pillanatban legszívesebben nekirontottam volna mogorva testvéremnek, és kértem volna, bocsásson meg anyának, de hiába kértem volna. Tudtam, a bátyám így is úgy is megmarad a szótlannak és önfejűnek. Annyira utáltam… vagyis szerettem volna, de nem ment, annak ellenére, hogy megtagadja anyánktól a bocsánatot, nagyon szerettem, hisz mégis csak a testvérem.

Elgondolkoztam, azon, vajon miért ilyen nehéz minden? Itt van az esély, hogy minden megváltozzon, nyomában anyám leküzdött ivási problémájával, és mégis úgy érzem, tehetetlenek vagyunk.

– Jól érzed magad, kislányom? Olyan döbbent képet vágsz – kérdezte aggódóan anya.

– Igen, azt hiszem. Csak egy kicsit elkalandoztam – válaszoltam a legkedvesebben.

– Csak nem egy jóképű srác vonta el az én kicsi lányom figyelmét? – mondta negédesen.

– Dehogyis! Teljesen más! Mégsem egy fiúról álmodozom! – nevettem fel.

Sápadt orcám akaratlanul kipirult a fiú szó hallatán. Eszembe jutott Benjamin Styles, Arn legjobb haverja. Te jó ég, mennyire odavoltam érte, és azt hiszem, még most is ég a láng a szívemben, csak elő kell csalogatni. Egy kósza pillantás azokba a csodás kék íriszekbe, és máris olvadok.