Gyászos nap

Ismét találkozhattam a kusza, árnyékolt álomképekkel. Megint ugyanaz a fakó képsorozat, elhomályosult alakokkal, s torz hangokkal. Ezúttal a sötétben egy fénycsóva megvilágította az egyik hanghoz tartozó alak szemét. Az arca, és a teste mégis felismerhetetlen volt, de az a szempár déja vu érzést keltett bennem. A férfi íriszei kéken világítottak a sötétben, ahogy a csóva fénye rávetődött. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztam volna ezzel a személlyel valamikor korábban, a balesetem előtti időkben. Vajon honnan ismerhetem ezt az embert? Miért érzem azt, hogy nem kéne megtudnom ki ő, s hogy milyen kapcsolatban állok vele?

Hirtelen riadtam fel; körmeimmel erősen belemarkoltam a vékony, virágmintás ágyneműbe. Lindy mélyen aludt, a szuszogás legalábbis ezt bizonyította. Különös. Hogyhogy nem ébredt fel a zajongásomra?

Miután a pánikroham fokozatosan enyhült, elengedtem a lepedőt s visszafeküdtem a puha párnára, szorosan, a barátnőm mellé, majd átkaroltam.

Mire felébredtem ő már nem volt mellettem. A folyosóról hangok hallatszottak be, megtörve az eddigi csendet. Bomer természetesen kimozdíthatatlanul hempergett a padlón, mivel az éjszaka száműztük őt az ágyamról. Forgolódtam párat, végül feladtam.

Komoran néztem szembe tükörképemmel. Szó szerint úgy festettem, mint egy nyúzott macska. Hosszú, eper szőke hajzuhatagom az égnek állt. Na, de ezt hogy fogom helyrehozni, ha még a fésűm se viszi ki a gubancokat a hajamból? Kezembe kaptam piros színű hajkefém, óvatosan láttam neki a sörényem rendberakásához. Nem volt egyszerű helyzet, az biztos.

Közben odakinn mintha kezdett volna elhalkulni a hangzavar. Úgy döntöttem kilépek az ajtón, és kiderítem, mi folyik kint.

Anya Lindy-t ölelte, s közben mindketten keservesen sírtak. Bár sírásuk kissé hangtalannak tűnt. Azonnal leolvadt büszke képemről az előző fanyar mosoly, helyét átvette a kíváncsiság, és az ijedtség. Ekkor a barátnőm szembe fordult velem; könnyei patakzottak.

– Mi történt? – makogtam rekedten.

Anya kiengedte öleléséből a barátnőm, aki közben a padlón csuklott össze. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Gyors mozdulattal utána nyúltam, vékony karom megfeszült Lin csípője alatt. Feljajdult, amikor véletlenül körmeim a húsába vájtak. Ijedten húztam el az ujjaim meztelen bőrétől, ahol felsértettem körmömmel. Végül egy határozott, mégis óvatos mozdulattal felrántottam a hűvös padlózatról.

A lány zihált, egyre nehezebben lélegzett a folyamatos sírás közepette. Közben én az arcáról törölgettem a sós cseppeket, amik végigfolytak tökéletes arcbőrén. Remegő kézfejét összekulcsolta az enyémmel, így próbálva nyugtatni magát.

– Valaki elmondaná végre, mi folyik itt? – kérdeztem határozottan, közben Lindy szomorú orcáját kémlelve.

– Jaj, kincsem… A bátyád… – eredtek el anya könnyei újra.

– Mi van a bátyámmal? Mondd már!

– A testvérednek motorbalesete volt az éjszaka folyamán. Súlyos testi sérülésekkel szállították be a kórházba. Cassie.. – habozott, majd végül csak kibökte.- Meg… Meghalt... – felelte könnyek között.

– Nem… Az nem lehet. Biztosan nem ő… - A levegő hirtelen túl sűrűvé vált. - Bárki lehetett, nem csak ő motorozik. Mond, hogy nem igaz! – most már én is könnyeztem.

– Sajnálom kincsem, de halott. – Erre Lindy teljesen összeomlott, az ájulás határán volt.

– Látni akarom őt! Most! Azonnal! Anya vigyél el a kórházba! Tudnom kell, ő e az.

– Nem lehet, drágám. A kórház nem helyesli ebben a kritikus helyzetben, hogy odamenjünk. A bátyád sem szeretné, hogy így lásd – suttogta, talán, hogy Lin meg ne hallja.

– Nem érdekel! Vigyél oda! Látni akarom az arcát.

Arcom eltorzult a zokogástól. Már azt sem tudtam élek- vagy halok. Az agyam gondolkodása megállt. Most már nem akartam emlékezni. A bátyámat akartam látni, visszakapni. Arnold nem hallhatott meg, egyszerűen nem akartam elhinni. Lehetetlen, hogy a fiú, aki tegnap este balesetet szenvedett, s műtét közben meghalt az Arnold legyen. Én ezt nem akarom elhinni. Meg kellett róla bizonyosodnom, tényleg igaz-e az egész. Felálltam a továbbra is keservesen zokogó barátnőm mellől, és a szobámba rohantam becsapva az ajtót. Boomer azonnal felébredt a csapkodásomra. Szegény elég rémült fejet vágott, neki még fogalma sem volt a halálhírről, a testvérem elvesztéséről.

Egy részem kételkedett abban, hogy az, kinek élettelen teste most egy hullaházi ágyon fekszik, az én egyetlen testvérem. Úgy voltam vele, hogy amíg nem látom az illető arcát, addig a testvérem még nem halott. Ez a részem csak a szememnek tudott hinni annak, hogy a saját két szememmel látom. A másik felem viszont tanúja volt Lin és anyám összeomlásának. Hiszen hé – az emberek nem szoktak hobbiból így zokogni, ilyennel viccelődni meg főleg nem. A hír igaz.

Eddig sem voltam komplett, de mi lesz, most, hogy Arnold elment? Ki fog mellettem állni vagy segíteni a bajban? Benjamin is elment, s amióta utoljára beszéltünk, nem hallottam felőle. Többé már nem számíthattam az ő segítségére sem. Trace-nek ott van Kate, a barátnője. Lindy meg túlságosan ki van borulva ahhoz, hogy átsegíthessen engem az akadályon, ahogy az anyukám is. Nekem kellet volna támaszt nyújtanom, mégis cserbenhagyom őket; túl nagy a fájdalmam ahhoz, hogy most bárkit is el tudja viselni, nem még hogy vigasztalni is. Önzőség – a szó ködbeveszett kiáltásként visszhangzott a tudatomban.

Itt volt az ideje, hogy végül elgondolkodjam nyomorult sorsomon. Már nem nevezhettem tökéletesnek, ha nem érzem annak. Lassan mindenem és mindenkim, akit szerettem elhagy engem. Magamra maradok a bánatommal, s a tudatomat kitöltő magányos ürességgel.

Ám mielőtt még végleg cselekszem, el kell, búcsúzzak a testvéremtől. Szabadjára kell, hogy engedjük a lelkét. Egy új, felfedezhetetlen útra, a Mennyország felé.

Kipp-kopp, kopogás hallatszott az ajtón. Anya dugta be a fejét, szemei karikásak, és vörösek voltak a sírástól. Meg sem várva, mit reagálok belopakodott, majd leült mellém az ágyra, aztán szorosan magához ölelt. Éreztem a testéből áradó melegséget, ahogy a remegését is.

– Bemegyünk a kórházba. Egyébként is Mr, Roberts rendőr úr, telefonált, hogy azonosítsuk mi a testet; hogy valóban ő a mi Arnoldunk.

– Köszönöm, anya.

Anya beindította a motort, ami hangosan felbőgött. A barátnőm már hátul ült, meghagyva nekem az anyósülést. Szusszantottam egyet majd beültem.

Az épület előtt mentőautók hada sorakozott bár üresen, de mégis valahogy előtérbe került az emlék, mikor én feküdtem ott eszméletlenül. A bejáratnál egy idős, ősz hajú férfi várt minket, kitárva az ajtót, hogy beléphessünk rajta.

– Jó napot, Mr. White vagyok – nyújtott kezet, amit anya el is fogadott. – Én operáltam a fiát. Nagyon sajnálom a veszteségüket, Mrs. Ames – mondta együtt érzően, rám és Lin-re pillantva közben.

– Köszönjük, doktor úr. Azt, hogy próbált segíteni a fiamon, hogy minden szálat megmozgatott érte. Nem is tudom, mit mondjak… Hálás vagyok érte, uram.

– Igen, úgy ahogy mondja. Erős fiú volt, de a sok vérveszteség, meg a belső vérzései... már nem bírta. Az utolsó pillanatban mondta fel a szolgálatot. Azt pedig nem is említettem, milyen csúnya sérüléseket szenvedett el…

– Láthatjuk őt? – szólaltam meg hirtelen.

– Természetesen, amint megérkezik a rendőr úr, az ő beleegyezésével igen – válaszolta idegesen.

– Rendben. Itt megvárjuk.

A rendőr férfi pár perces késéssel megjelent, oldalán két emberével. Gyorsan kezet fogott az orvossal, majd felénk fordult.

– Szóval, maguk Amesék? – kérdezte érdeklődve, egy kis szánalmat sem mutatva felénk.

– Úgy van. Mi vagyunk.

– Rendben, kérem, jöjjenek velem! – parancsolta mogorván.

Egy sivár, kihalt terembe vezettek minket. Ez lett volna az a helység, ahol tárolták a holttesteket.

– A lányait csak saját felelősségre engedje! Nem biztos, hogy tetszeni fog nekik a látvány.

– Nem fogunk megrettenni. Az a hulla a bátyám. És különben is mi nem vagyunk testvérek. Nekem egy testvérem volt, aki most halott – mormogtam a rendőrnek, aki közben majd’ bekapott dühében. – Nem mintha számított volna, ha bármit is szól a kijelentésemre.

A főnök intett a társának, mire azok kihúzták a fiókot, így szemünk elé tárult egy fehér lepedővel letakart test. A feje kilátszott a lepel alól. Ekkor már tudtam, ő az, hisz ki más lett volna? Csak neki voltak ilyen vonásai. A férfi egészen a derekáig húzta le a leplet. Kirajzolódott sima, enyhén kigyúrt mellkasa, izmos válla, hatalmas keze, nem is vékony -, de nem is vastag dereka. Haja kócos volt, szemébe belelógott pár kusza, göndör, barna hajtincs.

Míg a három rendőr anyámmal és Lindy-vel beszélgetett, addig én odasettenkedtem halott testvéremhez, majd félresöpörtem a tincseket gyönyörű arcából. Végigsimítottam újbegyemmel hideg homlokán, mire a szememből egy könnycsepp elszabadult. Egykor hibátlan arca most telis-tele volt sérülésekkel, mély vágásokkal. Majdnem mindenhol ugyanez látszott.

A boncolást addig nem végezhették el rajta, míg a hozzátartozói, vagyis mi, ki nem nyilvánítjuk, hogy ez a hulla a mi rokonunk és aztán a rendőrfőnök beleegyezésével, meg természetesen a miénkkel együtt megkezdhetnék.

Tompa koppanásokra lettem figyelmes. Gyorsan elhúztam kezem Arnold hideg bőréről. Az orvos, akivel korábban tárgyaltunk lépett be a sivár terembe. Arcizmai megrándultak a hulla láttán. Nem mintha az orvosok kemények lennének, mint a kő, halottak láttán, de ez az egy nagyon úgy nézett ki, mint aki megrémült. Óvatosan lépkedve ballagott elém, majd hátamra tette a kezét, rám mosolyogva. Próbáltam én is így tenni, de nem könnyű, ha az ember elveszíti a bátyát. Inkább elfordultam, s hallgattam anyám és a rendőr közt támadt vitát. A férfi arca kifürkészhetetlen volt. Fogalmam sem volt, hogy csinálta. Semmi mimika…

– Jól van, kisasszony? – kérdezte a mellettem álló orvos.

– Persze. Minden rendben. Csak fáj, hogy nem láthatom többé… - szipogtam.

A temetést a legesősebb napra tették természetesen. Mintha még a természet is siratta volna őt. Nincs is jobb, mint egy csapat összegyűlt gyászoló ember agyon ázik. Bár ez engem kicsit sem érdekelt. Csakis az számított, hogy itt vagyok, s végleg el kell búcsúznom Arn-tól. Ezentúl többé már nem láthattam őt. Nem volt, kivel szórakozzak vagy nevessek.

Anya és Lindy összekarolva álltak a koporsó előtt. Könnyeik a földben meghúzódó, kis árkocskákba barangoltak. Nem is tudnám megmondani, kinek hiányzik majd jobban kettejük közül.

Sokan jöttek el a bátyám végső útjára. A magasból csak egy fekete körformát láthattunk volna, mivel mindenki a hagyományunk szerint gyászviseletben állta körbe a fából készült, lakkozott koporsót, kezükben különböző színű, csodaszép virágokkal.

A temetést leszervező, negyvenes éveit tépő pap kullogott fel a kis dombon, majd lihegve köszöntött minket, összegyűlteket. Mondanom sem, kell milyen csodás szöveget mondott Arnold lelki üdvéért. Szemeim könnyel teltek, duzzadtak voltak. Aznap, a baleset napján egy szemernyit sem aludtam. A fura álom pedig úgy szint nem jött, mivel nem aludtam.

Fáradtan körbepillantottam, amikor is megakadt a szemem egy ismerős alakon. Szőkésbarna haja csapzott volt a korai esőtől. Széles vállai, enyhén izmos mellkasa kiemelte gyönyörű alakját. Szürkéskék szemeiben izzott a vágy és a szenvedély. De mind ez hiába, ha most nem azért jött, hogy udvaroljon nekem. Most csak a testvérem miatt volt itt. Én most a legkevésbé sem számítottam. Nem mintha nagyon is érdekeltem volna egy ilyen férfit. Legbelül, a szívem mélyén tudtam, van egy kis kapu,ami most becsukódott, ami a testvérem elvesztését jelentette. Már nem voltak érzésim mások felé, csakis magamban őrlődtem. Magamat okoltam mindenért, ami történt. Talán, ha nem lettem volna annyira naiv, akkor a bátyám most nem feküdne koporsóban hamarosan a föld alá temetve.

Távolabb álltam anyától és Lintől, barátnőm keserves sírása messzire hallatszott, közben pedig a szívem majd’ megszakadt odabenn. Egy hűvös kéz érintette meztelen vállam, mire összerezzentem. Kirázott a hideg. Tudtam, csak ő lehet az. Neki volt ilyen érzékelhető s izgalomba hozó érintése. Sóhajtottam egyet, majd felé fordultam. Íriszei ez enyémeket kémlelték, s rabul ejtettek. Mit tehettem volna? Elrohanok a testvérem temetéséről vagy nyugton maradok és tűröm a fájó érintéseket, melyek bőröm perzselik. S nem is tagadhattam az érzést, melyet még mindig iránta táplálok. De nem lehet. Most nem. Nem tehetem ezt. Míg Arnold halott én addig legyek boldog, egy férfi karjában? Egy olyan férfiéban, akinek fogalma sincs milyen hatással van rám.

– Részvétem a bátyád, s egyben a barátom miatt. Mert bármennyire is haragban voltunk az utóbbi időben, attól még ő ugyanúgy a legjobb barátom volt – búgta mély hangon.

– Köszönöm. Ez megnyugtató érzés. Mármint, hogy ezt így gondolod. Bárcsak ezt neki is elmondhattad volna… - sóhajtottam egyet, mire fájdalom nyilallt a hasamban.

– Jól vagy, Cassandra? – kérdezte aggódva.

– Igen, csak még nem épültem fel teljesen. Ezek a fránya sebek; nem akarnak elmúlni… De engem ez most nem igazán érdekel.

– Gyönyörű szépek azok a rózsák, amiket a kezedben tartasz – mondta édesen.

– Igen? Épp ma szedtem a kis virágoskertben. Minél több a virág, annál jobban érzi majd a bátyám, mennyire szeretem. – feleltem könnyesen.

– Arnold egy igazán rendes testvér volt. Láttam rajta, mennyire szeret téged.

– Bárcsak én haltam volna meg, s nem ő – szipogtam.

– Soha ne kívánj olyat, amit nem érdemelsz… – suttogta a fülembe, majd gyengéden végigsimított puha, hűvös ujjbegyeivel sápadt orcámon.

Azt kívántam bárcsak tudtam volna mosolyogni. De hogyan? Nincs erőm még egy aprócska boldogságra sem. Egy óvatlan pillanatban eltoltam kezét, majd lesütött szemeimmel a földet pásztáztam, mely hamarosan bátyám testét fogja takarni. A gazdag földben aprócska mezei virágok nyiladoztak, bár illatuk nem igazán volt. Lehajoltam, letépve egy szál vadvirágot, s Benjamin kezébe adtam, mielőtt magára hagytam volna őt.

Látszott, hogy váratlanul érte az egész. Visszabattyogtam az édesanyám mellé, s megfogtam remegő kezét. Lindy könnyes szemekkel figyelte, ahogy a két temetkezési vállalattól érkezett nagydarab fickó a lehelyezett koporsóra lapátolja a friss, omlós földet.

Amikor a pap végzett a celebrálással, minden jelenlévő hozzátatarozó a földre helyezte a csokrokat volt, aki ásás közben a földbe hajított egy-egy szál fehér, vagy vörös rózsát. Végül sorban jöttek oda hozzánk, hogy együttérzésüket adják gyászunkban. Utoljára jelent meg Mr. White, aki Arnold műtétét végezte, csakhogy a testvérem nem bírta. Meglepett megjelenésével, ugyanis nem gondoltam volna, hogy eljön. Hisz alig ismert minket, csupán pár szót váltottunk vele. Ezek szerint kedvelt minket.

Sírok között haladtunk el, ahol barázdák jelezték, merre jutunk ki közöttük. Anya már az autóban ült. Én megvártam Lint, míg mellém ért, aztán szorosan megfogva kezét sétáltunk a beindított járműhez. Ekkor jutott eszembe, talán nem kellett volna faképnél hagynom Bent. Most érzetem életemben először bűntudatot, amiért cserbenhagytam Bent.

Boom az ajtóban várt, csaholva suhant hozzám, majd mikor lehajoltam, önfeledten nyalogatta össze könnyes arcomat. Kezemmel óvatosan félre toltam és egyenesen a szobámba mentem. Nyugalomra volt szükségem. Alvásra, ami tegnap egyáltalán nem ment volna. Ki tudja?Talán ma sem alszom egy szemernyit se A házban néma csend honolt. Boomer is szokásos helyére mellém, az ágyra hemperedett. Magamhoz húztam, majd szorosan átöleltem.

Hiába volt a küzdelem, hogy sikerüljön lehunyni szemeim. Nem ment, inkább azon gondolkoztam, hogyan mondom el anyának, és a barátnőmnek, hogy még a jövő héten leutazom Ausztráliába felejteni. Természetesen nem a testvéremet, hanem az eddigi történteket, melyek engem sújtottak idáig. Ez volt az egyetlen reményem az újrakezdéshez.

Ösztönösen a telefonér nyúltam s a nagyiék számát tárcsáztam. Mivel az időjárás nem engedte, nem tudtak eljönni a temetésre ugyanis náluk mindent belepett a hó. Második csörgésre a nagymamám lágy hangja szólalt meg a készülékben.

– Szia, nagyi! – szóltam bele szomorkásan.

– Szervusz, kedveském. Hogy érzed magad, kis drágám?

– Nem igazán jól – feleltem.

– Megmondanád anyádnak, nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtunk elmenni, de az időjárás közbeszólt?

– Persze. Megértjük, nagyi. Viszont azért hívtalak, mert azt gondoltam a jövő héten leköltöznék pár hónapra hozzátok. Mit szólsz? – kérdeztem fáradtan.

– Jaj, édesem, ez remek ötlet. Nagyapád már annyira hiányol téged, biztosan örülni fog, ha megmondom neki, a kis unokánk meglátogat, méghozzá marad is. A lányom már tud a tervedről?

– Nem, még nem. Eddig nem nyílt alkalmam elmondani neki.

– Akkor jobb lesz, ha minél előbb tudatod vele. Szó nélkül nem jöhetsz el. 

Küzdj meg önmagaddal!

Hetek óta először éreztem magam boldognak, felszabadultnak. Nem mintha nem bántak volna velem jól, vagy nem látogattak volna meg, csak végre a doki megengedte, hogy szabadon kószáljak a kórház parkjában. Persze azt kihagytam, csakis nővéri felügyelettel.

Kellemes időtöltésként remek volt a parkban üldögélni és hallgatni a madarak csicsergését, az autók zúgását; az utóbbit nem annyira. A nővér kellemetlenül, de helyet foglalt mellettem a lakozott fapadon. Türelmesen várta, hogy azt mondjam bemehetünk. Nem akarta kimondani, de tudtam, hogy unja az egészet. Próbáltam beszédbe elegyedni vele, hátha ezzel kissé feloldhatom a kettőnk közé beállt feszültséget. Bár válaszolt, ám ezzel sem értem el sokat. A kedvesnek vélt ápolónő valójában nem volt az, akinek mutatta magát, odabenn inkább magának való, mint mások társaságát kereső. Gondoltam hagyom a fenébe a nőt, inkább addig élvezem a tiszta levegőt, míg tehetem. Dr. Madessen csak egy órára engedélyezte a sétát.

Azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, akkor senki sem mondhatná meg meddig maradjak odakinn. Szabadon élvezhetném a természet csodáit. Vagy éppenséggel Boomer-rel is eljátszadozhatnék a tisztáson. Heverhetnék a burjánzó növényzeten az illatozó, kis réti virágok között. Figyelhetném a fák mögött megbúvó vadon élő állatokat. Semmi sem hiányzott jobban, mint ez. Erre én meg itt ülök egy lepukkant kórház udvarán egy undok nővérrel az oldalamon. Remélem minél előbb felépülök és kikerülök erről a helyről.

– Lassan be kellene mennünk, kisasszony! – vinnyogta vékonyka hangján a nő.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit? – kérleltem.

– Sajnos nem lehet, a doktornő szigorúan veszi az ilyet. Nem hiányzik, hogy kirúgjanak vagy, hogy magát leszidják.

– I... igen. Igaza van. Rendben.

Kezdtem örülni, hogy végre szabad lehetek, erre visszazárnak abba az áporodott, fertőtlenítőszaggal fertőzött kórterembe. Csak annyi örömöm volt az egészben, hogy ott volt Melissa, a szobatársam, akivel órákat beszélgethettem különböző lányos témákról. Minden egyes eltöltött percben egyre jobban vágyódtam haza, de sajnáltam itt hagyni ezt a remek teremtést. Úgy éreztem, kezdünk közelebb kerülni egymáshoz.

Pár héttel  később Dr. Madessen épp a kórlapom ellenőrizte. Olyan volt, mintha kivetést keresne az ellen, hogy még ne kellejen távoznom a kórházból. A csontjaim összeforrtak, a hasamon ejtett mély seb helyre jött, csupán csak a testemet borító kék és lila foltok, na meg a varratok látszottak. A kinézetem is sokkal elfogadhatóbb volt, mint pár héttel ezelőtt, amikor tele voltam véraláfutásokkal és kisebb-nagyobb karcolásokkal.

Fájdalmas búcsút vettem Lissa-tól és megköszöntem a nővérkének a rengeteg segítséget, türelmet, míg a doktornő a kórlapommal foglalatoskodott. Nem volt könnyű otthagynom Melissát, de megígértem, néha napján meglátogatom, s majd hosszasan diskurálunk az élet eseményeiről.

Madessen doktornő közeledett felém kezében a lezárt hivatalos papírokkal és egy láncnak tűnő ékszerrel. Hát persze, a nyakláncom. Emlékszem, hogy amikor elraboltak, elvesztettem, nem találtam sehol. Ezek szerint valahol nálam lehetett, csak nem tudhattam róla. Apró remegő kezét felém nyújtotta, közben az arany megcsillant a napfényben. Átadta a papírokat és az ékszert, amit egyből a nyakamba aggattam; kezet ráztunk, majd kivezetet a szobából egészen a kijáratig, ahol Arnold várt. Épp akkor szállt ki a fekete BMW-ből, mikor kiléptem az ajtón. Arcán széles mosoly terült, karjait ölelésre tárta én pedig gondolkodás nélkül beletemettem magam. Hiányzott a bátyám, a mentol és a citrom illata, ami belőle áradt. Teljesen megfeledkeztem minden másról a közelében, még az emlékezés akarása is kiment  a fejemből. Minek emlékezzek vissza? Hogy végignézzem, ahogyan bántak velem vagy milyen szerencsétlenül festettem összeverve? Nem akarhatom ezt. De az emlékeknek sem lehet parancsolni, akkor jönnek majd, amikor akarnak. Az én esetemben elég soká lesz, mire újra láthatom a képkockákat, melyek kiestek az agyamból. Ám most ez nem érdekelt, csak minél előbb látni akartam anyámat és a legjobb barátnőmet, Lindyt.

Odakinn, az udvarunkon minden a régi volt, kivéve a rózsaágyásokat és a liliomokat, melyek most nyiladoztak, és kellemes illatukkal árasztották el a kis kertet az ablakom alatt. Boomer önfeledten játszadozott kedvenc pöttyös labdájával. Amikor észrevett, csaholva loholt hozzám, rám ugrott s az arcomat nyaldosta, miközben boldogan vigyorogtam. Óvatosan arrébb toltam és elhajítottam a pettyes labdát, Boom pedig a nyomába eredt.

Anya és Lin a kert melletti kis padon ültek, elmerülten beszélgettek valamiről. Felettük, az égen madarak hada repdesett önfeledten csicseregve. Arn ösztönzően szorította elfehéredett kezem, miközben feléjük közeledtünk. Anya arca felvidult, s mikor rám nézett elmosolyodott. Lindy a szokásos ugrabugrával üdvözölt, majd két jókora puszit nyomott az arcomra.

Mama megfogta a kezem és határozottan az étkező felé húzott. Odabenn elképesztő látvány fogadott. A kis étkezőasztal telis-tele volt finomnál-finomabb ételekkel, amiket szerettem. Ezek szerint anya ma csak is miattam főzött ennyit. Tudta mit szeretek, miből kell főznie, hogy jóllakasson engem, az éhes oroszlánt. A többiek megvárták, míg leülök, végül ők is helyet foglaltak körülöttem, így falatoztunk együtt, nevetgélve. Hetek óta nem ettem ilyen finom ételeket, tömérdek kaját tömtem magamba. A végén már majd szét durrantam, annyira tele voltam. A mosogatást anya ellenkezése, miszerint túl gyenge vagyok még ilyesmi munkavégzésekhez ellenére  elvégeztem.

Órákon át beszélgettünk a kényelmes sarokülőn összegyűlve. Elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg a kórházban Melissával, az ápolónőm fura kedélyváltozásairól, amikor egyszer kedves volt, máskor meg szigorú és figyelmetlen. Beszéltem nekik Dr. Madessenről, az orvosomról, aki rendszerint látogatott, hogy tájékozódjon állapotomról. Anya nagyon hálás volt, azért amit abban a kórházban tettek értem az orvosok, ez meg is látszott rajta. Lindy folyton Lissáról kérdezetett, erős volt a gyanúm, hogy féltékeny volt a lányra, amiért az utóbbi pár hétben közelebb kerültünk egymáshoz.

Kaparások hangja törte meg a lelkes beszélgetést. Boomer kaparta a lakkot a fa ajtóról, ugyanis sikerült kizárnunk őt a nagy figyelmetlenségben.

Elsőként ugrottam fel kényelmes ülőhelyemről, kinyitottam az ajtót, ő pár nyöszörgés közepette beosont a meleg szobába. Ölembe vetette magát, végül simogatni kezdtem gyönyörű fekete, bársonyos bundáját. A kutya egyre jobban ellazult az ölemben, aztán arra eszméltem, hogy szuszog. A kis lustaság megint bealudt kényeztetés közben. Óvatosan felemeltem a hatalmas állatot, sorban elköszöntem a családomtól, majd Lindy-től és az ölemben vittem fel a szundikáló ebet a szobámba.

Milyen fura. Két hete nem jártam a saját szobámban. Viszont idebenn semmi sem változott, minden a régi helyén volt. Az íróasztalom a sarokban állt, rajta egy váza elszáradt vörös rózsával, a piros acer laptopommal.  A hatalmas gardróbom nyitva állt, kilógott belőle pár ruha. Viszont az ágyam be volt vetve, biztosan anyu műve volt. Holnap feltétlenül meg kell köszönnöm neki. Boomot óvatosan leraktam a kényelmes matracra. Mielőtt még aludtam volna, felemeltem a színes vázát, kikaptam belőle az elszáradt vörös rózsacsokrot, és a kukába dobtam. Gondoltam, majd holnap szedek frisset a kertben.

Ledobtam magam az ágyra és egy vastag takarót terítettem magunkra. Magamhoz öleltem a mellettem szuszogó ebet, így aludtam el.

Az üveg ablakon át a Nap sugarai világították be a sötét szobát, erős fényt vetítve sápadt orcámra. Morogtam egyet magamban, majd a fejemre húztam a puha tollas párnát. Hetek óta nem aludtam ennyire jól és kényelmesen, mint a saját ágyamban kedvenc alvótársammal. Na persze nem hozhatták volna be Boomot a kórházba, az előírás tiltja az állatok behozatalát ilyesmi helyekre és ez valamilyen téren érthető is. Végül is kibírtam azt a két-három hosszú hetet azon az áporodott helyen.

Itthon minden olyan csendes volt, nem úgy, mint a kórtermemben, ahol a műszerek zúgása alváskor folytonosan zavart. Az egész házban némaság honolt, semmi ajtócsapkodás vagy ordibálás. Az volt az érzésem, hogy a többiek még alszanak, ahogy én is próbálok, de a nap fénye olyan erősen süt, hogy még a fejemre rántott párna sem elég.

Végül úgy döntöttem feladom, ezt a háborút a Nap nyerte. Nyújtózkodtam egyet, megmostam kómás arcom; hideg vizet csurgattam rá, hogy felébredjek. Magamra húztam egy kopott feliratos pólót, majd egy fekete szabadidő nadrágot. Egy könyvel a kezemben battyogtam le hangtalanul a lépcsőn, egyenesen ki a kis kertbe, a virágok közé. Levágtam magam egy padra, aztán olvasni kezdtem az Emma-t. Természetesen csakis Jane Austin regényeket olvastam. Semmi más szerző könyve nem kötött le úgy, mint ezen írónő regényei. Volt benne valami, ami megfogott, megnyitotta előttem a képzelet világának kapuját. Egyedül csak az olvasásban leltem örömömet, a többiben nem igazán. A részemmé vált ez a tevékenység. Mondhatni könyvmoly voltam.

– Kicsim, mit csinálsz odakinn kora reggel? – kérdezte anya rekedtes hangon; pár perce kelhetett fel.

– Csak olvasgatok – felelem.

– Nem vagy éhes, kincsem?

– Talán… – kiáltom, mire gyomrom korogni kezd a kaja szó hallatára.

– Na, gyere te éhenkórász. Készítek neked valami finomat.

– És mi lenne az a finomság? – kérdezgettem kíváncsian.

– Majd megtudod, ha kész lesz.

– Oké, oké – nevettem fel. – Nem kíváncsiskodom.

Egy pillanatra még belepillantottam a könyvbe, hogy végigolvassam a megkezdett oldalt. Végül engedtem a csábításnak, berohantam a konyhába segíteni a főzőcskézésben. Elém pakolt mindenféle élelmiszert, ki sem lehetett volna belőle venni, hogy mi készül. Közben Lindy az oldalán  a bátyámmal  lépett be a helységbe, természetesen kézen fogva.

– Két szerelemes pár, mindig együtt jár… – csúfolkodtam, közben nagyokat nevettünk anyával.

– Mondja az, kinek nincs barátja – pirított rám Lindy.

– Jaj, drágám ne piszkáld már. Így is eleget szenvedett Ben miatt.

– Jól van már, na. Csak viccelek. Vagy talán nekem nem lehet?

– Mit eszünk? – kapott a kezével a bátyám a sajtért.

– El a kezekkel – csapott rá az ujjára anya. –Majd, ha kész lesz, akkor ehettek. Addig is talán segíthetnétek nekem és Cassandrának! – parancsolta szigorúan. – Különben is – ez neki készül.

– Na de…

– Semmi de, Arnold! – vágott közbe.

Végül édesanyánknak sikerült elérnie, amit akart, ugyanis mindketten beálltak segíteni. Arn a tojást ütötte fel és keverte, majd beleöntötte egy serpenyőbe. Lindy az asztal terítésével ügyetlenkedett, ám korán sem volt neki való ez a feladat. Így telt a főzőcskézéses reggelünk nevetgéléssel, megtetőzve a sok viccel.

Az ajtón kopogás hangja hallatszott, ami egyre erősödött, amiért nem rohantam, hogy kinyissam. Arnold megelőzött. A legnagyobb meglepődésemre Benjamin állt az ajtóban. Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly, amikor megpillantottam. Ő szinte semmit sem változott, a szemében még mindig ott volt az a tényező, amitől most is tartottam. Nem akartam, hogy így lásson, vagy így beszélgessünk. Tartottam tőle, talán megint felharagítom, és újra elveszítem. De most mintha valami más lett volna. Gyönyörű arcán megfeszültek az inak. Tisztán hallottam levegővételét. Ő is tart tőlem, ugyan úgy, ahogy én. Ám nem abban az értelemben. Ez most teljesen más. Mikor megpróbált beljebb jönni a házban, Arn izmai megfeszültek, támadásra készen állt a sarokban.                 Próbáltam nem idegesnek, feszültnek látszani. De, mint a fájdalom, ez sem könnyű. Boomer mellettem morogva, vicsorgott Benre. Reméltem,  nem támadja meg. A fiú mit sem sejtve tolakodott át a bátyámon egyre csak felém tartva. A hozzám legközelebb eső kezet szorítottam meg. A tulajdonosa, Lindy együtt érzően bólogatott, és tátogva valami ilyesfélét mond: Menj, adj neki még egy esélyt.

Éreztem, minden porcikám remegett az izgalomtól, ahogy ő közelebb került hozzám. Kifogástalan külsője, rövidre nyírt szőkésbarna haja határozottan elnyerte tetszésem.

Gyorsan anyára pillantottam, de ő nem reagált semmit a mozzanatra. Teljesen lefagytam, mozdulni sem bírtam, erősen szorítva barátnőm gyönge kézfejét.

– Cassandra, beszélnünk kell! – mormogta búgó, mély, férfias hangján, amitől mindig ellágyultam. Megjegyzem, ez most se volt másképp. A hangja megbabonázott, csábított, ám egyben féltem is közeledni felé.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat erre… – felelem idegesen.

– Ne szórakozz, Cassie. Én sajnálom, amiket mondtam. Belátom, nem te voltál a hibás. Én voltam az, aki letámadott, te csak segíteni akartál, hozzá teszem egy kicsit későn.

– Figyelj, Ben, Cass most jött haza a kórházból, félholtra verték és sok mindenre nem emlékszik. Mit akarsz? Mert ne mond, hogy bocsánatot kérni!

– Arnold, haver, léci, hadd beszéljek vele! – kérlelte a testvérem.

– Még akkor sem, ha könyörögsz. Rettenetesen bántál a húgommal. Ő nem ezt érdemli. Talán nem rémlik? – fröcsögte dühösen.

– Arnold, elég lesz. Hadd beszéljék meg ezt ők ketten. Biztos van erre valami magyarázata a fiatalembernek – mondta anya negédesen, miközben úgy nézett a fiúra, mint a véres rongyra.

– Én… én nem tudtam, hogy ez történt Cassandrával. De mégis hogyan?

– Nem emlékszem – feleltem nyugodtan.

– Ho… hogy érted azt, hogy nem?

– Az orvosom azt mondta, talán a trauma okozhatta ezt. És nem tudni még, mikor emlékezhetek újra.

– Uram Isten, Cassie…

Ben arcán végigfutott a szánalom szikrája, mintha sajnált volna engem. De a szeretetnek semmi bizonyítéka, talán már sosem leszünk a régiek.

– Beszéljünk – szólaltam meg végül.

– Köszönöm.

Elengedtem Lin kezét, kivezettem Bent a kertbe, s leültünk a fapadra. Ekkor jutott eszembe, kint felejtettem a könyvet, ami a padon feküdt. Arrébb toltam, hogy leülhessünk. Láttam Ben-en a küzdelmet, keze kis híján érintette az enyémet. Félre húzódtam, mert el akartam kerülni, hogy ismét hozzám érjen. Nem tudtam milyen hatással lenne rám egyetlen érintése is. Ben észrevette tartózkodó viselkedésem, s eldöntötte, inkább nem közelít felém. Óvatlanul egy lopott pillantást vetettem rá úgy, hogy észre sem vette azt. Lesütött szemmel nézelődött a virágos kertben, főleg a lugas ragadta meg tekintetét.

 Ahogy mindig, most is gyönyörűen nyiladozó vörös, s a  hófehér rózsabimbók sokasága díszítették a fából készült szerkezetet. Ben továbbra is némán üldögélt. Nem tudtam, hogy én kezdeményezzem a beszélgetést vagy ő. Ám szerencsére megszólított, bár nem azon a kedves, búgó hangján, hanem olyan érces hangon.

Volt, ami megváltozott benne. Már nem volt többé az a Ben, aki pár hete volt, és akit annyira szerettem. Nem minta még most se szeretném, csak annyira fúrta az oldalam, talán én is viselkedetnék olyan hűvösen vele, mint ő azon az estén. De mi van, ha nincs hozzá szívem, hogy ilyesmit tegyek. A szívem a helyén volt, és azt diktálta, ne tegyem.

– Ahogy korábban már mondtam, nagyon sajnálom, amit tettem. Rettenetesen röstellem. Én nem ilyen vagyok Cassie.

– Tudom, mit érzel most, Ben, de ez nekem sem olyan könnyű. Nagyon megbántottál azokkal a szavakkal, el sem hittem, hogy ez te vagy, vagy, hogy te mondtad. Idő kell, hogy átgondolhassam, hogy helyreálljanak az emlékeim. Most mindennél fontosabb a bántalmazóim megtalálása, hogy végre emlékezhessek ki tehette ezt velem. Tényleg sajnálom Ben, de ez nem könnyű. Adj nekem egy kis időt – mondtam kedvesen.          

– Nézd, ha neked ez így jó, akkor beletörődöm. Rendben. Elfogadom. Remélve, egyszer majd megbocsájtasz.

A levegőben tömény virágillat terjengett, olyan erős volt, akár a méreg. Nagyot szippantottam belőle, elraktároztam magamban. Erre az illatra bárhol, és bármikor ráismernék. A vörös rózsák bódító illatára. Ki ne emlékezne? Az égen fekete hollók raja körözött, mintha riadót fújnának. Különös. A távolban méhek dongása törte meg a néma csendet. A magasban hegyek vonulatai látszottak, melyeket óriás mamut fenyők takargattak körös-körül, mint egy gyűrű, úgy fogták körbe. Az enyhe szellőtől lengedeztek a gyengének tűnő faágacskák. De egy hatalmas fának ez meg sem kottyanhat. Főleg ha eléri akár a húsz méter magasságot.

Elképzelem, milyen lehetne egy olyan hatalmas fenyőt megmászni karcolások és esések nélkül. Mint az Alkonyatban, mikor Edward a hátán suhan el Bellával, s viszi fel a fenyő csúcsa felé. Képzelem, milyen gyönyörű lehet a kilátás odafentről.

– Khm – köhintett egyet. – Jól vagy Cassandra?

– Persze. Csak élvezem a természet csodáit – feleltem a szemeim forgatva.

Kicsit sem nézhet engem elmezavarosnak, némán üldögélve, az égen tartva szemeim. Annyira elmerültem, hogy fel sem tűnt, talán nem egyedül vagyok. Kellemetlen egy helyzet, ha az ember fura viselkedést mutat egy gyönyörű fiú közelében. A legkevésbé sem hiányzott, hogy dilisnek gondoljanak engem. Ott még nem tartottam, és nem is szeretnék. Elég bajjal jár így is az emlékezet kisesésem. Úgy érzem, sosem fogom visszakapni azokat a foszlányokat, melyek talán elvezetnek az igazsághoz. A végsőkig küzdeni akartam, sikerrel akartam járni, hátha…

A remény nem veszhet el ily gyorsan, nem adhatom fel. Bárhol legyen, meg fogom keresni a kiutat a sötétségből. A gondolataim minden felé jártak, hogy mit rontottam el eddig, vagy mit kéne megváltoztatnom, ahhoz, hogy új életre keljek.  Még azon is elgondolkozom majd, tényleg el akarok menni Ausztráliába a nagyiékhoz. Ott minden más volt. Az emberek is egész másképp viselkedtek, mint itt, ebben a kis városkában. Végül is a nagyszüleim egy tanyavárosban éltek az ország keleti részén. Az a hely volt a legnaposabb, ám nem csak erről volt híres.

A neves ló tenyészet és a hozzá tartozó lovas iskola mellet elég sok rendezvényt szerevezett a falu polgármestere. Ilyenek voltak a díjugratási, díjlovaglási és gyorsasági lovas versenyek, amelyekre évente egyszer-kétszer került sor. A falu vagyonosai neveztették be profinak vélt gyermekeiket. Ezeket a fiatalokat évekig képezték lovas iskolákban, könnyű szerrel legyőztek egy alacsonyabb rangú diákot, vagy aki később került oda.

Annak idején az édesanyám is kitűnő lovas volt, egymás után nyerte a versenyeket lovával, Starlighttal, pej csődörével. A nagyapáék nagyon büszkék voltak rá, nem tudták elképzelni, honnan jön ez a korai profizmus. Mindenki tudta, hogy anyám is abba az iskolába járt, mondhatni elég későn jelentkezett. De nála csupán kétévnyi edzés és tréningezés kellet ahhoz, amit akkor elért. Egyszer én is olyan híres akartam lenni, mint ahogy az anyukám és a nagyapám volt. Most talán eljött az időm a bizonyításra.

– Azt hiszem, most már ideje lenne bemennünk – mormogtam.

– Igen. Igazad van. Menjünk. Neked pihenned kell, hogy minél előbb helyrejöjj.

Még egy utolsó pillantást vetettem a lenyűgöző látványra, amit az előbb szemlélhettem, végül a kezembe kaptam a bőrkötéses könyvet. Az égről eltűntek a fehér bárányfelhők s elkergették a szürke, vihart jelzők. Még a nap is elbújt. Mintha megéreztem volna az esőt, pont időben kapcsoltam. Mire beléptünk az ajtón, az eleredt. Nagy cseppekben hullt a földre, mintha dézsából öntötték volna.

Az ebédlőbe lépve az asztal megterítve állt; rajta sorakoztak körben az evőeszközök, a teleszedett tányérok. A többiek már az asztalnál ülve vártak ránk. Bár azt nem sejtettem, hogy Benjamin itt marad velünk, vagy távozik valami nyomós okkal kimentve magát. Anya ténykedett a konyha körül, sürgött-forgott. Sorban hozta az asztalhoz a megszedett tányérokat.

– Ben is velünk reggelizik? – kérdezi anya.

– Öhm… - motyogtam.

– Nem. Sajnos akadt egy kis dolgom, úgyhogy ez most nem alkalmas. Talán máskor… - vágott közbe.

– Ó, értem. Akkor egyel kevesebb tányérra lesz szükségünk. Annyira röstellem, hogy nem ehetsz velünk.

– Én is, csak... Szólít a kötelesség.

Micsoda hazugság. Láttam a szemében, hogy nem az igazat mondja. Biztos voltam benne, fél Arnolddal szembe kerülni. Nem akart egy újabb összeszólalkozást a bátyámmal. Sajnáltam szegényt. Reméltem, egyszer majd kibékülnek, s újra barátként néznek majd egymásra.

– Jaj, Arn ne viselkedj már így vele. Bocsánatot kért. Nem kell a balhé – mondtam neki, miután Ben elment.

– Ne védd már azt a kis szentet, te is tudod, mennyire megsértett a beszólásaival. Az megbocsáthatatlan. Számodra lehet oké, de nálam ennyivel még nincs elintézve – vágott vissza gorombán.

– Cassandrának igaza van, fiam. Nagyon undok voltál szegény fiúval.

– Állj, én nem mondtam, hogy megbocsájtottam. Időt kértem a bocsánatra. Még nem tudnám elfogadni. De akkor sem tetszik, ahogy folyton sértegeted szegényt. Arn, ő volt a legjobb barátod. Mond, nem tudnátok ezt megbeszélni, mint két értelmes férfi?

A bátyám dühe egyre csillapíthatatlanabbá vált. Rettenetesen haragudott, és nem lehetett tudni, mikor lesz ennek vége.

Lindy csendben ült a bátyám mellet. Az volt a gyanúm, nem mert megszólalni.  Talán félt, ha kiállna mellettünk, akkor maga ellen fordítaná a tesómat. Pedig Arnold nem ilyen. Nem is értem, mi lelte.

– Komolyan mondom, inkább kint ázom az esőn, mint a te marhaságaid hallgassam! – duzzogtam.

– Aj, fejezd már be, Cass. Ne rinyálj már annyit.

– Hogy én ne rinyáljak? Te fecsegsz itt össze vissza. Nem látod és hallod magad? Megváltoztál, Arn. Nem csak Ben, hanem te is.

– Igaza van, édes. Mostanában elég sokat idegeskedsz.

– Ne szólj bele, Lin – fröcsögte.

– Látod milyen? Olyan undok vagy, Arn! – szipogta.

– Jól van, elég volt ebből. Gyere Lindy, mi most elmegyünk – húzta maga után a barátnőm.

– Engedj el, Arn, ez fáj! – húzta ki aprócska kezét a bátyám hatalmas kezéből.

Még sosem láttam ilyennek a testvérem. Arcizmai megfeszültek, fogait csikorgatta. Még én is megijedtem a viselkedésétől. Odarohantam Linhez, magammal húzva, vissza az asztalhoz. Arnoldnak most rengeteg magányra lesz szüksége ahhoz, hogy végre lenyugodjon. Nem akartam, hogy véletlen folytán esetleg olyat tegyen, amit megbánhat. A barátnőm túl fontos volt neki ahhoz, hogy ezt megtegye.

Állt egy darabig a konyha ajtajában, végül eltűnt a szemünk elől. Fogalmam sem volt, hová megy, talán motorozni, vagy kiszellőztetni a fejét? Rábeszéltem anyát, hadd maradjon Lindy ma este nálunk. Addig könyörögtem, hogy feladta és beleegyezett. Szóval ma este egy barátnővel meg egy kutyával alszom együtt. Na jó, talán a kutyát ma száműzöm a padlóra.

– Cass? – szólalt meg halkan mellettem az ágyban Lindy.

– Tessék?

– Szerinted Arn haragszik rám?

– Dehogy. Csak egy kicsit dühös Ben miatt, meg természetesen miattam is, de rád soha nem haragudna. Te vagy neki a mindene. Ne aggódj, holnapra minden rendbe jön. Most aludj!

– Jó éjt, Cassie! – mormogta két lélegzetvétel között.

– Neked is, Lin! – suttogtam a fülébe.