Remény vesztve

Cassandra

Amikor Benjamin a nevemet kiáltotta, minden erőmet össze kellet, szedjem, hogy ne hagyjak ott csapot-papot, hogy a karjaiba ugorjak, és szorosan átöleljem, amire már oly rég vágytam. Szeretetre volt szükségem. Nagy szeretetre. Hogy végre valaki olyan töltse ki az űrt a szívemben, akit szeretek. Kegyetlen játékot játszott velem a sors. Küzdenem kellett a jövőmért, hogy az jobb legyen, mint a múltamban. Én is érezni akartam azt, amit sok fiatal, vagy idősebb szerelmes pár átél. Egy olyan férfire vágytam, akitől megkaphatom azt, amire annyira vágyom. Úgy éreztem, hogy ez Benben mind megvan, s tudná azt nyújtani. Tudna úgy szeretni. Kezdetektől fogva tudtam. Azt hittem az Isten is egymásnak teremtett minket az együttlétre, a boldogságra. És most hol tartok? Először is mindent rohadtul elszúrtam Benjaminnal. Játszottam az elérhetetlent, vissza akartam adni ugyan azt az érzést, mikor ő összeállt azzal az utálatos nőszeméllyel. De nem gondoltam bele, mit követek el, hogy mit veszítek.

Most már tudom. A szerelmet, egy érző szívet, életem szerelmét, Benjamin Styles személyében. És mindent miért veszítettem el? Mert önzőn nem tudtam megbocsájtani, és bosszút akartam állni. Minden t a saját hülyeségem miatt…

Ben elment. Próbált mindent elmagyarázni és én nem hagytam.

A fenébe. Nem engedhettem el. Utána kellet mennem. Még egy utolsó pillanatra látni akartam őt, és megmondani, semmit sem bánok, hisz ugyanúgy szeretem, mint ahogy rég és sajnálom, hogy elcsesztem. Otthagytam a mellettem veszekedő Josht és Lindát. Talán később még Lindával tárgyalhatunk az eseményről, de Jelenleg Joshua idióta nyomulós stílusából elegem volt. Mistralt felkísértem a neki bérelt rámpára. Meg sem vártam, míg ideérnek a rokonaim vagy Mrs. Evans, bevágtam magam a volánhoz és a gázra taposok. Hátul a rámpán a lovam ijedten nyihogott a hirtelen beinduló hangos motor zajától, de ez most nem érdekelt. Oda kellet érnem a repülőtérre, mielőtt a gépe felszáll.

Az ausztrália repülőtér nyüzsgött az emberektől. Úgy látszott, hogy a szombati nap volt a legsűrűbb. Megálltam az ellenőrző állásnál. Ijedten, remény veszve kémleltem körbe Ben után. Mindenütt szerelmespárok összebújó alakja vált ki a tömegből. Ez az élmény könnyeket csalt a szemembe. Aztán megláttam egy sötét, rövidre nyírt hajú magas férfit. Hasonlított Benre, és már majdnem azt hittem, ő az. Ám az utolsó pillanatban megfordult, s szembesültem a nagy semmivel.

Átrohantam az információs asztalhoz, hátha megtudhatom, Ben itt van-e még. Egy negyvenes nő állt az asztalnál, fején egységes kis kék sapkájával.

– Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

– Szeretném megtudni, hogy egy bizonyos Benjamin Styles nevű fiatalember felszállt-e már a Montanaba induló hetes járatra? – feleletem azonnal, meg se várva míg a nő végigmondja amit szeretne.

– Sajnálom, hölgyem, de bizonyos információkat nem adhatok ki – felelte türelmesen.

– Kérem! Fontos lenne. Értse meg! – könyörögtem neki.

– Sajnálom… Nem lehet.

– Könyörgöm… Az a férfi fontos nekem. Sze-szeretem, a francba is az egésszel! – mondtam ki artikulálatlanul.

– Rendben. Tudja, nem mindennapi, hogy egy fiatal hölgy annyira szerelmes, hogy nem tud uralkodni magán. Ám legyen. De ezt nem lenne szabad elmondanom, önnek. Kérhetném, hogy ez maradjon a mi kis titkunk?

– Természetesen – hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy sikerült rávenni a hölgyet.

– Itt is van. A hét órai montanai járat épp most szállt fel. Ha pontosak akarunk lenni, akkor kábé két perce – mondta.

– Rendben… Köszönöm – mondtam, miközben az elszabadult könnyeket törölgettem sápadt orcámról. Már nem érdekelt, hogy a tömeg körülöttem zsong. Csak sírtam és sírtam. A hölgy egy fehér kendőt nyomott a kezembe, melyen a repülőtér logója díszelgett. Kedvesen megköszöntem, aztán kirohantam a kocsihoz

Dühösen vágtam be az ajtaját, mire Mistral újra felnyihogott. Ezúttal megbántam, hogy megrémítettem szegényt. Kiszálltam, s óvatosan leengedtem a rámpa ajtaját, mire Mistral nedves orrával találtam szembe magam.

– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. – Hogy vagy ma, szépségem? – nyugtatóan simogattam a homlokát. – Igen. Tudom. Hazamegyünk. Kipihenheted magad. Ma te voltál a reményem. Te voltál az, aki győzött, nem én. Ha te nem vagy, én nem is tudom… - dadogtam könnyezve, miközben hozzábújtam meleg testéhez.

Egyik pillanatban még a könnyeket dörzsöltem fáradt, karikás szemeimből, a másikban már pedig a zsebemben rezegő készülékért nyúltam, amit negyedik csengésre sikerült felvennem.

A torkom kiszáradt a hosszas hisztim miatt. Sürgősen hozzá kellett jutnom egy pohár meleg italhoz. Jelenleg csak ez hozhatta helyre a problémát.

– Jaj, Cassie, már annyira aggódtunk érted. Jól vagy? És hol vagy most? – kérdezte idegesen Martin unokaöcsém.

– Jól vagyok. Nincs semmi baj. Ne akadj ki! Itt vagyok a repülőtér parkolója előtt.

– Kitalálom. Benjamin Styles után rohantál. Jól gondolom?

– Igen. Te mindig tudod, hogy hol és mit kezdek az életemmel. Mi vagy te? Valami jós vagy érző? – tettem fel a kérdést kissé élcelődve.

– Anyád rettenetesen aggódott érted, ahogy a nagyiék és apuék is. Mégis hogy képzelted? Azt hiszed, ha csak úgy lelépsz, nem történik semmi? Az ég szerelmére Cass! Térj már végre észhez!

– Ne kiabálj velem, Martin. Te ezt nem értheted és nem is akarod. – fröcsögöm ingerülten a készülékbe.

– Tudod, mit? Maradj ott. Érted megyek. Csak kérlek, maradj ott. Ne mozdulj!

– Nem szükséges. Haza találok magam is. És itt van nekem Mistral. Még vissza kell fuvaroznom az Akadémiára, beszélnem kell Mrs. Evansszal is. Jobb ha otthon megvársz. Majd akkor megbeszéljük. Mára elég volt a jelenetekből.

– Rendben. De nehogy azt hidd, ezzel le van rendezve a dolog.

– Oké. Te nyertél… mint mindig – nevettem fel hirtelen.

– Most leteszem. És ha nem érsz haza egy órán belül, akkor én kereslek meg, kislány, de hidd el, azzal rosszul jársz.

Az Akadémia hatalmas vaskapuja nyitva állt. Ezek szerint Mrs. Evans még itt tartózkodott. Remek. Még időben visszaértem Mistrallal. Megálltam a bejárat melletti parkolóban, lenyitottam a rámpát, s levezettem a nyugtalan lovat. Kedvesen megpaskoltam az oldalát és egy cuppanós puszit nyomtam nedves orrára. A tanárnő mintha csak megérezte volna jelenlétem, már a kapuban várt, egy fekete ballonkabátba burkolózva, közben pedig szigorúan méregetett. Biztosan kiakadt, amiért se szó se beszéd váratlanul leléptem. Egészen apróra húztam össze magam Mistral mellett, s lassan odalépkedtem vele a dühödt asszonyhoz.

– Jó estét, kisasszony! – mormogta negédesen.

– Önnek is, Mrs. Evans.

– Elmesélné nekem, kedvesem, hogy hol a fészkes fenében járt a lovammal? – kérdezte feldúltan.

– Sajnálom, asszonyom. Én… - Kerestem a szavakat hogy milyen hazugsággal menthetném ki magam. De az igazat semmi kép sem mondhattam el. Még az hiányzik, hogy még ő is kioktasson engem.

– Magyarázza meg nekem, hol járt?

– Csupán csak szerettem volna kiszellőztetni a fejem a nagy izgalmak után – hazudtam.

– Ez nem így működik, Cassandra. Lemaradt a díjátadásról és szégyenszemre nekem kellett kimennem a pódiumra, hogy átvegyem a díjat, ami téged illetett volna.

– Mondtam már, sajnálom.

– Mit érek én el a maga sajnálatával, kishölgy? Tanítottam magát hónapokig, segítettem magának mindenben, amiben csak tudtam. És ez a hála?

– Nem. Nem. Maga félreérti. Én nem akartam magát kínos helyzetbe hozni. – Korán sem így terveztem ezt a beszélgetést, ám Mrs. Evansön nagyon látszott, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba.

– Elég volt a magyarázkodásból, Miss! Vigye a lovat a neki kijelölt állásba, és menjen haza! Későre jár már. Majd még holnap megbeszéljük a többit – parancsolta.

– Rendben, Mrs. Evans.

Úgy tettem, ahogy kérte. Biztonság kedvéért még hátra sandítottam, hogy rendesen bereteszeltem-e a boksz ajtaját, nehogy az éjszaka folytán kiszökjön onnan.

Kinyitván a karám ajtaját, megcsapott a hűvös, párás levegő, minek hatására dideregtem, s még jobban összehúztam magamon vékony széldzsekimet. Miután beszálltam az öreg furgonba bekapcsoltam a fűtést, amitől nyomban megnyugodtam, és ernyedt testrészeim is feloldódtak.

– Jaj, kicsim, már annyira aggódtunk érted! – szaladt felém anyám, amikor megpillantott az ajtóban.

– Tudom, tudom. És sajnálom, anya. De, aj… mindent elrontottam. –Sápadt, hideg arcomon gömbölyded könnycseppek folytak végig.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte aggódva.

– Megbántottam. Ő nem ezt várta tőlem. Csalódást okoztam…

– Ó, dehogy kincsem. Ne mond ezt. Szereted azt a fiút. Tudom. Hidd el egyszer minden helyre áll, ti pedig boldogok lesztek ketten – Ernyedt karjait körém fonta, majd szoros ölelésbe vonta hideg, rázkódó testem.

Anyám kisebb lelki kioktatása után a szobámba menekültem a köröttem álldogáló kíváncsi családomtól. Meg sem vártam, míg valamelyikük elkezd faggatni. Csak fogtam magam, és felsétáltam a tetőtéri kis szobámba. Az ágyamba vetődtem, ruhástól, úgy ahogy voltam. Azon elmélkedtem, vajon, ha nem vagyok olyan mogorva, akkor Ben sem adta volna fel. Talán ha hagytam volna, hogy végigmondja, amit szeretett volna. De én, becsvágyó, lehetetlen nőszemély ezt is elszúrtam, ahogy a többit is. Mindig én voltam a család fekete báránya. Az egész az én hibám.

– Kopp-kopp - Hallatszott az ajtón a szokásos jelzés. Tudtam csak is Martin lehet az.

– Gyere be – mormogom a fejemet a puha párnába fúrva.

– Szia – mondta automatikusan, a tőle megszokott akcentussal.

– Neked is szia. Mondd, mit szeretnél, hogy az nem ér rá holnap?

– Nyugi, Xéna! Békével jöttem. A legkevésbé sem szeretnék harcolni veled. Bár eléggé nyilvánvaló, hogy a győzelem az enyém lenne – firtatta, s közben dagadó bicepszére nyomott egy cuppanós puszit.

– Pfúj. Hagyd abba! Még a végén elhányom magam – nevettem fel hirtelen.

– És igen… Ez az én jó öreg, harcos nőm – visította, majd felém vetette magát, aztán elkezdte az oldalamat csiklandozni, én pedig kislányosan visítoztam.

– Hagyd abba! – vihogtam tovább, és most már ő is rázendített.

– Csak akkor, ha letörölöd ezt a hülye savanyú pofát az arcodról!

– Jól van, jól van. Elég! – ziháltam s egy újabb röhögő görcs roham tört rám.

Szórakozottan egy nagyot bokszolt a levegőbe, majd elismerően nézett rám, de a szokásos bugyi szaggató mosolya még mindig látszott tökéletes orcáján. Pár percig csöndben bámultunk egymásra, farkasszemet nézve egymással. Természetesen ő tovább bírta mint én. Mindenben jobb volt nálam.

– Mi a helyzet azzal a lánnyal és veled? – kérdeztem, terelve a szót az én problémámról.

– Semmi – válaszolta kedvetlenül.

– Hogyhogy semmi? Hisz mégsem hagyhatod magára a születendő gyermeketekkel. A te gyermeked, Marty. Ez így nagyon nem helyes. Beszélned kéne vele, nem gondolod?

– Őszintén szólva elgondolkoztam rajta. Tudatban már le is játszottam a jelenetet, amikor megbeszéljük a dolgokat. De valahogy nem megy. Egyszerűen nem bírok vele szembe nézni.

– Pedig muszáj leszel előbb vagy utóbb.

– Tudom, Cassie, igazad van. Ígérem, egy kis idő múlva, ha lenyugodtak a kedélyek, beszélek vele.

– Csak nehogy késő legyen… Tedd meg Marty!

– Mi lenne, ha most eltennéd magad holnapra? Nehéz napod volt ma, igaz? Szükséged lesz elegendő pihenésre. Most hagylak, holnap még beszélhetünk – mormogta én pedig úgy döntöttem, nem nyaggatom tovább a témával. Előbb utóbb úgy is megadja magát.

Egy cuppanóst nyomott a homlokomra, majd behajtva az ajtót távozott. Megvártam míg elmegy, aztán lustán kibattyogtam az ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt. Álmatlanul vergődtem, nem bírtam elaludni, ahogy a korábbi napok alkalmával sem. Kiültem az ablakba s a néma pusztaságba bámultam. Egyetlen vad ló sem szelt át a sivár, vad mezőn. Talán megijedtek, vagy valami elijesztette őket a ranch közeléből. Akárhogy is, nagyon furcsa volt ez a kihaltság. Ilyentájt a vad ménes patáinak dobogása, nyerítése tölti be a pusztaságot, ma pedig még a tücskök éneke sem hallatszott.

Másnap, kora reggel, arra eszméltem, hogy elszundítottam az ablakpárkányon. Arcomat a hideg fuvallat nyaldosta, karommal átöleltem magam, hosszas didergés közepette. A szokásos, erős rózsa illat csapta meg orromat, mire kellemeset szippantottam a hűvös levegőbe. Nyújtózkodtam egyet.

Valamennyire sikerült kialudnom a fáradságom, de mégsem teljesen. Még mindig a tegnapi események kavarogtak a fejembe, amit nem tudtam hova rakni. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből Ben utolsó szavait. Elvesztettem. Most már örökre, és ezt a büntetést csak is magamnak köszönhetem. Ha nem reagáltam volna ilyen hűvösen, akkor még talán most is itt lenne Ausztráliában, velem. A fenébe Josh-sal, és a fenébe azzal az elfuserált lóversennyel. Akkora idiótának érzetem magam, hogy az már fájt.

Gondolataimból asz éjjeliszekrényemen fekvő mobiltelefon csengése hozott ki. Felhangzott az ismerős Katy Perry szám, a Last Friday Night. Ez a dal Lindy telefonszámához volt beállítva. Na de az nem létezik, hogy ő legyen az, hisz a bejelentésem után csúnyán összevesztünk.

Leugrom a széles párkányról, közben sikerül bevernem a térdem, szitkozódom egy kicsit. Ösztönösen a készülékért nyúltam, lenyomtam a fogadó gombot, majd ijedten beleszóltam.

– Hallo? Lindy?

– Szia, Cassie – pár másodpercig csönd telepedett ránk, majd folytatta. – Jaj, ne haragud! Ugye nem ébresztettelek fel? – kérdezte a megszokott, kedves, aggódó hangján.

– Nem, dehogy. Már úgy is fel voltam. Nem igazán tudtam aludni az elmúlt hetekben. Kész csoda, ha alszom pár órát. És azok a rémes álmok is…

– De jól vagy?

– Persze. Soha jobban – szipogtam, pedig tudtam, hogy nem kéne titkolnom a Bennel történteket, mégis megtettem. – Na de mi van veled? Azt hittem rettenetesen haragszol rám.

– Igen, haragudtam is. De nem ment. Nem bírtam haragudni. Te vagy a legjobb barátnőm. Majdnem, hogy a testvérem –hallottam, ahogy a hangja elcsuklik, majd zokogásban tört ki.

– Óh, Lindy. Ne sírj. Tudom… Nehéz lehet neked is…

– Nem, nem. Már rajta vagyok. Kezdek kigyógyulni az önsérelmezésemből. Anyukád nem mondta?

– Nem. Igazából nem is nagyon volt még alkalmam részletesen megbeszélni a dolgokat. A lóverseny után rendesen kifáradtam, és elmentem aludni.

– Ó... ,  értem. Tudod csak azért hívtalak, mert szeretnélek értesíteni róla, hogy még a héten lenézek felétek. Szerettem volna meglepetést okozni, de meggondoltam magam. Inkább így szólok, nehogy esetleg váratlanul érjen, vagy valamit megzavarjak.

– Nem, nem. Nem zavarsz meg semmit. Alig várom, hogy találkozzunk. Hiányzol, csajszi. Nagyon…

– Te is nekem, Cassie – sóhajtott szomorún.

– Várj. Egy pillanat. Itt van Martin. – Mire kimondtam már nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta, laza öltözékében. Egy kopott fekete pólót, és egy farmer nadrágot viselt. A póló kellően feszült karjára, mire kilátszottak a dagadó izmok. Egy az biztos, minden nő döglik utána. Egy ilyen csávót ki ne hajkurászna?

– Halló? Föld hívja Cassiet? Ott vagy? – kérdezi türelmetlenül a vonal másik végéről a barátnőm.

– Igen. Persze. Csak közben megjelent az unokabátyám. De már megy is. Ugye, Marty?

– Ó, jaj. Csak nem megzavartam egy csajos dumcsizást?

– Eltaláltad, nyálgép… - mondtam gúnyolódva, közben kacsintottam, hogy tudja, csak viccelek.

– Akkor jobb, ha megyek. Nem akarok részese lenni egy édi-bédi csajszis dumának – nyivákolta elvékonyított hangon, amivel minket próbált utánozni.

– Héj! – szólaltunk fel egyszerre Lindyvel.

– Oké, oké. Már megyek is. Itt se vagyok. Később még találkozunk – vetette oda még az ajtóból.

– Hol is tartottunk? Á, igen, megvan. Hogy meglátogatsz! – visítottam a készülékbe.

– Nyugi. Még a végén beszakad a dobhártyám. Aj, úgy szeretlek. Alig várom, hogy lássalak, csajszim!

– Én is.

– Annyi mindent szeretnék elmondani neked. Végülés jó két hónapja nem találkoztunk. Vagy van már az három is?

– Inkább – bűntudatosan fújtam el egy pár kósza tincset az arcom elől.

– Olyan rég volt már, amikor utoljára láttalak, hogy el is felejtettem. Ne haragudj a dühkitörésemért. Nem így akartam. Te csak új életet akartál, én meg letámadtalak, mint egy baltás gyilkos, vagy annál is rosszabb.

– Valahogy úgy… - nevettem fel. – De nem haragszom, Lin. Sosem tudnék, ahogy te sem. Minden ember szokott elcseszni dolgokat és mi sem vagyunk kivételek. A lényeg, hogy visszataláltunk egymáshoz és… - elhallgattam, majd nagy levegőt vettem. – Lin, örülök, hogy felhívtál. Utálok belegondolni, hogy ha nem hívsz, akkor talán…

– Jó, jó, hagyjuk ezeket a „ez meg az lett volna, ha blablabla” dolgokat. Szerintem te sem akarod elálmélkodni az egész életed és ilyen hülyeségeken töprengni főleg úgy, hogy a helyzeten mit sem változtatna – darálta le egy szuszra és kifulladva sóhajtott. – Holnap elmehetnénk vásárolni, ha már itt vagy – váltott témát és máris vidámabban csengett a hangja, amitől az én szám is mosolyra görbült.

– Okés, csajszi – feleltem vidáman és a szám majd’ szétrepedt az eszeveszett vigyorgástól.

– Nálatok találkozunk – trillázta. – Csáóóó!

– Rendben. Szia, Lin.

Dagadó szívvel dőltem hátra az ágyamon és a telefont a mellkasomra raktam, majd felszabadultam nyújtottam ki két oldalra a karjaimat. Lehet, hogy a dolgok Bennel nem alakultak a legfényesebben, de még ez se tudta lehúzni a fejlemények miatti jókedvem.

Visszakaptam a legjobb barátnőmet!

Erőnek erejével

Cassandra

Az edzések egyre nehezebbek, fárasztóbbak voltak, időm sem volt átgondolni az élet dolgait vagy az álmaimban kísértő rémisztő alakok kilétének rejtélyeit. Mrs. Evans hiába is tagadta, egyre büszkébb lett látván fejlődésemet. Josh is egyre kevesebbet zaklatott szokásos nyálas szövegével és az egészben ez volt a legjobb, de előtte még folyton a rémes randi ötletével zaklatott. Kész csoda, hogy még nem jelent meg fojtatva a becserkészésem. Nem akartam elkeseríteni, de legbelül tudtam, lehetetlen alak és egyetlen porcikám sem kívánta magának Josh Bentont.

A dupla oxer volt az utolsó akadály, mellyel még meg kellet küzdenünk. Sok időbe tellett, mire sikerült elsajátítani ezt is, ahogy a többi akadályt. Mistralnak ez sem jelentet nagy gondot. Kecses lábaival ugrott, s a következő másodpercben már az akadály másik oldalán álltunk.

– Bravó, Miss Ames! Nagyszerű teljesítmény. Már majdnem tökéletes. Egy-két órát gyakoroljuk és aztán készen áll a nagy versenyre – mondta lelkesen.

– Igen! Vagyis köszönöm, hogy ennyit segített – motyogtam.

– Ne feledje, Cassandra, a tehetség magában van, csak erőre kell, hogy kapjon, engedje szabadjára a magában tomboló energiát! – tanácsolta.

– Úgy lesz, asszonyom.

Bevezettem az izzadó, fáradt lovat a bokszába, lecsutakoltam, kitisztítottam patáit, majd megetettem. Mistral elégedetten nyerített fel, én pedig mosolyogva szántottam végig sötét szőrén.

– Jól van, szépségem. Nagyszerűen teljesítettél ma. Büszke vagyok rád!

– Ó, hát itt vagy – kiáltotta egy ismerősen csengő hang, előre tudtam, hogy Josh lesz az.

– Mit akarsz, Josh? Talán nem voltam elég világos? Megmondtam, nem akarok semmit tőled. Hányszor kell még elmondjam neked? Hm?

– Nyugi kislány! Békével jöttem. Nem harapok!

– Én nem úgy látom, mintha békével jöttél volna – felelem kedvtelenül és dacosan karba fontam a kezem. – Inkább látszol olyannak, mint aki továbbra is meg akar szerezni engem.

– Ne legyél annyira elszállva magadtól, hercegnő. Annyira nem is vagy csini, hogy te légy a világon az egyetlen nő, akit meg akarok szerezni! – mondja derűsen.

– Na, ne hidd azt, hogy érdekelsz, Benton!

– Ugyan már. Nem kell tagadnod. Úgy is tudom. Nagyon is érdekellek. Vagy különben nem állnál velem szóba.

– Hagyj békén, Josh! Fogd fel, nem érdekelsz se te, se a nyálas csajozós dumád. Érthető voltam? – fröcsögöm dühösen.

– Jól van, jól. Megyek már.

– Még mindig itt vagy.

– Muszáj neked ennyire mogorvának lenned?

– Te váltod ki belőlem – dünnyögöm az orrom alatt mérgesen, miközben Mistral hátáról leveszem a melegítő takarót.

– Elég. Most azonnal menj el!

– Nem.

– De igen!

– Nem megyek el – Közelebb jött, s amikor már csak a levegővétel választott el, azt a kevés kis távolságot is megtette. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, mint egy megfagyott jégszobor. Mistral bokszának lökött s fogva tartotta csípőmet, majd még közelebb nyomta magát hozzám. Szó szerint beletuszkolt a falba. Éhes szemei az én arcomat kutatták, aztán az ajkamra vándoroltak. Vékony, keskeny ujját ajkamra tette, majd gyengéden végighúzza rajta.

– Még mindig nem érdekellek, Kislány?

– Nem.

– Biztos? – Elvette kezét a számról, közelebb hajolt, és ekkor megcsókolt én pedig hagytam. Hagytam, mert nem tudtam neki ellen állni. Hazudtam, mert azért egy kicsit mégis csak vonzódtam hozzá. De nem úgy, mint Benjaminhoz. Ez nem volt olyan, mint vele. Sosem lesz olyan.

Amióta Josh megjelent az életemben, fenekestül felforgatta azt. Elvesztettem a maradék gondolkodási képességem is, amikor telt ajkait a számra illesztette. Először incselkedett, majd nyelvét a számba dugja. Az önbizalmam semmibe veszett, teljesen elvesztem a karjaiban. Mistral nyerítése hozott vissza a valós életbe. Ellöktem magamtól a hozzám feszülő kemény testet, elrohantam, hátra sem néztem. Tudtam, nem érdeklem annyira, hogy utánam jöjjön vagy bocsánatot kérjen az előbbi incidensért.

Tudtam, előbb vagy utóbb úgy is megadtad volna magad! – kiáltotta még utána, kristály tisztán hallottam belőle a megvetést.

A szám beszédre nyílt, de inkább elfojtottam az agyamban megforduló szavakat. Úgy gondoltam, jobb csendben távozni, mind zajosan cselekedni, hisz abból senki sem jönne ki valami jól.

benjamin

Legmélyebb álmomból az ágyam mellett álló kis éjjeli szekrényen csörgő telefon vert föl. Automatikusan a hangosan csengő készülék felé nyújtottam zsibbadt karom, kezem közé kaptam, s a fülemhez tartottam.

– Halló – mormogtam félálomban. – Á… Mrs Ames? Ne haragudjon a kora reggeli modoromért, csak a legkevésbé sem számítottam az ön telefonhívására – motyogtam a készülékbe.

– Ugyan. Semmi baj, fiam. Megértem. Biztos nagyon fáradt lehettél. Én kérek bocsánatot kora reggeli zaklatásomért, de muszáj volt beszélnem veled, mielőtt elutazom pár napra Ausztráliába.

– Hogyan?

– Apámék telefonáltak, hogy a bátyámék családja tiszteletét tette náluk, és hogy pár napig maradnának. Úgy gondoltam itt az ideje a jó pár éves kerülgetés után újra találkoznunk, s megbeszélnünk a dolgokat. És a lányom lovas versenye is közbe szól. Erről akartam veled beszélni, Benjamin fiam.

– Hallgatom, asszonyom.

És így esett meg az az eset, hogy egy hét múlva napszemüvegben kóvályogtam az egyik ausztráliai lovas versenypálya lelátóján. Viszont nem terveztem, hogy össze is futok Cassie-vel, csupán kíváncsi voltam az új életére, bár eléggé erős késztetést éreztem rá, hogy megkeressem, de kordában tartottam magam a napszemüveg mögött és a kalap alatt, amit azért vettem fel, hogy Mrs Ames mellett ülve Cass ne ismerjen fel és minderre a jócskán borostás arcom is rásegített.

Addig talán nem is volt gond, míg Cassie egyedül tarolt a pályán, a probléma akkor kezdődött, mikor valami hapsi ment oda hozzá és nem úgy tűnt, hogy csak a gratulációit akarná megosztani vele. Így tehát jócskán felment bennem az ütő és már majdnem azon a ponton voltam, hogy odamegyek és leütöm azt a faszfejet, mikor Cass megtette helyettem. Nem bírtam megállni és pofátlanul hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy láttam, hogy a pálya szélén álldogáló Cassie dacosan fonja karba aprócska kezeit, miközben a tag fájdalmas képet vág a gyomrába kapott öklözés miatt. Pár perc után felegyenesedett, majd újra rászállt a békésen a lovával bíbelődő Cassie-re, mire ökölbe szorult a kezem.

– Ha nem te, akkor majd én – szólt Mrs Ames mellőlem, miközben le sem vette a szemét a lányáról és a körülötte legyeskedő alakról.

– Nem is tudom…

– Akarod őt, nem? Akkor ne csak ülj a hátsódon, hanem csinálj is valamit! – mondta a napszemüvege pereme fölött rám nézve. – Vagy én fogok, de akkor enyém lesz a dicsőség is.

Nagy levegőt vettem, majd felszegett állal elindultam Cassie-ék felé, és mikor odaértem, nyugodtságot erőltettem magamra… bármilyen nehéz is volt.

– Cassandra nemet mondott – szólaltam meg jéghideg hangon. Az alak lassan megfordult és úgy meredtünk egymásra, mint két feldühödött farkas, aki a terültét védi.

– Te meg ki a jó franc vagy? És a fő kérdés: ki kérdezett téged?

– Na, és te? Azon kívül, hogy egy seggfej? – kérdeztem unott szemrehányással a hangomban, amiből tökéletesen le lehetett szűrni, hogy kurvára nem érdekel a válasza.

– Figyelj csak haver! Hogy jössz te ahhoz, hogy velem így ugass? – fröcsögte dühödten az idegen szoknyapecér.

– Láttam mit műveltél Cassie-vel.

– Na és? Tudtommal nem a barátnőd, vagy ilyesmi.

– Valóban nem a barátnőm, de attól még fontos nekem. És aki fontos azt általában megvédem.

– Nahát-nahát, a védelmező herceged nagyon felhúzta magát. Nemde, Casse cica? – kérdezte Josh szórakoztatóan.

– Ne szólíts a cicádnak! Ezt már megbeszéltük, nem?

– Ne már kislány, ez olyan cuki. Pont illik rád: Cassie cica.

– Fejezd be, te oszlopos barom… – morogtam a mellettem állónak. Cassie pedig ide-oda kapta a fejét köztünk, hogy résen legyen, mert még a végén összecsapás lesz a vége.

– Elég volt ebből, fiúk. Nem eshettek egymásnak a verseny közepette. Még a végén kitiltanak miattatok. Most szépen mindketten visszamentek a kilátóra és csendben végigülitek a versenyt. Aztán beszélhetünk erről. Te pedig, drága Josh, jobb ha egy ideig nem is kerülsz a szemem elé!

– Ne de ő kezdte – háborodott fel.

– Nem igaz. Mindketten hibásak vagytok. Te azért mert ellenkeztél, te pedig – mutatott rám – beleszóltál.

– Ezt nem hiszem el, Cassie. Mi van veled? – kérdeztem értetetlenül, miután nagy nehezen sikerült elküldenem a Cassie-n lógó bunkót.

– Mégis mi lenne? Semmi.

– Hát nekem nem úgy tűnik, hogy semmi nincs veled – mondtam. – Eltűntél Cassandra. Szó nélkül elmentél. Nem mondtál nekem semmit, hová mész, vagy miért teszed ezt. Meg akartalak keresni. Egy héttel ezelőtt elmentem hozzátok, beszéltem anyukáddal. Tőle kellett megtudnom, hová lettél. Mondd, miért?

– Ugyan miért érdekel ez annyira téged? Úgy teszel, mintha érdekelnélek, pedig egyáltalán nem így van – fröcsögte csalódottan, miközben megigazította a Mistral hátán lévő nyerget, majd felült az állatra.

– Mert fontos vagy nekem. Csupán csak azért.

– És miért döntöttél úgy, hogy pont most jelensz meg, újra az életemben, hogy mindezt elmondhasd? – kérdezte szánakozóan.

– Mert fontosnak tartom, hogy tudd, mit is jelentesz nekem – feleltem.

– Miss Ames… Kérem! A versenynek még nincs vége! – kiáltotta Cassandra edzője a lelátó első sorából. – Vagy talán szégyent akar hozni a fejemre?

– Nem, dehogy, asszonyom. Ellenkezőleg. Nagyon is nyerni akarok. – mondta izgatottan. Lázban égett, s ezt a versenyezni akarás tette vele. A fene essen bele ebbe az egész versenybe. Nem akartam újra elveszíteni ezt a nőt. Tennem kellett valamit. Csak lenne valami, ami eszembe juthat, ami segíthet ebben a kába helyzetben. De semmi. Nem jön semmi sem, ami segíthetne rajtam, vagy rajtunk.

– Akkor meg mire vár? Ne töltse az idejét felesleges dolgokra! – kiáltotta, miközben egyértelműen felém meresztgette hatalmas kancsal szemeit.

– Cassie! Figyelj rám! Kérlek! – most már könyörögtem neki. - Menjen már, Cassandra! – förmedt rám újra a mogorva nőszemély a páholyból.

– Sajnálom, Ben. De ez most nem megy. – Hatalmas, fekete simaszőrű lovához lépkedett, s még hozzátette: - Talán, esetleg később megbeszélhetnénk? Most nincs idő, ezt tisztázni. Ne haragudj!

– Azt hiszem, nem nagyon lesz rá lehetőség. A gép pontosan hétkor indul. – Közöltem vele, de már akkor sehol sem láttam a szőke hajú lányt, aki még az imént hatalmas, gyönyörű sötétbarna szemeivel engem kémlelt lova biztonságából.

Aztán már csak a fejem feletti bemondóból harsogó idegen mély, férfi hangot hallottam. Megkezdték a következő versenyt. A lovak felsorakoztak a számokkal kijelölt vaskapuk elé. Az automatikusan nyíló kapuajtók csukva voltak. Casssandra és a lova, Mistral voltak a 14-es számú kapuban. Tűzpiros egyenruhája kiemelte őt a sűrű tömegből, s a többi versenyzők sokaságából. Tökéletesen festett, úgy, ahogy volt. Egy az öltözékéhez passzoló védőszemüveget rakott a szemére, s türelmetlenül igazgatta azt, közben a másik kezével nyugtatgatta az ijedt állatot.

Ekkor a harsonából megszólalt a visszaszámlálás: Három. Kettő. Egy. A vaskapuk kinyíltak. A 14 ló erős, kitartó vágtába kezdett, versengtek egymással. Csupán csak a páholyokban ülő tömegek, és a lovak fújtatása, nyerítése hallatszott, ahogyan égett bennük a verseny szelleme. Cassie erősen fogta lova kantárszárát, s gyengéd szavakkal ösztökélte az erős mént. A mén mintha válaszolt volna a lány szavaira. Olyan volt, mintha megértenék egymást, mintha reagálnának egymásra. Vaó… Ezt nevezem én igazi versenynek.

Cassandra és Mistral az élen vágtattak, tartva az iramot. Mellettük a kettes számú páros szélvészként közeledett, s immár nagyon szoros volt kettejük versenye. A közönség izgatottan figyelt, mindahányan voltak. Csupán csak a lovak patáinak koppanása a talajon, és nyerítésük hallatszott a néma tömegben. De mintha ez a küzdelem csak kettejükről szólt volna. A két lelkes versenyzőről. Elégedetten pillantottam a páholy első sorában álló mogorva edzőnő felé. Ő titkon mosolygott, talán örült, vagy esetleg büszke volt a diákjára. Le sem tagadhatta volna, hisz láttam, már túl késő volt. Lebukott.

Cassandra és Mistral nyert. Tudtam. Ó, hogy mennyire tudtam. Mindig is erős jellemmel, akarattal rendelkezett ez a lány, és most mindet felhasználta a győzelemért. Sikerült. Lealázta a többi tizenhármat. A többiek lealázóan tekintgettek a győzelemtől elalélt lovas felé. Azonban Cassandrát ez nem igazán zavartatta.

A tömegből egy idegen, a 20-as éveiben járó nő jelent meg, rövid koktélruhában, fején elegáns szalmakalappal. Kecsesen lépkedett az éljenző tömeg között. Cassandrához sietett, majd kedves gesztusként kezet fogott vele, hogy így fejezze ki gratulációját, aztán heves csevegésbe kezdtek. Ki lehet ez a nő? – Tettem fel a kérdést automatikusan magamnak; de nem mintha válaszolt volna.

Ekkor az ismeretlen hölgy felém fordult, flörtölősen rebegtette szempilláit. Ide láttam, hogy műszempillái vannak. Én pedig mit sem törődve Cassie-vel, rákacsintottam a kacér nőre. Gondoltam, hagy fúrja Cassandra oldalát egy kicsit. Ő dühösen váltogatta pillantását közöttünk, mérgében elpirult. Motyogott valamit, hogy Ez nem ér!, aztán mit sem törődve velem, megfogta Mistral kantárszárát, s odavezette a tanárához. Kedvem támadt volna utána rohanni, visszarántani, és erősen rátapasztani az ajkaimat az ő telt, puha, vörös ajkaira. Ám nem tettem. Nem most, s nem így. Nem ez volt a megfelelő pillanat. Mi van, ha visszautasít? Akkor mindenki előtt leégtem volna, ahogy ő is. Nem kockáztathattam ezt, főleg, hogy most ő az ünnepelt sztár a közönség szemében.

– Na? Megmondtad neki? – Szólalt meg mellettem hirtelen Mrs Ames. Vajon mikor sikerült ilyen csendben mellém lopódznia? Talán akkor, mikor annyira eljátszottam a képzeletemmel?

– Igen. De nem sok mindent értem el vele, ahogy látja.

– Jaj, fiam. Adj neki egy kis időt. Hagyd, hadd békéljen meg! – Mondta kedvesen, a vállamra téve ráncos kezét.

– Azt mondta, majd később beszélhetünk.

– És te mit mondtál erre? – kérdezte kíváncsian.

– Azt, hogy este hétkor indul a gépem haza, Montana-ba.

– Ugye tudod, hogy ezzel csak még jobban elrontottad a helyzeted, fiam?

– Igen. De nem bírok várni. Szeretem őt – tettem hozzá.

– Akkor tanulj meg parancsolni az érzelmeidnek! Ez nem lesz így jó, Benjamin. Nagyon nem…

– Kudarcot vallottam, Mrs Ames.

– Ugyan. Dehogy is. Csak próbálj meg kellőképpen hozzáállni a dolgokhoz. Higgy magadban és higgy benne! Így minden könnyebb lesz. Most pedig menj, és beszélj vele! Ne hagyd, hogy lepattintson. Nem tagadhatja le ő sem, amit irántad érez, hisz rá van írva – feleli mosolyogva.

– Köszönöm, asszonyom! – vetem oda.

– Nincs mit, fiam.

Gondolataimba merülve indultam a két beszélgető nő felé. Eléggé távol voltam még, ám így is láttam Cassandra kisugárzó szépségét, gyönyörű, meghitt mosolyát, vékony csípőjét, kerek fenekét. Az utóbbin hosszabb ideig időztem, mint kellet volna. Idegesen izzadt, fekete, rövidre nyírt hajamba túrtam. Gyorsan fordítottam a fejem más irányba, féltem, lebukok, hogy olyan testtáját néztem, amit nem szabadna. Ám a lány észre sem vette különös viselkedésem, vagy a stírölési akcióm, továbbra is elmélyülten csevegett az idegen hölgyeménnyel.

Amikor újabb elszánt lépésre emeltem az aszfalthoz ragadt lábam, mintha az agyam teljesen lekorlátolt volna, mintha azt suttogta volna: - Ne tedd! Állj meg! Úgy sincs semmi értelme. Ez a csaj nem is szeret.

Minden gondolatom körülött kavargott. Akartam őt, testestül-lelkestül, és nem állhatott az utamba senki sem. De valahogy mégsem ment. Még egy utolsó pillantást vetettem a két nőre. Látni akartam Cassandra gyönyörű, sápadt arcát, ívelt, dús ajkait. Még utoljára, mielőtt a hamarosan induló gépem felé veszem az irányt.

Nem voltam elég erős, elég öntudatos, hogy elé álljak, hogy a szemébe mondjam ezerszer is akár: Szeretlek. Szeretlek, Cassandra Ames. Mögöttem Cassie édesanyja támogató, noszogató mozdulatokkal intett a két nő irányába. De ez sem segített. Feladtam. Túl gyáva voltam. S túl kevés egy ilyen lánynak, amilyen ő volt. Nem érdemeltem meg a szerelmét. Ez nem lett volna helyes.

– Cassandra cica! – kiáltotta negédesen az a disznó lovászfiú. – Egyszer még biztos beverem azt a bugyi szaggató pofáját.

– Azt hiszem, korábban már említettem, hogy ne hívj a cicádnak, seggfej! – válaszolt fennhangon a lány, figyelembe sem véve a neki beszélő hölgyet.

– Ugyan már, édes! Ne húzd fel magad! Nyertél nem?

– De igen.

– Akkor meg miért nem örülsz, mint majom a farkának?

– Nagyon vicces, Joshua – vetette oda a Cassie mellet álló nő.

– Te ne szólj bele ebbe, Linduska! – mutatott fenyegetően az irányába.

– A nevem Linda, nem Linduska, te tökkelütött! – felelte higgadtan.

– Jó, legyen. Akkor Linda. Így már jó lesz? – mondta negédesen. A hangjából kicsengett az utálat, és a megvetés Linda irányába.

– Tökéletes.

– Remek. Na szóval, édes, mit szólnál, ha megünnepelnénk a mai győzelmed egy vacsival? – vetetett fel a kérdést, de tudta, hogy úgy is nemet fog mondani, mégis próbálkozott.

– Felejtsd el, Josh! Megmondtam…

– Felőlem. Úgy is meg fogod gondolni magad… - mormogta pisze orra alatt, miközben a szemét forgatta – már az agyamra akart menni ez az idióta.

– Ha csak arra vársz, hogy meggondoljam magam, jobb, ha már most feladod, édes, ugyanis én megmondtam. Kész. Pont. Vége. – válaszolta Cassandra grimaszolva és elutasítón karba fonta a kezeit.

– Cassie… - szóltam halkan.

– Nem. – Hangja élesen csengett, majd egybefolytak a szavai, amiből csak annyit fogtam fel, aminek talán már előbb nyilvánvalónak kellett volna lennie.

Annyira látszódott rajta, hogy már inkább ide tartozik, mint hozzánk, odahaza Montanába és ez vágta el az utolsó szálat is, ami még arra ösztökélt, hogy ne forduljak meg és menjek el szótlanul. De többé nem láttam értelmét a kettőnk dolgának, miután ő teljesen elvágta a kettőnk közt lévő kapcsolatot. Az én hibám volt. Én nem cselekedtem időben és már késő.