A meglepetés erejével...

Anya egyszer azt mondta, egy ember mindig tudja, mit akar, legalábbis is idővel rájön arra, hogy mit vár a jövőtől. Én éppen most vesztettem el a második lehetőségem a szerelemnél. Ismét hagytam elmenni, akit már jó rég óta magamnak szerettem volna, de csak ahogy mondom, szerettem volna. Sosem voltam benne biztos, hogy egyszer engem fog majd szeretni, úgy ahogy én őt. Kelletlenül végigsimítottam a szélfútta hajkoronámon, idegesen ujjaim köré tekergettem egy kusza tincset. Arcomon végigfolyt pár ártatlan, sós könnycsepp. Miért van az, hogy akárhányszor meg van az aprócska remény, én mindent elszúrok? – kérdeztem magamtól.

̶ Kicsim, mit csinálsz odakint egyedül? – kiáltotta anya a nagy mosogatás közepette.

̶ Csak gondolkodom, anya.

Könnyeimmel küszködve sétáltam oda a bátyám szerszámos bunkeréhez. Bunkernek nevezte el, mert itt rakosgatta össze újabb találmányait, és itt el tudott bújni anyámtól, amikor még a piás korszakát élte. Ám hála a jó Istennek, anyám látszólag kiheverte apa halálát, és végleg elköszönt az alkohol tartalmú italokról. Na, jó egy kicsit túloztam, azt nem mondtam, hogy néhai alkalommal megiszunk kettesben, vagy esetleg hármasban egy pohár jó minőségű pezsgőt. Ez sem okozott újabb alkohol problémát, mert sikerült megállni, persze az én segítségemmel, hogy csakis egy pohárral vihet be.

            Arnold épp egy hatalmas szerszám segítségével bütykölte óriás motorját, kezei olajosak voltak, még a ruhájára is csöppent, és mondanom sem kell, elég ijesztő látványt nyújtott. Kíváncsi lettem volna, Lindy mit szólna újdonsült barátja kinézetéhez. Az biztos, hogy semmi jót, esetleg a fantáziája piszkolódott volna be, már ha értitek, mire célozok. Az imént, ahogy gondoltam, az említett személy ebben a pillanatban jelent meg mögöttem, és a legdöbbentebb arccal jutalmazta bátyám kinézetét. Arnold törölgette izzadt homlokát, majd kettőnkre nézett, és küldött felénk egy jókora mosolyt. Bár ebben a mosolyban volt valami nyugtalanító, és azt hiszem, ez miattam lehetett. Aggódott értem, mert tudta, sebezhető vagyok, és gyenge. Pedig Lindy barátnőmre is ráférhetett volna egy kis védelmezés, nem csak rám. Olyan volt ez, mintha a saját bátyám lenne a szolgálatban lévő biztonsági őröm. A fizikai bántalmazástól megvédhetett, de a bánattól, a szerelmi csalódástól, és a szenvedésektől nem. Épp egy ilyen csalódásban volt részem, amikor hagytam ismét elmenni Benjamint, minden lehetőség kicsúszott kezeim közül. Csak a remény maradt nekem, egy újabb remény. Csak abban bízhattam, még valaha minden megváltozhat, Ben elhagyja az ostoba Grace Thomast, mielőtt még az említett kiszúrna vele, és ő tenné lapátra, összetörve szívét; eljönne hozzám önszántából, és azt mondaná, engem szeret. Tudtam, csak téveszme az egész, és idő kérdése, mikor teszi tönkre Grace az általam szeretett fiú életét miattam, bosszúból.

̶ Te miért nem pihensz, kisasszony? – főnökösködött a testvérem.

̶ Jaj, Arnold, a fenébe is, nem lehetek egy ágyhoz kötve, mint egy lebénult beteg. Csak a bokám ment ki, te meg úgy teszel, mintha sokkal nagyobb lenne a baj. Hagyd ezt abba! – förmedtem rá dühösen.

̶  Te is tudod, csak a javadat akarom ezzel. Nem akartalak megbántani, hisz a húgocskám vagy, szeretlek, és mindig melletted állok.

̶ Persze, tudom. Csak néha túlzásba viszed egy kicsit a szereteted, nem gondolod?

̶ Nem, egyáltalán nem.

̶ Na, mindegy, jobb lesz, ha most megyek, és lepihenek, elég volt mára ennyi zűr – mondtam fájdalommal telt hangon.

̶ Menj csak, pihend ki magad, mert négy nap múlva a volt zeneiskolád tavaszköszöntő bált hirdet, és te is meg vagy hívva, mint volt diák. Az igazgató úr, és a tanárod elvárja, hogy fellépj egy hímnemű diáktársaddal – ezt az utolsó pár szót kacagva mondta.

̶ Mi? És én eddig erről, mért nem tudtam az égvilágon semmit? Még csak egy szaros meghívót sem küldtek, ezt is tőled kell megtudnom?

̶ Sajnálom, Cass. De én azt hittem, már rég megkaptad azt a meghívót.

̶ Hát igen. És az a legrosszabb az egészben, hogy még csak ruhám sincs, sőt azt sem tudom, mit fogok előadni – mondtam.

̶ A ruha miatt ne fájjon a fejed, barátnőm. Azt csak bízd rám, a múltkor is én láttalak el egy csodás darabbal. Emlékszel?

̶ Igen, igen. Hogyne emlékeznék, amikor annyi pasi tapadt rám, hogy minden ujjamra lett volna egy – mosolyt erőltettem komor arcomra.

̶ Na, látod, kislány, nem csak Ben létezik a világon. Ideje egy másik szexi pasit találnod. Őt meg verd ki végre a szép kis fejedből! – cincogta Lindy.

̶ Nem akarom elfelejteni őt. Ilyet nem kérhetsz tőlem. Te is tudod, mennyire fáj, hogy hidegen hagyom, de én mégis szeretem. Akkor is, ha neked ez nem tetszik – ezt már a bátyámhoz intéztem.

̶ Jaj, Cass, a haverom össze fogja törni a kis szívedet, akkor mi lesz? Mert ne mond azt, hogy mi nem segítettünk.

̶ Elég volt. Hagyjatok már békén! Folyton csak ezzel bombáztok. Szétmegy a fejem, semmi szükségem, hogy a ti agyserkentő dumátokat hallgassam – kiáltottam, könnyes szemekkel.

Se szó- se beszéd, rohantam a szobámba, nem is törődtem a hátam mögött elhaló hangfoszlányokat. Könnyeim elhomályosították látásom, attól féltem ismét felbukom valamiben, de nem történt ilyesmi. Máskor gyönyörűen kunkorodó, eper szőke hajam most csapzottan állt, mint aki hetek óta nem ápolta volna. És a szokásos ruháim helyett most egyszerű pizsamanadrágban, és egy kinyúlt pólóban feszítettem, gondolni sem mertem rá, mit szólhatott Ben a látványhoz, amit nyújtottam ebben a viseletben.

Odabent tejes volt a nyugalom, az imént hallatszott csörömpölés megszűnt, anyát sehol nem találtam, csak a mosogatógép berregése hallatszott a halálos csendben. Még egy apró neszt is meghallottam volna ilyen némaságban. A szobámban Boomer még mindig mélyen aludt, Ben örülhetett, hogy nem kellett találkoznia vele. A kutya nem igazán örült volna a társaságának, észrevette volna a köztünk lévő feszültséget. Egyenletes szuszogása betöltötte a szoba csendjét, csak a nyitott ablakon szűrődött be némi aprócska zaj, és a gyenge fuvallat megtöltve a vadrózsák illatával. Ez az illat olyan volt, amit a legerősebb fűszer sem tudott volna utol érni jellegzetes aromájával. A rózsa egyszerre volt elbűvölően gyönyörű, és fantasztikusan illatos. Majd elkábultam e varázslatos illat hatására, így hát hagytam a fenébe az ablakot, elterültem a szétrugdosott ágyneműn, majd kényelembe helyeztem magam, és elszenderültem. Mélységesen fájt a csalódás, amit ismét okoztam magamnak, és másnak is. De én ez vagyok, mindig is ilyen ostoba természet voltam. Sosem volt egy pontos dolog sem az életemben. Olyan voltam, mint egy bomba, mely bármikor robbanásra kész. Szüntelenül imádtam valakit, aki valószínűleg nem is szeret, és a legrosszabb az, hogy soha nem is fog.

Halk kopogás hallatszott a fehérre meszelt ajtón, majd anya lépett be zihálva egy tálcával, rajta egy bögre forrón gőzölgő citromos teával, és hozzá egy ínycsiklandó szendviccsel. Halkan lerakta az ágyam mellet álló kis éjjeliszekrényre, majd némán távozott. Az öreg ajtó nyikorgott, ahogy becsukta, mire felriadtam.

̶ Anya? – mormogtam álmosan.

̶ Igen kicsikém? Mond csak?

̶ Köszönöm, hogy ennyit segítesz, és hogy vagy nekem.

̶ Jaj, kincsem, ne mondj ilyet, mert mindjárt elsírom magam – tolta kifelé a nyikorgó ajtót, és legszívesebben elment volna már.

̶ Hmm, milyen jó illata van ezeknek a finomságoknak. Köszönöm! – kiáltottam a menekülő anyám után.

Kényelmesen elhelyezkedtem székemben, és nekiláttam az ízletes falatoknak. Ennyi fáradság, és fájdalom után, rettentőn jól esett ez a kis étel. És ahogy a forró teát kortyolgattam, a meleg folyadék végigfolyt a torkomon, megnyugtató érzéssel elárasztva minden porcikám. Eddigi karikás szemeim helyett most gyönyörűen csillogtak barna íriszeim. A könnyek is eltűntek az arcomról, mintha újjá születtem volna, csupán egy kiadós alvás és egy pohár tea kellett ehhez.

Az evés végeztével megtöröltem a számat, majd összepakoltam a piszkos edényeket, és lesétáltam a kezemben egyensúlyozott tányérral és csészével. Anya a lépcső alján állt, kezében a vezetékes telefon, melyből hosszú zsinór lógott a földön. A legfurább, és döbbentebb fej bámult fel rám, amikor meghallotta a lépcsőfokok recsegését lábaim alatt.

Nem sejtettem, minek köszönhetem ezt a ledöbbentő nézést, így inkább csak némán odasétáltam mellé, hátha mond valami rám tartozót. Ahogy lerakta kezéből a készüléket, metsző pillantása felém irányult. Nem is tudom, talán dühös volt, vagy inkább aggódott értem. Na, majd most talán kiderül, ha esetleg elmondja.

̶ Miért nem mondtad nekem, hogy kitettek az ének iskolából? – kérdezte aggódóan.

̶ Én el akartam, de láttam milyen fáradt vagy, és nem akartalak még ezzel is terhelni téged.

̶ Ezt sehogy nem gondoltam volna, hogy eltanácsolnak téged egy másik lány miatta. Főleg azt nem, amiért gazdagabb származásibb, mint te.

̶ Tudom, tudom, de az én szavam az igazgatóé ellen...

̶ Annyira sajnálom, drágaságom. Ezt nem tehették meg veled, te nem ezt érdemelted volna. Ez nagyon igazságtalan. Még fontolgatom, hogy beszélek azzal a modortalan emberrel.

̶ Anya ne, kérlek. Csak azt ne! – visítottam.

̶ Egyébként nem emiatt keresett a hölgy – bökött a telefonkagyló felé. – Azt mondta, szeretne utólag meghívni téged a tavaszi évköszöntő bálra, és nagyon örülne, ha megtisztelnéd őt, és a bizottságod a fellépéseddel, mely során választanod kell egy fiú társat a duetthez.

Na, tessék. Az előbb még itt siránkoztam, mert nem kaptam meg azt a levelet, hanem Lindy-től tudtam meg a híreket, most meg itt állok döbbenten. Még, hogy válasszak egy fiút magam mellé, miért is nem énekelhetnék szólót? Hisz mindig is ezt szerettem volna: kiállni a színpadra, megpöckölni a mikrofont, majd elkezdeni a dalt, mely szívem belsejéből árad, kivetítve érzéseim a közönségnek, kik megbűvölve hallgatnak engem. Felejthetetlen előadást szeretnék nyújtani és bár vagyok olyan önző, hogy inkább egyedül énekelnék, akkor is egy duettben kell helytállnom. Végül is mindegy, hogy milyen előadásformában lépek fel a színpadra, hogy szólóként vagy párban, egy profi minden helyzetből a legjobbat hozza ki. Most legalább kaptam egy esélyt, hogy bizonyítsak.

Emlékszem, amikor legelőször énekelhettem, mennyire fura volt ott állni, kezemben tartani azt a mikrofont. Azt se tudtam mit kezdjek magammal. Énekeljek, vagy ne? Megéri vagy se? Végül is, mit árthattam volna, azzal, ha kiengedem hangomat. Visszakozni akartam, de a volt tanáromat kemény kőből faragták, és addig nem engedett, míg ki nem engedtem legalább egy megfelelő hangot a torkomon.

Mrs. Summers mindig kedves volt, csak ne lett volna olyan szigorú természetű. Ahányszor rám ripakodott, annyiszor rémültem tőle halálra. Ilyenkor próbáltam egészen picire zsugorodni, nehogy észrevegyen, és újra megszidalmazzon. A termetéhez képest, elég gonosznak látszott. Sokszor azt is feltételeztem, talán utál engem, és ezért bánik így velem, de nem, végül rájöttem, csak a javamat akarja, hogy a begubózódott hernyócskából végre valami pillangóféle váljon. Így sikerült félig-meddig feloldanom a félelmemet – megtanultam, hogy ha az ember elégszer próbálkozik és túléli a kudarcokat, akkor egyszer csak rájön, hogy a félelem mellékes, ráadásul csak púp az ember hátán. Kudarcok mindig is voltak és mindig is lesznek; mindenkin magán áll, hogy képes-e túllépni rajtuk és azt mondani, hogy Nem! Nem érdekel, hogy hányszor esek még el, akkor is fel fogok állni, mert engem nem lehet megállítani!

̶ Nekem most el kell mennem bevásárolni, kincsem – jelentette ki anya ezzel kiszakítva önmagam lelkesítéséből.

̶ Rendben. Menj csak, majd én addig kitalálok valami elfoglaltságot. Esetleg megkeresem Lindyt – mormoltam és az udvar felé sandítottam.

Anya kedves mosollyal jutalmazott, végigsimított hűvös kezével kézfejemen és távozott. Én meg kereshetek egy tökéletes partnert a gálára, de kit ismerhetek régebbről onnan, aki el is jönne velem? Lássuk csak, talán Trace… Ez az ő biztos benne lenne. Trace volt az iskolában a legjobb barátom, így reméltem, hogy belemegy a duettbe. Mondhatni reménykedtem, hogy nem kell egyedül mennem, milyen szégyen lenne, ha egymagamban állítanék oda... Grace biztos magával hozza Bent, mért is ne, hogy minél teljesebb legyen a bosszú – forrongtam magamban. Hogy mennyire rühellem őt, bár a vallásom tiltja, hogy bárkit utáljak, de ez így van. Nem bírom elviselni, amit tesz egy ártatlan ember életével. És, hogy még az emberek változnak! Hogyne, tényleg, csak a rossz irányba fejlődnek, legalábbis Grace Thomas esetében.

Kiléptem a nap melegétől áradó udvarra, és mélyen beszívtam az édeskés virágillatot.

̶ Hát itt vagy Cass, téged kerestelek. Végre megvagy – kiáltotta a barátnőm.

̶ Ő… Igen, itt vagyok.

̶ Elugrottam egy különleges butikba, míg Arny dolgozott – Arny? Ez most komoly? A szó hallatán akaratlanul is felvontam a szemöldököm. – Hisz mégse gubbaszthattam felette – nevetett.

̶ De azt hittem együtt megyünk! Mi ketten!

̶ Igen, igen. De előtte szerettem volna letesztelni a darabokat, és komolyan mondom megtaláltam a neked valót, csak el kell, hogy jöjj ma velem. Léci, mond, hogy eljössz! – kérlelt és szemében felcsillant a fény, amivel a kölyökkutyák rendelkeznek. Így próbáljon meg neki ellenállni az ember…

̶ Nyugi, megyek veled, de ne őrjöngj már ennyire. Még a végén megsüketülök, Lin!

̶ Jó, jó. Akkor mire várunk még? Rohanás, hisz hamarosan itt van az est. – már maga után húzva elindult, majd hirtelen visszafordult. – Egyáltalán megvan már a kísérőd?

̶ Ohm megvan, csak ő még nem tud róla.

̶ Jaj, mond már, ki az! Tűkön ülök a kíváncsiságtól…

Lindy-re jellemző volt a kíváncsiskodás, és a parancsolgatás, mi több, mesterszinten művelte. Elképzelni sem tudtam Arnold hogyan viseli el a barátnőm különleges adottságait, de ahogy láttam, tökéletesen együtt tud vele élni így is. Bár a testvéremnek is voltak egyedülálló szokásai, amik egy kicsit zavartak, például vegyük az állandó főnökösödést, vagy a szekálást. Azt mondják, ha szerelemről van szó, akkor nem számítanak a rigolyák... Náluk ez nagyon is igaz lehet, ha ennyire szeretik egymást.

̶ Gyere már, te csiga! Mire oda érünk, elviszik a neked kinézett ruhát! – sürgetett, figyelembe sem véve sérült bokám, ami még most is sajgott a fájdalomtól.

̶ Nem felejtettél el valamit? – mutatóujjammal fájó lábam felé böktem.

̶ Ó… bocsi. Ez az apró kis bökkenő kiment a fejemből – bocsánatkérően, ugyanakkor kissé feszülten elmosolyodott.

̶ Te is tudod, sosem tudnék rád haragudni. Te vagy a legeslegjobb barinőm – felfelé görbült a szám, majd ahogy egymásra néztünk mindkettőnkből kitört a nevetés.

Lindy egy taxit hívott, hogy ne kelljen a sérült lábammal végigbotorkálnunk, míg az üzlethez nem érünk. A taxi pár percen belül befordult az utcánkban, és megállt a ház előtt. A volánnál egy középkorú férfi ül, kinek vaskos bajusz díszelgett az orra alatt; sütött róla, hogy bevándorló; talán olasz volt... A férfi illedelmesen köszön, majd visszafordult a kormányhoz. Némán helyet foglaltunk a jármű hátsó ülésén, majd kibámultam az ablakon. Addig nem törődtem különösebben a tájjal, míg meg nem láttam, hogy egy öreg nénike leejti telepakolt táskáját és nyúlna érte, de nem bír. A közelben pár fiatal fiú beszélget, és nevetgél rajta. Egyik sem törődött vele; hagyták, hogy ott szenvedjen a táskával, még csak nem is segítettek, csak jóízűen nevettek rajta. Ez annyira csúnya dolog volt, kedvem támadt kiszállni a járműből, segíteni a nénikének, és jól megmagyarázni a négy srácnak, hogy milyen csúnya viselkedés ez. Úgy éreztem, cselekednem kell. Előreszóltam a sofőrnek, hogy állítsa meg az autót, kiugrottam a taxiból és amint a lábam földet ért, égető érzéssuhant át a lábamon, mire feljajdultam.

̶ Ne már, pont most, nem adhatom fel, szükség van rám; talpra kell, hogy álljak – mormoltam magamban. A barátnőm a leengedett ablakon keresztül magyarázott, de engem most nem érdekelt, csak, hogy segítsek ezen a szegény asszonyon. Az arcom vérbe borult a fiúk iránt táplált düh hatására. De nem veszíthettem el a fejem, most ennek az asszonynak van rám szüksége. Hatalmas fájdalmam közepette bandukoltam az öreg nő mellé.

̶ Hé, kislány! Te meg mit csinálsz? – kiáltották oda, még mindig az öreg hölgyön mulatva. – Ne fáraszd magad, majd a vén szatyor megoldja! – ordította artikulálatlanul az egyik.

Fogaimat szorosan összeszorítottam, hogy még idejében visszafogjam magam, nehogy bármi sértőt mondjak az öreg hölgy előtt. Majd ha segítettem ezen az ártatlanon, ellátom a bajukat. Ironikus, hogy egy zúzódott bokájú csaj mondja ezt, nem? Mintha egy kis fájdalom megállíthatna… Kecsesen lehajoltam, kezemben fogtam a súlyos táskát, és felsegítettem a közben elesett nénit a kemény murváról. A nénike oly aprócska és törékeny volt, ráncos arcán átfutott egy enyhe mosoly, melyből megítéltem, hogy hálás a segítségemért. Kedvesen visszamosolyogtam, aztán a négy fiatalember irányába fordultam, szemeimben megvillant az utálat szikrája. Láttam, ahogyan rám néznek a legnagyobb gúnnyal és tovább röhögnek, de most már rajtam is, amiért segítettem. Elég volt, nem bírom tovább, most véget vetek ennek. Hangtalanul sétáltam oda a tárasághoz, és amikor már szemben állattam velük, jó mélyen a szemükbe néztem. Nagy levegőt vettem, mielőtt cselekedtem volna, aztán magamat is meglepve az egyikhez léptem, és teljes erőből pofon vágtam. Hű, nem is gondoltam volna, hogy ilyet is tudok. Esküszöm így még embert sosem ütöttem, még Chris is megúszta egy apróbb legyintéssel. Ám ez az idióta elég rossz passzban talált.

̶ Hú, a kicsikét rossz kedvében találtuk. Nem gondolod, haver? – vetette oda az egyik a másiknak.

̶ Ezt még megemlegeted, te ribanc! – fenyegetett, közben kilátszottak elsárgult fogai, amit csak a káros szenvedélyek okozhattak.

̶ Tényleg? – kérdeztem merészen. – Mert akkor attól tartok, hogy a legkevésbé sem ijedtem meg tőletek – mondtam negédesen.

̶ Ssszzz, harapós, nagyon harapós. Szeretem a kemény csajokat – nevetett a négy közül a legmagasabb fiú.

̶ Vedd le rólam a szemed, vagy kinyomom, és nem lesz mivel stírölnöd! – vágtam oda neki, majd élesen hátat fordítottam és már elindultam vissza a kocsihoz, mikor elkiáltotta magát az egyik.

̶ Kapd el a csajt, Guss!

Mielőtt még visszakozhattam volna két erős kéz tekeredett csípőmre és tartott fogva. Nem volt menekvés. Az öregasszony rémülten figyelte az eseményeket a távolból. Ő sem tehetett semmit, hisz gyenge volt, mint a harmat és én se várhattam tőle, hogy a segítségemre rohanjon. Az idegen srác úgy nézett rám, mint egy ragadozósólyom a zsákmányára. Próbáltam szabadulni, de ez erős, határozott kezek csak nem engedtek.

̶ Eresszétek el őt, mocskos pszichopaták! – visította a barátnőm a nyitott ablakon keresztül, majd elszántan vetette ki magát a kocsiból.

̶ Nahát, nem is tudtam, hogy ketten vagytok! Még jobb.

̶ Hozzá ne merj nyúlni, hallottad! Érd be velem…

Ekkor az alacsonyabb srác a barátnőm felé vetette magát, megfeledkezve arról, hogy a taxi sofőr is ott ül. A sofőr felkiáltott, mire mind a négy fiatal fiú megrémült, ezt a pillanatot használtam fel a szabadulásomra. Egy irányzott ütéssel tökön rúgtam az egyént, mire az összerezzent, de a szorításból nem engedett. Valami olyasmit kellett bevetnem, amivel egy időre akkor fájdalmat okozok, hogy az kiengedjen a szorításából.

Nem volt más választásom, belemélyesztettem fogaim vastag bőrébe, mire az feljajdult, és lecsúszott a keze a derekamról. rekedt kiáltásszakadt ki a srác torkán, mire megvonaglott, de még mindig azon volt, hogy megtartson.

̶ Mocskos ribanc! Ezt még megbánod!

Rohantam, ahogy fájó testrészem engedte; megfogtam a nénike kezét, és magammal húztam az indulni készülő autóhoz. A barátnőm ajtót nyitott, én pedig besegítettem az asszonyt a hátsó ülésre.

̶ Van róla fogalmad, mekkora nagy szarban vagy, Cassie?

̶ Igen, van. Úgyhogy kérem, hajtson el innen, mielőtt még nagyobb szarban találjuk magunkat! – adtam ki a parancsot.

A taxis engedelmeskedett, és sebességbe rakta az autót, majd kifordult a sikátornak nevezett utcából, magunk mögött hagyva a négy srácot, akik futottak utánunk, és köveket dobáltak, hátha valamelyik eltalálja a hátsó ablakot, vagy esetleg valamelyikünk tarkóját. Megszorítottam Lindy kezét, egészen a megállóig.

Ma végre bátran kiálltam magamért. Pusztán csak az elmém kellett használni. Ez vajon sikerülhet Bennél is?

Szánalom

Bármilyen fáradtnak is érzetem magam, nem nyomott el az álom. Képtelen voltam úgy elhelyezkedni, hogy ne fájjon helyrerakott bokám, mert mindig ugyanúgy zavart; sehogy sem bírtam elszenderedni. Azzal telt az idő, hogy Boomer szuszogását hallgattam egész éjjel, és az ajtót figyeltem, anya vajon mikor toppan be leellenőrizni testhőmérsékletemet, mert akkor tettetnem kellet, hogy mélyen alszom, mert megígértem, hogy azt teszem. Úgy is volt, anyukám az éjszaka közepén settenkedett be az ajtón, majd óvatosan behajtotta azt, nehogy felkeltsen. Nesztelenül lépkedett az ágyam mellé, gyengéden végigsimított hideg tenyerével forró homlokomon. Tisztán hallottam, ahogyan elmotyog pár cifra szót, rátett egy újabb nedves rongydarabot homlokomra, egy darabig állt ott csendben, majd mikor látta, nincs semmi reakcióm, halkan kiballagott ismét egyedül hagyva engem a sötét, meleg szobában. Halkan sóhajtottam egyet, és újra megpróbálkoztam az alvással, de hiába minden, csak nem akart elvinni az álom. Amint lecsuktam szemem, előtört az emlék, amikor Ben szája az én ajkamra tapad. Buja ajkai olyan tökéletesen illetek az én puha számhoz, mintha egymásnak teremtettek volna kettőnket. Bár ha így lett volna, már jó rég engem csókolna úgy, mint ahogy az tegnap Grace-szel tette.

Mivel semmit sem aludtam, nem játszhattam tovább az alvó beteget, ezért lementem a nappaliba; anya ott üldögélt, és szemei a tévére tapadtak. Szegény megijedt, amikor hirtelen megjelentem mögötte, mint egy kísértet. Anya törékeny teste nagyot rezzent hirtelen megszólalásomra. Arnoldot sehol sem láttam, biztosan hazavitte Lindyt, és lepihent, neki is sok volt ez a nap, ahogyan nekem is. Még most is érzetem az alkohol és hányás ízét, és még mindig émelyegtem. Szégyelltem magam a neveletlen viselkedésemért, bár tizennyolc jócskán elvoltam már, de mégis bűntudatot éreztem, amiért csalódást kellett okoznom anyunak és a bátyámnak. és most, hogy mindent el kell mondanom részletesen az édesanyámnak, jobban felkavarodott a gyomrom a szégyentől, mint attól, ami benne volt. Anya fáradt, karikás szemekkel bámult rám, hisz semmit sem aludt miattam. Felállt a kanapéról, felém lépkedett, majd óvatosan átölelt, nehogy megérintsen, ahol megütöttem magam az esés miatt.

̶ Anya? – mondtam

̶ Tessék kicsikém.

̶ El kell mondanom valamit, bár lehet nem fog tetszeni.

̶ Miről beszélsz, kis drágám? Miért nem pihensz még, a lábad még elég csúnyán be van dagadva. Felelte aggodalmasan, majd hideg kézfejével megérintette homlokom. – Viszont a lázad kezd lemenni.

̶ Az igazság az, hogy a tegnapi baleset csakis azén hibám, senki másé. – kezdtem hirtelen és a szavak csakúgy ömlöttek belőlem. – Elég neveletlenül viselkedtem a klubban tegnap este. Túl sokat ittam és… - mélyen beszívtam a levegőt – nyugi, Cassie. Miért ilyen fájdalmas az igazság? – Bedőltem egy srácnak, aki ajánlott valamit, de nem tudtam, hogy mit akar cserébe… Mert ugye manapság semmi sincs ingyen. Szóval én hülye belementem egyből, és később, miután jól leitatatott, el akart vonszolni magával... Ha Ben abban a percben nem jelent volna meg, nem is tudom mit művelt volna velem az a mocskos perverz állat. Rettenetesen féltem tőle... Ben kiütötte, majd elhatározta, hazavisz. Aztán elaludtam, és azt hihette elájultam, ezért megállt az ösvényen, hátha friss levegőre van szükségem. Utána minden rosszul jött ki, én félreértettem a nézését, és megcsókoltam… teljesen elborult az agyam, aztán meg ennél nagyobb égésben nem volt még részem. Jaj, anya… - a tenyerembe temettem az arcom. – Telibe hánytan a srácot. El akartam rohanni, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ahogy Ben kiröhög. És főképp nem volt szükségem szánalomra, vagy sajnálatra. Erre ő visszarántott, és elmagyarázta mi a helyes, majd… otthagyott. És nagyon sajnálom anya, ha megbántottalak ezzel a fertelmes viselkedésemmel.

̶ Jaj, édesem. Ne hibáztasd magad, hisz te mondtad, nem szándékosan tetted, és ez bármelyik lánnyal megeshet. Semmi baj, nem haragszom. És nagyon jól esett, hogy a lányom bevallotta az igazságot, és nem harapófogóval kellett kihúznom belőled.

̶ Köszönöm, hogy ennyire szeretsz, és hogy ily megbocsájtó vagy. Nagyon jó lelked van anya. Köszönöm ezt a sok segítséget, és szeretetet, amit te adsz nekem és Arnoldnak.

Anya duzzadt szemeiből apró könnyek eredtek, mire azok végigfolytak az arcélén. Szorosan átkaroltam, és én is sírdogálni kezdtem, amiért a jó Isten ilyen anyukával áldotta meg családunk. És apa… Apa volt a másik legjobb szülő a világon, akit valaha ismertem, és szerettem. Bár az élet nem volt valami kegyes hozzá, hisz elvette tőlünk… örökre. Csak remélni tudtam, hogy odafentről figyel és óv bennünket a legrosszabbtól.

Nehezen bontakoztunk ki egymás öleléséből, végül mindketten a kényelmes kanapén üldögéltünk, majd elmeséltem újra Ben mentőakcióját szóról-szóra, ő pedig csak hallgatott. Egyszer csak, amikor már végeztem a történet mesélésével, fura módon egy pisszenést sem hallottam, csak apró szuszogásokat, és akkor már tudtam. Anya elaludt mesélésem közepette. Gondoskodóan arcon csókoltam, majd ráterítettem egy vékony takarót, visszavonultam szobámba, ahol reméltem végre elvisz az álom. Ahogy ráfeküdtem a kényelmes matracra, az kellően besüppedt, egy kicsit még forgolódtam, de végül sikerült elszenderednem.

̶ Jobban van már a kis bajkeverő? – kérdezte az ismerősen férfias hang anyától.

̶ Valószínűleg még alszik szegényke, de az éjszaka folyamán kisettenkedett, hogy elmesélje mi minden történt abban a klubban. Szegényke úgy megijedt, hogy majd megharagszom rá, amiatt, amit ott csinált. Mondtam neki, nincs miért aggódnia. Viszont a láza lement, ami jót jelenthet. Ha felébred, bemehetsz hozzá beszélgetni.

̶ Rendben, anya. Kivárom, míg felébred aztán megbeszéljük az ügyet – suttogta halkan.

A hangok kezdtek távolodni, ahogyan a lépések is, már csak én voltam egyedül az emeleten. Ablakomon besütött a meleg reggeli nap, mire szemem összeszorítottam, de az erős napfény ellen inkább a fejemre húztam a takarót. Így nem tudtam tovább aludni, kénytelen voltam kimászni az ágyamból. Gyors szemlélődés után rájöttem, hogy még mindig a tegnapi ruha feszült a testemen. Bűzlöttem az izzadságtól, ezért kénytelen voltam egy kellemes meleg, habfürdőt venni. Persze Boomer olyan élénken szaladgált a szoba közepén, mint aki jól kialudta magát. Milyen jó, hogy a kutyáknak nincsenek ilyen problémái, mint nekem. Nálam szerencsétlenebbet nem igen találni a földön, ha csak fel nem fedeztek még egyet belőlem. A fejem lüktetően fájt, szerencsére kezdett enyhülni a testemet ért hatalmas fájdalom, főleg így, hogy egy kád kellemesen meleg víz érintette érzékeny bőrömet. Most végre megengedhettem magamnak azt a kiváltságot, hogy elmerüljek, minden gondolattól távol egy új kis világban, ami csak a fejemben létezett. Bárhogy is próbáltam, de a Benhez fűződő emlékeim új szinten törtek a felszínre. Sosem tudnám elfelejteni azt a röpke percet, mikor ajka érintette az enyémet, és amikor elutasított egy hülye kifogással, miszerint a bátyám nem helyeselné a kapcsolatunkat. Vagy talán nem talált elég érettnek, de az ég szerelmére tizennyolc vagyok, ő meg huszonkettő, miért olyan nehéz elképzelni egy köztünk bimbózó szerelmet. Tudom, hogy ő is érezhet valamit iránta, hisz szürkéskék szemében felcsillant egy aprócska percre a vágy. Vágytam rá, és ő eltaszított magától, úgy ahogy hagyta magát megcsókolni, úgy lökött el magától messzire.

Kibotorkáltam a kádból, egy vastag törülközőt tekertem vékony testem köré, és felvettem a legkedvesebb ruhámat, amit még apu hozott nekem külföldi távolléte után. Ez a ruha mindössze egy kényelmes, felirattal díszített póló volt. Ez az egy darab volt az összes közül a kedvencem, amitől sosem tudnék megválni. Hosszú hajamat copfba fogtam össze, a nyakamba aggattam az aranyláncom, amin egy aranykereszt függött. Ez a nyaklánc jelentette nekem a reményt, és ezáltal mutattam ki, mennyire közel állok az Úrhoz, hogy mennyire tisztelem őt.  Felemeltem az arany függőt, és egy csókot nyomtam rá.  – Adj nekem erőt, Uram! – mormogtam magamban.

Boomer az önfeledt szaladgálás közben észrevette jelenlétem, mire csaholva felém vetette magát, és leterített, mintha a prédája lettem volna. Kedvesen végignyalt nedves nyelvével az arcomon, mire nagyokat visongtam örömömben, közben próbáltam magamról lefejteni hatalmas mancsait.

̶ Jól van, Boomer, elég lesz! Így is tudom, hogy mennyire szeretsz, de ha a mancsaidat a számba teszed, attól nem szeretlek jobban – mondtam vidáman.

Kezem végigszántott selymes bundáján, amivel csak a dobermannok rendelkezhettek. Viháncolása közben a nyakában lógó fényes ezüstlánc össze-vissza csörömpölt.

A kutyám mindig is közel állt a szívemhez kiskora óta én neveltem, és sosem érzetem azt, hogy bármikor tényleg bántani akarna engem. Ő volt az egyik legfontosabb az életemben, aki megértett, vagy meghallgatott, bár igen tudom, hogy csak egy kutya, de valahogy mégis azt hittem, hogy ez az állat valahogyan más, mint a többi lény.

Egy erőteljes kopogtatás rázott fel örömteljes vidámságomból, mire az ajtó nyikorogva kitárult, és az ajtóban Arnold kételkedő pillantásával találtam magam szemben. Kétségem sem volt felőle, mennyire kiakadhatott a tegnapi miatt. Korán sem látszott fáradtnak vagy esetleg letörtnek, csak egy kicsit mérgesnek, talán bizonytalannak. Bátortalanul lépkedett az irányomba, arcizmai megfeszültek, majd szólásra nyitotta száját. Persze a legkevésbé sem számítottam szitkozódó vagy csúnya szavakra, ő sosem használt trágármegnevezéseket, bármilyen ideges is volt. Tisztában voltam vele, mekkora bajban vagyok, mert a bátyámmal nem lesz könnyű ez a beszélgetés.

̶ Nocsak, nocsak. Csak nem jobban van a mi kis lábadozó betegünk? – kérdezte negédesen.

̶ Ahogy látod, igen, egyre jobban érzem magam. És valójában nagyon is tudom miért jöttél.  – feleltem.

̶ Akkor meg se kell kérdeznem, mit tettél tegnap este, vagy mi a fene történt azzal az idiótával. Úgy nézett ki, mint akit összevertek.

̶ Valójában csak egy bazi nagy öklöst kapott az arcába – mormogtam.

̶ Ó, igen. És azt megtudhatnám esetleg, hogy minek köszönhette ezt az arcon verést?

Tétováztam pár pillanatig, majd lassacskán, de megeredt a nyelvem, végül pedig már azt vettem észre, hogy el is mondtam mindent.

̶ Nahát, végre kiderült, miért festett úgy az a mocsok. Komolyan megölöm, csak kerüljön a kezeim közé – morgott.

̶ Nem, nem. Ennek semmi értelme, nem érné meg, elég volt, amit kapott. Biztos vagyok benne, egy darabig nem fogja a társaságom felkeresni.

̶ Na, persze. Az a pasas kiszámíthatatlan. Mostantól bárhová is mész, vagy magaddal viszed Boomert vagy én kísérlek el az útcélodhoz. Nem engedhetem meg, hogy baj érjen, azt sosem bocsájtanám meg magnak – adta ki a parancsot egy kissé szigorúbban.

̶ Boomert nem hurcolhatom mindenfelé magammal, és téged sem foszthatlak meg a szabadidődtől. Vegyük például Lindyt, akinek hiányoznál, és nem venné jó néven, ha cserbenhagynád miattam.

̶ Oké, ez mind igaz, de mégis kell, hogy valaki vigyázzon rád. Ez még egyszer nem fordulhat elő, érted, Cass?

̶ Igen, nagyon is értem, mire célzol. De ezt akkor sem engedhetem meg. Legalábbis veled kapcsolatban.

̶ Ne légy már ilyen makacs, Cassie. Így lesz és kész. Ez semmin sem fog változtatni, Lindy meg fogja érteni.

̶ Hogy a legjobb barátnőjének szüksége van az egyetlen bátyára, aki mellesleg az ő pasija? – förmedtem rá dühösen, de a szívemben legmélyén helyeseltem azt, amit értem tesz.

Ezt nem mindenki mondhatja el a testvéréről, hogy bármi baj van, mindig mellette áll, annak ellenére, hogy a barátnője is ott van.  Bár tudtam, Arnold szeret engem, még ha néha haragszik is rám, de ez túl nagy szívesség tőle, amit most felajánl a védelmemre.

Gondolkodtam rajta, igent mondjak vagy ne? Kénytelen vagyok belemenni, hisz bármit is mondok, ő úgysem hátrálnák meg. Ezért is fogadtam el az ajánlatát, bármilyen nehéz is volt belemennem, kénytelen voltam szavamat adnom. Bátyám arca virult az örömtől, hogy végre vigyázhat rám. Óvatosan magához rántott, majd átölelt.

Enyhe szellő lebbentette szét hosszú hajzuhatagom, mire az egész a bátyám arcába landolt, a nyitott ablaknak köszönhetően. A nap meleg sugarai melengették bőrömet, kellemesen feltöltve testemet. Miközben elengedett, vidáman mosolygott rám,mintha semmi sem történt volna korábban. Olyan boldognak tűnt, mint régen, tudtam, hogy Lindy csak jót tehet vele.

̶ Arnold? – kiáltotta anya az udvarról, tisztán hallottam a kitárt ablakon át.

̶ Igen, anya?

̶ A barátod keres téged, megoldható, hogy ide gyere, és békén hagyd egy kicsit húgodat?

̶ Persze anya! – búgta.  – De ezzel, ne hidd, hogy lezártuk a témát! - a szavait most hozzám intézte.

̶ Nem hiszem azt, csak menj már. Ne várasd a haverod.

̶ Rendben. És meg ne tudjam, hogy ilyen állapotban mászkálsz bárhova is, megértetted? – fenyegetett meg szigorúan, de közben erőteljesen mosolygott.

̶ Ígérem, nem megyek innen sehová.

̶ Ajánlom is! – kiáltotta a folyosóról.

Mi lenne ha kihágnék egy kicsit, végül is csak kiülök az udvaron függő hintaágyra. Egy kis szabályszegés senkinek sem árthat, főleg ha lazulásképp történik. És ekkor így hallottam meg két reszelősen, mély, férfias hangot a távolban. Önfeledten nevetgéltek, egymást ugratták, vagy éppen elmerültek a motorszerelés rejtélyeiben. Aztán felismertem Ben mély hangját, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Hát ilyen hatással volt ő rám, még ha távol is volt tőlem, de akkor is. Ez nem történt meg köztem és Chris, között, talán mert a szívem azt súgta,hogy ne higgyek neki.

Lassan meglöktem a hintát, és a lábammal hajtottam, mire enyhe szellő fújt a hajamba. Ismét megcsapott az a finom, vadrózsa illat. Körbeterjengte az egész udvart, mint valami bűbáj vagy inkább parfüm. Mélyen szippantottam a friss levegőből, mire szemei önkéntelenül lecsukódtak. Kellemes érzéssel telített el a vadvirágok illata. Odabentről hallatszott Boomer ugatása, ahogyan anya mosogatás közben csörömpöl az edényekkel. A távoli messzeségben madárraj repült fel az égen és vidáman trilláztak. Mintha csak egy elképzelt álomvilágba csöppentem volna. Nem akartam semmire gondolni, csak élvezni a gyönyörűen hangzó madarak énekét, a finom rózsaillatot, és a nap melegét.

Ám amikor felnyitottam súlyos szemhéjam, magával Bennel találtam szemben magam, aki elmélyülten mustrált engem azzal az átható tekintetével. Szürkéskék íriszeiben megcsillant a sajnálat és a szánalom, mikor sérült bokámra pillantott. Arnold biztosan elmondhatta neki, mi történt tegnap éjjel. Kényelmetlenül éreztem magam, mivel, hogy Ben folyton engem nézett, le se vette tekintetét rólam. Megfogtam az egyik kósza hajtincsem, amit a szél az arcomba fújt, és zavartan tekergetni kezdtem azt. Kényszerítettem magam, hogy hagyjam abba a hajam piszkálását; kezeimet összefontam mellkasom előtt és próbáltam nem Ben-re nézni, legalábbis nem azzal a szerelmes nézésemmel. Olyan érzés volt, mintha végigszemlélt volna engem a lábamtól, egészen a fejem búbjáig.

Hátát egy öreg almafa törzsének támasztotta. Sápadt arcom akaratlanul is, de elpirult. Még most is szégyelltem magam amiatt, hogy lehánytam őt, és elrohantam mint egy eszeveszett őrült, és előtte ráadásként, még meg is csókoltam. És az volt a legnagyobb gondom, hogy eszeveszetten jól nézett ki ebben a fehér pólóban, mai kiemelte széles vállát, kidagadó izmait. Valósággal csábított, már-már csak a kinézete elég volt, ahhoz, hogy az arcom égjen, és pírba boruljon tőle.  

Totálisan zavarban voltam. Nem maradhattam itt kinn így nem, hogy látja rajtam, mennyire hatással van rám. Sietősen felemelkedtem a hintaágyból, fájós lábam óvatosan leemeltem kényelembe helyezett helyéről, és készültem volna, hogy berohanjak. Legnagyobb megdöbbenésemre ő elállta a menekülés útvonalam. Széles vállaival eltakarta a kilátást előlem, és továbbra is engem stírölt.

̶ Mi van? – vágtam hozzá faragatlanul.

̶ Ha tudom, hogy ez lesz, akkor nem tettelek volna ki annál a hülye ösvénynél, és nem hagytalak volna magadra – felelte komoran.

̶ De te sem tudhattad, ahogyan én sem, hogy el fogok esni. Ne fájjon a fejed emiatt. Ha én nem hagyom magam leitatni Chrissel, és nem dőlök be neki, akkor most nem sántikálnák.

̶ Nem kellett volna otthagynom téged egyedül a sötétben kiszolgáltatva bármi veszélynek. –

̶ A bátyád megölne, ha megtudná, magadra hagytalak a tisztáson, és akkor mindjárt nem tekintene hősként, amiért kimentettelek annak a szemétládának a mocskos kezei közül. – mondta szánalommal telt hangon.

Upsz, azt kihagytam a mesémből, hogy Ben lelépett.

̶ Ugyan. Mondtam már, ne fáraszd magad ezzel. A legjobb lesz, ha túltesszük magunkat ezen az egész estén, és elfelejtjük, ami történt. Minden esetre azért köszönöm, hogy ott voltál, és segítettél.

̶ Szóval te azt akarod, hogy mindent felejtsek el? – kérdezte dühösen. – És a bátyádnak mi az isten nyilát mondok, ha rákérdez a témára?

̶ Egek, abba bele sem gondoltam, ne haragudj! Én nagyon sajnálom, de mennem kell… – próbáltam magam kimenteni a beszélgetésből.

Magamban száz–meg száz cifra szót mondtam el, hátha ez segít, miközben se szó–se beszéd leléptem Bent magára hagyva a megoldatlan problémával, ami mellesleg az én ügyem is. Végigbicegtem az udvaron, próbáltam nem törődni a faképnél hagyott fiúval, akit az imént sikerült feldühítenem meggondolatlan beszólásommal. Mégis hogy képzeltem ezt? Csak felejtsük el az egészet, vagy tegyük meg nem történtté? Én hülye, olyat kérek, amit még csak át sem gondoltam. Ki se kellet volna ezt ejtenem a számon.

̶ Várj már… Cassandra! – rohant utánam, kiélvezve, hogy neki nem ment ki a bokája.

Folyton így hívott, még csak meg sem próbálta a beceneveimet használni, egyszerűen Cassandrának hívott, és ez nagyon tetszett, mert olyan dedósnak találtam azokat a beceneveket. Vagyis leginkább unalmasnak találtam, és valahogy jól esett Ben szájából hallani a teljes nevemet. Férfiasan mély, és selymesen volt a hangja, hogy bármelyik percben elájulhattam volna. Olyan érzés volt mintha forró lehelete a bőrömet érintené, még a gondolattól is megborzadtam. A szívem hatalmasakat dobbant, ahogyan ő egyre csak közeledett felém. Gyengéden megérintette kezemet, és visszarántott, aztán megsimogatta az arcomat. Pár pillanatig nézett csak a szemembe, majd idegesen elkapta a tekintetét… és ott hagyott. Én meg ott lestem, mint borjú az új kapura, végig láttam, ahogyan eltűnik.

̶ Gratulálok, Cassie, ezt is jól elcseszted! – mormogtam magamban.