Remény vesztve

Cassandra

Amikor Benjamin a nevemet kiáltotta, minden erőmet össze kellet, szedjem, hogy ne hagyjak ott csapot-papot, hogy a karjaiba ugorjak, és szorosan átöleljem, amire már oly rég vágytam. Szeretetre volt szükségem. Nagy szeretetre. Hogy végre valaki olyan töltse ki az űrt a szívemben, akit szeretek. Kegyetlen játékot játszott velem a sors. Küzdenem kellett a jövőmért, hogy az jobb legyen, mint a múltamban. Én is érezni akartam azt, amit sok fiatal, vagy idősebb szerelmes pár átél. Egy olyan férfire vágytam, akitől megkaphatom azt, amire annyira vágyom. Úgy éreztem, hogy ez Benben mind megvan, s tudná azt nyújtani. Tudna úgy szeretni. Kezdetektől fogva tudtam. Azt hittem az Isten is egymásnak teremtett minket az együttlétre, a boldogságra. És most hol tartok? Először is mindent rohadtul elszúrtam Benjaminnal. Játszottam az elérhetetlent, vissza akartam adni ugyan azt az érzést, mikor ő összeállt azzal az utálatos nőszeméllyel. De nem gondoltam bele, mit követek el, hogy mit veszítek.

Most már tudom. A szerelmet, egy érző szívet, életem szerelmét, Benjamin Styles személyében. És mindent miért veszítettem el? Mert önzőn nem tudtam megbocsájtani, és bosszút akartam állni. Minden t a saját hülyeségem miatt…

Ben elment. Próbált mindent elmagyarázni és én nem hagytam.

A fenébe. Nem engedhettem el. Utána kellet mennem. Még egy utolsó pillanatra látni akartam őt, és megmondani, semmit sem bánok, hisz ugyanúgy szeretem, mint ahogy rég és sajnálom, hogy elcsesztem. Otthagytam a mellettem veszekedő Josht és Lindát. Talán később még Lindával tárgyalhatunk az eseményről, de Jelenleg Joshua idióta nyomulós stílusából elegem volt. Mistralt felkísértem a neki bérelt rámpára. Meg sem vártam, míg ideérnek a rokonaim vagy Mrs. Evans, bevágtam magam a volánhoz és a gázra taposok. Hátul a rámpán a lovam ijedten nyihogott a hirtelen beinduló hangos motor zajától, de ez most nem érdekelt. Oda kellet érnem a repülőtérre, mielőtt a gépe felszáll.

Az ausztrália repülőtér nyüzsgött az emberektől. Úgy látszott, hogy a szombati nap volt a legsűrűbb. Megálltam az ellenőrző állásnál. Ijedten, remény veszve kémleltem körbe Ben után. Mindenütt szerelmespárok összebújó alakja vált ki a tömegből. Ez az élmény könnyeket csalt a szemembe. Aztán megláttam egy sötét, rövidre nyírt hajú magas férfit. Hasonlított Benre, és már majdnem azt hittem, ő az. Ám az utolsó pillanatban megfordult, s szembesültem a nagy semmivel.

Átrohantam az információs asztalhoz, hátha megtudhatom, Ben itt van-e még. Egy negyvenes nő állt az asztalnál, fején egységes kis kék sapkájával.

– Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

– Szeretném megtudni, hogy egy bizonyos Benjamin Styles nevű fiatalember felszállt-e már a Montanaba induló hetes járatra? – feleletem azonnal, meg se várva míg a nő végigmondja amit szeretne.

– Sajnálom, hölgyem, de bizonyos információkat nem adhatok ki – felelte türelmesen.

– Kérem! Fontos lenne. Értse meg! – könyörögtem neki.

– Sajnálom… Nem lehet.

– Könyörgöm… Az a férfi fontos nekem. Sze-szeretem, a francba is az egésszel! – mondtam ki artikulálatlanul.

– Rendben. Tudja, nem mindennapi, hogy egy fiatal hölgy annyira szerelmes, hogy nem tud uralkodni magán. Ám legyen. De ezt nem lenne szabad elmondanom, önnek. Kérhetném, hogy ez maradjon a mi kis titkunk?

– Természetesen – hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy sikerült rávenni a hölgyet.

– Itt is van. A hét órai montanai járat épp most szállt fel. Ha pontosak akarunk lenni, akkor kábé két perce – mondta.

– Rendben… Köszönöm – mondtam, miközben az elszabadult könnyeket törölgettem sápadt orcámról. Már nem érdekelt, hogy a tömeg körülöttem zsong. Csak sírtam és sírtam. A hölgy egy fehér kendőt nyomott a kezembe, melyen a repülőtér logója díszelgett. Kedvesen megköszöntem, aztán kirohantam a kocsihoz

Dühösen vágtam be az ajtaját, mire Mistral újra felnyihogott. Ezúttal megbántam, hogy megrémítettem szegényt. Kiszálltam, s óvatosan leengedtem a rámpa ajtaját, mire Mistral nedves orrával találtam szembe magam.

– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. – Hogy vagy ma, szépségem? – nyugtatóan simogattam a homlokát. – Igen. Tudom. Hazamegyünk. Kipihenheted magad. Ma te voltál a reményem. Te voltál az, aki győzött, nem én. Ha te nem vagy, én nem is tudom… - dadogtam könnyezve, miközben hozzábújtam meleg testéhez.

Egyik pillanatban még a könnyeket dörzsöltem fáradt, karikás szemeimből, a másikban már pedig a zsebemben rezegő készülékért nyúltam, amit negyedik csengésre sikerült felvennem.

A torkom kiszáradt a hosszas hisztim miatt. Sürgősen hozzá kellett jutnom egy pohár meleg italhoz. Jelenleg csak ez hozhatta helyre a problémát.

– Jaj, Cassie, már annyira aggódtunk érted. Jól vagy? És hol vagy most? – kérdezte idegesen Martin unokaöcsém.

– Jól vagyok. Nincs semmi baj. Ne akadj ki! Itt vagyok a repülőtér parkolója előtt.

– Kitalálom. Benjamin Styles után rohantál. Jól gondolom?

– Igen. Te mindig tudod, hogy hol és mit kezdek az életemmel. Mi vagy te? Valami jós vagy érző? – tettem fel a kérdést kissé élcelődve.

– Anyád rettenetesen aggódott érted, ahogy a nagyiék és apuék is. Mégis hogy képzelted? Azt hiszed, ha csak úgy lelépsz, nem történik semmi? Az ég szerelmére Cass! Térj már végre észhez!

– Ne kiabálj velem, Martin. Te ezt nem értheted és nem is akarod. – fröcsögöm ingerülten a készülékbe.

– Tudod, mit? Maradj ott. Érted megyek. Csak kérlek, maradj ott. Ne mozdulj!

– Nem szükséges. Haza találok magam is. És itt van nekem Mistral. Még vissza kell fuvaroznom az Akadémiára, beszélnem kell Mrs. Evansszal is. Jobb ha otthon megvársz. Majd akkor megbeszéljük. Mára elég volt a jelenetekből.

– Rendben. De nehogy azt hidd, ezzel le van rendezve a dolog.

– Oké. Te nyertél… mint mindig – nevettem fel hirtelen.

– Most leteszem. És ha nem érsz haza egy órán belül, akkor én kereslek meg, kislány, de hidd el, azzal rosszul jársz.

Az Akadémia hatalmas vaskapuja nyitva állt. Ezek szerint Mrs. Evans még itt tartózkodott. Remek. Még időben visszaértem Mistrallal. Megálltam a bejárat melletti parkolóban, lenyitottam a rámpát, s levezettem a nyugtalan lovat. Kedvesen megpaskoltam az oldalát és egy cuppanós puszit nyomtam nedves orrára. A tanárnő mintha csak megérezte volna jelenlétem, már a kapuban várt, egy fekete ballonkabátba burkolózva, közben pedig szigorúan méregetett. Biztosan kiakadt, amiért se szó se beszéd váratlanul leléptem. Egészen apróra húztam össze magam Mistral mellett, s lassan odalépkedtem vele a dühödt asszonyhoz.

– Jó estét, kisasszony! – mormogta negédesen.

– Önnek is, Mrs. Evans.

– Elmesélné nekem, kedvesem, hogy hol a fészkes fenében járt a lovammal? – kérdezte feldúltan.

– Sajnálom, asszonyom. Én… - Kerestem a szavakat hogy milyen hazugsággal menthetném ki magam. De az igazat semmi kép sem mondhattam el. Még az hiányzik, hogy még ő is kioktasson engem.

– Magyarázza meg nekem, hol járt?

– Csupán csak szerettem volna kiszellőztetni a fejem a nagy izgalmak után – hazudtam.

– Ez nem így működik, Cassandra. Lemaradt a díjátadásról és szégyenszemre nekem kellett kimennem a pódiumra, hogy átvegyem a díjat, ami téged illetett volna.

– Mondtam már, sajnálom.

– Mit érek én el a maga sajnálatával, kishölgy? Tanítottam magát hónapokig, segítettem magának mindenben, amiben csak tudtam. És ez a hála?

– Nem. Nem. Maga félreérti. Én nem akartam magát kínos helyzetbe hozni. – Korán sem így terveztem ezt a beszélgetést, ám Mrs. Evansön nagyon látszott, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba.

– Elég volt a magyarázkodásból, Miss! Vigye a lovat a neki kijelölt állásba, és menjen haza! Későre jár már. Majd még holnap megbeszéljük a többit – parancsolta.

– Rendben, Mrs. Evans.

Úgy tettem, ahogy kérte. Biztonság kedvéért még hátra sandítottam, hogy rendesen bereteszeltem-e a boksz ajtaját, nehogy az éjszaka folytán kiszökjön onnan.

Kinyitván a karám ajtaját, megcsapott a hűvös, párás levegő, minek hatására dideregtem, s még jobban összehúztam magamon vékony széldzsekimet. Miután beszálltam az öreg furgonba bekapcsoltam a fűtést, amitől nyomban megnyugodtam, és ernyedt testrészeim is feloldódtak.

– Jaj, kicsim, már annyira aggódtunk érted! – szaladt felém anyám, amikor megpillantott az ajtóban.

– Tudom, tudom. És sajnálom, anya. De, aj… mindent elrontottam. –Sápadt, hideg arcomon gömbölyded könnycseppek folytak végig.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte aggódva.

– Megbántottam. Ő nem ezt várta tőlem. Csalódást okoztam…

– Ó, dehogy kincsem. Ne mond ezt. Szereted azt a fiút. Tudom. Hidd el egyszer minden helyre áll, ti pedig boldogok lesztek ketten – Ernyedt karjait körém fonta, majd szoros ölelésbe vonta hideg, rázkódó testem.

Anyám kisebb lelki kioktatása után a szobámba menekültem a köröttem álldogáló kíváncsi családomtól. Meg sem vártam, míg valamelyikük elkezd faggatni. Csak fogtam magam, és felsétáltam a tetőtéri kis szobámba. Az ágyamba vetődtem, ruhástól, úgy ahogy voltam. Azon elmélkedtem, vajon, ha nem vagyok olyan mogorva, akkor Ben sem adta volna fel. Talán ha hagytam volna, hogy végigmondja, amit szeretett volna. De én, becsvágyó, lehetetlen nőszemély ezt is elszúrtam, ahogy a többit is. Mindig én voltam a család fekete báránya. Az egész az én hibám.

– Kopp-kopp - Hallatszott az ajtón a szokásos jelzés. Tudtam csak is Martin lehet az.

– Gyere be – mormogom a fejemet a puha párnába fúrva.

– Szia – mondta automatikusan, a tőle megszokott akcentussal.

– Neked is szia. Mondd, mit szeretnél, hogy az nem ér rá holnap?

– Nyugi, Xéna! Békével jöttem. A legkevésbé sem szeretnék harcolni veled. Bár eléggé nyilvánvaló, hogy a győzelem az enyém lenne – firtatta, s közben dagadó bicepszére nyomott egy cuppanós puszit.

– Pfúj. Hagyd abba! Még a végén elhányom magam – nevettem fel hirtelen.

– És igen… Ez az én jó öreg, harcos nőm – visította, majd felém vetette magát, aztán elkezdte az oldalamat csiklandozni, én pedig kislányosan visítoztam.

– Hagyd abba! – vihogtam tovább, és most már ő is rázendített.

– Csak akkor, ha letörölöd ezt a hülye savanyú pofát az arcodról!

– Jól van, jól van. Elég! – ziháltam s egy újabb röhögő görcs roham tört rám.

Szórakozottan egy nagyot bokszolt a levegőbe, majd elismerően nézett rám, de a szokásos bugyi szaggató mosolya még mindig látszott tökéletes orcáján. Pár percig csöndben bámultunk egymásra, farkasszemet nézve egymással. Természetesen ő tovább bírta mint én. Mindenben jobb volt nálam.

– Mi a helyzet azzal a lánnyal és veled? – kérdeztem, terelve a szót az én problémámról.

– Semmi – válaszolta kedvetlenül.

– Hogyhogy semmi? Hisz mégsem hagyhatod magára a születendő gyermeketekkel. A te gyermeked, Marty. Ez így nagyon nem helyes. Beszélned kéne vele, nem gondolod?

– Őszintén szólva elgondolkoztam rajta. Tudatban már le is játszottam a jelenetet, amikor megbeszéljük a dolgokat. De valahogy nem megy. Egyszerűen nem bírok vele szembe nézni.

– Pedig muszáj leszel előbb vagy utóbb.

– Tudom, Cassie, igazad van. Ígérem, egy kis idő múlva, ha lenyugodtak a kedélyek, beszélek vele.

– Csak nehogy késő legyen… Tedd meg Marty!

– Mi lenne, ha most eltennéd magad holnapra? Nehéz napod volt ma, igaz? Szükséged lesz elegendő pihenésre. Most hagylak, holnap még beszélhetünk – mormogta én pedig úgy döntöttem, nem nyaggatom tovább a témával. Előbb utóbb úgy is megadja magát.

Egy cuppanóst nyomott a homlokomra, majd behajtva az ajtót távozott. Megvártam míg elmegy, aztán lustán kibattyogtam az ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt. Álmatlanul vergődtem, nem bírtam elaludni, ahogy a korábbi napok alkalmával sem. Kiültem az ablakba s a néma pusztaságba bámultam. Egyetlen vad ló sem szelt át a sivár, vad mezőn. Talán megijedtek, vagy valami elijesztette őket a ranch közeléből. Akárhogy is, nagyon furcsa volt ez a kihaltság. Ilyentájt a vad ménes patáinak dobogása, nyerítése tölti be a pusztaságot, ma pedig még a tücskök éneke sem hallatszott.

Másnap, kora reggel, arra eszméltem, hogy elszundítottam az ablakpárkányon. Arcomat a hideg fuvallat nyaldosta, karommal átöleltem magam, hosszas didergés közepette. A szokásos, erős rózsa illat csapta meg orromat, mire kellemeset szippantottam a hűvös levegőbe. Nyújtózkodtam egyet.

Valamennyire sikerült kialudnom a fáradságom, de mégsem teljesen. Még mindig a tegnapi események kavarogtak a fejembe, amit nem tudtam hova rakni. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből Ben utolsó szavait. Elvesztettem. Most már örökre, és ezt a büntetést csak is magamnak köszönhetem. Ha nem reagáltam volna ilyen hűvösen, akkor még talán most is itt lenne Ausztráliában, velem. A fenébe Josh-sal, és a fenébe azzal az elfuserált lóversennyel. Akkora idiótának érzetem magam, hogy az már fájt.

Gondolataimból asz éjjeliszekrényemen fekvő mobiltelefon csengése hozott ki. Felhangzott az ismerős Katy Perry szám, a Last Friday Night. Ez a dal Lindy telefonszámához volt beállítva. Na de az nem létezik, hogy ő legyen az, hisz a bejelentésem után csúnyán összevesztünk.

Leugrom a széles párkányról, közben sikerül bevernem a térdem, szitkozódom egy kicsit. Ösztönösen a készülékért nyúltam, lenyomtam a fogadó gombot, majd ijedten beleszóltam.

– Hallo? Lindy?

– Szia, Cassie – pár másodpercig csönd telepedett ránk, majd folytatta. – Jaj, ne haragud! Ugye nem ébresztettelek fel? – kérdezte a megszokott, kedves, aggódó hangján.

– Nem, dehogy. Már úgy is fel voltam. Nem igazán tudtam aludni az elmúlt hetekben. Kész csoda, ha alszom pár órát. És azok a rémes álmok is…

– De jól vagy?

– Persze. Soha jobban – szipogtam, pedig tudtam, hogy nem kéne titkolnom a Bennel történteket, mégis megtettem. – Na de mi van veled? Azt hittem rettenetesen haragszol rám.

– Igen, haragudtam is. De nem ment. Nem bírtam haragudni. Te vagy a legjobb barátnőm. Majdnem, hogy a testvérem –hallottam, ahogy a hangja elcsuklik, majd zokogásban tört ki.

– Óh, Lindy. Ne sírj. Tudom… Nehéz lehet neked is…

– Nem, nem. Már rajta vagyok. Kezdek kigyógyulni az önsérelmezésemből. Anyukád nem mondta?

– Nem. Igazából nem is nagyon volt még alkalmam részletesen megbeszélni a dolgokat. A lóverseny után rendesen kifáradtam, és elmentem aludni.

– Ó... ,  értem. Tudod csak azért hívtalak, mert szeretnélek értesíteni róla, hogy még a héten lenézek felétek. Szerettem volna meglepetést okozni, de meggondoltam magam. Inkább így szólok, nehogy esetleg váratlanul érjen, vagy valamit megzavarjak.

– Nem, nem. Nem zavarsz meg semmit. Alig várom, hogy találkozzunk. Hiányzol, csajszi. Nagyon…

– Te is nekem, Cassie – sóhajtott szomorún.

– Várj. Egy pillanat. Itt van Martin. – Mire kimondtam már nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta, laza öltözékében. Egy kopott fekete pólót, és egy farmer nadrágot viselt. A póló kellően feszült karjára, mire kilátszottak a dagadó izmok. Egy az biztos, minden nő döglik utána. Egy ilyen csávót ki ne hajkurászna?

– Halló? Föld hívja Cassiet? Ott vagy? – kérdezi türelmetlenül a vonal másik végéről a barátnőm.

– Igen. Persze. Csak közben megjelent az unokabátyám. De már megy is. Ugye, Marty?

– Ó, jaj. Csak nem megzavartam egy csajos dumcsizást?

– Eltaláltad, nyálgép… - mondtam gúnyolódva, közben kacsintottam, hogy tudja, csak viccelek.

– Akkor jobb, ha megyek. Nem akarok részese lenni egy édi-bédi csajszis dumának – nyivákolta elvékonyított hangon, amivel minket próbált utánozni.

– Héj! – szólaltunk fel egyszerre Lindyvel.

– Oké, oké. Már megyek is. Itt se vagyok. Később még találkozunk – vetette oda még az ajtóból.

– Hol is tartottunk? Á, igen, megvan. Hogy meglátogatsz! – visítottam a készülékbe.

– Nyugi. Még a végén beszakad a dobhártyám. Aj, úgy szeretlek. Alig várom, hogy lássalak, csajszim!

– Én is.

– Annyi mindent szeretnék elmondani neked. Végülés jó két hónapja nem találkoztunk. Vagy van már az három is?

– Inkább – bűntudatosan fújtam el egy pár kósza tincset az arcom elől.

– Olyan rég volt már, amikor utoljára láttalak, hogy el is felejtettem. Ne haragudj a dühkitörésemért. Nem így akartam. Te csak új életet akartál, én meg letámadtalak, mint egy baltás gyilkos, vagy annál is rosszabb.

– Valahogy úgy… - nevettem fel. – De nem haragszom, Lin. Sosem tudnék, ahogy te sem. Minden ember szokott elcseszni dolgokat és mi sem vagyunk kivételek. A lényeg, hogy visszataláltunk egymáshoz és… - elhallgattam, majd nagy levegőt vettem. – Lin, örülök, hogy felhívtál. Utálok belegondolni, hogy ha nem hívsz, akkor talán…

– Jó, jó, hagyjuk ezeket a „ez meg az lett volna, ha blablabla” dolgokat. Szerintem te sem akarod elálmélkodni az egész életed és ilyen hülyeségeken töprengni főleg úgy, hogy a helyzeten mit sem változtatna – darálta le egy szuszra és kifulladva sóhajtott. – Holnap elmehetnénk vásárolni, ha már itt vagy – váltott témát és máris vidámabban csengett a hangja, amitől az én szám is mosolyra görbült.

– Okés, csajszi – feleltem vidáman és a szám majd’ szétrepedt az eszeveszett vigyorgástól.

– Nálatok találkozunk – trillázta. – Csáóóó!

– Rendben. Szia, Lin.

Dagadó szívvel dőltem hátra az ágyamon és a telefont a mellkasomra raktam, majd felszabadultam nyújtottam ki két oldalra a karjaimat. Lehet, hogy a dolgok Bennel nem alakultak a legfényesebben, de még ez se tudta lehúzni a fejlemények miatti jókedvem.

Visszakaptam a legjobb barátnőmet!