Feledés

Lindy és Trace már az oltár előtt állt, teljes készültségben, s mellettük egy-egy tanú: az egyik én voltam, Trace mellet pedig a nővére álldogált kezében tartva a kis fehér dobozkában lévő antik gyűrűt. A srác szemei csillogtak a boldogságtól, végül is, mégiscsak dögös pasi volt a maga módján. Így az sem véletlen, hogy pont a legjobb barátnőm kötött ki mellette.

Annyira igazinak tűnt egymás iránti szeretetük, hogy ha nem álltak volna itt majd’ megőrülve egymásért, akkor is elhittem volna, hogy a kettejük közt lévő kapocs olyan erős, mint amilyen kibogozhatatlan a gordiuszi csomó. Mert most már világos volt. Ők összetartoztak. Nekik együtt kellett lenniük, mert a sors ezt épp így akarta. Minden a sors műve. Az átkozott sors. Épp ezért állok én is most itt egymagamban, viszonzatlan szerelmi állapotommal, magam után hurcolva egy szerencsétlen szoknyapecér lovászfiút, akinek minden percben azon jár az esze, hogy végre megdönthessen.

Csak egy pillanatra is, de mintha azt hittem volna, talán létezik számomra boldogság. Ugyanezt hittem, mikor esélyt adtam Josnak, hogy elcsábíthasson, hogy megmutassa, mit tud adni ő egy nőnek. Ám sajnálatos módon nagyot csalódtam önmagamban, ahogyan benne is. De a leginkább azt sajnáltam, hogy engedtem neki. Képes voltam bármire, hogy elfelejthessem végre, ha csak egy napra is, Gabet. Nem ment. Magamnak is be kellet vallanom. Sosem tudtam volna elfeledni, azokat a pillanatokat, amit még megkaphattam tőle. Az az egyetlen, kósza, véletlen csók, ahogy viszonozta. Aztán pedig ott volt az a feledhetetlen nézése, amivel megbabonázott, szinte lerángatott a mélybe.

Hiba volt, hogy nem kérdeztem rá Linnél, mert ő is itt lesz-e majd. Ez a bökkenő már csak akkor fogalmazódott meg bennem, mikor megláttam az ajtóban toporgó, nevetgélő párt, s felismertem őt… Gabrielt. A mellette vonagló nő pedig nem volt más, mint az a személy, aki iskolás éveim alatt, és még utána is megkeserítette az életem. A legutálatosabb nőszemély volt az egész világon. Grace Thomas személyesen.

Remek. Még egy meglepetés a repertoáron. Magamban morogva sandítottam feléjük. Végül is, Cass, ezt te cseszted el. Azt kérded, miért? Azért drágám, mert te magad se tudtad, hogy mit akarsz. Vagyis tudtad, csak valamilyen érthetetlen módon pont az ellenkezőjét csináltad mindennek. A tudatalattim gúnyos tekintettel tapsolt. A felismerés miatt, kínomban hangosan felsóhajtottam.

De akkor is… Hogy volt képes újra összeállni vele? Azok után van gusztusa ismét megpróbálni vele, miután kiderült, Ms Grace mekkora egy ribanc?! Könyörgöm: a szeme láttára és a füle hallatára mondta ki, csak játszott vele, mint valami cseszett marionett bábuval! Annyira megbántotta ott akkor őt, és mégis képes volt neki megbocsájtani? Nem csak neked kéne köpnöd egyet, majd aláállnod,Cassie…

Keserű epe marta a torkomat, máris hányingerem volt. Már a repülőre sem foghattam volna, csak az undor, a szánalom okozhatta ezt, amit Grace iránt éreztem. Kedvem támadt volna odarohanni, hogy akkorát beverjek a csinos kis pofijába, hogy az már nekem fájjon.

Gabe szemei megtaláltak engem, s meg merném fogadni, hogy láttam benne azt a csillogást, azt a vágyódást, amit már korábban is felismerhettem tekintetében. Te cseszted el – vonta meg a tudatalattim képzeletbeli vállát. Ahogy a tekintetünk akaratlanul is összefonódott, kezdett kissé kínossá válni a helyzet. Tekintetét ismét a mellette állóra emelte s elővette a leghamisabb mosolyát, amit csak tudott, de ami mások számára teljesen valósnak hatott.

• Cass! Cass! - kiáltotta egy ismerős női hang a hátam mögül, mire elkaptam elmélyült tekintetem az előttem állókról, hogy a hang irányába fordulhassak. – Á, milyen jó, hogy még idejében megtaláltalak, kincsem – szólt Lindy anyja ellágyult hangon.
• Rosa néni! Annyira örülök, hogy láthatom. Már nagyon régen beszélgethettünk – mondtam kedvesen mosolyogva.
• Én is örülök neked. Ugye milyen gyönyörű az én kis drágaságom?
• Úgy bizony. A legszebb a vidéken – tettem hozzá egy újabb, immáron széles mosoly kíséretében.
• Tudod, Lindy sokat mesélt arról hogy milyen gyönyörű a hangod, és mennyire szerette hallgatni. Szóval arra gondoltam, elvállalnád-e, hogy esetleg a kivonuló előtt te énekelnél a kórussal egy dalt, amit Lindy is szeret?
• Ó… Hát… Izé… Persze – dadogtam kissé zavarodottan a meglepettségtől. Hogy én erre eddig miért nem gondoltam…
• Tökéletes. Köszönöm Cassie – felelte, majd váratlanul megölelt.
• Nagyon szívesen. A lánya boldogsága számomra is nagyon fontos. Remélem, Trace majd azzá teszi.

A fejemben egy ismerős dallal vágtattam felfelé a karzatra s megpróbáltam nem figyelembe venni az engem szemmel tartó népséget, főleg nem Gabrielt és Gracet. Pontosan tudtam, mennyire tartanak szemmel mindketten. Kettesével szeltem át a felfelé vezető lépcsőfokokat, amikor már elértem, lihegve néztem szembe a kevéske tagú kórussal. Kedvesen rámosolyogtam az általam a kar vezetőjének gondolt személyre, egy idősebb férfire, aki viszonozta azt. Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, és előszedtem a fejemben kikalkulált tervem, várva a karvezető engedélyét a megvalósításra, ugyanis szükségem volt a segítségükre. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a férfi beleegyezett s megnyugtatásképp gyengéden hátba veregetett.

• Köszönöm, Mr Harris – mondtam boldogan.
• Szívesen, kishölgy. De ha kérhetem, csak szólítson Thomasnak
• Rendben, Thomas. Akkor kezdhetjük?
• Természetesen. Még gyorsan egyeztetek a karral. Megtudhatnám, hogy melyik az a dal, amit énekelni szeretne?
• Az If a could back time című számot. Ismerik… ugye?
• Persze, hiszen az egyik legjobb és legismertebb dal. Legalábbis nekem külön kedvencem Chernek ez a száma. Bár a nézetei és a viselkedése sem a legmegfelelőbb, de a dalai attól még lehetnek kellemesek.
• Igen. Én is ugyanezt gondolom. Rátapintott a lényegre, Thomas – tettem hozzá egyetértve az előzőekkel.
• Akkor ha te is egyet értesz, most szépen összeszedjük a gondolatainkat a tagokkal, aztán belecsapunk a lecsóba? Mit szólsz?
• Benne vagyok.
• Mutassuk meg ennek a drága gyermeknek, mennyire szeretjük, és támogatjuk őt – mondta kedvesen.

Odalent, az oltárnál elhangzott az igen, s az ifjú pár egy csókkal pecsételte meg esküjét. Aztán következett a kivonuló, eljött a mi időnk. A nagy zsivaj közepette felhangzott az orgona gyönyörű hangja. Ekkor következtem én, hogy felénekeljem a szóló részem.

„If I could turn back time,

If I could find a way,

I'd take back those words that'd hurt you,

and you'd stay.

If I could reach the stars.

I'd give 'em all to you.

Then you'd love me, love me,

like you used to do.

If I could turn back time…

Észre sem vettem, hogy közben beszállt a kórus is, így együtt alkottuk e lehengerlő dalt.

Tisztán láttam odafentről, ahogyan Lindy szeme könnybe lábad a boldogságtól. Tudta, csak is azért énekeltem ezt a számot, mert nagyon fontos nekem, hogy újra bocsánatot kérjek, így dallamba foglalva azt, amiért úgy viselkedtem, mint egy kis csitri.

Trace észrevéve újdonsült felesége könnyes szemeit, biztatóan átkarolta, s szerelmesen a hajába csókolt, mire a lány viszonozva szerelmét rámosolygott. Tovább hordva tekintetem a közönségen, ismét megakadt a szemem az engem csodáló férfin.

Most mintha teljesen jéggé fagyott volna, egyenesen engem nézett odalentről, találkozott a tekintetünk. Minden idegszálammal rá koncentráltam, s a következő pár sort csakis hozzá intéztem.

„I didn't really mean to hurt you,

I didn't want to see you go,

I know I made you cry… „

Két órával később már megtelt a táncparkett a párokkal, rokonokkal, s középen persze a fiatal pár középen már önfeledten ropta. Aztán két nagy pohár citromos vodka után én sem tagadtam meg magamtól egy kis szórakozást, így hát a hozzám legközelebb eső partnert, vagyis Josht rángattam magammal, mire ő furán méregetett, mintha valami nem stimmelne nálam. Pedig teljesen önmaga voltam, kihagyva azt, hogy jelenleg kisebb mennyiségű alkohol tartalmú ital lötyög a hasamba, s attól féltem, talán mindjárt elokádom magam, itt, mindenki előtt. Hát az lett volna még a kínos jelenet – szólalt meg a tudatalattim.

• Jól vagy, kiscicám? Mert ha tőlem kérded, én úgy látom, hogy mindjárt kidobod a taccsot. Talán hozhatok neked egy pohár jeges vizet. Mit gondolsz? – kérdezte kedvesen, azon a mély, csábító hangján.
• Azt hiszem, valóban jól esne most az a pohár víz. Elfogadom. És Josh… - kiáltottam utána túlkiabálva a teremben harsogó zenét. – Köszönöm.
• Ugyan. Semmiség, kicsi lány.

Josh átvágott a táncoló párokon, apró bocsánatkérő szavakkal engesztelve néhányukat, amiért megzavarta a mulatozás közben őket és egyenesen a pulthoz sétált. Magamra maradtam. Még ha csak pár pillanatra is, de egyedül álltam ott. Lindyt és Tracet sehol sem láttam. Talán félrevonultak, hogy kettesben lehessenek és romantikázhassanak.

Ismét előtörtek annak az estének a képei, mikor azt tették velem. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha ismét átélném ugyanazt. Aztán éreztem, ahogy a testem enyhén remegni kezd a váratlan emlékfoszlányok hatására. Nem akartam, ismét átélni, de az agyam felett nem uralkodhattam. Akkor törtek rám ezek a rohadt emlékek, amikor a legkevésbé számítottam rá. Mentálisan ledöntöttek a lábamról. Én a mait az ital listájához írtam. Abban reménykedtem, hogy ezúttal gyorsan túl leszek rajta, talán majd az a hideg víz felfrissít.

• Cassandra…

Hirtelen egy ismerős, rekedtes, de annál szexisebb hang szólalt meg a hátam mögött, melynek hatására megborzongtam. Lassan, de határozottan fordultam meg, hogy a hang gazdájával bátran farkasszemet nézhessek.

Igaz, hogy majdnem jó fél éve nem láttam, de Gabe szinte semmit nem változott, kivéve a haja. És a teste. Mely egyre izmosabb, szálkásabb lett. Egyre inkább férfiasabb vonások tették még vonzóbbá az amúgy is gyönyörű arcát. A két gödröcske azonnal megjelent az arcán, ahogyan telt ajka apró mosolyra húzódott. Alig bírtam nyelni a megdöbbenéstől, hogy itt áll előttem. És még mindig hatással van rám. A pillangók azonnal vidám táncra kéltek a hasamban, arra ösztökélve, hogy tegyek végre valamit.

Ott álltam, mint egy jéggé fagyott szobor, bár a szám szólásra nyitottam, ám egyetlen hang sem hagyta el keserű torkomat. Egyszerre örültem, mert ismét láthatom, ám a dühömet ez sem tudta csillapítani, a haragom, mely két irányból csapta a szelet. Az egyik tényező volt Grace, a másik pedig az, hogy még most sem tudtam megfejteni az emlékeimet, melyek mögött talán ott rejtőzik a kulcs a megoldáshoz. Talán csak meg kéne keresni azt a kulcsot, hogy végre felnyithassam a zárat.

• Gabriel. Nahát… Micsoda meglepetés. Jó újra látni. Nem is emlékszem, olyan rég volt, amikor találkoztunk – nyögtem ki, s próbáltam feltűnés nélkül lazítani merev testtartásomon.
• Ugyan, Cassandra. Nem kell semmit mondanod. Tudod jól te akartad ezt így. Én… - feltűnően körbekémlelt, majd amikor nem látott egy gyanús alakot sem a közelben, hirtelen elkapta ernyedt karom. Éreztem, ahogyan az ereimben a vér felforrt, mintha áram szikrázott volna a testemben, amikor végigsimítva a karomon szorosan megfogta idegességtől izzadó tenyerem. – A fenébe. Nem fogok magyarázkodni. Csak keressünk egy nyugodt helyet, hogy beszélgethessünk. Kérlek, Cassie!
• Rendben. De csak öt percre. Josh hamarosan visszatér az italommal, és keresni fog.
• Megígérem. Úgy lesz, ahogy kéred.

Figyelembe sem véve a felénk pillantgató furcsa alakokat, akiknek a felét sem ismertem, egy csendesebb helyet keresve húztam magam után a kezemet markoló Gabrielt. Bár nem akartam észrevenni, de tudtam, engem figyel azzal az átható, mélységes tekintetével, miközben minden egyes testrészemet végigmérte. A belőle áradó feszültség szinte tapintható volt. Ahogyan kiléptünk a Club 9 bejáratán, megcsapott az a finom tavaszi illat.

A macskaköves utakon az enyhe szellő lágyan felkapta a lehullott virágszirmokat, amik könnyedén jártak körbe minket. Mivel már sötétedett, kevés ember flangált az utcákon, összesen négy vagy öt gépjármú suhant el mellettünk, felverve a korábban lerakódott porréteget, mire tüsszögni kezdtem az orromba jutó por hatására. Idegesen tekintettem fel az engem mustárló arcra, és előkapartam a legnagyobb mosolyom, amit csak tudtam. Mindig bejött. Legalábbis az esetek nyolcvanöt százalékában. Ha most szerencsém van talán nem kérdezi meg, miért színlelek, s miért nem árulom el idegességem igazi okát. Talán mert tudná rá a választ? Hisz úgy is rám van írva. Gabe mindig kitűnő gondolatolvasó képességgel rendelkezett, mintha folyamatosan átérezné azt, amit te, mintha látná a lelkedet. És ez tetszett meg benne, na meg az a rohadtul szexi megjelenése. Sosem volt a világ legszebb pasija, de nekem pont megfelelt így, egyszerűen. Gyönyörű, sötétbarna, örvénylő szemébe néztem, majd újra átgondoltam, mit fogok mondani neki. Gondolatban minden olyan egyszerűnek tűnt, de valójában koránt sem volt olyan egyszerű kimondani őket. Nagy levegőt vettem, majd mélyen kacér szemébe néztem, és kiadtam magamból a korábban megfontolt mondataim nyolcvanöt százalékát.

• Mióta alkottok újra egy párt? - kérdeztem undorodva.
• Pár hete. Asszem.
• Szóval megbocsájtottad neki? Mármint az ellened okozott sérelmeket?
• Az igazat megvallva, nem volt könnyű. De úgy éreztem meg kell tennem. Nézd! Amit irántad éreztem, az csupa szerelem volt. El akartam mondani neked azon a napon, mikor visszautasítottad a lehetőséget, hogy beszélgethessünk. Nagyon megbántottál, olyan volt, mintha karcot ejtettél volna a szívemen. Azt hittem, ha végre elmondom, mit érzek irántad, akkor sokkal könnyebb lesz minden. Most már belátom: tévedtem. Azt volt életem legnagyobb csapása, hogy túlságosan elbizakodtam magamban. Mert úgy éreztem, talán te is azt a vonzalmat érezheted, mint amit én megéreztem, aznap éjjel, mikor megmentettelek annak a félőrültnek karjai közül. Amikor megcsókoltál, azonnal éreztem a szikrát. Bevallom, sosem éreztem még ahhoz hasonlót, mikor megérintetted ajkamat. Azonnal beloptad magad a szívembe Cassandra Ames. Mindezek ellenére féltem vallani neked érzéseim, mert a bátyád haragja túlságosan visszariasztott volna ettől a lépéstől.
• Kérlek!
• Csak, hagy mondjam végig...
• Utáltam magam, akkor, mikor hagytalak csak úgy elmenni. Minden porcikám téged akart, utánad akartam rohanni, de a lábam mintha a földhöz ragadt volna. Meg sem bírtam moccanni. Gyáva voltam, Cassandra. De most már nem bánom. Tudod, kegyetlenül elbántál velem azon a versenyen. És tudom későn, ám akkor beláttam, hogy teljesen értelmetlen dolog lenne, hogy elmondjak mindent neked. Épp ezért hagytalak ott, ezért utaztam haza. Gyűlöltelek Cassie. Soha nem gyűlöltem még embert, de akkor igen is dühös voltam rád, mert rohadtul kikosaraztál engem.

Ekkor jött újra a képbe ő. Azt szerette volna, ha visszafogadnám. Mindent megtett, azért, hogy így legyen. Folyton a nyomomban volt, szinte levakarhatatlan volt. Szánalmat éreztem iránta, de szerelmet már nem. Sőt, mi több, sosem. Olyat még soha, amilyet irántad. Aztán másnap megváltoztattam a döntésem. Úgy gondoltam, mindenkinek jár esély bocsánatra. Hát megbocsájtottam, de nem teljesen. Megkértem, hogy legyen ismét a barátnőm. El akartalak felejteni, végleg kiverni a fejemből, hogy egyáltalán léteztél is. Nem ment. Ahányszor rám nézett, vagy megcsókolt, folyton azt képzeltem te vagy az. És, hogy most megláttalak, teljesen elszédítettél. Minden erőm elhagyott; mint egy végtelen jószág, olyan vagyok most.

• Annyira sajnálom, Gabe. A legféltettebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy te is így érzed. Soha sem gondoltam volna, hogy ugyanazt...
• Felejtsd el, Cassandra! Ez már a múlté. Új életet szeretnék kezdeni, és már nem vagy többé a részese. Sajnálom, Cassie! - vágott a szavamba, majd otthagyott egymagamban.
• Te ezt nem értheted! Hallod? Gabriel! Állj már meg. - kiáltottam utána.
• Bárcsak sosem szerettem volna beléd! Akkor most nem kéne, hogy így fájjon! - ordította artikulálatlanul vissza. - Felejts el, Cassandra. Örökre. Verd ki a fejedből hogy ismertél is!

Totálisan össze voltam zavarodva.

Beszélni akart.

Majd otthagyott.

Beszélni akart.

Mégsem mondott igazán semmit sem...

Őszintén szólva már nagyon elegem volt belőle, hogy a bolondját járatta velem és mikor már kezdett volna körvonalazódni bennem, hogy miként is állnak a dolgok, újra felkavarta az állóvizet. Kárbaveszett az összes energiám, amit a dolgok kibogozásába fektettem. 

A találkozás

Bár nem szívesen vallottam be magamnak, de rettenetesen izgultam a barátnőmmel való találkozás miatt. Zavaró szokásom volt, hogy a feszült helyzetekben rám jött, hogy tördeltem az ujjaimat, pedig tudtam, nem egészséges, mégsem érdekelt. Kényelmesen nyújtottam ki lábaimat a széles francia ágyon. Hmm… mit meg nem adtam volna egy vízágyért, ám jelenleg ezzel kellett beérnem. Ez is épp elég kényelmet nyújtott fáradt csontjaimnak. Az üveg ablakon keresztül a nap sugarai melengették sápadt arcom, ez is azt bizonyítja, hogy olyan lusta voltam este lehúzni a redőnyöket, most pedig büntetésképp pisloghattam az erős napfénytől.

Rendbe raktam a széttúrt ágyneműt, megöntöztem a cserepes növényeket, melyek a szobámat díszítették, ezzel is otthonosabbá téve a helyet, ahová visszavonulhattam. Kinyitottam az ablakokat és hűs, rózsaillatú levegő tódult be a szobámba. Milyen kellemes illat is volt ez számomra.

Ösztönösen a szoba sarkában álló kis asztalra néztem, amin egy üvegváza állt, benne hervadt vörös rózsákkal. Kihalásztam a virágokból megmaradt részeket, miközben a rajta terülő, apró kis száraz tüskék belemartak a bőrömbe. A szemetesbe hajítottam a száraz csokrot és kerestem néhány sebtapaszt. Majd talán délután szedek új rózsákat.

Sietve átosontam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem szétzilált külsőm. Amint a tükörbe néztem, meg is bántam. Egy sápadt, karikás szemű lány nézett vissza rám. Már csak az az átkozott fogszabályzó hiányzott a gyűjteményből. Akaratom ellenére is, de előjöttek a régi emlékek, mikor még általános iskolás voltam. Hogy Grace Thomas milyen viccesnek találta, ahogy vérig sérthet a kis pincsi fruskáival. Mindig tudta, hogy tegyen tönkre. Most már láttam, hogy igazából miért is adtam neki rá okot, hogy így bánjon velem. Elhanyagoltam magam, ahogyan most is. Nagy levegőt vettem, s úgy döntöttem, többé már nem érdekel a múlt, s csak a jövőre fogok ezentúl koncentrálni. Megmostam egy kis langyos vízzel az arcomat, hogy felfrissítsem magam, majd felöltöztem.

A folyosóra érve halk beszédfoszlány verte fel az eddigi néma csendet. Az ismerősen mély hang volt, ami csakis a bácsikám lehetett, egész vidáman csengett, aztán követte egy magasabb, nőiesebb hang, a nagynénémé, Janette-é. csendben végighaladtam a lépcsőn, nem akartam megzavarni a beszélgetést, és a legkevésbé sem szerettem volna lebukni, miközben titkon kihallgattam őket.

– Ugyan, drágám. Biztosan minden rendben van Martinnal. Mégis mit titkolhatna előttünk? Hisz tudod, mindig elmond mindent nekünk – felelte higgadtan Jenette.

– Nem tudom – sóhajtott a bácsikám. – De nekem itt valami nagyon bűzlik, Jenette. Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a fiunkkal, nem gondolod?

– Ugyan, El. Ne reagáld már túl a dolgokat.

– Ezzel most nem segítesz – mordult fel egy kissé hangosabban a megszokott hangmagasságnál.

– Halkabban, Elton. Még a végén valaki, vagy esetleg Martin, meghallja – teremtette le a nagybátyámat a néném.

Szegény Martin. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lesz neki elmondani szóról szóra ezt az egész sztorit. Már hallottam is Elton bácsi haraggal és szánalommal telt, mély hangját és láttam magam előtt Jenette néni csalódott tekintetét. Valahogy rá kellett vennem az unokaöcsém, hogy beszéljen a dologról a szüleivel, ugyanis itt volt már az ideje.

Pár órával később a csengő szakította félbe meghitt olvasgatásomat a nappaliban. Eszembe jutott a tegnapi telefonbeszélgetésem barátnőmmel, és hogy megígérte, ma meglátogat. Azonnal felugrottam a puha karosszékemből s a bejárati ajtó felé száguldottam. Ahogy kinyittam az ajtót az én egyetlen Lindy-m rohant az ölelésembe. Elkaptak az érzelmek s nem bírtam visszatartani a könnyeimet.

– Óh, Cassie! Drága Cassiem! Van fogalmad róla, hogy mennyire hiányoztál? – sóhajtott a barátnőm könnyeit törölgetve.

– Tudom, és te is nagyon hiányoztál nekem, te őrült.

– Annyira sajnáltam, Cass, amikor úgy rád förmedtem. Én nem akartam. Én… Nem is tudom, mit mondjak.

– Nem, nem. Nincs szükség szavakra, csajszi. Tudom. Megbocsájtok, mert rohadtul hiányoztál, meg nagyon szeretlek te őrült nőszemély – mondtam, majd arcon csókotam.

– Gyere – invitáltam beljebb a szűkös, kis nappaliba. – Tudni akarok minden apró részletről, amióta eljöttem. Mondj el mindent! – mormogom csendesen.

– Hát… Izé… Még várni akartam vele, de akkor elmondom most. Eljegyeztek! – visítozta boldogságtól telten.

– Hogy mi? – esett le az állam.

– Úgy ahogy mondom, kislány.

– Na de hogyan történt? Ki az? És mindez mikor történt? Szólalj már meg Lin! – A felkarjánál fogva megráztam.

– Trace –dadogta. – Trace. Igen ő az.

– Mi? De Tracenak van barátnője…

– Hát igazából már nincsen egy ideje. Szakítottak.

– Nahát… Nagyon le vagyok maradva – sóhajtottam a fejemet ingatva.

– De le ám – bólintott Lin ráncba szaladt homlokkal.

– El sem hiszem, hogy ez megtörténik. De te a bátyámat szeretted, Lin!

– Ő már nincs többé. Én már belenyugodtam, Cassie. Itt volt az ideje, hogy újrakezdjek. Neked is ezt kéne tenned – tanácsolta halvány mosollyal az ajkán, miközben az én ábrázatomat még mindig elképedtség uralta.

– Nem. Ezt nem hiszem el. Eljöttél ilyen messzire mindazért, hogy elmond ezt nekem?

– Igen – mormogta.

Képtelen voltam elhinni, hogy mióta eljöttem, annyi idő alatt is így megváltoztak a dolgok. Lindy menyasszony volt, annak a srácnak a menyasszonya, aki egykor a létező legutálatosabb nőszeméllyel járt.

– De alig telt el pár hónap – kezdtem halkan, majd leplezetlen kétkedés költözött a hangomba. – Biztos vagy te ebben?

– Igen, az vagyok – felelte határozottan. – Trace ott volt nekem, mikor senki más. Mikor még te se.

– Nagyon sajnálom…

– Nem gáz, Cass – Mosolygott rám elnézőn. – Szeretem őt, olyan… Olyan mintha a jelenléte összeragasztaná az eltört darabkáimat. Arn halála után mellette éreztem azt először, hogy jobban vagyok, hogy képes vagyok lélegezni, hogy nem csak a fájdalom jár át. A bátyád halála után ő volt az első, aki mellett képes voltam mosolyogni és nem azért, mert azt bárki elvárta volna. Őszintén tudtam mosolyogni. Őszintén tudtam nevetni, pedig azt hittem, soha többé nem leszek képes. Ő mentett meg, Cass. – Az utolsó mondatot szinte már suttogta, miközben könnyfátyolossá vált a tekintete. – Ő mentett meg.

Egy pillanatra átsuhant a kusza gondolat az agyamon, hogy mi lett volna, ha a bátyám életben marad? Mi lett volna ha Trace nem jelenik meg Lindy életében? Vagy akkor, ha nem megyek el Ausztáliába csak, hogy elmeneküljek a múltam elől. Aztán a szemem előtt megvillant egy jövőbeli kép, ahogy Trace és Lin csókolóznak. Ez az elemi erő robbantotta szét az agyamban szerteszét terjeszkedő kérdéseket. Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam, majd úgy tettem mintha nagyon örülnék.

Elsötétült szemeim újra Lindyre emeltem, hogy tovább hallgassam a romantikus történetet róla és az ő lovagjáról. Csak az volt a legnagyobb kár, hogy Tracenek nem volt lova.

– Föld hívja Casst! – Visította a fülembe a mellettem üldögélő aggodalmas képet vágó barátnőm.

– Ő… Bocsánat. Csak egy kicsit elgondolkodtam.

– Semmi baj.

Muszáj volt valamit mondanom neki erre az egészre. De mit mondhatnék? Lefagytam. Ez az egész teljesen a hatalmába kerített. Csökönyössé váltam, az akaratom nem hagyta, hogy válaszoljak neki.

Mondj már valamit!

Felejtsd már el végre a bátyádat, és fogadd el ezt; a jelent! Fogd már be! Idegesítesz…

Feszülten kapargattam körmeimmel a sarokülőt. Lindy némán gubbasztott mellettem. Bizonyára nem tudta, mit mondhatna, ami ezek után megnyugtathatna.

Remegő kezeimet az ő verítéktől nedves kezére helyeztem, és ott is tartottam. Újra kérdések rohamozták meg az agyamat. Igaza volt Linnek, tényleg át gondoltam azt, amikor bejelentettem, hogy elmegyek? Tisztában voltam azzal, ha otthagyom az életem, mi fog történni a következő esztendőkben? Vagy azért mentem el Montanából, hogy új életet kezdjek, hogy megváltozzon az előttem álló jövő? Már én sem tudtam. Nem tudtam mit akartam. Jelenleg csak azt tudtam, a barátnőm és a legjobb barátom egy párt alkot, és plusz még az is, hogy eljegyezték egymást röpke öt hónap alatt. Mit tehettem hát? El kellett fogadnom, hogy a barátnőm visszatért, és megelőzve engem, új életet kezdett, méghozzá Trace mellett.

– Nézd, Lindy. Értem mit akarsz mondani. Nagyon is, ami azt illeti. Viszont szükségem van egy kis időre. Mondjuk egy hétre, hogy feldolgozzam ezeket. Aztán újult erővel, higgadtan nézhessek elébe ennek az egész ügynek.

– Rendben. Megértelek, Cassie. Csak remélni tudom, hogy elfogadod ezt, így ahogy van – felelte kedvesen.

– Köszönöm, Lin. El sem hiszed mennyit jelent ez nekem… - Kapkodtam a szavakat.

– Megkapod az időd. Tulajdonképpen egy óra múlva indul a járatom vissza Montanába. Kérhetek még valamit utoljára, mielőtt megkapnád az idődet? – kérdezte vágyakozóan.

– Persze. Bármit.

– Elkísérnél engem a repülőtérre, és megvárnád, míg fel nem szállok?

– Igen. Hát persze, Linem. Drága Linem – Karoltam át szorosan aprócska testét, s egy apró puszit nyomtam piros orcájára.

– Köszönöm.

A repülőtéren a megszokott tömeg nyüzsgése helyett feltűnően csend volt. Alighogy láttunk itt-ott szétszóródva utasokat. A nyár végére megszűnt a szüntelen forgalom a térségeikben. Odakintről behallatszott a repülőgépek zaja, ahogyan fel s leszálltak.

– Óh… csajszi, azt hiszem, mennem kell – Szólalt fel mellettem állva barátnőm, ugyanis miközben én elbambultam a bemondóból hallatszó lágy, női hang bejelentette a következő járatokat, s közte volt az övé is.

Megfordultam, s gyorsan átkaroltam Lindy vékony kis testét, s titkon elejtettem pár szeretettel teljes könnycseppet. – Hiányozni fogsz, Lin. Nagyon. Majd írj, amint hazaérsz, és azután is – Mondtam pityeregve.

– Hogy is ne írnék neked! Én is szeretlek. Nagyon. Vigyázz magadra, kicsi Cass! – Felzárkózott a rohanó tömeg sorába, végül még utoljára odakiáltotta nekem, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Ott álltam, mint egy kóró a puszta közepén, amit a szél erre-arra fúj, miközben az elmém továbbra is kísértett. A gondolataimmal küzdöttem, s még most sem dolgoztam fel a hírt, amit ma kellett hallanom: Trace és Lindy. A két legjobb barátom együtt, méghozzá jegyesek. Vajon mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez megtörténjen közöttük? Valóban képes volt ilyen gyorsan feledésbe merülni minden?

Egy évvel később

A Montanába érkező gépem pontban reggel nyolcra ért földet. Mondanom sem kell, mire kikecmeregtem félálmomban az ülések között, egyenesen a kijáratot céloztam meg a lökdösődő tömeg között. Hányinger rohamozta meg testemet, s már félő volt, ha nem jutok le a friss levegőre, itt azon nyomban összehányom magam mindenki előtt, ha szégyen, ha nem. Arcomon megfeszült a bőr a hideg fuvallat miatt és könnyezni kezdtek szemeim.

– Jól vagy, cicamica? – kérdezte túl nyálas hangnemben a mellettem álldogáló, vigyorgó Josh.

– Azt hiszem, mindjárt hányok – Feleltem, de a cicamica becézésért már egy szót sem szóltam. Már ezerszer megkértem arra, hogy felejtse el ezt a becenevet, de annyira lehetetlen alak volt...

– Jobb lesz, ha odébb állunk. Csak nyugalom, lélegezz nagyokat.

Azt tettem, amit mondott.

– Ez az. Már jobb is? Ugye?

– Igen. Azt hiszem. Biztosan az idegesség az esküvő miatt – Mondtam eltökélten, a fejemet pedig elfordítottam, nehogy észrevegye, hogy hazudok. Rettenetesen utáltam a repülést. Ahányszor ebbe a helyzetbe kerültem, rémes hányinger tört rám, s ez addig nem múlt, míg földet nem értünk.

– Mehetünk? Anyukád biztosan vár már minket.

Bólintottam és hagytam, hogy kivegye kezemből a nagy csomagom, és a vállára kanyarintva ballagtunk a kihalt utcákon át a mi kis takaros házunkig.

Anyám a legszélesebb mosolyával fogadott bennünket. Engem jól megszorongatott, majd telepuszilgatott. Aztán következik Josh. Őt két kis puszival köszöntötte, majd gyengéden megölelte. Még mindig gyönyörű volt az ő 45 évével és a maga mögött hagyott alkohol problémáival együtt. Ráncos orcája kipirult a hideg levegőtől, őszülni készülő haja pedig egy egyszerű kontyba volt fogva. A kitárt ajtón Boomer csapzott bundájával, lihegve rohant anyám után. Mikor meglátott önfeledt csaholásba, ugrándozásokba kezdve, vágtatatott felém, mire én lehajoltam, s széttárt karomba fogadtam őt.

– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. Végigsimítottam rendezetlen bundáján, majd megvakartam a füle tövét, amit olyan nagyon szeretett.

– Annyira örülök, hogy haza jöttél végre, kis bogaram – mondta.

– Én is, anya. Annyira hiányoztál. Annyira hiányzott ez az egész – mondtam, aztán újra ernyedt karjaiba vetettem magam, miközben Josht figyeltem, ahogy mozdulatlan állásban tartva magát, szemezik a kutyámmal.

Boomer, ahogy látszott, őt sem igazán kedvelte meg ez alatt az őt másodperc alatt. Vicsorítva morgott az irányába, készen állt, ha támadni kellene. Magamban hatalmasat derültem ezen az egészen, mert eszembe jutott Ben és Boomer első igazi találkozása. Épp ugyanígy fagyott meg az ereiben a vér neki is, mint most Joshnak.

– Te meg mit mosolyogsz, kicsike? – kiáltotta oda pukkadtan.

– Ugyan. Én nem nevetlek ki. Csak annyira muris, amit leműveltek ti ketten – vetettetem oda.

– Nagyon vicces. – Továbbra is tartva a kellő távolságot, utánunk lépdelt a tágas nappaliba. Az én hatalmas utazótáskámmal próbálta takargatni a testét, nehogy Boomernek kedve támadjon belekóstolni.

– Anya, ne haragudj, de megígértem Linnek, hogy segítek neki az öltözködésben, ha nem gond, akkor én most…

– Ó… Igen. Persze. Menj csak. Biztosan nagyon fog majd neked örülni. Ti mindig is olyanok voltatok, mint a testvérek – felelte anyám könnyes szemekkel.

– Sietek vissza, mert még az én ruhám itt várakozik rám. Ja, és Josh: Ne tégy semmi hirtelen mozdulatot – tettem hozzá nevetve, mikor megláttam a mögötte settenkedő Boomert.

– Mi? Miről beszélsz?

– Nem lenne tanácsos megfordulnod. Boomer minden mozdulatod figyelemmel kíséri.

– Ne hagyj itt ezzel a fenevaddal! Még a végén szétszed… - ordította utánam.

Szélesre tártam az ajtót, még sietősen visszatekintettem a nekem könyörgő Joshnak, majd elhagytam a házat.

Lindy odafent, az emeleti szobájában üldögélt egy rózsaszín fürdőköntösben és egy cuki kis mamusz lógott a lábain. Gyönyörű, hosszú, gesztenyebarna haja már csodaszép fonott kontyban állt, s egy kis, csillogó tiara volt beletűzve. Hófehér menyasszonyi ruhája a gardróbra akasztott akasztófán lógott.

– Szia, Lin – mondtam halkan.

– Cass, hát eljöttél! Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy.

– Én s nagyon örülök… Ám ahogy látom, elkélne egy kis segítség az én kis barátnőmnek a ruhája felaggatásában. De akárhogy is nézem, ez nem öt perc lesz – a hatalmas, habos ruhát méregetve ingattam a fejem.

– Ahogy mondod… És bele sem merek gondolni, mennyire kényelmetlen lesz benne egész nap…

– Ugyan. Ne aggódj. Megoldjuk…

Leakasztottam a ruhakölteményt, majd egy irányzott mozdulattal az ágyra hajítottam, hogy lehúzhassam róla a védő fóliát. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, ahogy elém tárult a csodaszép látvány. A ruha tökéletes volt. Pontosan Lindy-re szabták, és ez hamar ki is derült, mikor nagy nehezen ráerőszakoltam keskeny csípőjére. Minden készen állt. Már csak a sminkje hiányzott. Egy halvány krémszínű árnyalatot kentem fel szemhéjára, megspékelve egy merész, de vékony tusvonallal, majd végül egy spirállal egészítettem ki a mesterművem.

Ez az. Kész vagyunk – csaptam össze a tenyerem, miközben a munkámat szemléltem.

A tükör elé állt, s még a szája is tátva maradt, ahogyan magát látta az üvegből visszatekinteni.

– Nahát… Cassie, te egy igazi zseni vagy – szipogta csendesen, én pedig hátulról szorosan átöleltem boldogságtól reszkető apró testét. Óvatosan arrébb söpörtem a szétterülő ruhája fodrait, nehogy rálépjek, vagy beakadjon a bőrkabátom fém zipzárjába.

– Gyönyörű vagy, Lin. Trace még nem is tudja, mivel áll szemben… Na, jó nagyjából… talán – mondtam nevetve.

– Köszönöm, Cass, hogy segítettél. Köszönök mindent: hogy vagy nekem, hogy mellettem álltál és elfogadtad azt, ami most van. Ezt sosem akarom elfelejteni. Mindig emlékezni akarok erre. Mindenre, ami hozzád köt, mert te vagy a legjobb barátnőm. Te, Cassandra Ames, a nagyvárosi, szerény lányka…

– Ó, Lin. Ez most annyira jól esett. Te is ilyen fontos vagy nekem.

– Jaj, kicsim, el sem tudok képzelni, mennyire izgul az a lány. Mindig ezt a pillanatot várta, és tessék… Eljött az idő, hogy végre férjhez menjen – mondta anyám, meg sem várva, hogy belépjek a nappaliba, miközben egy jó nagy darab fával pakolta meg a lángoló kis takaros kandallót.

– Igen. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre boldog legyen Lindy is. Sokáig nehéz volt feldolgozni, de már megbékéltem a gondolattal. A barátnőm ma délután férjhez megy. Hát igen. A több mint két órás készülődés után sikerült tökéletesíteni barátnőm kinézetét. Egy ragyogó külsejű nővé varázsoltam őt.

Ez lesz az ő nagy napja. Nem szúrhatom el.

– Ja és kincsem?

– Tessék?

– A ruhád odafent hever az ágyon, csak terád vár. Ha segítség kell az öltözködésben vagy a hajad elkészítésében, akkor csak szólj.

– Rendben, úgy lesz. Köszönöm –mormogtam, és sietősen visszatereltem Josht a nappaliba, míg én rendbe tettem magam.

A ruha gyönyörű volt. Apró, ékes, kis igazgyöngyök díszítették a derék és a dekoltázs részét. Remekül passzoltak az anyag árnyalatához.. Végighúztam kezem rajta és máris elképzeltem, ahogy ebben a darabban lejtek a táncparketten Benjaminnal. Az én Benjaminommal. Nem. Nem lehet. Felejtsd már el vége. Ő már elment. Nem akart téged. Te pedig hagytad elmenni!

Bámultam még egy darabig, de nem volt sok időm, igyekeznem kellet. Nem várathattam meg a legjobb barátnőmet az esküvőjén. A tükör elé állva szétbontottam kócos, elfeküdt hajzuhatagom, mely göndör fürtökben omlott vállamra. Három részre választottam, majd egy bonyolultabb, szálkafonatba raktam, aztán végül megspékeltem egy dögös konttyal, mely kitűnően illeszkedett vékony, sápadt arcomhoz. A szemeim kihangsúlyozva készen is lettem az előkészületekkel, már csak a ruha várakozott rám.

Belebújva a kényelmes anyagba teljesen más volt, mint tavaly, amikor azt a barackszín ruhába gyömöszöltem magamat. Mintha ez most teljesen rám illeszkedett volna, kiemelve az előnyösebb testrészeim, mint például a mellkasom, a hátam, vagy a derekam. Gyönyörű külsőt kölcsönzött nekem, s hozzá az egyszerű magas sarkú szandálom kiemelte hosszú lábaimat.

Lefelé lépkedve a lépcsőn odafigyelve a ruhámra, felfogtam az alját, nehogy beakadjon a korlátba, vagy hasonló kiálló tárgyba. Josh mondanom sem kell milyen dögösen festett egyszerű, fekete szmokingban és a tapadósnak látszó fekete nadrágjában. Amikor meglátta közeledő alakom, azonnal felfigyelt és egészen a kijáratig követett égszínkék szemeivel, bugyi szaggató mosolyával. Vigyorogj csak! Engem úgy sem kapsz meg egyetlen alkalomra sem, te disznó… - mondogattam magamban, miközben szúrós szemekkel néztem rá.

Egy hónappal ezelőtt megígértem neki, hogy kap egy esélyt arra, hogy „elcsábítson”. Megvolt az esélye. De mint mindig, ő elszúrta. Sosem tudott volna olyat nyújtani nekem, amit talán Benjamin Styles igen. És a gondolat, hogy ott lesz a menyegzőn, borzolta a tollaimat. Különböző képek árasztották el az agyamat, ahogyan csókol és lassan, de érzékien a magáévá tesz. És akkor a következő képnél már ott van az a gesztenyebarna hajú gyermek sötét, mandula szemeivel. Benjamin szorosan magához öleli, miközben pici, rózsás arcát puszilgatja, én pedig önfeledten nevetek, mert boldog vagyok, mert van egy családom.

Elhessegettem a gondolataim a képzeletem másik dobozába, elraktároztam, hogy talán majd később újra előtörjenek. Nagy levegőt vettem, és a nekem magyarázó Joshra figyeltem, aki felajánlotta udvariasan a karját, én pedig elfogadtam, s a látszat kedvéért előkaptam a legjobb álmosolyom.

– Ugye tudod, hogy rettentően dögös vagy ebben a ruciban, kislány? – Kérdezte, miközben szemeivel a dekoltázsomat fürkészte.

– És ugye te tudod, hogy tudom, hogy a mellemet bámulod? – mogorván rácsaptam a karjára. – A túl feltűnő stírölésedért.

– Bocs, hogy elragadott a hév. De a fenébe is, nem bírom levenni a szemem rólad. Itt és most.

– Mi? Te megőrültél?

– Annyira megkívántalak…

– Te csak ne beszélj itt nekem szexről, oké? A barátnőm esküvőjére tartunk, te meg le akarsz teperni? – megbotránkozva hátrahőköltem.

– Nyugi. Mi van, mérges szömörcét tettek a bugyidba? Vagy mi a fene bajod van?

– Perverz vagy Josh. Korábban azt ígérted, hogy felhagysz ezzel a viselkedéssel.

– Hazudtam.

– Azt én is látom… - Vágtam vissza, mikor már elértük a templom bejáratát. A bal oldali ajtószárny kinyílt s odabentről megcsapott a finom rózsaillat. Emberek tekintete kísért végig, ahogyan végiglépdelünk a padsorok között. Mielőtt leültem volna, Lindy másik nyoszolyólánya ugrott elém s a kezembe nyomott egy egyszerű kis rózsacsokrot. A frissen vágott virágszálak körbe helyezkedtek el a középen lévő, fehér rózsa rétegen, csodaszép mintát alkotva. A piros volt a szerelem színe, és a fehér a szerénység, ártatlanság színe. Ezt a két színt variálták egy csokorba.

A templomban már néma csend honolt. A vőlegény, Trace már az oltárnál állt és kezeit tördelte izgalmában. Odafenn, a karzaton megszólalt az Ave Maria egyik változata. Először egy nő énekelt, majd sorozatosan egyre több hang csatlakozott a gyönyörű, magas szólamhoz, kísérve azt. A nagy, kétszárnyú ajtó kitárul, rajta pedig a legjobb barátnőm, Lindy lépkedett be egyszerű, de csodaszép, fehér, földig érő menyasszonyi költeményében, mellette a szüleivel. A barátnőm ezer wattos mosolyával ajándékozta meg a vőlegényét, akitől már csak pár lépés választotta el. Le sem tagadhatták volna, mennyire is vonzódtak ők ketten egymáshoz.

Remény vesztve

Cassandra

Amikor Benjamin a nevemet kiáltotta, minden erőmet össze kellet, szedjem, hogy ne hagyjak ott csapot-papot, hogy a karjaiba ugorjak, és szorosan átöleljem, amire már oly rég vágytam. Szeretetre volt szükségem. Nagy szeretetre. Hogy végre valaki olyan töltse ki az űrt a szívemben, akit szeretek. Kegyetlen játékot játszott velem a sors. Küzdenem kellett a jövőmért, hogy az jobb legyen, mint a múltamban. Én is érezni akartam azt, amit sok fiatal, vagy idősebb szerelmes pár átél. Egy olyan férfire vágytam, akitől megkaphatom azt, amire annyira vágyom. Úgy éreztem, hogy ez Benben mind megvan, s tudná azt nyújtani. Tudna úgy szeretni. Kezdetektől fogva tudtam. Azt hittem az Isten is egymásnak teremtett minket az együttlétre, a boldogságra. És most hol tartok? Először is mindent rohadtul elszúrtam Benjaminnal. Játszottam az elérhetetlent, vissza akartam adni ugyan azt az érzést, mikor ő összeállt azzal az utálatos nőszeméllyel. De nem gondoltam bele, mit követek el, hogy mit veszítek.

Most már tudom. A szerelmet, egy érző szívet, életem szerelmét, Benjamin Styles személyében. És mindent miért veszítettem el? Mert önzőn nem tudtam megbocsájtani, és bosszút akartam állni. Minden t a saját hülyeségem miatt…

Ben elment. Próbált mindent elmagyarázni és én nem hagytam.

A fenébe. Nem engedhettem el. Utána kellet mennem. Még egy utolsó pillanatra látni akartam őt, és megmondani, semmit sem bánok, hisz ugyanúgy szeretem, mint ahogy rég és sajnálom, hogy elcsesztem. Otthagytam a mellettem veszekedő Josht és Lindát. Talán később még Lindával tárgyalhatunk az eseményről, de Jelenleg Joshua idióta nyomulós stílusából elegem volt. Mistralt felkísértem a neki bérelt rámpára. Meg sem vártam, míg ideérnek a rokonaim vagy Mrs. Evans, bevágtam magam a volánhoz és a gázra taposok. Hátul a rámpán a lovam ijedten nyihogott a hirtelen beinduló hangos motor zajától, de ez most nem érdekelt. Oda kellet érnem a repülőtérre, mielőtt a gépe felszáll.

Az ausztrália repülőtér nyüzsgött az emberektől. Úgy látszott, hogy a szombati nap volt a legsűrűbb. Megálltam az ellenőrző állásnál. Ijedten, remény veszve kémleltem körbe Ben után. Mindenütt szerelmespárok összebújó alakja vált ki a tömegből. Ez az élmény könnyeket csalt a szemembe. Aztán megláttam egy sötét, rövidre nyírt hajú magas férfit. Hasonlított Benre, és már majdnem azt hittem, ő az. Ám az utolsó pillanatban megfordult, s szembesültem a nagy semmivel.

Átrohantam az információs asztalhoz, hátha megtudhatom, Ben itt van-e még. Egy negyvenes nő állt az asztalnál, fején egységes kis kék sapkájával.

– Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

– Szeretném megtudni, hogy egy bizonyos Benjamin Styles nevű fiatalember felszállt-e már a Montanaba induló hetes járatra? – feleletem azonnal, meg se várva míg a nő végigmondja amit szeretne.

– Sajnálom, hölgyem, de bizonyos információkat nem adhatok ki – felelte türelmesen.

– Kérem! Fontos lenne. Értse meg! – könyörögtem neki.

– Sajnálom… Nem lehet.

– Könyörgöm… Az a férfi fontos nekem. Sze-szeretem, a francba is az egésszel! – mondtam ki artikulálatlanul.

– Rendben. Tudja, nem mindennapi, hogy egy fiatal hölgy annyira szerelmes, hogy nem tud uralkodni magán. Ám legyen. De ezt nem lenne szabad elmondanom, önnek. Kérhetném, hogy ez maradjon a mi kis titkunk?

– Természetesen – hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy sikerült rávenni a hölgyet.

– Itt is van. A hét órai montanai járat épp most szállt fel. Ha pontosak akarunk lenni, akkor kábé két perce – mondta.

– Rendben… Köszönöm – mondtam, miközben az elszabadult könnyeket törölgettem sápadt orcámról. Már nem érdekelt, hogy a tömeg körülöttem zsong. Csak sírtam és sírtam. A hölgy egy fehér kendőt nyomott a kezembe, melyen a repülőtér logója díszelgett. Kedvesen megköszöntem, aztán kirohantam a kocsihoz

Dühösen vágtam be az ajtaját, mire Mistral újra felnyihogott. Ezúttal megbántam, hogy megrémítettem szegényt. Kiszálltam, s óvatosan leengedtem a rámpa ajtaját, mire Mistral nedves orrával találtam szembe magam.

– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. – Hogy vagy ma, szépségem? – nyugtatóan simogattam a homlokát. – Igen. Tudom. Hazamegyünk. Kipihenheted magad. Ma te voltál a reményem. Te voltál az, aki győzött, nem én. Ha te nem vagy, én nem is tudom… - dadogtam könnyezve, miközben hozzábújtam meleg testéhez.

Egyik pillanatban még a könnyeket dörzsöltem fáradt, karikás szemeimből, a másikban már pedig a zsebemben rezegő készülékért nyúltam, amit negyedik csengésre sikerült felvennem.

A torkom kiszáradt a hosszas hisztim miatt. Sürgősen hozzá kellett jutnom egy pohár meleg italhoz. Jelenleg csak ez hozhatta helyre a problémát.

– Jaj, Cassie, már annyira aggódtunk érted. Jól vagy? És hol vagy most? – kérdezte idegesen Martin unokaöcsém.

– Jól vagyok. Nincs semmi baj. Ne akadj ki! Itt vagyok a repülőtér parkolója előtt.

– Kitalálom. Benjamin Styles után rohantál. Jól gondolom?

– Igen. Te mindig tudod, hogy hol és mit kezdek az életemmel. Mi vagy te? Valami jós vagy érző? – tettem fel a kérdést kissé élcelődve.

– Anyád rettenetesen aggódott érted, ahogy a nagyiék és apuék is. Mégis hogy képzelted? Azt hiszed, ha csak úgy lelépsz, nem történik semmi? Az ég szerelmére Cass! Térj már végre észhez!

– Ne kiabálj velem, Martin. Te ezt nem értheted és nem is akarod. – fröcsögöm ingerülten a készülékbe.

– Tudod, mit? Maradj ott. Érted megyek. Csak kérlek, maradj ott. Ne mozdulj!

– Nem szükséges. Haza találok magam is. És itt van nekem Mistral. Még vissza kell fuvaroznom az Akadémiára, beszélnem kell Mrs. Evansszal is. Jobb ha otthon megvársz. Majd akkor megbeszéljük. Mára elég volt a jelenetekből.

– Rendben. De nehogy azt hidd, ezzel le van rendezve a dolog.

– Oké. Te nyertél… mint mindig – nevettem fel hirtelen.

– Most leteszem. És ha nem érsz haza egy órán belül, akkor én kereslek meg, kislány, de hidd el, azzal rosszul jársz.

Az Akadémia hatalmas vaskapuja nyitva állt. Ezek szerint Mrs. Evans még itt tartózkodott. Remek. Még időben visszaértem Mistrallal. Megálltam a bejárat melletti parkolóban, lenyitottam a rámpát, s levezettem a nyugtalan lovat. Kedvesen megpaskoltam az oldalát és egy cuppanós puszit nyomtam nedves orrára. A tanárnő mintha csak megérezte volna jelenlétem, már a kapuban várt, egy fekete ballonkabátba burkolózva, közben pedig szigorúan méregetett. Biztosan kiakadt, amiért se szó se beszéd váratlanul leléptem. Egészen apróra húztam össze magam Mistral mellett, s lassan odalépkedtem vele a dühödt asszonyhoz.

– Jó estét, kisasszony! – mormogta negédesen.

– Önnek is, Mrs. Evans.

– Elmesélné nekem, kedvesem, hogy hol a fészkes fenében járt a lovammal? – kérdezte feldúltan.

– Sajnálom, asszonyom. Én… - Kerestem a szavakat hogy milyen hazugsággal menthetném ki magam. De az igazat semmi kép sem mondhattam el. Még az hiányzik, hogy még ő is kioktasson engem.

– Magyarázza meg nekem, hol járt?

– Csupán csak szerettem volna kiszellőztetni a fejem a nagy izgalmak után – hazudtam.

– Ez nem így működik, Cassandra. Lemaradt a díjátadásról és szégyenszemre nekem kellett kimennem a pódiumra, hogy átvegyem a díjat, ami téged illetett volna.

– Mondtam már, sajnálom.

– Mit érek én el a maga sajnálatával, kishölgy? Tanítottam magát hónapokig, segítettem magának mindenben, amiben csak tudtam. És ez a hála?

– Nem. Nem. Maga félreérti. Én nem akartam magát kínos helyzetbe hozni. – Korán sem így terveztem ezt a beszélgetést, ám Mrs. Evansön nagyon látszott, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba.

– Elég volt a magyarázkodásból, Miss! Vigye a lovat a neki kijelölt állásba, és menjen haza! Későre jár már. Majd még holnap megbeszéljük a többit – parancsolta.

– Rendben, Mrs. Evans.

Úgy tettem, ahogy kérte. Biztonság kedvéért még hátra sandítottam, hogy rendesen bereteszeltem-e a boksz ajtaját, nehogy az éjszaka folytán kiszökjön onnan.

Kinyitván a karám ajtaját, megcsapott a hűvös, párás levegő, minek hatására dideregtem, s még jobban összehúztam magamon vékony széldzsekimet. Miután beszálltam az öreg furgonba bekapcsoltam a fűtést, amitől nyomban megnyugodtam, és ernyedt testrészeim is feloldódtak.

– Jaj, kicsim, már annyira aggódtunk érted! – szaladt felém anyám, amikor megpillantott az ajtóban.

– Tudom, tudom. És sajnálom, anya. De, aj… mindent elrontottam. –Sápadt, hideg arcomon gömbölyded könnycseppek folytak végig.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte aggódva.

– Megbántottam. Ő nem ezt várta tőlem. Csalódást okoztam…

– Ó, dehogy kincsem. Ne mond ezt. Szereted azt a fiút. Tudom. Hidd el egyszer minden helyre áll, ti pedig boldogok lesztek ketten – Ernyedt karjait körém fonta, majd szoros ölelésbe vonta hideg, rázkódó testem.

Anyám kisebb lelki kioktatása után a szobámba menekültem a köröttem álldogáló kíváncsi családomtól. Meg sem vártam, míg valamelyikük elkezd faggatni. Csak fogtam magam, és felsétáltam a tetőtéri kis szobámba. Az ágyamba vetődtem, ruhástól, úgy ahogy voltam. Azon elmélkedtem, vajon, ha nem vagyok olyan mogorva, akkor Ben sem adta volna fel. Talán ha hagytam volna, hogy végigmondja, amit szeretett volna. De én, becsvágyó, lehetetlen nőszemély ezt is elszúrtam, ahogy a többit is. Mindig én voltam a család fekete báránya. Az egész az én hibám.

– Kopp-kopp - Hallatszott az ajtón a szokásos jelzés. Tudtam csak is Martin lehet az.

– Gyere be – mormogom a fejemet a puha párnába fúrva.

– Szia – mondta automatikusan, a tőle megszokott akcentussal.

– Neked is szia. Mondd, mit szeretnél, hogy az nem ér rá holnap?

– Nyugi, Xéna! Békével jöttem. A legkevésbé sem szeretnék harcolni veled. Bár eléggé nyilvánvaló, hogy a győzelem az enyém lenne – firtatta, s közben dagadó bicepszére nyomott egy cuppanós puszit.

– Pfúj. Hagyd abba! Még a végén elhányom magam – nevettem fel hirtelen.

– És igen… Ez az én jó öreg, harcos nőm – visította, majd felém vetette magát, aztán elkezdte az oldalamat csiklandozni, én pedig kislányosan visítoztam.

– Hagyd abba! – vihogtam tovább, és most már ő is rázendített.

– Csak akkor, ha letörölöd ezt a hülye savanyú pofát az arcodról!

– Jól van, jól van. Elég! – ziháltam s egy újabb röhögő görcs roham tört rám.

Szórakozottan egy nagyot bokszolt a levegőbe, majd elismerően nézett rám, de a szokásos bugyi szaggató mosolya még mindig látszott tökéletes orcáján. Pár percig csöndben bámultunk egymásra, farkasszemet nézve egymással. Természetesen ő tovább bírta mint én. Mindenben jobb volt nálam.

– Mi a helyzet azzal a lánnyal és veled? – kérdeztem, terelve a szót az én problémámról.

– Semmi – válaszolta kedvetlenül.

– Hogyhogy semmi? Hisz mégsem hagyhatod magára a születendő gyermeketekkel. A te gyermeked, Marty. Ez így nagyon nem helyes. Beszélned kéne vele, nem gondolod?

– Őszintén szólva elgondolkoztam rajta. Tudatban már le is játszottam a jelenetet, amikor megbeszéljük a dolgokat. De valahogy nem megy. Egyszerűen nem bírok vele szembe nézni.

– Pedig muszáj leszel előbb vagy utóbb.

– Tudom, Cassie, igazad van. Ígérem, egy kis idő múlva, ha lenyugodtak a kedélyek, beszélek vele.

– Csak nehogy késő legyen… Tedd meg Marty!

– Mi lenne, ha most eltennéd magad holnapra? Nehéz napod volt ma, igaz? Szükséged lesz elegendő pihenésre. Most hagylak, holnap még beszélhetünk – mormogta én pedig úgy döntöttem, nem nyaggatom tovább a témával. Előbb utóbb úgy is megadja magát.

Egy cuppanóst nyomott a homlokomra, majd behajtva az ajtót távozott. Megvártam míg elmegy, aztán lustán kibattyogtam az ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt. Álmatlanul vergődtem, nem bírtam elaludni, ahogy a korábbi napok alkalmával sem. Kiültem az ablakba s a néma pusztaságba bámultam. Egyetlen vad ló sem szelt át a sivár, vad mezőn. Talán megijedtek, vagy valami elijesztette őket a ranch közeléből. Akárhogy is, nagyon furcsa volt ez a kihaltság. Ilyentájt a vad ménes patáinak dobogása, nyerítése tölti be a pusztaságot, ma pedig még a tücskök éneke sem hallatszott.

Másnap, kora reggel, arra eszméltem, hogy elszundítottam az ablakpárkányon. Arcomat a hideg fuvallat nyaldosta, karommal átöleltem magam, hosszas didergés közepette. A szokásos, erős rózsa illat csapta meg orromat, mire kellemeset szippantottam a hűvös levegőbe. Nyújtózkodtam egyet.

Valamennyire sikerült kialudnom a fáradságom, de mégsem teljesen. Még mindig a tegnapi események kavarogtak a fejembe, amit nem tudtam hova rakni. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből Ben utolsó szavait. Elvesztettem. Most már örökre, és ezt a büntetést csak is magamnak köszönhetem. Ha nem reagáltam volna ilyen hűvösen, akkor még talán most is itt lenne Ausztráliában, velem. A fenébe Josh-sal, és a fenébe azzal az elfuserált lóversennyel. Akkora idiótának érzetem magam, hogy az már fájt.

Gondolataimból asz éjjeliszekrényemen fekvő mobiltelefon csengése hozott ki. Felhangzott az ismerős Katy Perry szám, a Last Friday Night. Ez a dal Lindy telefonszámához volt beállítva. Na de az nem létezik, hogy ő legyen az, hisz a bejelentésem után csúnyán összevesztünk.

Leugrom a széles párkányról, közben sikerül bevernem a térdem, szitkozódom egy kicsit. Ösztönösen a készülékért nyúltam, lenyomtam a fogadó gombot, majd ijedten beleszóltam.

– Hallo? Lindy?

– Szia, Cassie – pár másodpercig csönd telepedett ránk, majd folytatta. – Jaj, ne haragud! Ugye nem ébresztettelek fel? – kérdezte a megszokott, kedves, aggódó hangján.

– Nem, dehogy. Már úgy is fel voltam. Nem igazán tudtam aludni az elmúlt hetekben. Kész csoda, ha alszom pár órát. És azok a rémes álmok is…

– De jól vagy?

– Persze. Soha jobban – szipogtam, pedig tudtam, hogy nem kéne titkolnom a Bennel történteket, mégis megtettem. – Na de mi van veled? Azt hittem rettenetesen haragszol rám.

– Igen, haragudtam is. De nem ment. Nem bírtam haragudni. Te vagy a legjobb barátnőm. Majdnem, hogy a testvérem –hallottam, ahogy a hangja elcsuklik, majd zokogásban tört ki.

– Óh, Lindy. Ne sírj. Tudom… Nehéz lehet neked is…

– Nem, nem. Már rajta vagyok. Kezdek kigyógyulni az önsérelmezésemből. Anyukád nem mondta?

– Nem. Igazából nem is nagyon volt még alkalmam részletesen megbeszélni a dolgokat. A lóverseny után rendesen kifáradtam, és elmentem aludni.

– Ó... ,  értem. Tudod csak azért hívtalak, mert szeretnélek értesíteni róla, hogy még a héten lenézek felétek. Szerettem volna meglepetést okozni, de meggondoltam magam. Inkább így szólok, nehogy esetleg váratlanul érjen, vagy valamit megzavarjak.

– Nem, nem. Nem zavarsz meg semmit. Alig várom, hogy találkozzunk. Hiányzol, csajszi. Nagyon…

– Te is nekem, Cassie – sóhajtott szomorún.

– Várj. Egy pillanat. Itt van Martin. – Mire kimondtam már nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta, laza öltözékében. Egy kopott fekete pólót, és egy farmer nadrágot viselt. A póló kellően feszült karjára, mire kilátszottak a dagadó izmok. Egy az biztos, minden nő döglik utána. Egy ilyen csávót ki ne hajkurászna?

– Halló? Föld hívja Cassiet? Ott vagy? – kérdezi türelmetlenül a vonal másik végéről a barátnőm.

– Igen. Persze. Csak közben megjelent az unokabátyám. De már megy is. Ugye, Marty?

– Ó, jaj. Csak nem megzavartam egy csajos dumcsizást?

– Eltaláltad, nyálgép… - mondtam gúnyolódva, közben kacsintottam, hogy tudja, csak viccelek.

– Akkor jobb, ha megyek. Nem akarok részese lenni egy édi-bédi csajszis dumának – nyivákolta elvékonyított hangon, amivel minket próbált utánozni.

– Héj! – szólaltunk fel egyszerre Lindyvel.

– Oké, oké. Már megyek is. Itt se vagyok. Később még találkozunk – vetette oda még az ajtóból.

– Hol is tartottunk? Á, igen, megvan. Hogy meglátogatsz! – visítottam a készülékbe.

– Nyugi. Még a végén beszakad a dobhártyám. Aj, úgy szeretlek. Alig várom, hogy lássalak, csajszim!

– Én is.

– Annyi mindent szeretnék elmondani neked. Végülés jó két hónapja nem találkoztunk. Vagy van már az három is?

– Inkább – bűntudatosan fújtam el egy pár kósza tincset az arcom elől.

– Olyan rég volt már, amikor utoljára láttalak, hogy el is felejtettem. Ne haragudj a dühkitörésemért. Nem így akartam. Te csak új életet akartál, én meg letámadtalak, mint egy baltás gyilkos, vagy annál is rosszabb.

– Valahogy úgy… - nevettem fel. – De nem haragszom, Lin. Sosem tudnék, ahogy te sem. Minden ember szokott elcseszni dolgokat és mi sem vagyunk kivételek. A lényeg, hogy visszataláltunk egymáshoz és… - elhallgattam, majd nagy levegőt vettem. – Lin, örülök, hogy felhívtál. Utálok belegondolni, hogy ha nem hívsz, akkor talán…

– Jó, jó, hagyjuk ezeket a „ez meg az lett volna, ha blablabla” dolgokat. Szerintem te sem akarod elálmélkodni az egész életed és ilyen hülyeségeken töprengni főleg úgy, hogy a helyzeten mit sem változtatna – darálta le egy szuszra és kifulladva sóhajtott. – Holnap elmehetnénk vásárolni, ha már itt vagy – váltott témát és máris vidámabban csengett a hangja, amitől az én szám is mosolyra görbült.

– Okés, csajszi – feleltem vidáman és a szám majd’ szétrepedt az eszeveszett vigyorgástól.

– Nálatok találkozunk – trillázta. – Csáóóó!

– Rendben. Szia, Lin.

Dagadó szívvel dőltem hátra az ágyamon és a telefont a mellkasomra raktam, majd felszabadultam nyújtottam ki két oldalra a karjaimat. Lehet, hogy a dolgok Bennel nem alakultak a legfényesebben, de még ez se tudta lehúzni a fejlemények miatti jókedvem.

Visszakaptam a legjobb barátnőmet!