Feledés

Lindy és Trace már az oltár előtt állt, teljes készültségben, s mellettük egy-egy tanú: az egyik én voltam, Trace mellet pedig a nővére álldogált kezében tartva a kis fehér dobozkában lévő antik gyűrűt. A srác szemei csillogtak a boldogságtól, végül is, mégiscsak dögös pasi volt a maga módján. Így az sem véletlen, hogy pont a legjobb barátnőm kötött ki mellette.

Annyira igazinak tűnt egymás iránti szeretetük, hogy ha nem álltak volna itt majd’ megőrülve egymásért, akkor is elhittem volna, hogy a kettejük közt lévő kapocs olyan erős, mint amilyen kibogozhatatlan a gordiuszi csomó. Mert most már világos volt. Ők összetartoztak. Nekik együtt kellett lenniük, mert a sors ezt épp így akarta. Minden a sors műve. Az átkozott sors. Épp ezért állok én is most itt egymagamban, viszonzatlan szerelmi állapotommal, magam után hurcolva egy szerencsétlen szoknyapecér lovászfiút, akinek minden percben azon jár az esze, hogy végre megdönthessen.

Csak egy pillanatra is, de mintha azt hittem volna, talán létezik számomra boldogság. Ugyanezt hittem, mikor esélyt adtam Josnak, hogy elcsábíthasson, hogy megmutassa, mit tud adni ő egy nőnek. Ám sajnálatos módon nagyot csalódtam önmagamban, ahogyan benne is. De a leginkább azt sajnáltam, hogy engedtem neki. Képes voltam bármire, hogy elfelejthessem végre, ha csak egy napra is, Gabet. Nem ment. Magamnak is be kellet vallanom. Sosem tudtam volna elfeledni, azokat a pillanatokat, amit még megkaphattam tőle. Az az egyetlen, kósza, véletlen csók, ahogy viszonozta. Aztán pedig ott volt az a feledhetetlen nézése, amivel megbabonázott, szinte lerángatott a mélybe.

Hiba volt, hogy nem kérdeztem rá Linnél, mert ő is itt lesz-e majd. Ez a bökkenő már csak akkor fogalmazódott meg bennem, mikor megláttam az ajtóban toporgó, nevetgélő párt, s felismertem őt… Gabrielt. A mellette vonagló nő pedig nem volt más, mint az a személy, aki iskolás éveim alatt, és még utána is megkeserítette az életem. A legutálatosabb nőszemély volt az egész világon. Grace Thomas személyesen.

Remek. Még egy meglepetés a repertoáron. Magamban morogva sandítottam feléjük. Végül is, Cass, ezt te cseszted el. Azt kérded, miért? Azért drágám, mert te magad se tudtad, hogy mit akarsz. Vagyis tudtad, csak valamilyen érthetetlen módon pont az ellenkezőjét csináltad mindennek. A tudatalattim gúnyos tekintettel tapsolt. A felismerés miatt, kínomban hangosan felsóhajtottam.

De akkor is… Hogy volt képes újra összeállni vele? Azok után van gusztusa ismét megpróbálni vele, miután kiderült, Ms Grace mekkora egy ribanc?! Könyörgöm: a szeme láttára és a füle hallatára mondta ki, csak játszott vele, mint valami cseszett marionett bábuval! Annyira megbántotta ott akkor őt, és mégis képes volt neki megbocsájtani? Nem csak neked kéne köpnöd egyet, majd aláállnod,Cassie…

Keserű epe marta a torkomat, máris hányingerem volt. Már a repülőre sem foghattam volna, csak az undor, a szánalom okozhatta ezt, amit Grace iránt éreztem. Kedvem támadt volna odarohanni, hogy akkorát beverjek a csinos kis pofijába, hogy az már nekem fájjon.

Gabe szemei megtaláltak engem, s meg merném fogadni, hogy láttam benne azt a csillogást, azt a vágyódást, amit már korábban is felismerhettem tekintetében. Te cseszted el – vonta meg a tudatalattim képzeletbeli vállát. Ahogy a tekintetünk akaratlanul is összefonódott, kezdett kissé kínossá válni a helyzet. Tekintetét ismét a mellette állóra emelte s elővette a leghamisabb mosolyát, amit csak tudott, de ami mások számára teljesen valósnak hatott.

• Cass! Cass! - kiáltotta egy ismerős női hang a hátam mögül, mire elkaptam elmélyült tekintetem az előttem állókról, hogy a hang irányába fordulhassak. – Á, milyen jó, hogy még idejében megtaláltalak, kincsem – szólt Lindy anyja ellágyult hangon.
• Rosa néni! Annyira örülök, hogy láthatom. Már nagyon régen beszélgethettünk – mondtam kedvesen mosolyogva.
• Én is örülök neked. Ugye milyen gyönyörű az én kis drágaságom?
• Úgy bizony. A legszebb a vidéken – tettem hozzá egy újabb, immáron széles mosoly kíséretében.
• Tudod, Lindy sokat mesélt arról hogy milyen gyönyörű a hangod, és mennyire szerette hallgatni. Szóval arra gondoltam, elvállalnád-e, hogy esetleg a kivonuló előtt te énekelnél a kórussal egy dalt, amit Lindy is szeret?
• Ó… Hát… Izé… Persze – dadogtam kissé zavarodottan a meglepettségtől. Hogy én erre eddig miért nem gondoltam…
• Tökéletes. Köszönöm Cassie – felelte, majd váratlanul megölelt.
• Nagyon szívesen. A lánya boldogsága számomra is nagyon fontos. Remélem, Trace majd azzá teszi.

A fejemben egy ismerős dallal vágtattam felfelé a karzatra s megpróbáltam nem figyelembe venni az engem szemmel tartó népséget, főleg nem Gabrielt és Gracet. Pontosan tudtam, mennyire tartanak szemmel mindketten. Kettesével szeltem át a felfelé vezető lépcsőfokokat, amikor már elértem, lihegve néztem szembe a kevéske tagú kórussal. Kedvesen rámosolyogtam az általam a kar vezetőjének gondolt személyre, egy idősebb férfire, aki viszonozta azt. Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, és előszedtem a fejemben kikalkulált tervem, várva a karvezető engedélyét a megvalósításra, ugyanis szükségem volt a segítségükre. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a férfi beleegyezett s megnyugtatásképp gyengéden hátba veregetett.

• Köszönöm, Mr Harris – mondtam boldogan.
• Szívesen, kishölgy. De ha kérhetem, csak szólítson Thomasnak
• Rendben, Thomas. Akkor kezdhetjük?
• Természetesen. Még gyorsan egyeztetek a karral. Megtudhatnám, hogy melyik az a dal, amit énekelni szeretne?
• Az If a could back time című számot. Ismerik… ugye?
• Persze, hiszen az egyik legjobb és legismertebb dal. Legalábbis nekem külön kedvencem Chernek ez a száma. Bár a nézetei és a viselkedése sem a legmegfelelőbb, de a dalai attól még lehetnek kellemesek.
• Igen. Én is ugyanezt gondolom. Rátapintott a lényegre, Thomas – tettem hozzá egyetértve az előzőekkel.
• Akkor ha te is egyet értesz, most szépen összeszedjük a gondolatainkat a tagokkal, aztán belecsapunk a lecsóba? Mit szólsz?
• Benne vagyok.
• Mutassuk meg ennek a drága gyermeknek, mennyire szeretjük, és támogatjuk őt – mondta kedvesen.

Odalent, az oltárnál elhangzott az igen, s az ifjú pár egy csókkal pecsételte meg esküjét. Aztán következett a kivonuló, eljött a mi időnk. A nagy zsivaj közepette felhangzott az orgona gyönyörű hangja. Ekkor következtem én, hogy felénekeljem a szóló részem.

„If I could turn back time,

If I could find a way,

I'd take back those words that'd hurt you,

and you'd stay.

If I could reach the stars.

I'd give 'em all to you.

Then you'd love me, love me,

like you used to do.

If I could turn back time…

Észre sem vettem, hogy közben beszállt a kórus is, így együtt alkottuk e lehengerlő dalt.

Tisztán láttam odafentről, ahogyan Lindy szeme könnybe lábad a boldogságtól. Tudta, csak is azért énekeltem ezt a számot, mert nagyon fontos nekem, hogy újra bocsánatot kérjek, így dallamba foglalva azt, amiért úgy viselkedtem, mint egy kis csitri.

Trace észrevéve újdonsült felesége könnyes szemeit, biztatóan átkarolta, s szerelmesen a hajába csókolt, mire a lány viszonozva szerelmét rámosolygott. Tovább hordva tekintetem a közönségen, ismét megakadt a szemem az engem csodáló férfin.

Most mintha teljesen jéggé fagyott volna, egyenesen engem nézett odalentről, találkozott a tekintetünk. Minden idegszálammal rá koncentráltam, s a következő pár sort csakis hozzá intéztem.

„I didn't really mean to hurt you,

I didn't want to see you go,

I know I made you cry… „

Két órával később már megtelt a táncparkett a párokkal, rokonokkal, s középen persze a fiatal pár középen már önfeledten ropta. Aztán két nagy pohár citromos vodka után én sem tagadtam meg magamtól egy kis szórakozást, így hát a hozzám legközelebb eső partnert, vagyis Josht rángattam magammal, mire ő furán méregetett, mintha valami nem stimmelne nálam. Pedig teljesen önmaga voltam, kihagyva azt, hogy jelenleg kisebb mennyiségű alkohol tartalmú ital lötyög a hasamba, s attól féltem, talán mindjárt elokádom magam, itt, mindenki előtt. Hát az lett volna még a kínos jelenet – szólalt meg a tudatalattim.

• Jól vagy, kiscicám? Mert ha tőlem kérded, én úgy látom, hogy mindjárt kidobod a taccsot. Talán hozhatok neked egy pohár jeges vizet. Mit gondolsz? – kérdezte kedvesen, azon a mély, csábító hangján.
• Azt hiszem, valóban jól esne most az a pohár víz. Elfogadom. És Josh… - kiáltottam utána túlkiabálva a teremben harsogó zenét. – Köszönöm.
• Ugyan. Semmiség, kicsi lány.

Josh átvágott a táncoló párokon, apró bocsánatkérő szavakkal engesztelve néhányukat, amiért megzavarta a mulatozás közben őket és egyenesen a pulthoz sétált. Magamra maradtam. Még ha csak pár pillanatra is, de egyedül álltam ott. Lindyt és Tracet sehol sem láttam. Talán félrevonultak, hogy kettesben lehessenek és romantikázhassanak.

Ismét előtörtek annak az estének a képei, mikor azt tették velem. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha ismét átélném ugyanazt. Aztán éreztem, ahogy a testem enyhén remegni kezd a váratlan emlékfoszlányok hatására. Nem akartam, ismét átélni, de az agyam felett nem uralkodhattam. Akkor törtek rám ezek a rohadt emlékek, amikor a legkevésbé számítottam rá. Mentálisan ledöntöttek a lábamról. Én a mait az ital listájához írtam. Abban reménykedtem, hogy ezúttal gyorsan túl leszek rajta, talán majd az a hideg víz felfrissít.

• Cassandra…

Hirtelen egy ismerős, rekedtes, de annál szexisebb hang szólalt meg a hátam mögött, melynek hatására megborzongtam. Lassan, de határozottan fordultam meg, hogy a hang gazdájával bátran farkasszemet nézhessek.

Igaz, hogy majdnem jó fél éve nem láttam, de Gabe szinte semmit nem változott, kivéve a haja. És a teste. Mely egyre izmosabb, szálkásabb lett. Egyre inkább férfiasabb vonások tették még vonzóbbá az amúgy is gyönyörű arcát. A két gödröcske azonnal megjelent az arcán, ahogyan telt ajka apró mosolyra húzódott. Alig bírtam nyelni a megdöbbenéstől, hogy itt áll előttem. És még mindig hatással van rám. A pillangók azonnal vidám táncra kéltek a hasamban, arra ösztökélve, hogy tegyek végre valamit.

Ott álltam, mint egy jéggé fagyott szobor, bár a szám szólásra nyitottam, ám egyetlen hang sem hagyta el keserű torkomat. Egyszerre örültem, mert ismét láthatom, ám a dühömet ez sem tudta csillapítani, a haragom, mely két irányból csapta a szelet. Az egyik tényező volt Grace, a másik pedig az, hogy még most sem tudtam megfejteni az emlékeimet, melyek mögött talán ott rejtőzik a kulcs a megoldáshoz. Talán csak meg kéne keresni azt a kulcsot, hogy végre felnyithassam a zárat.

• Gabriel. Nahát… Micsoda meglepetés. Jó újra látni. Nem is emlékszem, olyan rég volt, amikor találkoztunk – nyögtem ki, s próbáltam feltűnés nélkül lazítani merev testtartásomon.
• Ugyan, Cassandra. Nem kell semmit mondanod. Tudod jól te akartad ezt így. Én… - feltűnően körbekémlelt, majd amikor nem látott egy gyanús alakot sem a közelben, hirtelen elkapta ernyedt karom. Éreztem, ahogyan az ereimben a vér felforrt, mintha áram szikrázott volna a testemben, amikor végigsimítva a karomon szorosan megfogta idegességtől izzadó tenyerem. – A fenébe. Nem fogok magyarázkodni. Csak keressünk egy nyugodt helyet, hogy beszélgethessünk. Kérlek, Cassie!
• Rendben. De csak öt percre. Josh hamarosan visszatér az italommal, és keresni fog.
• Megígérem. Úgy lesz, ahogy kéred.

Figyelembe sem véve a felénk pillantgató furcsa alakokat, akiknek a felét sem ismertem, egy csendesebb helyet keresve húztam magam után a kezemet markoló Gabrielt. Bár nem akartam észrevenni, de tudtam, engem figyel azzal az átható, mélységes tekintetével, miközben minden egyes testrészemet végigmérte. A belőle áradó feszültség szinte tapintható volt. Ahogyan kiléptünk a Club 9 bejáratán, megcsapott az a finom tavaszi illat.

A macskaköves utakon az enyhe szellő lágyan felkapta a lehullott virágszirmokat, amik könnyedén jártak körbe minket. Mivel már sötétedett, kevés ember flangált az utcákon, összesen négy vagy öt gépjármú suhant el mellettünk, felverve a korábban lerakódott porréteget, mire tüsszögni kezdtem az orromba jutó por hatására. Idegesen tekintettem fel az engem mustárló arcra, és előkapartam a legnagyobb mosolyom, amit csak tudtam. Mindig bejött. Legalábbis az esetek nyolcvanöt százalékában. Ha most szerencsém van talán nem kérdezi meg, miért színlelek, s miért nem árulom el idegességem igazi okát. Talán mert tudná rá a választ? Hisz úgy is rám van írva. Gabe mindig kitűnő gondolatolvasó képességgel rendelkezett, mintha folyamatosan átérezné azt, amit te, mintha látná a lelkedet. És ez tetszett meg benne, na meg az a rohadtul szexi megjelenése. Sosem volt a világ legszebb pasija, de nekem pont megfelelt így, egyszerűen. Gyönyörű, sötétbarna, örvénylő szemébe néztem, majd újra átgondoltam, mit fogok mondani neki. Gondolatban minden olyan egyszerűnek tűnt, de valójában koránt sem volt olyan egyszerű kimondani őket. Nagy levegőt vettem, majd mélyen kacér szemébe néztem, és kiadtam magamból a korábban megfontolt mondataim nyolcvanöt százalékát.

• Mióta alkottok újra egy párt? - kérdeztem undorodva.
• Pár hete. Asszem.
• Szóval megbocsájtottad neki? Mármint az ellened okozott sérelmeket?
• Az igazat megvallva, nem volt könnyű. De úgy éreztem meg kell tennem. Nézd! Amit irántad éreztem, az csupa szerelem volt. El akartam mondani neked azon a napon, mikor visszautasítottad a lehetőséget, hogy beszélgethessünk. Nagyon megbántottál, olyan volt, mintha karcot ejtettél volna a szívemen. Azt hittem, ha végre elmondom, mit érzek irántad, akkor sokkal könnyebb lesz minden. Most már belátom: tévedtem. Azt volt életem legnagyobb csapása, hogy túlságosan elbizakodtam magamban. Mert úgy éreztem, talán te is azt a vonzalmat érezheted, mint amit én megéreztem, aznap éjjel, mikor megmentettelek annak a félőrültnek karjai közül. Amikor megcsókoltál, azonnal éreztem a szikrát. Bevallom, sosem éreztem még ahhoz hasonlót, mikor megérintetted ajkamat. Azonnal beloptad magad a szívembe Cassandra Ames. Mindezek ellenére féltem vallani neked érzéseim, mert a bátyád haragja túlságosan visszariasztott volna ettől a lépéstől.
• Kérlek!
• Csak, hagy mondjam végig...
• Utáltam magam, akkor, mikor hagytalak csak úgy elmenni. Minden porcikám téged akart, utánad akartam rohanni, de a lábam mintha a földhöz ragadt volna. Meg sem bírtam moccanni. Gyáva voltam, Cassandra. De most már nem bánom. Tudod, kegyetlenül elbántál velem azon a versenyen. És tudom későn, ám akkor beláttam, hogy teljesen értelmetlen dolog lenne, hogy elmondjak mindent neked. Épp ezért hagytalak ott, ezért utaztam haza. Gyűlöltelek Cassie. Soha nem gyűlöltem még embert, de akkor igen is dühös voltam rád, mert rohadtul kikosaraztál engem.

Ekkor jött újra a képbe ő. Azt szerette volna, ha visszafogadnám. Mindent megtett, azért, hogy így legyen. Folyton a nyomomban volt, szinte levakarhatatlan volt. Szánalmat éreztem iránta, de szerelmet már nem. Sőt, mi több, sosem. Olyat még soha, amilyet irántad. Aztán másnap megváltoztattam a döntésem. Úgy gondoltam, mindenkinek jár esély bocsánatra. Hát megbocsájtottam, de nem teljesen. Megkértem, hogy legyen ismét a barátnőm. El akartalak felejteni, végleg kiverni a fejemből, hogy egyáltalán léteztél is. Nem ment. Ahányszor rám nézett, vagy megcsókolt, folyton azt képzeltem te vagy az. És, hogy most megláttalak, teljesen elszédítettél. Minden erőm elhagyott; mint egy végtelen jószág, olyan vagyok most.

• Annyira sajnálom, Gabe. A legféltettebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy te is így érzed. Soha sem gondoltam volna, hogy ugyanazt...
• Felejtsd el, Cassandra! Ez már a múlté. Új életet szeretnék kezdeni, és már nem vagy többé a részese. Sajnálom, Cassie! - vágott a szavamba, majd otthagyott egymagamban.
• Te ezt nem értheted! Hallod? Gabriel! Állj már meg. - kiáltottam utána.
• Bárcsak sosem szerettem volna beléd! Akkor most nem kéne, hogy így fájjon! - ordította artikulálatlanul vissza. - Felejts el, Cassandra. Örökre. Verd ki a fejedből hogy ismertél is!

Totálisan össze voltam zavarodva.

Beszélni akart.

Majd otthagyott.

Beszélni akart.

Mégsem mondott igazán semmit sem...

Őszintén szólva már nagyon elegem volt belőle, hogy a bolondját járatta velem és mikor már kezdett volna körvonalazódni bennem, hogy miként is állnak a dolgok, újra felkavarta az állóvizet. Kárbaveszett az összes energiám, amit a dolgok kibogozásába fektettem.