A találkozás

Bár nem szívesen vallottam be magamnak, de rettenetesen izgultam a barátnőmmel való találkozás miatt. Zavaró szokásom volt, hogy a feszült helyzetekben rám jött, hogy tördeltem az ujjaimat, pedig tudtam, nem egészséges, mégsem érdekelt. Kényelmesen nyújtottam ki lábaimat a széles francia ágyon. Hmm… mit meg nem adtam volna egy vízágyért, ám jelenleg ezzel kellett beérnem. Ez is épp elég kényelmet nyújtott fáradt csontjaimnak. Az üveg ablakon keresztül a nap sugarai melengették sápadt arcom, ez is azt bizonyítja, hogy olyan lusta voltam este lehúzni a redőnyöket, most pedig büntetésképp pisloghattam az erős napfénytől.

Rendbe raktam a széttúrt ágyneműt, megöntöztem a cserepes növényeket, melyek a szobámat díszítették, ezzel is otthonosabbá téve a helyet, ahová visszavonulhattam. Kinyitottam az ablakokat és hűs, rózsaillatú levegő tódult be a szobámba. Milyen kellemes illat is volt ez számomra.

Ösztönösen a szoba sarkában álló kis asztalra néztem, amin egy üvegváza állt, benne hervadt vörös rózsákkal. Kihalásztam a virágokból megmaradt részeket, miközben a rajta terülő, apró kis száraz tüskék belemartak a bőrömbe. A szemetesbe hajítottam a száraz csokrot és kerestem néhány sebtapaszt. Majd talán délután szedek új rózsákat.

Sietve átosontam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem szétzilált külsőm. Amint a tükörbe néztem, meg is bántam. Egy sápadt, karikás szemű lány nézett vissza rám. Már csak az az átkozott fogszabályzó hiányzott a gyűjteményből. Akaratom ellenére is, de előjöttek a régi emlékek, mikor még általános iskolás voltam. Hogy Grace Thomas milyen viccesnek találta, ahogy vérig sérthet a kis pincsi fruskáival. Mindig tudta, hogy tegyen tönkre. Most már láttam, hogy igazából miért is adtam neki rá okot, hogy így bánjon velem. Elhanyagoltam magam, ahogyan most is. Nagy levegőt vettem, s úgy döntöttem, többé már nem érdekel a múlt, s csak a jövőre fogok ezentúl koncentrálni. Megmostam egy kis langyos vízzel az arcomat, hogy felfrissítsem magam, majd felöltöztem.

A folyosóra érve halk beszédfoszlány verte fel az eddigi néma csendet. Az ismerősen mély hang volt, ami csakis a bácsikám lehetett, egész vidáman csengett, aztán követte egy magasabb, nőiesebb hang, a nagynénémé, Janette-é. csendben végighaladtam a lépcsőn, nem akartam megzavarni a beszélgetést, és a legkevésbé sem szerettem volna lebukni, miközben titkon kihallgattam őket.

– Ugyan, drágám. Biztosan minden rendben van Martinnal. Mégis mit titkolhatna előttünk? Hisz tudod, mindig elmond mindent nekünk – felelte higgadtan Jenette.

– Nem tudom – sóhajtott a bácsikám. – De nekem itt valami nagyon bűzlik, Jenette. Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a fiunkkal, nem gondolod?

– Ugyan, El. Ne reagáld már túl a dolgokat.

– Ezzel most nem segítesz – mordult fel egy kissé hangosabban a megszokott hangmagasságnál.

– Halkabban, Elton. Még a végén valaki, vagy esetleg Martin, meghallja – teremtette le a nagybátyámat a néném.

Szegény Martin. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lesz neki elmondani szóról szóra ezt az egész sztorit. Már hallottam is Elton bácsi haraggal és szánalommal telt, mély hangját és láttam magam előtt Jenette néni csalódott tekintetét. Valahogy rá kellett vennem az unokaöcsém, hogy beszéljen a dologról a szüleivel, ugyanis itt volt már az ideje.

Pár órával később a csengő szakította félbe meghitt olvasgatásomat a nappaliban. Eszembe jutott a tegnapi telefonbeszélgetésem barátnőmmel, és hogy megígérte, ma meglátogat. Azonnal felugrottam a puha karosszékemből s a bejárati ajtó felé száguldottam. Ahogy kinyittam az ajtót az én egyetlen Lindy-m rohant az ölelésembe. Elkaptak az érzelmek s nem bírtam visszatartani a könnyeimet.

– Óh, Cassie! Drága Cassiem! Van fogalmad róla, hogy mennyire hiányoztál? – sóhajtott a barátnőm könnyeit törölgetve.

– Tudom, és te is nagyon hiányoztál nekem, te őrült.

– Annyira sajnáltam, Cass, amikor úgy rád förmedtem. Én nem akartam. Én… Nem is tudom, mit mondjak.

– Nem, nem. Nincs szükség szavakra, csajszi. Tudom. Megbocsájtok, mert rohadtul hiányoztál, meg nagyon szeretlek te őrült nőszemély – mondtam, majd arcon csókotam.

– Gyere – invitáltam beljebb a szűkös, kis nappaliba. – Tudni akarok minden apró részletről, amióta eljöttem. Mondj el mindent! – mormogom csendesen.

– Hát… Izé… Még várni akartam vele, de akkor elmondom most. Eljegyeztek! – visítozta boldogságtól telten.

– Hogy mi? – esett le az állam.

– Úgy ahogy mondom, kislány.

– Na de hogyan történt? Ki az? És mindez mikor történt? Szólalj már meg Lin! – A felkarjánál fogva megráztam.

– Trace –dadogta. – Trace. Igen ő az.

– Mi? De Tracenak van barátnője…

– Hát igazából már nincsen egy ideje. Szakítottak.

– Nahát… Nagyon le vagyok maradva – sóhajtottam a fejemet ingatva.

– De le ám – bólintott Lin ráncba szaladt homlokkal.

– El sem hiszem, hogy ez megtörténik. De te a bátyámat szeretted, Lin!

– Ő már nincs többé. Én már belenyugodtam, Cassie. Itt volt az ideje, hogy újrakezdjek. Neked is ezt kéne tenned – tanácsolta halvány mosollyal az ajkán, miközben az én ábrázatomat még mindig elképedtség uralta.

– Nem. Ezt nem hiszem el. Eljöttél ilyen messzire mindazért, hogy elmond ezt nekem?

– Igen – mormogta.

Képtelen voltam elhinni, hogy mióta eljöttem, annyi idő alatt is így megváltoztak a dolgok. Lindy menyasszony volt, annak a srácnak a menyasszonya, aki egykor a létező legutálatosabb nőszeméllyel járt.

– De alig telt el pár hónap – kezdtem halkan, majd leplezetlen kétkedés költözött a hangomba. – Biztos vagy te ebben?

– Igen, az vagyok – felelte határozottan. – Trace ott volt nekem, mikor senki más. Mikor még te se.

– Nagyon sajnálom…

– Nem gáz, Cass – Mosolygott rám elnézőn. – Szeretem őt, olyan… Olyan mintha a jelenléte összeragasztaná az eltört darabkáimat. Arn halála után mellette éreztem azt először, hogy jobban vagyok, hogy képes vagyok lélegezni, hogy nem csak a fájdalom jár át. A bátyád halála után ő volt az első, aki mellett képes voltam mosolyogni és nem azért, mert azt bárki elvárta volna. Őszintén tudtam mosolyogni. Őszintén tudtam nevetni, pedig azt hittem, soha többé nem leszek képes. Ő mentett meg, Cass. – Az utolsó mondatot szinte már suttogta, miközben könnyfátyolossá vált a tekintete. – Ő mentett meg.

Egy pillanatra átsuhant a kusza gondolat az agyamon, hogy mi lett volna, ha a bátyám életben marad? Mi lett volna ha Trace nem jelenik meg Lindy életében? Vagy akkor, ha nem megyek el Ausztáliába csak, hogy elmeneküljek a múltam elől. Aztán a szemem előtt megvillant egy jövőbeli kép, ahogy Trace és Lin csókolóznak. Ez az elemi erő robbantotta szét az agyamban szerteszét terjeszkedő kérdéseket. Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam, majd úgy tettem mintha nagyon örülnék.

Elsötétült szemeim újra Lindyre emeltem, hogy tovább hallgassam a romantikus történetet róla és az ő lovagjáról. Csak az volt a legnagyobb kár, hogy Tracenek nem volt lova.

– Föld hívja Casst! – Visította a fülembe a mellettem üldögélő aggodalmas képet vágó barátnőm.

– Ő… Bocsánat. Csak egy kicsit elgondolkodtam.

– Semmi baj.

Muszáj volt valamit mondanom neki erre az egészre. De mit mondhatnék? Lefagytam. Ez az egész teljesen a hatalmába kerített. Csökönyössé váltam, az akaratom nem hagyta, hogy válaszoljak neki.

Mondj már valamit!

Felejtsd már el végre a bátyádat, és fogadd el ezt; a jelent! Fogd már be! Idegesítesz…

Feszülten kapargattam körmeimmel a sarokülőt. Lindy némán gubbasztott mellettem. Bizonyára nem tudta, mit mondhatna, ami ezek után megnyugtathatna.

Remegő kezeimet az ő verítéktől nedves kezére helyeztem, és ott is tartottam. Újra kérdések rohamozták meg az agyamat. Igaza volt Linnek, tényleg át gondoltam azt, amikor bejelentettem, hogy elmegyek? Tisztában voltam azzal, ha otthagyom az életem, mi fog történni a következő esztendőkben? Vagy azért mentem el Montanából, hogy új életet kezdjek, hogy megváltozzon az előttem álló jövő? Már én sem tudtam. Nem tudtam mit akartam. Jelenleg csak azt tudtam, a barátnőm és a legjobb barátom egy párt alkot, és plusz még az is, hogy eljegyezték egymást röpke öt hónap alatt. Mit tehettem hát? El kellett fogadnom, hogy a barátnőm visszatért, és megelőzve engem, új életet kezdett, méghozzá Trace mellett.

– Nézd, Lindy. Értem mit akarsz mondani. Nagyon is, ami azt illeti. Viszont szükségem van egy kis időre. Mondjuk egy hétre, hogy feldolgozzam ezeket. Aztán újult erővel, higgadtan nézhessek elébe ennek az egész ügynek.

– Rendben. Megértelek, Cassie. Csak remélni tudom, hogy elfogadod ezt, így ahogy van – felelte kedvesen.

– Köszönöm, Lin. El sem hiszed mennyit jelent ez nekem… - Kapkodtam a szavakat.

– Megkapod az időd. Tulajdonképpen egy óra múlva indul a járatom vissza Montanába. Kérhetek még valamit utoljára, mielőtt megkapnád az idődet? – kérdezte vágyakozóan.

– Persze. Bármit.

– Elkísérnél engem a repülőtérre, és megvárnád, míg fel nem szállok?

– Igen. Hát persze, Linem. Drága Linem – Karoltam át szorosan aprócska testét, s egy apró puszit nyomtam piros orcájára.

– Köszönöm.

A repülőtéren a megszokott tömeg nyüzsgése helyett feltűnően csend volt. Alighogy láttunk itt-ott szétszóródva utasokat. A nyár végére megszűnt a szüntelen forgalom a térségeikben. Odakintről behallatszott a repülőgépek zaja, ahogyan fel s leszálltak.

– Óh… csajszi, azt hiszem, mennem kell – Szólalt fel mellettem állva barátnőm, ugyanis miközben én elbambultam a bemondóból hallatszó lágy, női hang bejelentette a következő járatokat, s közte volt az övé is.

Megfordultam, s gyorsan átkaroltam Lindy vékony kis testét, s titkon elejtettem pár szeretettel teljes könnycseppet. – Hiányozni fogsz, Lin. Nagyon. Majd írj, amint hazaérsz, és azután is – Mondtam pityeregve.

– Hogy is ne írnék neked! Én is szeretlek. Nagyon. Vigyázz magadra, kicsi Cass! – Felzárkózott a rohanó tömeg sorába, végül még utoljára odakiáltotta nekem, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Ott álltam, mint egy kóró a puszta közepén, amit a szél erre-arra fúj, miközben az elmém továbbra is kísértett. A gondolataimmal küzdöttem, s még most sem dolgoztam fel a hírt, amit ma kellett hallanom: Trace és Lindy. A két legjobb barátom együtt, méghozzá jegyesek. Vajon mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez megtörténjen közöttük? Valóban képes volt ilyen gyorsan feledésbe merülni minden?

Egy évvel később

A Montanába érkező gépem pontban reggel nyolcra ért földet. Mondanom sem kell, mire kikecmeregtem félálmomban az ülések között, egyenesen a kijáratot céloztam meg a lökdösődő tömeg között. Hányinger rohamozta meg testemet, s már félő volt, ha nem jutok le a friss levegőre, itt azon nyomban összehányom magam mindenki előtt, ha szégyen, ha nem. Arcomon megfeszült a bőr a hideg fuvallat miatt és könnyezni kezdtek szemeim.

– Jól vagy, cicamica? – kérdezte túl nyálas hangnemben a mellettem álldogáló, vigyorgó Josh.

– Azt hiszem, mindjárt hányok – Feleltem, de a cicamica becézésért már egy szót sem szóltam. Már ezerszer megkértem arra, hogy felejtse el ezt a becenevet, de annyira lehetetlen alak volt...

– Jobb lesz, ha odébb állunk. Csak nyugalom, lélegezz nagyokat.

Azt tettem, amit mondott.

– Ez az. Már jobb is? Ugye?

– Igen. Azt hiszem. Biztosan az idegesség az esküvő miatt – Mondtam eltökélten, a fejemet pedig elfordítottam, nehogy észrevegye, hogy hazudok. Rettenetesen utáltam a repülést. Ahányszor ebbe a helyzetbe kerültem, rémes hányinger tört rám, s ez addig nem múlt, míg földet nem értünk.

– Mehetünk? Anyukád biztosan vár már minket.

Bólintottam és hagytam, hogy kivegye kezemből a nagy csomagom, és a vállára kanyarintva ballagtunk a kihalt utcákon át a mi kis takaros házunkig.

Anyám a legszélesebb mosolyával fogadott bennünket. Engem jól megszorongatott, majd telepuszilgatott. Aztán következik Josh. Őt két kis puszival köszöntötte, majd gyengéden megölelte. Még mindig gyönyörű volt az ő 45 évével és a maga mögött hagyott alkohol problémáival együtt. Ráncos orcája kipirult a hideg levegőtől, őszülni készülő haja pedig egy egyszerű kontyba volt fogva. A kitárt ajtón Boomer csapzott bundájával, lihegve rohant anyám után. Mikor meglátott önfeledt csaholásba, ugrándozásokba kezdve, vágtatatott felém, mire én lehajoltam, s széttárt karomba fogadtam őt.

– Szia, nagyfiú! – suttogtam a fülébe. Végigsimítottam rendezetlen bundáján, majd megvakartam a füle tövét, amit olyan nagyon szeretett.

– Annyira örülök, hogy haza jöttél végre, kis bogaram – mondta.

– Én is, anya. Annyira hiányoztál. Annyira hiányzott ez az egész – mondtam, aztán újra ernyedt karjaiba vetettem magam, miközben Josht figyeltem, ahogy mozdulatlan állásban tartva magát, szemezik a kutyámmal.

Boomer, ahogy látszott, őt sem igazán kedvelte meg ez alatt az őt másodperc alatt. Vicsorítva morgott az irányába, készen állt, ha támadni kellene. Magamban hatalmasat derültem ezen az egészen, mert eszembe jutott Ben és Boomer első igazi találkozása. Épp ugyanígy fagyott meg az ereiben a vér neki is, mint most Joshnak.

– Te meg mit mosolyogsz, kicsike? – kiáltotta oda pukkadtan.

– Ugyan. Én nem nevetlek ki. Csak annyira muris, amit leműveltek ti ketten – vetettetem oda.

– Nagyon vicces. – Továbbra is tartva a kellő távolságot, utánunk lépdelt a tágas nappaliba. Az én hatalmas utazótáskámmal próbálta takargatni a testét, nehogy Boomernek kedve támadjon belekóstolni.

– Anya, ne haragudj, de megígértem Linnek, hogy segítek neki az öltözködésben, ha nem gond, akkor én most…

– Ó… Igen. Persze. Menj csak. Biztosan nagyon fog majd neked örülni. Ti mindig is olyanok voltatok, mint a testvérek – felelte anyám könnyes szemekkel.

– Sietek vissza, mert még az én ruhám itt várakozik rám. Ja, és Josh: Ne tégy semmi hirtelen mozdulatot – tettem hozzá nevetve, mikor megláttam a mögötte settenkedő Boomert.

– Mi? Miről beszélsz?

– Nem lenne tanácsos megfordulnod. Boomer minden mozdulatod figyelemmel kíséri.

– Ne hagyj itt ezzel a fenevaddal! Még a végén szétszed… - ordította utánam.

Szélesre tártam az ajtót, még sietősen visszatekintettem a nekem könyörgő Joshnak, majd elhagytam a házat.

Lindy odafent, az emeleti szobájában üldögélt egy rózsaszín fürdőköntösben és egy cuki kis mamusz lógott a lábain. Gyönyörű, hosszú, gesztenyebarna haja már csodaszép fonott kontyban állt, s egy kis, csillogó tiara volt beletűzve. Hófehér menyasszonyi ruhája a gardróbra akasztott akasztófán lógott.

– Szia, Lin – mondtam halkan.

– Cass, hát eljöttél! Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy.

– Én s nagyon örülök… Ám ahogy látom, elkélne egy kis segítség az én kis barátnőmnek a ruhája felaggatásában. De akárhogy is nézem, ez nem öt perc lesz – a hatalmas, habos ruhát méregetve ingattam a fejem.

– Ahogy mondod… És bele sem merek gondolni, mennyire kényelmetlen lesz benne egész nap…

– Ugyan. Ne aggódj. Megoldjuk…

Leakasztottam a ruhakölteményt, majd egy irányzott mozdulattal az ágyra hajítottam, hogy lehúzhassam róla a védő fóliát. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, ahogy elém tárult a csodaszép látvány. A ruha tökéletes volt. Pontosan Lindy-re szabták, és ez hamar ki is derült, mikor nagy nehezen ráerőszakoltam keskeny csípőjére. Minden készen állt. Már csak a sminkje hiányzott. Egy halvány krémszínű árnyalatot kentem fel szemhéjára, megspékelve egy merész, de vékony tusvonallal, majd végül egy spirállal egészítettem ki a mesterművem.

Ez az. Kész vagyunk – csaptam össze a tenyerem, miközben a munkámat szemléltem.

A tükör elé állt, s még a szája is tátva maradt, ahogyan magát látta az üvegből visszatekinteni.

– Nahát… Cassie, te egy igazi zseni vagy – szipogta csendesen, én pedig hátulról szorosan átöleltem boldogságtól reszkető apró testét. Óvatosan arrébb söpörtem a szétterülő ruhája fodrait, nehogy rálépjek, vagy beakadjon a bőrkabátom fém zipzárjába.

– Gyönyörű vagy, Lin. Trace még nem is tudja, mivel áll szemben… Na, jó nagyjából… talán – mondtam nevetve.

– Köszönöm, Cass, hogy segítettél. Köszönök mindent: hogy vagy nekem, hogy mellettem álltál és elfogadtad azt, ami most van. Ezt sosem akarom elfelejteni. Mindig emlékezni akarok erre. Mindenre, ami hozzád köt, mert te vagy a legjobb barátnőm. Te, Cassandra Ames, a nagyvárosi, szerény lányka…

– Ó, Lin. Ez most annyira jól esett. Te is ilyen fontos vagy nekem.

– Jaj, kicsim, el sem tudok képzelni, mennyire izgul az a lány. Mindig ezt a pillanatot várta, és tessék… Eljött az idő, hogy végre férjhez menjen – mondta anyám, meg sem várva, hogy belépjek a nappaliba, miközben egy jó nagy darab fával pakolta meg a lángoló kis takaros kandallót.

– Igen. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre boldog legyen Lindy is. Sokáig nehéz volt feldolgozni, de már megbékéltem a gondolattal. A barátnőm ma délután férjhez megy. Hát igen. A több mint két órás készülődés után sikerült tökéletesíteni barátnőm kinézetét. Egy ragyogó külsejű nővé varázsoltam őt.

Ez lesz az ő nagy napja. Nem szúrhatom el.

– Ja és kincsem?

– Tessék?

– A ruhád odafent hever az ágyon, csak terád vár. Ha segítség kell az öltözködésben vagy a hajad elkészítésében, akkor csak szólj.

– Rendben, úgy lesz. Köszönöm –mormogtam, és sietősen visszatereltem Josht a nappaliba, míg én rendbe tettem magam.

A ruha gyönyörű volt. Apró, ékes, kis igazgyöngyök díszítették a derék és a dekoltázs részét. Remekül passzoltak az anyag árnyalatához.. Végighúztam kezem rajta és máris elképzeltem, ahogy ebben a darabban lejtek a táncparketten Benjaminnal. Az én Benjaminommal. Nem. Nem lehet. Felejtsd már el vége. Ő már elment. Nem akart téged. Te pedig hagytad elmenni!

Bámultam még egy darabig, de nem volt sok időm, igyekeznem kellet. Nem várathattam meg a legjobb barátnőmet az esküvőjén. A tükör elé állva szétbontottam kócos, elfeküdt hajzuhatagom, mely göndör fürtökben omlott vállamra. Három részre választottam, majd egy bonyolultabb, szálkafonatba raktam, aztán végül megspékeltem egy dögös konttyal, mely kitűnően illeszkedett vékony, sápadt arcomhoz. A szemeim kihangsúlyozva készen is lettem az előkészületekkel, már csak a ruha várakozott rám.

Belebújva a kényelmes anyagba teljesen más volt, mint tavaly, amikor azt a barackszín ruhába gyömöszöltem magamat. Mintha ez most teljesen rám illeszkedett volna, kiemelve az előnyösebb testrészeim, mint például a mellkasom, a hátam, vagy a derekam. Gyönyörű külsőt kölcsönzött nekem, s hozzá az egyszerű magas sarkú szandálom kiemelte hosszú lábaimat.

Lefelé lépkedve a lépcsőn odafigyelve a ruhámra, felfogtam az alját, nehogy beakadjon a korlátba, vagy hasonló kiálló tárgyba. Josh mondanom sem kell milyen dögösen festett egyszerű, fekete szmokingban és a tapadósnak látszó fekete nadrágjában. Amikor meglátta közeledő alakom, azonnal felfigyelt és egészen a kijáratig követett égszínkék szemeivel, bugyi szaggató mosolyával. Vigyorogj csak! Engem úgy sem kapsz meg egyetlen alkalomra sem, te disznó… - mondogattam magamban, miközben szúrós szemekkel néztem rá.

Egy hónappal ezelőtt megígértem neki, hogy kap egy esélyt arra, hogy „elcsábítson”. Megvolt az esélye. De mint mindig, ő elszúrta. Sosem tudott volna olyat nyújtani nekem, amit talán Benjamin Styles igen. És a gondolat, hogy ott lesz a menyegzőn, borzolta a tollaimat. Különböző képek árasztották el az agyamat, ahogyan csókol és lassan, de érzékien a magáévá tesz. És akkor a következő képnél már ott van az a gesztenyebarna hajú gyermek sötét, mandula szemeivel. Benjamin szorosan magához öleli, miközben pici, rózsás arcát puszilgatja, én pedig önfeledten nevetek, mert boldog vagyok, mert van egy családom.

Elhessegettem a gondolataim a képzeletem másik dobozába, elraktároztam, hogy talán majd később újra előtörjenek. Nagy levegőt vettem, és a nekem magyarázó Joshra figyeltem, aki felajánlotta udvariasan a karját, én pedig elfogadtam, s a látszat kedvéért előkaptam a legjobb álmosolyom.

– Ugye tudod, hogy rettentően dögös vagy ebben a ruciban, kislány? – Kérdezte, miközben szemeivel a dekoltázsomat fürkészte.

– És ugye te tudod, hogy tudom, hogy a mellemet bámulod? – mogorván rácsaptam a karjára. – A túl feltűnő stírölésedért.

– Bocs, hogy elragadott a hév. De a fenébe is, nem bírom levenni a szemem rólad. Itt és most.

– Mi? Te megőrültél?

– Annyira megkívántalak…

– Te csak ne beszélj itt nekem szexről, oké? A barátnőm esküvőjére tartunk, te meg le akarsz teperni? – megbotránkozva hátrahőköltem.

– Nyugi. Mi van, mérges szömörcét tettek a bugyidba? Vagy mi a fene bajod van?

– Perverz vagy Josh. Korábban azt ígérted, hogy felhagysz ezzel a viselkedéssel.

– Hazudtam.

– Azt én is látom… - Vágtam vissza, mikor már elértük a templom bejáratát. A bal oldali ajtószárny kinyílt s odabentről megcsapott a finom rózsaillat. Emberek tekintete kísért végig, ahogyan végiglépdelünk a padsorok között. Mielőtt leültem volna, Lindy másik nyoszolyólánya ugrott elém s a kezembe nyomott egy egyszerű kis rózsacsokrot. A frissen vágott virágszálak körbe helyezkedtek el a középen lévő, fehér rózsa rétegen, csodaszép mintát alkotva. A piros volt a szerelem színe, és a fehér a szerénység, ártatlanság színe. Ezt a két színt variálták egy csokorba.

A templomban már néma csend honolt. A vőlegény, Trace már az oltárnál állt és kezeit tördelte izgalmában. Odafenn, a karzaton megszólalt az Ave Maria egyik változata. Először egy nő énekelt, majd sorozatosan egyre több hang csatlakozott a gyönyörű, magas szólamhoz, kísérve azt. A nagy, kétszárnyú ajtó kitárul, rajta pedig a legjobb barátnőm, Lindy lépkedett be egyszerű, de csodaszép, fehér, földig érő menyasszonyi költeményében, mellette a szüleivel. A barátnőm ezer wattos mosolyával ajándékozta meg a vőlegényét, akitől már csak pár lépés választotta el. Le sem tagadhatták volna, mennyire is vonzódtak ők ketten egymáshoz.