Gyakorlat teszi a mestert

A nagyi és a papi elkísértek az akadémiára, ahova beiratkozni terveztem. Egyszerűen leírhatatlan volt az a látvány, ami azon a helyen fogadott. Egy hatalmas tér foglalta körbe az épületet. Az akadémia előtt közvetlenül egy fekete vaskapu állt, ez szolgált bejáratként. A kapu mellett egy hatalmas ló szobor magasodott. Az udvarban diákok tömege zsibongott, s jókedvűen vihorászott. Néhányuk apró pillantásokat vetett rám, de nem látszott rajtuk, hogy túlságosan érdekelné őket az új, leendő diák érkezése. Két, divatosan öltözött fiatal lány diskurált az akadémia bejárata előtt.

– El sem hiszem, hogy ezt az évet Linda Parelli velünk fogja tölteni – áradozott az egyik.

– Jaj, csajszi. Gondold el, minden nap találkozunk majd vele. Közel kerülhetünk egy világbajnokhoz…

– Az apám edzi őt. Én még többet találkozhatok majd vele. Ehhez mit szólsz? – dicsekedett.

– Óh, olyan szerencsés vagy…

Nahát, itt van Linda Parelli? A világ leges legjobb lovasa, aki több tucat versenyben győzelmet aratott? És a gondolat, hogy találkozhatok vele, beszélhetek hozzá… Ha jól belegondolok, még sosem találkoztam egyetlen sztárral, vagy hírességgel sem. És most megadatott a szerencse…

Izgultam, végül is egy tejesen új hely várt rám, teljesen új diákokkal, és féltem, hogy majd hogyan fogadnak el engem, mint új diákot. Idegességemben a körmömről felvált körömlakkot kapargattam. Majd a kovácsolt vaskapu kinyílt, s egy középkorú hölgy közeledett felénk. Arcán már meglátszottak az öregedés jelei, arcát apró ráncok jelentek meg, mikor egy pici mosolyt ejtett felém. Kecsesen lépkedett felénk magas sarkújában, közvetlenül előttünk állt meg.

Orcája kipirult a reggeli hűvös levegőtől, miközben kedvesen mosolygott. Mrs. Evans-ként mutatkozott be, s azt mondta, ő lesz a kijelölt tanárom, hogy elég sok időt fogunk ezen a nyáron együtt tölteni. Úgy tűnt, mintha a nagyapa és a hölgy elég régóta ismernék egymást. Elmerülten diskuráltak az iskoláról, a lovakról, és a korábbi évek győzelmeiről. A nagyi fintorogva helyeselt közben, s azt tettette, mintha nagyon is érdekelné a papa meg Mrs. Evans témája.

A csendes, addigra szinte kihalt utcán ló paták dobogása visszhangzott. Hat gyönyörű kifejlett példány haladt el előttünk, csupán csak karnyújtásnyira tőlem. Ha kinyújtottam volna kezem, akár meg is érinthettem volna az egyik oldalát. Kecses lábaikkal vágtattak át a macskaköves aszfalton. Lovasaik lovagláshoz való védőöltözékben feszítettek, melyen rajta virított az akadémia logója. Az egyik lány arcát megismertem korábbról, amikor Lindáról beszélgetett egy másik lánnyal. Véres tekintettel meredt rám és szinte hallottam a gondolatait a fejemben: Mit keres itt ez a liba? Azt hiszi ő az akadémia új üdvöskéje? Szerencsétlen.

Ennyi elég is volt, hogy felfogjam, nem vagyunk egy súlycsoport. Ha már ide járok, jobb lesz, ha elkerülöm a hozzá hasonló embereket. Nem szeretnék Garce Thomas utódjával összeütközni. A fenébe is, verd már ki a fejedből azt az őrült nőszemélyt. Az a lány már a múlté. Többet nem kell szembe nézned vele.

– Jól vagy kincsem? – kérdezte aggódva a nagymama.

– Ő… Persze. Ne aggódj! Megleszek – dörmögtem az orrom alatt, s közben nemtörődöm pillantást vetettem a csajra.

– Nos, Miss Ames, kérem, jöjjön velem. A nagyszülei is önnel tarthatnak, ha úgy gondolják… - utasított az újdonsült tanárom.

– Rendben. Veled tartunk Jessica! – felelte a nagyapa.

Mrs Evans egy fekete gombot nyomott meg a kovácsolt kapu oldalánál, mire az automatikusan kinyílt előttünk. Egy szűkös térbe tessékelt minket, aztán átbattyogtunk egy folyosón, melyet hatalmas, formára vágott üvegablakok borították, gyönyörű kilátást biztosítva az elhaladóknak. Aztán egy rövid virágos bokrokkal körbeültetett úton mentünk végig, majd a szemünk elé tárult az akadémia szabadtéri edzőtere. Éppen zajlott egy edzés. Gyönyörű, erős csontozatú lovak repülték át a felállított akadályokat. Az egyik egy kisebb figyelmetlenség folytán patájával hozzáért egy akadály lécéhez, ami megadta magát s leborul, nagyot koppanva a homokos talajon.

– Ez itt a mi kis edző részlegünk. Ide járnak edzeni a diákjaink, vagy különórákra, ha úgy gondolják, szükségük van némi segítségre – mondta Mrs. Evans. Ön is itt gyakorolhat, amint elkezdi az iskolát – tette még hozzá.

– Váó… Ez gyönyörű – feleltem. – Alig várom, hogy kipróbálhassam.

– Örülök, hogy ilyen lelkesedéssel áll hozzá, fiatal hölgy. – Majd elfelejtettem. Lovat még nem sikerült választanunk önnek, ezért úgy döntöttünk, ezt önre hagynánk. Ha gondolja, esetleg elkísérhetjük az istállóba.

– Nem köszönöm. Megoldom magam is – mondtam, majd faképnél hagytam őket, hármasban.

Végig mentem az ismerős, kövezett úton, melyet magasra nőtt tuják szegélyeztek, finom, friss illatot árasztva magukból. Az út végén szemem elé tárult a hatalmas épület, melyet. Vörösre festett falaival kitűnt a tuják mögül. Belöktem a hatalmas lakkozott ajtót, s egyszerre tizenkét ló nézett velem szembe. Nem bírtam megmozdulni, mintha elszívták volna az életerőm. Egyszerűen lefagytam.

Végigmustráltam szemeimmel a bokszok elé rakott, fa névtáblákon. Egy pej kancán akadt meg szemem, nyugtalanul verte patáit a földhöz, s közben nyihogott. Közelebb lépdeltem a koszos fapadlózaton, mely minden mozdulatomra felreccsent. A kanca nyugtalanul álldogált, oldalát a boksz falának verve, s közben dühösen fújtatott. Bátortalanul közelítettem meg, s óvatosan megérintettem nedves orrát, mire mérgesen felhördült. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban éreztem rajta a dühöt, a feszültséget. Tudtam, hogy ennek a lónak szüksége van egy társra, aki kedvesen bánik majd vele. Éreztem, hogy feltétlenül kötődöm hozzá, egy láthatatlan erő felé húzott, mintha évek óta őt kerestem volna.

Amikor ujjbegyemmel megérintettem érzékeny bőrét, elektromos áram suhant végig kezemen. Bizonyára a ló is megérezte, mert felhorkantott ijedtében.

– Ssss – csitítgattam. – Nyugodj meg! Semmi baj.

– Állj! Mégis mit művelsz, kislány? – sipította Mrs Evans az istálló bejárata felől, melytől megfagyott vérem.

– Ne haragudjon, de annyira közvetlennek tűnt ez az állat. Mégis mit árthatnék neki?

– Nem, kisasszony. Fordítva. A kérdés az, hogy mit árthat önnek ez a zabolátlan állat – dohogta dühösen. – Ez a kanca nagyon veszélyes.

– Na de… Ugyan, hisz nem is tudna bántani. Teljesen nyugodt. Csupán egy kis szabadságra lenne szüksége. Ki tudja, mióta tartják itt bent, elzárva a külvilágtól. Csak nézze meg Mrs. Evans. Hát tudna ez a ló valaha is bántani bárkit is?

– Maga ezt nem érti, Cassandra. A ló előző tulajdonosa csúnyán megszenvedett vele. Mondhatnánk úgy is, hogy halál közeli élménye volt. Értse meg! Csak nem szeretném, ha magácska is így járna ezzel az állattal.

– Miért ne tud egy esélyt adni… – a névtábla felé kukkantottam, hogy elolvashassam a rajta a kanca nevét.

A vörösre festett fa táblán az Ében név szerepelt. Gyönyörű név volt, különösen, hogy illet rá. Erős csontozata, formás feje, s hosszú, sűrű sötétes sörénye összhangban volt testével.

Közben arra lettem figyelmes, hogy a kanca nedves orrával hozzáér csupasz karomhoz, s böködni kezd vele, mintha arra ösztökélne, hogy tovább simogassam. Mrs. Evans szóhoz sem jutott. Leginkább ledöbbent, s úgy állt ott mint aki megfagyott, mint egy tátott szájú harcsa. Nem tagadom, lehet egy kissé gonosz voltam, de megnevettetett ez a döbbent pillantása. Ezek szerint még van egy kis remény Ében számára?

Be kellett bizonyítanom, hogy Ében igazából egy teljesen nyugodt természetű állat. Valójában nem láttam benne semmi veszélyt jelentő problémát. Mrs Evans fejében felkapcsolódott a vészkapcsoló, s mint egy szirénázó rendőrautó felém száguldott, s elrántott a dühösnek vélt állattól. Ében ijedten felhördült, s erős patáival a karám oldalát verte. A tanárnőn is látszott a félelem, hogy a ló esetleg bánthatja őt, vagy engem. Bár én kicsit sem féltem a közelében lenni.

Aztán már az én eremben is megfagyott a vér, ahogyan láttam a ló dühödt viselkedését, vagy ahogyan a tanárnő vészesen közelít afelé, hogy elkiáltsa magát. Egyik sem jelentette volna menekvést a baj elől. Ha elordítja magát, azzal mindhármunk életét veszélyeztetné, ugyanis ezzel megijesztheti a rémült kancát, s szerencsétlen állat akarata ellenére akár meg is rúghat engem, mivel én voltam a legközelebb a mellső lábához. 

– Josh! – kiáltotta Mrs. Evans, miközben egyre távolabb araszolt… – Josh! Gyere már!

– Itt vagyok, Mrs. Evans. – Egy alacsony, szőke hajú, kék szempárral rendelkező fiatalember lépett elő a bokszok végéből és azonnal felénk rohant.

– A fenébe is, ha szólok, azonnal jöjjön! Akár egy percen is múlhatna az életünk. Ez a bugyuta ló már megint megőrült. Csináljon vele valamit. Hozza azt az altató lövedéket. Nincs más lehetőség. Nem engedem magát a ló közelébe. Így is elég, hogy az a szerencsétlen leányzó veszélynek van kitéve. – A fiú közben felém sandított, s meg merném fogadni, hogy valami „hű ez a csaj irtó dögös” duma fordult meg a fejében, mert olyan pillantást vetett rám, aminek szerinte bugyi szaggatónak kéne lennie.

– Maga figyel rám egyáltalán, Josh? – dörmögte idegesen a tanárnő.

– Persze asszonyom. Elnézést. Csak felmértem a lehetőségeket. Máris hozom a nyugtató lövedéket – felelte, közben pedig olyan volt, mintha felém kacsintgatna. Elég fura volt ez a srác.

A lovászfiú egy fekete puskával a kezében jelent meg ismét, közben azon igyekezett, hogy a nyugtató vakcinát minél előbb fegyverbe illeszthesse. Aztán célba vette az indulatos állatott, és célzott. A lövedék a ló oldalába fúródott, mire az fájdalmáéban felhörgött, s megadóan összecsuklott. Szegény állat. A gondolat, hogy ki tudja hányadjára teszik ezt meg vele, könnyeket csalt szemembe.

Lehajoltam, s gyengéden megcirógattam Ében homlokát. Ujjaimmal beletúrtam hosszú, sötét sörényébe, s fésülgetni kezdtem.

– Állj fel! Menj onnan távolabb! Még a végén megsérülsz – ordította Mrs. Evans.

– Ne ordítson, kérem. Még megijeszti szegényt.

– Szegényt? Maga, kisasszony el van tévedve. Ez a ló egyáltalán nem érdemel sajnálatot – hörögte gúnyosan. – Most pedig szépen velem jön! Majd keresünk egy másik, de ennél sokkal biztonságosabb lovat magának.

– Ó, hát itt vagy, kincsem – mormogta a nagyapa. Már aggódtunk érted.

– Aggodalomra semmi ok. A kishölgynek kutya baja sincs. Bár sikerült összeakaszkodnia az akadémia ördögével – dörmögte a tanárnő.

– Mit műveltél már megint? – láttam nagyapa aggodalmas pillantását, mely ezúttal felém irányult.

– De hát teljesen veszélytelennek tűnt. Semmi kétség afelől, hogy a jelenlétem megnyugtatta Ébent, mikor mellette voltam. Azt hiszem, talán én tudnék segíteni. Természetesen, ha ezt maga is hagyja – fordultam újdonsült tanárom felé.

– Szó sem lehet róla. Felejtse el, kisasszony!

– Na de… kérem!

– Nem, és nem.

– Mrs. Evans, mi legyen a lóval? – kérdezte John, a lovászlegény.

– Maga még mindig itt van? Egyelőre semmi szükség itt magára. Most pedig menjen és tegye a dolgát! A ló meg majd idővel magához tér.

– Igen is, asszonyom.

– Mi lesz már? Szedje a lábát! – vicsorogta. Hűha ettől az asszonytól koránt sem vártam ekkora dühkitörést. Hisz olyan kedvesnek, és alázatosnak tűnt.

– Nos, azt hiszem, mára ennyi elég volt. Szeretnék haza menni papa. Esetleg szólnál a nagymamának, hogy indulhatunk? – kérdeztem szomorkásan, s titkon még figyeltem a lovászfiú távolodó alakját, mely egyre halványodni kezdett, ahogy távolodott tőlünk.

– Rendben, bogaram. Itt várj meg. Mindjárt szólok a nagymamának és már mehetünk is. Azonban még a papírjaidat el kell rendeznünk. Mrs Evans bizonyára nem haragszik, ha ezt holnapra halasztjuk?

– Ez csak természetes. Dehogy haragszom… Sőt, mi több… Cassandrának szüksége van egy kis pihenésre, hogy holnap jól kezdődhessen az első napja, ugye kedves? – mondta és nagyot sóhajtva söpört ki az arcából egy-két kósza tincset. Látszott, hogy szegénynek megviselték az idegeit a történtek.

– Igen. Igaza van asszonyom – feleltem engedelmesen, bár hangomból kiérezhető volt csalódottságom.

Az álom olyan erővel rohamozta meg az agyam, hogy még levegőt sem vettem, s azonnal peregni kezdtek előttem a kusza emlékfoszlányok. Ismét átéltem azt a pillanatot, amit a pokolba kívánnék legszívesebben. De hiába minden próbálkozásom; attól féltem ez már sosem szűnik meg. Ám tudnom kellett, kik voltak az elkövetők, hogy mit akartak tőlem vagy, hogy miért bántottak, és vetettek meg engem ennyire. Úgy rángattak, mint egy rongybabát. Mosolyogva nézték végig, ahogy szenvedések után szenvedéseket kellet elviselnem. Ha nem kínoztak, akkor éheztettek, vagy adrenalint fecskendeztek belém, hogy holnapra is maradjon valami szórakozni való törékeny testemen. Mindenem csupa vér volt. Arcom telis-tele volt felszíni sérülésekkel, de mély vágásokkal is. És akkor a lábamról ne is beszéljünk. Mázsás fájdalmat éreztem, amikor megpróbáltam lábra állni. Vékony lábszáramon vaslánc feszült, nehogy szökni próbáljak. De fogalmam sem volt, hová és hogyan mehettem volna. Egyetlen kiút volt, az pedig csak a rácsos ablakon vezetett ki. Hiába sikítottam, azzal csak azt értem el, hogy torkom kiszáradt s rekedten csuklottam össze a mocskos ágyneműn.

Végül felébredtem. A testem verítékben úszott; leszenvedtem magamról a testemre csavarodott nyirkos ágyneműt és sóhajtva bámultam a feketeségben végződő plafont. Arcomról könnycseppek gördültek az ajkamra, majd csendben lenyaltam azokat. Nedves hajamat hátra söpörtem remegő kezemmel, s nagy levegőt vettem, beszívtam a nyitott ablakon beáramló, friss rózsaillatot, mely beborított számomra megnyugtató érzésekkel. Eszembe jutott Ben, az én Benjaminom. Rettenetesen hülyének éreztem magam és bántam, hogy szó nélkül távoztam, hogy nem beszéltem neki erről. A szívem belesajdult a fájdalomtól. Ő távol volt tőlem, s ez volt számomra a legnagyobb büntetés, a kín, amit át kellett élnem, a szerelmet mely lelkem mélyét sújtotta éles csapásaival. És ott volt a bátyám, a halott bátyám. Mily nehéz is volt kimondani, hogy már nincs többé. És a barátnőm, Lindy, akit pont azután, hogy meghalt egyetlen szerelme, hagytam magára a bánatával, rettenetesen berágott rám emiatt. Kész csoda lesz, ha pár év múlva meg tud majd bocsájtani nekem, azokért, amit tettem.

Elvesztettem szinte minden fontos dolgot az életemben anyán, és a nagyszüleimen kívül. Szinte már alig maradt valami fontos a számomra. Túl kevés volt, ami nekem maradt. Én pedig egy maréknyi porszem voltam csupán a földön, s azt vártam vajon mikor próbálnak meg újra eltaposni, mint egy bogarat.

Aludni már semmi képen nem akartam, nem hiányzott ugyanaz a borzasztó álom, nem akartam egy darabig újra átélni.

Lerúgtam magamról a vékony, mintás takarót, az ablak elé álltam, s a kinti tájra meredtem. A néma csendben tisztán hallatszott a vad lovak nyerítése, ahogyan végigvágtatnak az éjszakában, patájuk dübörgése ritmusosan verődött a talajon, mely összhangban volt a tücskök ciripelésével. Mint egy altatódal. Könyökömet az ablak fa keretének támasztottam, s úgy hajoltam ki, hogy belélegezzem a tiszta levegőt. Fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő. Talán hajnali négy óra, vagy esetleg egy órával később volt?

Egyszerűen a fáradtság nem bírt legyőzni engem, s ehelyett győzött az akaratom. Kimásztam a kis ablakból, s úgy döntöttem itt az ideje rendes, utcai ruhába bújnom, ugyanis pár órán belül megkezdődik az első napom az Akadémián. Nem akartam már az első adandó alkalommal azt a benyomást kelteni, hogy egy falusi paraszt lány vagyok, s a legközelebbi putriból szalasztottak ide.

Langyos vízzel mostam meg arcom, mely kellemes érzést nyújtott sápatag bőrömnek, majd megmostam a fogamat.

Odalent a konyhában finom illatok csapták meg az orromat. A nagymama a gáztűzhely felett állt, s valamit kevergetett egy kisebb lábasban. A kíváncsiság, és az éhes gyomrom győzelmet aratott. Csendben a nagyi felé araszoltam, hogy titokban leellenőrizzem a finom illatokat árasztó ételt.

Miután megreggeliztem, a torkomban súlyos gombóccal érkeztem az akadémiára. Eléggé lelombozó volt látni, hogy mindenkinek megvan a saját klikkje, csak én álltam ott úgy egy szál magamban, mint egy rakás szerencsétlenség. Legalábbis én annak éreztem magam. De hé – ez itt az első napom! Mégis, hogyan ismerhetnék bárkit is? Hm. Leltározzuk kicsit az életemet: a bátyám meghalt, a legjobb barátnőmet otthagytam a gyász súlya alatt, anyámat is magára hagytam, otthagytam Bent, minden bizonnyal kusza érzelmeivel együtt, kis híján kinyírtak. Önző voltam, mert elmenekültem? Igen, az voltam. Éppen ezért szokás azt mondani, hogy ne döntsön az ember, ha nagyobb érzelmi nyomás alatt van, mert a döntését nagyban befolyásolja az adott érzelmi állapot. De fáziskésésben voltam és mindez csak később esett le. Viszont most sem akarok hazaloholni. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy annyira számítanék az embereknek, hogy ha hazamennék, azzal minden jobban menne… visszatérne valamelyest a normális kerékvágásba.

Csak annyit akartam magamért tenni, hogy egyenesbe hozom a saját életem s majd utána igyekszem összelapátolni mindazt, amit otthon magam mögött hagytam. Igen, nyugodtan meg lehet kövezni ezért a döntésemért, de ÉN így döntöttem.

A kis belső monológszerű beszédem után, mintha egy optimista energiahullám talált volna el; felszegett fejjel, ajkamon halvány mosollyal léptem be az épületbe és megfogadtam, hogy csak azért is helyre lesz rakva az életem. Ez így elgondolva nagyon szép és jó is volt. Míg valaki el nem kapta a hátizsákom és hátra nem rántott.

– Nini, egy Cassie! – szólalt meg mögülem. A szememet forgattam.

– Josh, ha nem tévedek – kezdtem leereszkedő hangon.

– Nem, nem tévedsz. – A vállam mögött hátra néztem és láttam, hogy elég széles vigyort sikerült a szájára varázsolnia.

– Mi lenne, ha elengednél?

– Mi lenne, ha ma velem ebédelnél? – kérdezett vissza.

– Ez a legjobb csajozós dumád? Mert ha igen, akkor ott az a szökőkút – böktem az udvar irányába. – Menj és most ki picit az agyad.

– Hóhó, de harapósak vagyunk.

– Igen, az vagyok és engedj el, mert különben felrúgom a golyóidat az agyad helyére – morogtam, majd kirántottam magam a szorításából. – Bunkó.

– De még nem válaszoltál a kérdésemre – folytatta, mikor utolért valahol a terem közelében, ahol az első elméleti órám lesz.

 Megálltam és a falnak támaszkodva karba fontam a kezem.

– A nem elég egyértelmű? – sóhajtottam.

– Az igen egyértelműbb lenne – élcelődött, de nem igazán volt kedvem a dologhoz.

– Figyelj. Elmondom egyszer, szépen lassan: egyetlen célom van, mégpedig az, hogy összelapátoljam az életem és ebben egy pasi sem szerepel. Szóval [1]adieu! – azzal sarkon fordultam és ott hagytam. A pasik csak plusz gondot jelentenek, tehát az első az lesz, hogy kizárom őket az életemből. Egyelőre… Igen, még Benjamin Styles is, aki után még most is vágyakozom, és ha ez nem elég, teljes szívemből szerelmes vagyok belé. De most nem gondolhattam rá, most nem. Ideje volt az új életem ápolásához hozzá látni.

Bekanyarodtam az istálló felé, hogy a megbeszélt időpontban találkozzak Mrs. Evans-sel. Az ősz hajú hölgy egy boksz mellett állt, s a semmibe bámult. Amikor megszólítottam ijedtében összerezzent, majd kisebb mosolyt erőltetett ráncos arcára, mint aki örül, hogy itt vagyok.

– Jó napot, Mrs Evans – köszöntem lelkesen.

– Önnek is. Remélem kipihente a tegnapi fáradalmát – kérdezte kissé gúnyosan.

– Igen, azt hiszem, nagyjából…

– Nos, akkor itt az ideje megismerkednie a társával, aki a nyári időszak alatt magácskát segíteni fogja – egy kisebb boksz felé irányított. – Remélem nem probléma önnek, de úgy gondoltam, Mistral lenne a megfelelő ló önnek.

Bátorkodtam közelebb merészkedni, hogy láthassam a nekem szánt lovat, ami be kell, valljam, gyönyörű volt. Egy ébenfekete mén ücsörgött a kis állásban. Gyönyörű volt, sörénye hosszú, dús és fekete volt, akár az éjszaka. A tanárnő odébb állt, hogy közelebb juthassak az állathoz, én pedig gondolkodás nélkül kinyitottam a kis reteszt, s bementem. A ló közelségem hatására egy kissé megtántorodott, de nem láttam semmi félelmet benne. Csupán ő is olyan kíváncsi volt rám, ahogy én rá. Kezemet nedves orrához érintettem, hogy megszagolhasson és tudja,  nem akarom bántani. A ló a tenyeremhez dörgölte az orrát, majd felnyerített, mire elmosolyodtam. Éreztem, máris összehangolódtunk.

– Ahogy látom, itt az ideje, hogy kivigye terepre. Aztán majd átvesszük a legegyszerűbb lépéseket. Ma még nem szeretném túlzásba vinni a gyakorlatot. Az a lényeg, hogy maga és Mistral összeszokjanak. Josh! – kiáltotta. – Nem hallja, maga ostoba?

– Igen, asszonyom?

– Segítsen felnyergelni a hölgynek a mént.

– Igenis, Mrs.

– Akkor meg lásson hozzá! Cassandrának ma órát kell vennie, nem érünk rá!

Na, ez remek. Az előbb pattintottam le a srácot, most meg megint itt van. Hallgathatom a béna csajos dumáját, amit biztos nem nálam vet be először – forgattam a szemem.

– Nos, akkor magukra is hagyom magukat. Odakint várom, Cassandra!

– Rendben – feleltem sóhajtva.

– Nocsak, nocsak. Újra találkozunk – kezdte mély hangon, mire akaratlanul is grimaszba torzult az arcom.

– Sajnos. Egyáltalán nem örülök a társaságodnak. – De kénytelen leszek elviselni. – Csupán annyit kérek tőled, hogy ne kezd el megint a nyálas dumádat. Ez megoldható lenne, vagy túl sokat kérek?

– Ne már, cica. Meg se próbáld tagadni, hogy tetszem neked! - duruzsolta a fülemhez közel hajolva.

– Ennél eredetibb is lehetnél.

– Ugyan, cica…

– Vigyázz miket mondasz, drága Josh, különben el talállak taposni – szegeztem neki fenyegetőn.

– Úgy sem tudsz lerázni!

– Nem? Kipróbáljuk?

– Ugyan már, Cassie… - ragadta meg a karomat, de kitéptem magam a szorításából.

– Inkább nyergeld fel Mistralt, és utána rendben is leszünk. Oké?

– Szóval akkor eljössz velem ebédelni?

– Felejtsd el...

– Ne már… Csak egy ebéd lesz, semmi több.

– Akkor sem… - ellenkeztem tovább. Meg kell hagyni, elég akaratos egy fickó volt, így mikor újra megpróbált hozzám érni, a tőlem telő legnagyobb pofonnal küldtem meg.

– Te aztán tüzes egy csaj vagy! Vagy inkább tűzről pattant? Ahogy neked jobban tetszik, cicám…

– Te csak ne nevezz a cicádnak! – rivalltam rá.

– És miért ne?

– Azért…

– Ne légy már ilyen nyafka!

– Mi lenne, ha legalább öt percig befognád? – vágtam rá gyorsan mielőtt folytathatta volna a szekálást.

Mistral nyugodtan tűrte a mi kis vitázásunkat, amiért nagyon hálás voltam. Semmi esetre sem szerettem volna, ha halálra rémülne ettől hangzavartól, ugyanis a lovak nagyon érzékenyek voltak a hangokra.

Idegcsillapítás gyanánt kedvesen végigsimítottam éjfekete szőrén, ujjbegyeimmel körkörösen masszíroztam a hatalmas sörény alatt rejtőző fehér félholdat. A ló örömében felhördült, s közel tolta nedves orrát a karomhoz arra ösztökélve, hogy ne hagyjam abba.

– Milyen gyönyörű vagy – suttogtam a fülébe.

– Tudom én azt, szivikém – felelte nyálasan Josh, mire öklendezést imitáltam.

Oda sem figyeltem az idióta szövegelésére, inkább Mistral felnyergelésével foglalkoztam. Már a nyereg a hátán volt, s épp ki akartam vezetni a lovat a terepre, amikor Josh utánam szólt.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy zabla nélkül viszed el a lovat?

– Miért ne? Mi szükség arra a kínzó szerszámra? – kérdeztem dühödten.

– Tévedsz. Egyáltalán nem okoz fájdalmat a lónak. Szinte azt sem fogja érezni, hogy a szájában van – vigyorgott kajánul és el tudtam képzelni, hogy milyen perverzségek járhattak a fejében. Az új tökös énem – legalábbis, amilyennek próbáltam kinézni – nem jött zavarba.

– Te viszont meg fogod érezni, ha hozzám mersz érni még egyszer, seggfej! – ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetést. 

Mistral zavartalanul sétált mellettem, mintha érezte volna, hogy a belőlem áradó energia nyugalmat, és biztonságot sugároz felé. Patái dobogása visszhangzott a járda felületén, ahogy szépen, kecsesen mozgott mellettem. Sötét sörénye meglebbent az enyhe szélben; gyönyörű látvány volt.

Mrs. Evans már a kiképző pályán állt, s egy nála fiatalabb nőnek fújta a magáét. A nő arcán látszott, hogy nem igazán örvend a tanárom jelenlétének. Egyértelmű volt, hogy hidegen hagyta Mrs. Evans mondanivalója. Ekkor vettem észre, amikor a tanárnő elfordult, a fiatalabb hölgy szarkasztikus arcokat vágott. Na, jó, hát nem volt valami rendes tanár. Elég szigorú, és olyan mogorva is volt. Ahogyan pedig arról a kancáról beszélt, hát az nekem túl sok volt. Mintha egy vágóhídi állatról beszélne.

A grimaszos nő távozott, s Mrs Evans felém közeledett, apró mosolyt erőltetve az arcára. Mintha nehezen sikerült volna száját felfelé görbítenie. Illedelmesen köszönt, majd a mellettem tétlenkedő Mistral-ra meresztette mélyzöld íriszeit.

– Nahát… Látom sikerült kikupálnod a lovat – nevetett fel viccesen – mintha egy szalonból hoztad volna újonnan – áradozott.

– Szükségesnek véltem, hogy jó alaposan lecsutakoljam, és rendbe hozzam a külsejét. Aztán meg, Joshua segített felnyergelni. Bár mondott valamit, hogy a zabla elég fontos lószerszám – mordultam fel az emlék hatására.

– Micsoda lelkesedés egy tizennyolc éves, fiatal hölgytől… C’est magnifique! Viszont a lovászfiúnak igaza van, Cassandra, a zabla is igen fontos, főleg nagy eseményeken, mint az ausztráliai nagy bajnokság, ami nyár végén kerül megrendezésre országunkban. Idén az iskolánkból pár szerencsés diák is részt vehet majd, és esélyes lehet az kupára. Ha igyekszik és odafigyel arra, amit mondok magának, akkor még ön is bekerülhet az esélyesek közé!

– Tényleg? Ha a nyáron kellő képen felkészülök, ön támogat? – ezzel a mondatával megfogott, megindult bennem valami különleges erő, ami arra ösztökélt, hogy csináljam végig.

– Hát ezt mondtam nem? Pedig elég érthetően magyaráztam el – fintorgott. – Most pedig üljön fel a ló hátára! A többit majd az után, amint felült, elmondom részletesen, hogy megértse.

– Jól van. Értettem.

Megfogtam a bőr kantárszárat, szorosan rámarkoltam, majd fellendítettem magam Mistral erős hátára. Mikor már fent ültem, Mrs. Evans elégedett tekintettel konstatálta már csupán azt, ahogyan felültem a lóra.

http://loveknowsnobounds2014.blogspot.hu/2015/06/chapter-xviii.html

      –    Remek, Cassandra. Most pedig szépen, lassan irányítsa a lovat a kijelölt pályára.

Úgy tettem hát, ahogyan Elizabeth asszony kívánta. Mistral azonnal engedelmeskedett, még csak ösztökélnem sem kellett. Különös módon tudta, mit kell tennie. Lépései egyre szaporábbá váltak, éreztem, hogy most kell megmutatnunk, mire vagyunk képesek mi ketten, együtt. Odahajoltam Mistral füléhez, s ezeket a szavakat suttogtam: Gyerünk, Fiú! Mutassuk meg, mire vagyunk képesek. Ott kell lennünk a versenyen, hallod?

---

[1] Francia szó, jelentése: Isten veled!, ejtsd: ágyő.