Novella

Álmaimban kísértesz…

̶ Te vagy az!

Egyfolytában csak ez az egy mondat jár a fejemben, és ahogyan mondta… Lágy, férfias hangja újra s újra megdobogtatta őrült, felforrósodni vágyó szívem. Az édes, dallamos, kissé reszelős hang szertelen izgalommal töltötte el bensőmet. Még akkor is, hogy tudtam, álom volt csupán. Minden, beleértve a gyönyörű férfit is, mely álmaimban kísértett. Csupán az az egy dolog nyugtatott, hogy amikor elalszom, újra szemem előtt láthatom.

̶ Ébren vagy már, Violett? – ordította egy szobával arrébb az édesanyám.

̶ Azt hiszem, igen! – kiáltottam vissza kipihenten, s nagyot sóhajtottam az álmok emlékére, mikor az idegen forró ajkai az enyémre tapadtak és hevesen csókolták azt és a szikrák melyek bennem égtek szinte még mindig éreztem, ahogy a bőrömön táncoltak.

̶ Öltözz fel! Elkészítem a reggelit. Mit szeretnél? Mit dobjak össze?

̶ Á… Csak nem ki akar engesztelni az anyukám? – mosolyodtam el vidáman, miközben Serena a fehér, pelyhes perzsa cicám a lábam körül tekergőzve dorombolt. 

Szeretetteljesen simítottam végig selymes, borzos bundáján, mire a macska még jobban rákezdett. Jutalmul előkaptam a zsebemből egy kisebb jutalom falatkát, a kíváncsi állat orra elé dugtam, mire az gondolkodás nélkül kirántotta a kezemből a finom falatot.

Hmm…milyen jó illat van idelenn – szimatoltam bele egy nagyot a fincsi gőzfelhőbe.

Anyu boldogságos mosolya megnyugtató érzést sugárzott. A modern gáztűzhelyen palacsinta sült, s a mellette elhelyezkedő márvány pulton hatalmas tálnyi palacsinta csúcsosodott. Ez volt az egyik kedvenc ételem, s ő ezt nagyon jól tudta. Szinte majdnem minden héten ez az étel szerepelt a „megrendelési listámon”, ahogy apuén is. Mi ketten, ha elénk raktak egy tányér finomságot, órákon keresztül tudtunk falatozni belőle, szerettük kiélvezni az utolsó morzsáig. Apu volt az én hősöm, példaképem, szinte ki sem látszott a munkából, annyira dolgozott, hogy legyen miből megélnünk. Mindent megtett, hogy boldog életet élhessünk ebben a kis nyugodt emeletes lakásban, mely az Atlanti-óceán keleti részén terült el. Imádtam ezt a helyet, ahogy a szüleim is. Minden olyan tökéletes volt, beleértve a helyet, a kilátást, és a környezetet is. És a legfőbb dolog, amiért ideköltöztünk a szárazság meg a napsütés.

Amikor még Arsenalban éltünk rengeteg esős nappal kellett megküzdenünk, hisz ez Argentínában nagyon jellemző volt, ugyanis egyike volt a legesősebb országoknak. Utáltam ott élni és sosem mennék oda vissza. Az egyetlen dolog, ami visszahúzott a rengeteg barát meg a nagyapi. Nem volt könnyű otthagyni őt egymagában és átköltözni az óceánon túlra. A nagyapa mindig azt hajtotta, hogy menjünk el, ez a legjobb lehetőség, melyet apámnak ajánlott a vezetőség. Előléptették, ám ehhez hozzá járult a költözés, melyet erősen meg kellet, fontoljunk. Én persze gondolkodás nélkül belementem. Tracy emiatt is haragudott meg rám. Ő volt az egyetlen olyan barátnőm, aki mindig mellettem állt és ott volt nekem. Amikor megtudta, hogy elmegyek örökre, kiakadt, majd se szó se beszéd elrohant. A mai napig is sajnálom, hogy nem mentem utána és nem mondtam el neki, mennyire szeretném ezt a változást az életembe, hogy szükségem van egy kis nyugalomra, egy kis szárazságra. Elegem volt már a folytonos esős napokból.

̶ Hol van apa?

̶ Apádat szokás szerint jobban leköti a munka, mint egy meghitt reggeli a családjával – mondta fennhangon, hogy apa is hallja.

̶ Már megint, drágám? Hisz te is tudod, ha én nem dolgozom, akkor nekünk annyi. S minden, amit megálmodtál, mehet az éterbe – duruzsolta anyám fülébe, majd gyengéd csókot nyomott arcára, mire ő elpirultan elvigyorodott.

̶ Na, lássunk neki, mielőtt még anyád finom főztje kárba menne – viccelődött apám, mire nagyokat kacagtam.

Anya elkészítette az utolsó darab palacsintát is, majd szépen elhelyezte a púpozott tányérra, aztán tányérokkal a kezében egyensúlyozott befelé, egyenesen az étkező felé. Kiadagolta nekünk, majd kezembe nyomta a sárgabaracklekvárt és apám elé tolta a fahéjas-almás szószt, ami kifejezetten a kedvence volt. A reggeli nyugalmasan telt el, mindenki megette a részét, én és apa még repetáztunk is anyám örömére. Mindig azt hajtogatta, kislányom egyél sokat, hogy jobban nőj. Nem hibáztathattam érte, hisz ő csak azt szerette volna, ha lánya nagyra nőjön, és egészséges legyen. Nem mintha már most nem lennék akkor, hogy a fejem az ajtókeretet súrolja. Az én százhetvenöt centimmel tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam se túlméretezett, sem aprócska, hogy törpének csúfoljanak. Az itteni barátnőm, Lydia százötvenkilenc volt, és a többiek folyton azzal cukkolták, milyen miniatűr a modorához képest. Ugyanis nagy szája volt ám, képes volt kiállni magáért, ha kellet megvédte magát. Bátran szembe szállt mindenkivel, akivel csak kellett.

̶ Segítek elmosogatni! – ajánlottam fel elsőre.

̶ Hagyd csak, kincsem. Menj csak, a kis Lydia biztos vár már téged.

̶ Jaj, anya, most úgy beszélsz, mintha összedőlne a világ, ha egy kicsit segíteni szeretnék neked – forgattam a szemem.

̶ Nem, dehogy, bogaram. Megoldom ezt egymagam is. És itt van nekem apád, majd befogom munkára, ha szükséges. Igazán ki tud egy percre mozdulni a szobájából, hogy segítsen egy kicsit a feleségének. Ugye, drágám?

̶ Joel, kérlek. Ne kezd ezt megint, jó? Te is tudod jól, hogy ezt a projekt retteneten fontos most nekem – morogta.

̶ Ne kezdjétek már megint ezt…

̶ Jól van, jól van. Menj csak, kicsim, mi jól megleszünk édesapáddal!

̶ Rendben. Este tizenegyre itthon leszek.

̶ Lassan a testel, kishölgy! – fogta meg a karom apukám.

̶ Igen, apa?

̶ Mégis mi a fenét csinálsz te Lydiaval este tizenegyig? – dörmögte érdeklődően.

̶ Hát… szóval, ma van a koncert. Tudod, amivel hetek óta zaklatlak titeket. Ma lép fel Tyler Blackburn, apa! – sikongattam elalélva a névtől.

̶ És ez a koncert ilyen késő estig tart? – kérdezte aggódva?

̶ Jaj, drágám, ne piszkáld már szegény lányt. Már régóta szeretne eljutni arra a koncertre, ne most rontsd el az életkedvét – állt mellém anyám, ha csak meg kell küzdeni apámmal ezért a napért, akkor én nyerjek.

̶ Nem piszkálom, csak aggódok a lányom épségéért. Vagy talán ez is probléma drágám?

̶ Ugyan… te is tudod, hogy nem lesz egyedül. Ott lesz neki Lydia, meg Thomas – firtatta anya.

̶ Az nem elég. Akkor egyezünk meg valamiben, fiatal hölgy – ajánlotta fel apám, én pedig már jól tudtam, hogy belemegyek; csak jól jöjjek ki belőle.

Apám kedves arca a szokásostól eltérően aggódóvá alakult át. Féltett engem, s nem kellet tagadnia, hisz látszott rajta. Anyukám is ugyanígy érzett, de ő legalább nem vette ennyire komolyan, mint az édesapám. Az említett személy a zsebében matatott, majd egy érintőképernyős eszközt forgatott ujjai között. Aggodalmas tekintettel újra felém pillantott, próbálva egy aprócska, huncut mosollyal elrejteni a valóságot. Egy számot ütött be a készülékbe,majd tárcsázta azt, s a füléhez rakva várakozott, hogy valaki a vonal végén válaszoljon a hívásra.

̶ Hallo, Kleyton. Én Mr. Leighton vagyok, Mr. Newton titkára. Ugye emlékszik még rám? – tisztán hallatszott a vonal másik végén egy mély, reszelős férfi hangja. – Ó, nagyszerű. Lenne egy feladatom magának, ha persze él az ajánlatommal és szeretne egy kis pluszjuttatást szerezni – mondta a megszokottól eltérően mély, parancsoló hangon. – Akkor egy fél óra múlva legyen az Allden stadion előtt. A lányom ma egy koncertre megy a barátaival. Meg aztán félek, hogy bármi baja eshet. Ezért van pont most magára szükségem… Rendben. Köszönöm. Viszlát, Kleyton.

̶ Apa, ugye nem állítasz mellém testőrséget? Ugye nem! – morogtam.

̶ Kicsim ez nem testőrség, hanem biztonsági őrök. De nevezd úgy őket, ahogy akarod.

̶ Na, ne már, apu. Ezt nem teheted velem! Így már biztos, hogy egy perc nyugtom sem lesz a barátaimmal.

̶ Hát akkor sajnos vissza kell, hívjam az urat, mert nincs szükségem rá. Ez pedig azt jelenti kis hölgy, hogy nem mész innen sehová – mondta elégedetten.

̶ Azt már nem. Nem adom fel ilyen könnyen a harcot. Legyen ahogy akarod. Csak hagy menjek el arra a koncertre. Kérlek…

̶ Jaj, Harry ne idegesítsd már szegényt! Engedd hát el! Hisz megígérted!

̶ Na, jó. De este tizenegynél tovább nem maradhatsz! Érthető voltam?

̶ Igen apa. Köszönöm, köszönöm.

Meg sem vártam, míg apám esetleg meggondolja magát, azonnal a szobámba rohantam, kikerülve a még mindig lábam körül tekergőző cicámat. A gardróbom felé léptem, kitárva hatalmas ajtaját, majd szemeim elé tárult a ruháimmal teli polcok sokasága. Sok gondolkodás után egy selyem, fehér gyöngyökkel kirakott egyrészes darabnál akadt meg a szemem. Kirántottam a ruhakupacok közül, s végigsimítottam felületén. Magamra aggattam, aztán egy kisebb sarokkal megáldott cipőnél ragadtam le. Tökéletesen illet a fehér ruhához. A hajam egyszerű göndör hullámokban terült szét hátamon, ami mostanra már elérte a csaknem fél méteres hosszúságot. Halvány sminket dobtam az arcomra, egy szolid ajakfénnyel feldobva azt.

Odalenn az ajtóban két kacsú alak rajzolódott ki. Egymás mellett állt Lydia és a barátja, Thomas. Úgy magasodott Lydia fölé, mint egy igazi őrző, aki védelmezi a tulajdonát.

Lydia arcán hatalmas mosoly terült el, mikor megjelentem az ajtó előtt. Elengedte barátja kezét, s felém ugrott, majd szorosan megölelt. Hát igen, ez volt Lydia. Gyönyörű, kerek arcával, telt ajkával, hibátlan bőrével, és sötétszőke hajával, mely a válláig ért. Thomas meg sem mozdult csupán odaköszönt egy sziát, és továbbra is a barátnőjén legeltette mandula vágású szemeit.

̶ Az igen, kisanyám. Te aztán dögös kis bige vagy. Hadd nézzelek meg jobban – visította vidáman, én pedig megpördültem, mire a vékony, selyem anyag körbelebegte a combjaimat.

̶ Ha nem én lennék a barátnőd, rohadt féltékeny lennék, és hülye picsának hívnálak – vigyorgott. Azt hiszem, hogy Lydiában a szókimondóságát bírtam a legjobban, mert hát ő aztán nem kertelt.

̶ Héj – vijjogtam nevetve.

̶ Oké, oké. Csak vicceltem. Gyönyörű vagy, Ví.

̶ Köszönöm.

̶ Akkor mehetünk hölgyeim? – kérdezte Thomas, aki már közben úriember módjára a kocsi ajtaját tárta ki nekünk.

̶ Még szép, hogy igen. Irány a koncert. Lara Taylor féle ribancok reszkessetek, mert Tyler Blackburn csak a miénk lesz – áradozott Lydia, ekkor már mindhárman nevettünk.

A taxi ablakán leskelődtem, saját szemeimmel csodálhattam a szürkületben elém vetített tájat. A taxi egy hatalmas épület előtt állt meg. A tetején az Allden felirat díszelgett kivilágított felületen. Amint kiszálltunk elkapott az idegesség rohama. Féltem belépni oda, a sok ember közé, s főleg attól tartottam, hogy talán ma szemtől-szembe állhatok Tylerrel és majd beégek előtte. Lydia megérezve bátortalanságom, kézen ragadott, majd a bejárat felé rángatott, Thomasszal az oldalán.

Odabenn emberek ezrei tolongtak, mind Tyler nevét visítozták. Egymást lökdösték, hogy a színpad közelébe juthassanak. A színpadi kivilágítás a szememet égette, egy kissé erős volt a megszokottnál is sűrűbb volt az összegyűlt embersokaság is. A tömeg közepén pincérek szaladgáltak kezükben kis tálcákkal rajta négy kristály pohárkával, ami valami alkoholt hullámzott. Gondolkodás nélkül elvettem a tálcáról egy pohárral s egy hajtásra megittam a tartalmát. Egy picit csípte a torkom, de lenyeltem.

A színpad elsötétült, s a fény egy alakra vetődött. Ő volt az. Tyler Blackburn. Kezében egy mikrofonnal lépdelt fel a kis lépcsőkön a színpad közepére, miközben a kék fény követte őt. Aztán elkezdett énekelni: „Can we survive the heart that´s lost control? Break all your worries, and make my heart feel whole.” Csak egyedül az ő megigéző, szinte révületbe ejtő hangja áradt széjjel a teremben. Lydiával kislányosan sikongattunk, miközben együtt énekeltük az ismerős dalszöveget.

Aztán mintha minden olyan valós volna, mint az álmomban Tyler felém nyújtotta kezét, majd felrántott maga mellé a színpadra. Megszólalni sem volt erőm, amikor már a közönséggel találtam magam szemben. Ő pedig még mindig a kezemet szorongatta. Egy idegen férfi mikrofont nyomott a kezembe, és azt tátogta, énekeljek vele.

̶ Énekelj! – kérlelt.

Sosem gondoltam volna, hogy itt állhatok Tyler Blackburn mellet, s énekelhetek vele. Vagyis álmomban már valóra vált, ám soha nem gondoltam arra, hogy ez valójában is megtörténhet majd velem. A mikrofont tartó kezem úgy remegett mint a kocsonya. Ő bíztatóan rám mosolygott, majd tovább énekelte: „Will you save me? I will believe in you I´ll give love, I´ll give love” – ezúttal már én is beszálltam, s együtt daloltuk a refrént.

Aztán valami megmagyarázhatatlan történt. El is felejtettem, hogy apám mellém rendelt egy testőrt. Annyira elkalandoztam, Tyler jelenléte teljesen megbabonázott, hogy eszemben sem volt, az a férfi valahol itt van. Ugyan is ő ott állt az ajtóban, teljes felszerelésében. Egy fehér pólót viselt, mely kirajzolta széles vállait, izmos hasát. Rövidre vágott barna haja tökéletesen illet, kíméletlen, jóképű arcához. S ha azt mondtam jóképű, akkor tévedtem. Eszméletlenül gyönyörű volt, mindennel együtt, úgy ahogy volt. Amikor szeme találkozott az enyémmel, megcsillant, s huncut mosoly terült orcáján. Én pedig köpni nyelni nem tudtam.

Ekkor már minden világossá vált. Ő volt az. Álmaim férfija, aki minden illúziómban szerepelt, s nem hagyott nyugodni. S most, hogy megláttam, első pillanatban belé szerettem. Egy idegen erő, a belső elmém azt suttogta menjek hozzá. Engedelmeskedtem neki. Elengedtem a kezemet szorító énekest, s az idegen férfi felé vetettem magam, a tömeg ketté nyílt, hogy könnyebben közlekedhessek.

A férfi közelebb merészkedett, s igéző tekintetét le sem vette rólam. Pillantásával égetett, a bensőm lángolt, mindez egy lenyűgöző szempártól. Egyre közelebb merészkedtem már csak pár lépés hiányzott, ahhoz, hogy megérintsem. Ő a kezét nyújtotta felém, mire kezem az övébe süllyesztettem. Magához rántott, szemét le sem véve telt ajkaimról. Szemeinek hipnotikus hatására meginogtam karjában, ő pedig még szorosabban tartott ölében. Hatalmas, basszerekre emlékeztető tenyerét forró orcámra illesztette, és gyengéden cirógatni kezdett.

̶ Te vagy az! – suttogta lágyan, az a fülcimpámat érintve ajkával.

̶ El sem hiszem, hogy te vagy az. James? – suttogtam elalélva az érintéseitől.

Pár évvel ezelőtt, mielőtt még apám munkája miatt költöztünk volna, jártam a munkahelyén. Ott találkoztam vele először. Ő volt az, James. És most is ő az. Mindig ismertem, és erre épp most jöttem rá. Mindeddig egy zárt dobozban tároltam az emléket. Most pedig itt állt előttem teljes pompájában, felém magasodva, védelmezően, csodálattal reám nézve.

Át sem gondoltam mit teszek, amikor kezemet a nyakához csúsztattam, s magam felé húztam a fejét egy szenvedélyes csókra. Ajkai szinte alig érintették az enyémet, mikor hangos sóhaj szakadt ki belőlem. A bennem tomboló parázs lángra gyulladt, s szikrázni kezdett közöttünk az elektromosság. Hívogatóan, incselkedett, majd puha nyelvével szétfeszítette ernyedt ajakaim, s édes, mámoros ízt keltve érintette meg övével az enyémet. Nyelvünk vad táncot járt, majd még jobban elmélyült. Kezemmel a tarkóját simogattam, miközben ő védelmezően a csípőmön tartotta erős karját.

̶ Szeretlek! – suttogta édesen.

A zene mintha csak megszűnt volna. Csak ő meg én voltunk. A tömeg elhomályosul előttünk. Az érzelem és a vágy magával szippantott. Lydia és Thomas összesimulva álltak a színpad előtt, mire szívem megtelt boldogsággal, hogy láthatom, milyen boldogok együtt. S most már én is az lehetek Jamesszel. Nem érdekeltek a szüleim, hogy mit gondolnak, vagy, hogy csak egy perce ismerem őt. Ugyanis létezhet szerelem első látásra, s ezt a mi pillanatunk igazolta. Szeretett és én is őt.

Kimondhatatlanul...

Benjamin

Montana kihaltnak tűnt, ahogy az általában zsúfolásig telt főút is, ahol most csend honolt. Hajnali négyet ütött a templomóra. Odakinn szél tombolt, s az eső is rákezdett, már-már zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az utcánkban megforduló néhány ember esernyővel a kezében közlekedett. Az egyik termetes nyárfa alatt egy szerencsétlen kóbor kutya bújt meg. Bundája csatakos volt, és elgyengültnek látszott. Ki tudja mióta bóklászott az esős utcákon. A mellette elhaladók nem törődtek az elszomorító látványt nyújtó állattal. Tőlük akár meg is dögölhetett volna ott, helyben.

Ekkor kezdtem megérteni, milyen is az, ha egy ember nem törődik a másik érzéseivel, hogy kutyába sem veszi, vagy éppen észreveszi, csak hidegen hagyja. Talán ezt érezhette Cassandra is, amikor úgy bántam vele, mint egy darab ronggyal, vagy amikor elvesztette az egyetlen testvérét, akiben megbízhatott. Arnold volt a legjobb barátom, sőt már majdnem a testvérem volt. Mindenhová együtt mentünk, szinte szétválaszthatatlanok voltunk mi ketten, együtt. Még motorozni is együtt jártunk. Ám az utóbbi időben kezdődtek a bonyodalmak, amikor Cass eltűnt. Arnold rettenetesen aggódott a húgáért. Attól félt, talán sosem látja újra, épségben. Én pedig önző módon nem törődtem se vele, sem Cassie-vel. Amikor szüksége lett volna rám, én nem álltam ott mellette, nem támogattam. Arnold egyedül maradt a bánatában.

És akkor éreztem magam a legönteltebbnek, amikor a barátom koporsója előtt álltam. Láttam a húgát, a boldog, kisugárzó, erős lány már a múlté volt, helyette átvette a győzelmet felette a szenvedés és a gyengeség. Úgy éreztem, most van szüksége a lánynak reám. Talán támaszt nyújthatnék neki, erőt a további élethez. Való igaz, a bátyja halott, de az élet megy tovább, ahogy azt mondani szokás. Mindenkinek szüksége van egy csipetnyi kis boldogságra, ahogy neki is.

Ahogy közelebb merészkedtem a sápadt arcú lányhoz, egyre jobban átéreztem a belőle sugárzó könyörtelen fájdalmat. Cassandra háttal állt nekem, majd mikor megérintettem a vállát, határozottan szembefordult velem.

– Részvétem a bátyád, s egyben a barátom miatt. Mert bármennyire is haragban voltunk az utóbbi időben, attól még ő ugyanúgy a legjobb barátom volt – kezdtem volna, de elszorult a torkom.

– Köszönöm. Ez megnyugtató érzés. Mármint, hogy ezt így gondolod. Bárcsak ezt neki is elmondhattad volna… - sóhajtott szomorún, amitől mintha gyomorszájon rúgtak volna.

– Jól vagy, Cassandra?

– Igen, csak még nem épültem fel teljesen. Ezek a fránya sebek; nem akarnak elmúlni… De engem ez most nem igazán érdekel.

– Gyönyörű szépek azok a rózsák, amiket a kezedben tartasz. – Próbáltam kissé elterelni a gondolatait a gyászról.

– Igen? Épp ma szedtem a kis virágoskertben. Minél több a virág, annál jobban érzi majd a bátyám, mennyire szeretem. – Gyönyörű barna, átható szempárjából könnycseppek patakzottak. Gömbölyded, kisugárzó arca sápadt volt, akár egy halotté. Az életerős lány helyett egy gyenge, magányos, szomorú teremtmény állt előttem. A látvány még az én szemeimbe is könnyet csalt.

– Arnold egy igazán rendes testvér volt. Láttam rajta, mennyire szeret téged.

– Bárcsak én haltam volna meg, s nem ő – szipogott. Eddig bírtam, hogy ne öleljem meg. Olyan erővel kaptam vékony teste után, hogy féltem, összeroppantom, de abban a pillanatban képtelen voltam nem hozzáérni. Bárcsak képes lettem volna az ölelésemmel elvenni a fájdalmát… Bárcsak…

– Soha ne kívánj olyat, amit nem érdemelsz… – suttogtam. Ujjaimmal, mintha valami éterit láttam volna simítottam végig holdsápadt, porcelánbőrű arcán.

Lehajolt, majd letépett egy rikító színű virágot. Látszódott rajta, hogy próbál uralkodni magán, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ujjai mennyire remegtek a kis törékeny virág körül. Egy pillanatig megfáradt tekintettel méregette a sárga szirmokat, majd a kezembe adta a növénykét és elment. Én meg csak álltam ott és bámultam magam elé. Egyszerűen mintha az anyaföld a cipőm talpán keresztül szívta volna el az energiámat. Éreztem a testem, de ott és akkor valahogy mégsem voltam teljes valómban jelen. Elment. Cassandra elment.

Naphosszat üldögéltem egymagamban, elzárva a külvilágtól szobámban. Éjjel-nappal azon járt az eszem, vajon jól tettem-e, hogy szó nélkül hagytam őt elmenni. Akkora ökörnek érzetem magam ebben a pillanatban. Már akkor, a temetésen el kellet volna mondanom az igazságot neki. Igen, talán önző vagyok és naiv, de ebben a percben egyik sem érdekelt. Csak az ő arcát láttam magam előtt Bárhová mentem, mindig őt láttam, azt a kisugárzó, gyönyörű szőke lányt.

Idegesen a hajamba túrtam. A fenébe is, nem ülhetsz itthon, tétlenül! – figyelmeztetett a tudatalattim.

Az Ames család bejárati ajtója előtt álltam, s ujjaimmal automatikusan a csengőhöz nyúltam. Mikor az ajtó kinyílt, Mrs. Ames szigorú tekintetével végigkémlelt rajtam tetőtől talpig, majd kedvesen betessékelt a lakájos kis otthonukba. Odabentről finom, édes, süteményillat áradt. Boomer, Cassie hatalmas dobermann kutyája a sarokban gubbasztott s épp nagyméretű táljából falatozott, közben a területét védve morgó hangot adott ki. Óvatosan tettem egy lépést hátrafelé; tisztán hallottam, hogy Cassandra anyja kuncog az orra alatt. Én is nevettem volna, ha az a kutya nem az én golyóimat akarta volna leharapni…

– Erre gyere fiam! – hívott maga után. – Semmi baj, úgy tűnik, Boomer ma inkább kihagyja a desszertet – ugratott az asszony és továbbra is csak vigyorgott.

– Mondja csak… Cassandra itthon van most? – kérdeztem nyugtalanul.

– Nem. Sajnos nem. Két hete utazott el Ausztráliába a nagyszüleihez. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy túltegye magát a gyászon és az őt ért sérelmeken. Én természetesen jónak láttam a lányom tervét, épp ezért kénytelen voltam elengedni őt, bár minden percben hiányzik – taglalta hosszasan s közben nagy levegőt vett, hogy folytathassa. – Tudod, amióta elküldték az ének iskolából teljesen megváltozott. Úgy érezte, nem bírja megállni a helyét, és amikor a bátya meghalt az még rátett egy lapáttal – eközben egy szomorú tekintete találkozott az enyémmel.

– És, mi van Lindyvel? Ő hogy viseli? – kérdeztem, miközben nagyot sóhajtottam.

– Mostanában elég ingerült, s nagyon érzékeny is. Ki sem dugja a fejét a szobájából, naphosszat sírdogál. Enni se nagyon akar, néha szegény Lizbeth alig bírja kirángatni onnan. Lassan a saját anyját is az őrületbe kergeti, bár Lizbeth kitartóan küzd érte. nem akarja elveszíteni lányát.

– Bárcsak egyszerűbb, és fájdalom mentesebb lenne minden. – suttogtam.

Boomer morgó hangot hallatott az előszoba sarkából, mint aki megérezte áldozata közelségét. Támadásra készen állt, hogy levadásszon engem, az ellenséget. Nem igazán kedveltük egymást (főként ő engem), és sejthető volt, hogy soha nem is fog, ugyanis oda nagy csoda kellet, hogy ez a kutya elviselje a közelségem. Csillogó sötét szőre megvillant a világos előtérben, a nyitott ablakon beáramló napsugarak végigfutottak a fényes bundán. Orrlyukai kitágultak, miközben haragos szemeit rám meresztette, mint egy dühös bika.

– Csak nyugi, haver! – hátráltam egyre távolabb, míg Cassandra anyja majd szétpukkadt a nevetéstől.

Hogyha ezt ő nevetségesnek tartotta… Na, jó, nekem most végem van.

– Öhm… Izé… - tátogtam. - Azt hiszem, jobb, ha most megyek Mrs. Ames.

– Ne félj, fiam! Nem olyan vérengző a kutyus. Igaz, Boomer? – szeretettel simított végig a hatalmas állat sima tapintású, sötét bundáján.

– De azért jobb félni, mint megijedni. Jó lenne, ha a golyóim a helyén maradhatnának. – ez utóbbit, már csak magamnak jegyeztem meg gondolatban. – Mindenesetre, azért szóljon kérem, ha valami fejleményt hall Cassandra felől – kérleltem kedvesen.

– Úgy lesz, fiam. Amint valamit tudok, értesítelek. Megígérem…. – futólag még arcon csókoltam, majd kihátráltam az ajtón.

Cassandra

Naponta két órát jártam lovaglás órákra s ahogy, Mrs Evans észrevette, mennyire fejlődök egyre jobban hajtott. Sokszor dupla órára emelte a megszokott egy-két órás tréninget. Szigorú volt, de naprakész, felelősségtudatos és minden apró hibám észrevette, legyen az egy kisebb félreütemezés. Ilyenkor az arcomat elöntötte a pír, ugyanis most is, mint mindig, Josh ilyenkor tervezte a kínos látogatásait.

Úgy éreztem mintha Mrs. Evans direkt égetni akarna előtte. Ha így is volt, bevált a terve, mert Josh hatalmasakat derült a bakijaimon, na meg persze a tanárom dühkitörésein. Legszívesebben odarohantam volna, majd jó erősen pofon csaptam volna, csak hogy nekem nincsenek szárnyaim, hogy az óra közepette levessem magam egy hatalmas ló mértes hátáról. Inkább legyintettem egyet, gondoltam később úgy is lerendezem.

– Nevess csak te félnótás – mormoltam halkan.

– Rettentően le lennék kötelezve, Miss, ha a tanórára koncentrálna – mondta neheztelőn tanárom a tréningpálya széléről.

– És milyen könnyű is volna így tennem, ha ez a barom nem szórakozna rajtam. Nem lehetne esetleg, hogy egyszerűen csak elzavarja? – a amikor láttam a Mrs. mogorva arcát, hozzátettem – Kérem?

– Mr.  Eliah, máshol élvezze ezt a szép napot! – fenyegette mogorván a sarokból.

– Én a helyedben, Josh, már most eltipliznék… – vágtam bele tanárom szavába.

– Jobb lenne, ha maga meg a feladatára figyelne, kisasszony. Vagy esetleg szeretné a szabadidejét is erre áldozni?

– Nézze asszonyom. Én szeretek a lovak közelében lenni, és szeretem azokat az állatokat, mindent, ami négylábú – legyen akár patás, mancsos, vagy bármi más. Szóval, ha azt mondja maradjak, azzal nem ijeszt meg – vágtam vissza, de nyugodt hangon.

– Milyen éles a nyelve. De majd akkor nem lesz, ha azt mondom, nem jöhet majd a nagy versenyre, Miss Ames. Talán megérdemlem, hogy a diákjaim tisztelettel bánjanak velem. S ez magára is vonatkozik – tette még hozzá.

Amikor Josh felé fordult titkon pofákat vágtam a merev hátának remélve, majd nem veszi észre bohóckodásomat. Josh látszólag jól mulatott a műsoromon oly annyira, hogy Mrs. Evans is felfigyelt a nagyokat derülő lovászfiúra. Egy perc sem kellet, s felém kapta kugli fejét, én pedig még idejében varázsoltam elő a semmit sem csináltam pofát.

Mistral egész nyugodt volt, éreztem benne az energiát, arra ösztökélt, hogy még ne hagyjuk abba. Még többet akart az edzésből. Mintha csak arra született volna, hogy erős versenyló legyen. Nagy levegőt vettem, magamhoz ragadtam a bőr kantárszárat és átvettem az irányítást a lelkes állattól. Egyenesen a kijelölt részre vezettem, majd megkerültük, aztán megismételtük ugyanezt a formát még vagy négyszer egymás után.

– Nagyon jó, Cassandra. Most vigye a következő forma felé! – parancsolta.

Mistral engedelmeskedett, arra lépdelt, amerre én irányítottam. Kecses lábaival szinte szárnyalt a homokos talajon. Lépésről-lépésre haladtunk a kijelölt pályán. Az óra végére már az összes mintát elsajátítottuk. Láttam Mrs. Evans boldog arcát, le sem tagadhatta, mennyire örült, hogy két óra hossza alatt ilyen eredményes munkát végeztünk. Amikor észre vette, hogy figyelem, lehervasztotta széles mosolyát, és újra elővette régi, komor, kifürkészhetetlen arcát.

Josh vidáman tapsolt, éljenezett, majd huncut mosolyt küldött felém, mire én elfintorodtam. A gondolat, hogy egy ilyen fiú barátnője legyek… Josh egyáltalán nem az én „stílusom” volt, bár be kellett vallanom, hogy a sötét oldal csábított, viszont nem akartam valaki olyannal lenni, aki csak üres porhüvelyként kezel. Én ennél többet akartam.

Késő délután értem haza. A nagyapa szokás szerint a teraszon ült kedvenc hintaszékében. Amikor meglátott szeretettel nézett fel rám s kitárta két karját, hogy mint kislánykoromban is, most is hozzá bújhassak. A nagyapám olyan volt nekem, mint az apám. Gondoskodott rólam, szeretett, megértett, megvigasztalt, ha kellet, s sokat tanítgatott erre meg arra. Apám halála után annyiban maradt minden tanításom, beleértve a lovaglást is. Ezt a szerepet mára a nagyapa vette át. Keményen, olykor szigorúan mérte rám a csapásokat. Addig magyarázott és mutatgatott, míg fel nem fogtam a dolgok értelmét.

Bár sosem kérdeztem, de nagyon kíváncsi voltam apám lovas karrierjére. Sosem meséltek nekem róla. Pedig tudtam, apám mekkora híresség volt akkortájt, még a bátyám, és az én születésem előtt. Anyámmal nem akartam erről beszélni, nem akartam felbolygatni az emlékeket. Nem hiányzott, hogy ismét visszaessen s újra az alkohol rabjává váljon. De most itt voltak a nagyszüleim s kerek 4 hónapom van arra, hogy mindent megtudjak apám régi életéről. Ezt pedig csakis a nagyiékon keresztül lehetséges.

– Szerbusz, aranyom – köszöntött meleg mosollyal nagypapa.

– Hmm… Milyen szép napunk van ma.

– Az ám, kishölgy. Megfelelő alaklom, hogy megmutassam a kis unokámnak a Ranger-terület egyik legszebb nevezetességét – mondta vidáman.

– Jól hangzik. Alig várom…

– A nagyanyád valami finomságot készített neked. Menj, lakj jól, aztán gyere ki az istállóba!

A nagymama kezében fakanállal, derekán köténnyel álldogált a gáztűzhelyen rotyogó fazék felett, s ízlelgetett valami felségesen finom illatú ételt. Gyorsan beleszimatoltam a finom illatfelhőbe, s levetettem magam az asztal előtt álló egyik kényelmes kis székre. Eliza nagyi elvitte az elém rakott üres porcelántányért és helyette finom, ízletes tyúkhúslevessel telve rakta elém, majd kedvesen homlokon csókolt.

Kanalam után nyúltam. Élvezni akartam a leves minden cseppjét. A nagymama készítette a világ legjobb tyúkhúslevesét. Amikor itt jártam, mindig főzött nekem, én pedig nem győztem dicsérni a főztjét.

– Holnap ellátogatnak hozzánk a nagybátyádék – jelentette ki egyszerűen.

– Igazán? – kaptam fel a fejem a nagy kijelentésére. – És mikorra várható az érkezésük? – érdeklődtem.

– Azt mondta a telefonban, hogy legkésőbb este fél hatra itt lesznek.

Nem is emlékszem, mikor láttam, vagy hallottam a nagybátyámékról. Utoljára apám temetésén találkoztam velük, azóta tulajdonképpen még egyszer sem volt alkalmam. Pedig mennyire szerettem Martinnal játszani, aki majdhogynem egy idős volt velem, csupán egy-két év korkülönbség volt közöttünk. Emlékszem mennyit bújócskáztunk a birtokon. Együtt figyeltük meg az arra portyázó vadlovakat. Titkon kicsempészett sárgarépával akartuk magunkhoz csalogatni az állatokat. De ezek a lovak sokkalta okosabbak voltak nálunk s nem dőltek be pár aprócska trükknek. Együtt játszottunk, mi hárman – a bátyám, Martin és én. Martin kábé akkora magas lehetett, mint én akkoriban. Rettenetesen kíváncsi voltam,hogyan fest most az én drága unoka öcsém.

– Készen vagy, kincsem? – kiáltott a bejárati ajtóból a papa.

– Mindjárt – kanalaztam be az utolsó csepp levest sietősen.

– Rendben. Odakinn várlak.

Beraktam a mosatlan tányért a mosogatógépbe, majd felvettem lovaglócsizmám, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy a papa meglepetésének köze van a lovagláshoz is.

A pajta ajtaja tárva nyitva állt, megcsapott a friss széna és az egynapos lócitrom szaga. A nagyapám lova bokszánál álldogált s szerszámozni kezdte az állatot. Odamentem, hogy segítsek. Kezembe vettem a nyerget, s átlendítettem Holdezüst hátán. A ló a nyereg nehézségének hatására felnyihogott egyet, mire nyugtatóan végi szántottam sűrű, sötét sörényén.

– Hová megyünk ma? – kíváncsiskodtam.

– Az legyen meglepetés, bogaram – válaszolta türelmesen.

Beletörődve nagyapa hiányos válaszadásába, inkább a nekem szánt ló felé lépkedtem. Előhúztam zsebemből a szokásos kockacukor adagot és finoman a szája elé toltam, mire ő kedvesen elfogadta, s jóízűen elropogtatta.

– Túlságosan elkényezteted ezt a lovat.

– Dehogy. Néha nekik is jár egy kis jutalom falat, nemde? – mosolyogtam.

– De ez nálad már mindennapossá vált.

– Jaj, nagyapa ne légy már ilyen…

– Jól van, na. Csak nyergeld fel Mámort! – parancsolta, mire színpadiasan haptákba vágtam magam, majd tettem, amit mondott.

Díjam

 Köszönöm ezt a a lányoknak!

Véleményem a Titkos email című történetről:

Először is nagyon tetszett a blog, a megfogalmazás, a történet; ami elragad egy másik világba; legalábbis engem elvarázsolt. Az első betűtől kezdve faltam a sorokat. Nagyon eredeti a történet, és egyedi, nem másolat, vagy ahhoz hasonló. Kifejezetten érdekelt benne a szerelmi szál, Olive&Trent Love Story-ja.

Ám kicsit értelmetlen vot az elején Rose hirtelen döntése, hogy végez magával, és hogy Olive-en keresztül küld email-t a barátjának. És végképp sajnáltam, mikor Trent nem hitte el a lánynak. Na meg az állandó piszkálódás, ami egy kicsit felcsiszolta a történet energiáját. Ezzel sikerült megfognotok, ugyanis minden szerelmes regényben benne van, hogy a fiú szekálja a lányt. és ebből mi következtethető le?

Hogy a fiúnak igen is tetszik a leány, csak valjúdik vele, hogyan mondja, vagy fejezze ki a szeretetét. Lényegében szerethető kis törénet, és elénk állítja a fiatalkori szerelmek, megpróbáltatások sokaságát.

Ui: Várom az elkövetkezendő fejezeteket. szeretnék még többet olvasni Trent&Olive kapcsolatáról, s szerelemük beteljesüléséről.

Az én blogom egy young adult( ifjúsági, fiataloknak ajánlott) történet, melyben megvilágosodást kaphatnak az olvasók az ifjúkori szerelemről, szenvedésekről, beteljesülésről. ez a történet egyik álmom szüleménye. 

A történet fiú főhőse igaz személy, tehát egy számomra emlékezetes emberről mintáztam a törénetbeli ifjút. Cassandra-t saját jellememmel ruháztam fel: makacsság, örlődés, reménytelen szerelem, vágyódás, stb.

A történet két szereplő szemszögén keresztül játszódik.Hol Cassandra, hol Benjamin szemével láthatjuk a világot. A helyszínek természetesen kitalált helyek, mint pl. Ausztráliában elhelyezkedő kis tanya város, Perth.

A sztory-t nagylelkű barátnőm, és segédem segítette, tanácsaival ecsetelte a hibáimat, és egyre jobban érzem, hogy ezt a történetet be kell fejeznem, 

Jövő karácsonyra, vagy nyárra szeretném befejezni, és 2017-ben kiadóhoz vinni. Ez a legnagyobb álmom.
A történetet 2014 szeptemberében kezdtem meghiúsítani, és egyenlőre nem is tervezem annyiban hagyni. A fejembe vettem, hogy igen is befejezem.
A blog design-jét Adalia White készítette. A trailert Barby alkotta,
Szeretnék majd egy újabb designet, egy hozzá illő könyvborítóval, mely tükrözi a történet hangulatát, és láthatjátok, hogyan képzelem el a főhőseimet.

1.) Mit szeretsz benne?
Hogy olyan eredeti, különleges, megfontolt, és érdekes. Engem nagyon lekötött.

2.) Hétköznapi a történet a blogger világban?

Számomra igen.

3.) Ki a kedvenced a szereplők - elhangzottak - közül?

- Ez komoly? - Összevont szemöldökkel nézett rám.- Mi?- Ez a cucc.- Miért? Mi a baj a ceruzámmal?? - Meglepődötten kezem közt forgattam a fdarabot.- Nincs semmi. Nagyon szép - nevetve visszafordult a kivetített szöveghez, sötét szemei megcsillantak.

4.) Tetszett valami a történetben? Ha igen, mi?
Igen.
Tetszett, hogy itt is két szálon fut a történet: Trent, és Olive szemszögéből. Így jobban megismerhettem mindkettőjüket. na meg a szekálódások.

5.) Mit gondolsz Trent és Olive kapcsolatáról?
Azt hogy egyszerre felemelő, és olyan romantikus. Egyenesen mintázza a köztük lezajló érzelmeket. A lány átérzi Trent fájdalmát, a barátnője halála teljesen tönkre tette a fiút.

6.) Többet érez Olive Trent iránt?

Persze. Ez nagyon nyilvánvaló.

7.) Mit érezhet át mindkét fél?
Mindketten éreznek valamit. De a nagy kérdés az, hogy Trent akarja ezt kapcsolattá, szerelemmé mélyíteni. Vagy csak a lány küzd Trent szivéért?

9.) Miért bízhat meg Olive Trentben?
Talán mert a fiú megértést sugározhat felé, támaszt nyújt neki. Afféle lelkitárs. És ezt a lány megérzi benne. Aztán meg a lány testvére, April is halott volt, méghozzá ő is végzett magával, ahogyan Trent barátnője, Rose is. Ez azt sugározza, hogy a lány ugyanazt érezte, amit Trent Rose elvesztése után.

10.) Trent csak barátként tekint Olive-ra?
Egyenlőre nem nagyon sikerült kibogozni ebből a pár rérszből, hogy mi lesz belőle. De az az én érzésem, hogy ez több mint csak egy ártalmatlan kis barátság. De hagyjuk a történetet kibontakozni.... :)

11.) Trent képes lesz tovább lépni Rose-n?
Biztos vagyok benne, hogy képes lesz elfelejteni a volt barátnőjét.


12.) Szerinted miért döntött halálával Rose? Mi oka lehetett?
Az utolsó fejezetben felvillant egy mondat, hogy megcsalt. Talán Rose megcsalta a fiút, és ezért Trent neheztelt a lányra. Rose pedig végső elkeseredésében tette ezt? Hát nem tudom. Csak találgatok. De várom a folytatást, amelyben talán részletesen megtudom, mi történt vele.

Kérdéseim a Love knows no Bounds regényemből?

1. Cassandra mindent megtesz, hogy bebizonyítsa szereti Benjamint. Ki lesz, aki segíti féltékennyé tevési tervében a fiatal lányt? Mi sűl ki belőle?

2. Melyik az a híres dallam, melynek neve felbukkan a hatodik fejezetben?

3. Mi történik Cass bátyjával, Arnold-dal? Mi az előzménye?

4. Cassandra a fejébe veszi, hogy leutazik a nagyszüleihez, Ausztráliába. Melyik az a kis tanyaváros, ahová utazik főszereplő lányunk?

5. Mi az iskola neve, ahová a lány beiratkozik? 

6. Mit gondoltok a lovász fiúról, Josh-ról? Lehetséges, hogy Cassandra kapcsolatot alakítson ki vele?

7. Hogy hívják Cass kutyusát? Milyen fajta?

8. Mit gondoltok, vajon lehetséges, hogy Cassandra&Benjamin végre boldog legyen együtt? Lehetséges, hogy egy lezárt happy end-del végződik majd az ő történetük?

9. A történetben felbukkan Cassandra barátja, Trace a zeneiskolából. Cassandra felkéri őt, hogy segítsen be neki egy duett erejéig a nagy estén. Vajon Trace elvállalja ezt a feladatot?

10. Szerintetek mért ezeket a dalokat választottam a történetemhez (a dallamok, melyek a történetben megfordulnak, pl. James Morison egyik ismert dala)? Mit szeretnék ezekkel a dalokkal éreztetni? Hogy van összefüggésben a történettel?

11. Mit gondoltok a szereplőkről?

12. Mi a véleményetek a történetről?

Díjazottaim:

Bitch, Nobody cares

Life is good with love

Álmodj még

Üldözd a lehetetlent

A fekete kolibri

Titkos e-mail

Gyakorlat teszi a mestert

A nagyi és a papi elkísértek az akadémiára, ahova beiratkozni terveztem. Egyszerűen leírhatatlan volt az a látvány, ami azon a helyen fogadott. Egy hatalmas tér foglalta körbe az épületet. Az akadémia előtt közvetlenül egy fekete vaskapu állt, ez szolgált bejáratként. A kapu mellett egy hatalmas ló szobor magasodott. Az udvarban diákok tömege zsibongott, s jókedvűen vihorászott. Néhányuk apró pillantásokat vetett rám, de nem látszott rajtuk, hogy túlságosan érdekelné őket az új, leendő diák érkezése. Két, divatosan öltözött fiatal lány diskurált az akadémia bejárata előtt.

– El sem hiszem, hogy ezt az évet Linda Parelli velünk fogja tölteni – áradozott az egyik.

– Jaj, csajszi. Gondold el, minden nap találkozunk majd vele. Közel kerülhetünk egy világbajnokhoz…

– Az apám edzi őt. Én még többet találkozhatok majd vele. Ehhez mit szólsz? – dicsekedett.

– Óh, olyan szerencsés vagy…

Nahát, itt van Linda Parelli? A világ leges legjobb lovasa, aki több tucat versenyben győzelmet aratott? És a gondolat, hogy találkozhatok vele, beszélhetek hozzá… Ha jól belegondolok, még sosem találkoztam egyetlen sztárral, vagy hírességgel sem. És most megadatott a szerencse…

Izgultam, végül is egy tejesen új hely várt rám, teljesen új diákokkal, és féltem, hogy majd hogyan fogadnak el engem, mint új diákot. Idegességemben a körmömről felvált körömlakkot kapargattam. Majd a kovácsolt vaskapu kinyílt, s egy középkorú hölgy közeledett felénk. Arcán már meglátszottak az öregedés jelei, arcát apró ráncok jelentek meg, mikor egy pici mosolyt ejtett felém. Kecsesen lépkedett felénk magas sarkújában, közvetlenül előttünk állt meg.

Orcája kipirult a reggeli hűvös levegőtől, miközben kedvesen mosolygott. Mrs. Evans-ként mutatkozott be, s azt mondta, ő lesz a kijelölt tanárom, hogy elég sok időt fogunk ezen a nyáron együtt tölteni. Úgy tűnt, mintha a nagyapa és a hölgy elég régóta ismernék egymást. Elmerülten diskuráltak az iskoláról, a lovakról, és a korábbi évek győzelmeiről. A nagyi fintorogva helyeselt közben, s azt tettette, mintha nagyon is érdekelné a papa meg Mrs. Evans témája.

A csendes, addigra szinte kihalt utcán ló paták dobogása visszhangzott. Hat gyönyörű kifejlett példány haladt el előttünk, csupán csak karnyújtásnyira tőlem. Ha kinyújtottam volna kezem, akár meg is érinthettem volna az egyik oldalát. Kecses lábaikkal vágtattak át a macskaköves aszfalton. Lovasaik lovagláshoz való védőöltözékben feszítettek, melyen rajta virított az akadémia logója. Az egyik lány arcát megismertem korábbról, amikor Lindáról beszélgetett egy másik lánnyal. Véres tekintettel meredt rám és szinte hallottam a gondolatait a fejemben: Mit keres itt ez a liba? Azt hiszi ő az akadémia új üdvöskéje? Szerencsétlen.

Ennyi elég is volt, hogy felfogjam, nem vagyunk egy súlycsoport. Ha már ide járok, jobb lesz, ha elkerülöm a hozzá hasonló embereket. Nem szeretnék Garce Thomas utódjával összeütközni. A fenébe is, verd már ki a fejedből azt az őrült nőszemélyt. Az a lány már a múlté. Többet nem kell szembe nézned vele.

– Jól vagy kincsem? – kérdezte aggódva a nagymama.

– Ő… Persze. Ne aggódj! Megleszek – dörmögtem az orrom alatt, s közben nemtörődöm pillantást vetettem a csajra.

– Nos, Miss Ames, kérem, jöjjön velem. A nagyszülei is önnel tarthatnak, ha úgy gondolják… - utasított az újdonsült tanárom.

– Rendben. Veled tartunk Jessica! – felelte a nagyapa.

Mrs Evans egy fekete gombot nyomott meg a kovácsolt kapu oldalánál, mire az automatikusan kinyílt előttünk. Egy szűkös térbe tessékelt minket, aztán átbattyogtunk egy folyosón, melyet hatalmas, formára vágott üvegablakok borították, gyönyörű kilátást biztosítva az elhaladóknak. Aztán egy rövid virágos bokrokkal körbeültetett úton mentünk végig, majd a szemünk elé tárult az akadémia szabadtéri edzőtere. Éppen zajlott egy edzés. Gyönyörű, erős csontozatú lovak repülték át a felállított akadályokat. Az egyik egy kisebb figyelmetlenség folytán patájával hozzáért egy akadály lécéhez, ami megadta magát s leborul, nagyot koppanva a homokos talajon.

– Ez itt a mi kis edző részlegünk. Ide járnak edzeni a diákjaink, vagy különórákra, ha úgy gondolják, szükségük van némi segítségre – mondta Mrs. Evans. Ön is itt gyakorolhat, amint elkezdi az iskolát – tette még hozzá.

– Váó… Ez gyönyörű – feleltem. – Alig várom, hogy kipróbálhassam.

– Örülök, hogy ilyen lelkesedéssel áll hozzá, fiatal hölgy. – Majd elfelejtettem. Lovat még nem sikerült választanunk önnek, ezért úgy döntöttünk, ezt önre hagynánk. Ha gondolja, esetleg elkísérhetjük az istállóba.

– Nem köszönöm. Megoldom magam is – mondtam, majd faképnél hagytam őket, hármasban.

Végig mentem az ismerős, kövezett úton, melyet magasra nőtt tuják szegélyeztek, finom, friss illatot árasztva magukból. Az út végén szemem elé tárult a hatalmas épület, melyet. Vörösre festett falaival kitűnt a tuják mögül. Belöktem a hatalmas lakkozott ajtót, s egyszerre tizenkét ló nézett velem szembe. Nem bírtam megmozdulni, mintha elszívták volna az életerőm. Egyszerűen lefagytam.

Végigmustráltam szemeimmel a bokszok elé rakott, fa névtáblákon. Egy pej kancán akadt meg szemem, nyugtalanul verte patáit a földhöz, s közben nyihogott. Közelebb lépdeltem a koszos fapadlózaton, mely minden mozdulatomra felreccsent. A kanca nyugtalanul álldogált, oldalát a boksz falának verve, s közben dühösen fújtatott. Bátortalanul közelítettem meg, s óvatosan megérintettem nedves orrát, mire mérgesen felhördült. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban éreztem rajta a dühöt, a feszültséget. Tudtam, hogy ennek a lónak szüksége van egy társra, aki kedvesen bánik majd vele. Éreztem, hogy feltétlenül kötődöm hozzá, egy láthatatlan erő felé húzott, mintha évek óta őt kerestem volna.

Amikor ujjbegyemmel megérintettem érzékeny bőrét, elektromos áram suhant végig kezemen. Bizonyára a ló is megérezte, mert felhorkantott ijedtében.

– Ssss – csitítgattam. – Nyugodj meg! Semmi baj.

– Állj! Mégis mit művelsz, kislány? – sipította Mrs Evans az istálló bejárata felől, melytől megfagyott vérem.

– Ne haragudjon, de annyira közvetlennek tűnt ez az állat. Mégis mit árthatnék neki?

– Nem, kisasszony. Fordítva. A kérdés az, hogy mit árthat önnek ez a zabolátlan állat – dohogta dühösen. – Ez a kanca nagyon veszélyes.

– Na de… Ugyan, hisz nem is tudna bántani. Teljesen nyugodt. Csupán egy kis szabadságra lenne szüksége. Ki tudja, mióta tartják itt bent, elzárva a külvilágtól. Csak nézze meg Mrs. Evans. Hát tudna ez a ló valaha is bántani bárkit is?

– Maga ezt nem érti, Cassandra. A ló előző tulajdonosa csúnyán megszenvedett vele. Mondhatnánk úgy is, hogy halál közeli élménye volt. Értse meg! Csak nem szeretném, ha magácska is így járna ezzel az állattal.

– Miért ne tud egy esélyt adni… – a névtábla felé kukkantottam, hogy elolvashassam a rajta a kanca nevét.

A vörösre festett fa táblán az Ében név szerepelt. Gyönyörű név volt, különösen, hogy illet rá. Erős csontozata, formás feje, s hosszú, sűrű sötétes sörénye összhangban volt testével.

Közben arra lettem figyelmes, hogy a kanca nedves orrával hozzáér csupasz karomhoz, s böködni kezd vele, mintha arra ösztökélne, hogy tovább simogassam. Mrs. Evans szóhoz sem jutott. Leginkább ledöbbent, s úgy állt ott mint aki megfagyott, mint egy tátott szájú harcsa. Nem tagadom, lehet egy kissé gonosz voltam, de megnevettetett ez a döbbent pillantása. Ezek szerint még van egy kis remény Ében számára?

Be kellett bizonyítanom, hogy Ében igazából egy teljesen nyugodt természetű állat. Valójában nem láttam benne semmi veszélyt jelentő problémát. Mrs Evans fejében felkapcsolódott a vészkapcsoló, s mint egy szirénázó rendőrautó felém száguldott, s elrántott a dühösnek vélt állattól. Ében ijedten felhördült, s erős patáival a karám oldalát verte. A tanárnőn is látszott a félelem, hogy a ló esetleg bánthatja őt, vagy engem. Bár én kicsit sem féltem a közelében lenni.

Aztán már az én eremben is megfagyott a vér, ahogyan láttam a ló dühödt viselkedését, vagy ahogyan a tanárnő vészesen közelít afelé, hogy elkiáltsa magát. Egyik sem jelentette volna menekvést a baj elől. Ha elordítja magát, azzal mindhármunk életét veszélyeztetné, ugyanis ezzel megijesztheti a rémült kancát, s szerencsétlen állat akarata ellenére akár meg is rúghat engem, mivel én voltam a legközelebb a mellső lábához. 

– Josh! – kiáltotta Mrs. Evans, miközben egyre távolabb araszolt… – Josh! Gyere már!

– Itt vagyok, Mrs. Evans. – Egy alacsony, szőke hajú, kék szempárral rendelkező fiatalember lépett elő a bokszok végéből és azonnal felénk rohant.

– A fenébe is, ha szólok, azonnal jöjjön! Akár egy percen is múlhatna az életünk. Ez a bugyuta ló már megint megőrült. Csináljon vele valamit. Hozza azt az altató lövedéket. Nincs más lehetőség. Nem engedem magát a ló közelébe. Így is elég, hogy az a szerencsétlen leányzó veszélynek van kitéve. – A fiú közben felém sandított, s meg merném fogadni, hogy valami „hű ez a csaj irtó dögös” duma fordult meg a fejében, mert olyan pillantást vetett rám, aminek szerinte bugyi szaggatónak kéne lennie.

– Maga figyel rám egyáltalán, Josh? – dörmögte idegesen a tanárnő.

– Persze asszonyom. Elnézést. Csak felmértem a lehetőségeket. Máris hozom a nyugtató lövedéket – felelte, közben pedig olyan volt, mintha felém kacsintgatna. Elég fura volt ez a srác.

A lovászfiú egy fekete puskával a kezében jelent meg ismét, közben azon igyekezett, hogy a nyugtató vakcinát minél előbb fegyverbe illeszthesse. Aztán célba vette az indulatos állatott, és célzott. A lövedék a ló oldalába fúródott, mire az fájdalmáéban felhörgött, s megadóan összecsuklott. Szegény állat. A gondolat, hogy ki tudja hányadjára teszik ezt meg vele, könnyeket csalt szemembe.

Lehajoltam, s gyengéden megcirógattam Ében homlokát. Ujjaimmal beletúrtam hosszú, sötét sörényébe, s fésülgetni kezdtem.

– Állj fel! Menj onnan távolabb! Még a végén megsérülsz – ordította Mrs. Evans.

– Ne ordítson, kérem. Még megijeszti szegényt.

– Szegényt? Maga, kisasszony el van tévedve. Ez a ló egyáltalán nem érdemel sajnálatot – hörögte gúnyosan. – Most pedig szépen velem jön! Majd keresünk egy másik, de ennél sokkal biztonságosabb lovat magának.

– Ó, hát itt vagy, kincsem – mormogta a nagyapa. Már aggódtunk érted.

– Aggodalomra semmi ok. A kishölgynek kutya baja sincs. Bár sikerült összeakaszkodnia az akadémia ördögével – dörmögte a tanárnő.

– Mit műveltél már megint? – láttam nagyapa aggodalmas pillantását, mely ezúttal felém irányult.

– De hát teljesen veszélytelennek tűnt. Semmi kétség afelől, hogy a jelenlétem megnyugtatta Ébent, mikor mellette voltam. Azt hiszem, talán én tudnék segíteni. Természetesen, ha ezt maga is hagyja – fordultam újdonsült tanárom felé.

– Szó sem lehet róla. Felejtse el, kisasszony!

– Na de… kérem!

– Nem, és nem.

– Mrs. Evans, mi legyen a lóval? – kérdezte John, a lovászlegény.

– Maga még mindig itt van? Egyelőre semmi szükség itt magára. Most pedig menjen és tegye a dolgát! A ló meg majd idővel magához tér.

– Igen is, asszonyom.

– Mi lesz már? Szedje a lábát! – vicsorogta. Hűha ettől az asszonytól koránt sem vártam ekkora dühkitörést. Hisz olyan kedvesnek, és alázatosnak tűnt.

– Nos, azt hiszem, mára ennyi elég volt. Szeretnék haza menni papa. Esetleg szólnál a nagymamának, hogy indulhatunk? – kérdeztem szomorkásan, s titkon még figyeltem a lovászfiú távolodó alakját, mely egyre halványodni kezdett, ahogy távolodott tőlünk.

– Rendben, bogaram. Itt várj meg. Mindjárt szólok a nagymamának és már mehetünk is. Azonban még a papírjaidat el kell rendeznünk. Mrs Evans bizonyára nem haragszik, ha ezt holnapra halasztjuk?

– Ez csak természetes. Dehogy haragszom… Sőt, mi több… Cassandrának szüksége van egy kis pihenésre, hogy holnap jól kezdődhessen az első napja, ugye kedves? – mondta és nagyot sóhajtva söpört ki az arcából egy-két kósza tincset. Látszott, hogy szegénynek megviselték az idegeit a történtek.

– Igen. Igaza van asszonyom – feleltem engedelmesen, bár hangomból kiérezhető volt csalódottságom.

Az álom olyan erővel rohamozta meg az agyam, hogy még levegőt sem vettem, s azonnal peregni kezdtek előttem a kusza emlékfoszlányok. Ismét átéltem azt a pillanatot, amit a pokolba kívánnék legszívesebben. De hiába minden próbálkozásom; attól féltem ez már sosem szűnik meg. Ám tudnom kellett, kik voltak az elkövetők, hogy mit akartak tőlem vagy, hogy miért bántottak, és vetettek meg engem ennyire. Úgy rángattak, mint egy rongybabát. Mosolyogva nézték végig, ahogy szenvedések után szenvedéseket kellet elviselnem. Ha nem kínoztak, akkor éheztettek, vagy adrenalint fecskendeztek belém, hogy holnapra is maradjon valami szórakozni való törékeny testemen. Mindenem csupa vér volt. Arcom telis-tele volt felszíni sérülésekkel, de mély vágásokkal is. És akkor a lábamról ne is beszéljünk. Mázsás fájdalmat éreztem, amikor megpróbáltam lábra állni. Vékony lábszáramon vaslánc feszült, nehogy szökni próbáljak. De fogalmam sem volt, hová és hogyan mehettem volna. Egyetlen kiút volt, az pedig csak a rácsos ablakon vezetett ki. Hiába sikítottam, azzal csak azt értem el, hogy torkom kiszáradt s rekedten csuklottam össze a mocskos ágyneműn.

Végül felébredtem. A testem verítékben úszott; leszenvedtem magamról a testemre csavarodott nyirkos ágyneműt és sóhajtva bámultam a feketeségben végződő plafont. Arcomról könnycseppek gördültek az ajkamra, majd csendben lenyaltam azokat. Nedves hajamat hátra söpörtem remegő kezemmel, s nagy levegőt vettem, beszívtam a nyitott ablakon beáramló, friss rózsaillatot, mely beborított számomra megnyugtató érzésekkel. Eszembe jutott Ben, az én Benjaminom. Rettenetesen hülyének éreztem magam és bántam, hogy szó nélkül távoztam, hogy nem beszéltem neki erről. A szívem belesajdult a fájdalomtól. Ő távol volt tőlem, s ez volt számomra a legnagyobb büntetés, a kín, amit át kellett élnem, a szerelmet mely lelkem mélyét sújtotta éles csapásaival. És ott volt a bátyám, a halott bátyám. Mily nehéz is volt kimondani, hogy már nincs többé. És a barátnőm, Lindy, akit pont azután, hogy meghalt egyetlen szerelme, hagytam magára a bánatával, rettenetesen berágott rám emiatt. Kész csoda lesz, ha pár év múlva meg tud majd bocsájtani nekem, azokért, amit tettem.

Elvesztettem szinte minden fontos dolgot az életemben anyán, és a nagyszüleimen kívül. Szinte már alig maradt valami fontos a számomra. Túl kevés volt, ami nekem maradt. Én pedig egy maréknyi porszem voltam csupán a földön, s azt vártam vajon mikor próbálnak meg újra eltaposni, mint egy bogarat.

Aludni már semmi képen nem akartam, nem hiányzott ugyanaz a borzasztó álom, nem akartam egy darabig újra átélni.

Lerúgtam magamról a vékony, mintás takarót, az ablak elé álltam, s a kinti tájra meredtem. A néma csendben tisztán hallatszott a vad lovak nyerítése, ahogyan végigvágtatnak az éjszakában, patájuk dübörgése ritmusosan verődött a talajon, mely összhangban volt a tücskök ciripelésével. Mint egy altatódal. Könyökömet az ablak fa keretének támasztottam, s úgy hajoltam ki, hogy belélegezzem a tiszta levegőt. Fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő. Talán hajnali négy óra, vagy esetleg egy órával később volt?

Egyszerűen a fáradtság nem bírt legyőzni engem, s ehelyett győzött az akaratom. Kimásztam a kis ablakból, s úgy döntöttem itt az ideje rendes, utcai ruhába bújnom, ugyanis pár órán belül megkezdődik az első napom az Akadémián. Nem akartam már az első adandó alkalommal azt a benyomást kelteni, hogy egy falusi paraszt lány vagyok, s a legközelebbi putriból szalasztottak ide.

Langyos vízzel mostam meg arcom, mely kellemes érzést nyújtott sápatag bőrömnek, majd megmostam a fogamat.

Odalent a konyhában finom illatok csapták meg az orromat. A nagymama a gáztűzhely felett állt, s valamit kevergetett egy kisebb lábasban. A kíváncsiság, és az éhes gyomrom győzelmet aratott. Csendben a nagyi felé araszoltam, hogy titokban leellenőrizzem a finom illatokat árasztó ételt.

Miután megreggeliztem, a torkomban súlyos gombóccal érkeztem az akadémiára. Eléggé lelombozó volt látni, hogy mindenkinek megvan a saját klikkje, csak én álltam ott úgy egy szál magamban, mint egy rakás szerencsétlenség. Legalábbis én annak éreztem magam. De hé – ez itt az első napom! Mégis, hogyan ismerhetnék bárkit is? Hm. Leltározzuk kicsit az életemet: a bátyám meghalt, a legjobb barátnőmet otthagytam a gyász súlya alatt, anyámat is magára hagytam, otthagytam Bent, minden bizonnyal kusza érzelmeivel együtt, kis híján kinyírtak. Önző voltam, mert elmenekültem? Igen, az voltam. Éppen ezért szokás azt mondani, hogy ne döntsön az ember, ha nagyobb érzelmi nyomás alatt van, mert a döntését nagyban befolyásolja az adott érzelmi állapot. De fáziskésésben voltam és mindez csak később esett le. Viszont most sem akarok hazaloholni. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy annyira számítanék az embereknek, hogy ha hazamennék, azzal minden jobban menne… visszatérne valamelyest a normális kerékvágásba.

Csak annyit akartam magamért tenni, hogy egyenesbe hozom a saját életem s majd utána igyekszem összelapátolni mindazt, amit otthon magam mögött hagytam. Igen, nyugodtan meg lehet kövezni ezért a döntésemért, de ÉN így döntöttem.

A kis belső monológszerű beszédem után, mintha egy optimista energiahullám talált volna el; felszegett fejjel, ajkamon halvány mosollyal léptem be az épületbe és megfogadtam, hogy csak azért is helyre lesz rakva az életem. Ez így elgondolva nagyon szép és jó is volt. Míg valaki el nem kapta a hátizsákom és hátra nem rántott.

– Nini, egy Cassie! – szólalt meg mögülem. A szememet forgattam.

– Josh, ha nem tévedek – kezdtem leereszkedő hangon.

– Nem, nem tévedsz. – A vállam mögött hátra néztem és láttam, hogy elég széles vigyort sikerült a szájára varázsolnia.

– Mi lenne, ha elengednél?

– Mi lenne, ha ma velem ebédelnél? – kérdezett vissza.

– Ez a legjobb csajozós dumád? Mert ha igen, akkor ott az a szökőkút – böktem az udvar irányába. – Menj és most ki picit az agyad.

– Hóhó, de harapósak vagyunk.

– Igen, az vagyok és engedj el, mert különben felrúgom a golyóidat az agyad helyére – morogtam, majd kirántottam magam a szorításából. – Bunkó.

– De még nem válaszoltál a kérdésemre – folytatta, mikor utolért valahol a terem közelében, ahol az első elméleti órám lesz.

 Megálltam és a falnak támaszkodva karba fontam a kezem.

– A nem elég egyértelmű? – sóhajtottam.

– Az igen egyértelműbb lenne – élcelődött, de nem igazán volt kedvem a dologhoz.

– Figyelj. Elmondom egyszer, szépen lassan: egyetlen célom van, mégpedig az, hogy összelapátoljam az életem és ebben egy pasi sem szerepel. Szóval [1]adieu! – azzal sarkon fordultam és ott hagytam. A pasik csak plusz gondot jelentenek, tehát az első az lesz, hogy kizárom őket az életemből. Egyelőre… Igen, még Benjamin Styles is, aki után még most is vágyakozom, és ha ez nem elég, teljes szívemből szerelmes vagyok belé. De most nem gondolhattam rá, most nem. Ideje volt az új életem ápolásához hozzá látni.

Bekanyarodtam az istálló felé, hogy a megbeszélt időpontban találkozzak Mrs. Evans-sel. Az ősz hajú hölgy egy boksz mellett állt, s a semmibe bámult. Amikor megszólítottam ijedtében összerezzent, majd kisebb mosolyt erőltetett ráncos arcára, mint aki örül, hogy itt vagyok.

– Jó napot, Mrs Evans – köszöntem lelkesen.

– Önnek is. Remélem kipihente a tegnapi fáradalmát – kérdezte kissé gúnyosan.

– Igen, azt hiszem, nagyjából…

– Nos, akkor itt az ideje megismerkednie a társával, aki a nyári időszak alatt magácskát segíteni fogja – egy kisebb boksz felé irányított. – Remélem nem probléma önnek, de úgy gondoltam, Mistral lenne a megfelelő ló önnek.

Bátorkodtam közelebb merészkedni, hogy láthassam a nekem szánt lovat, ami be kell, valljam, gyönyörű volt. Egy ébenfekete mén ücsörgött a kis állásban. Gyönyörű volt, sörénye hosszú, dús és fekete volt, akár az éjszaka. A tanárnő odébb állt, hogy közelebb juthassak az állathoz, én pedig gondolkodás nélkül kinyitottam a kis reteszt, s bementem. A ló közelségem hatására egy kissé megtántorodott, de nem láttam semmi félelmet benne. Csupán ő is olyan kíváncsi volt rám, ahogy én rá. Kezemet nedves orrához érintettem, hogy megszagolhasson és tudja,  nem akarom bántani. A ló a tenyeremhez dörgölte az orrát, majd felnyerített, mire elmosolyodtam. Éreztem, máris összehangolódtunk.

– Ahogy látom, itt az ideje, hogy kivigye terepre. Aztán majd átvesszük a legegyszerűbb lépéseket. Ma még nem szeretném túlzásba vinni a gyakorlatot. Az a lényeg, hogy maga és Mistral összeszokjanak. Josh! – kiáltotta. – Nem hallja, maga ostoba?

– Igen, asszonyom?

– Segítsen felnyergelni a hölgynek a mént.

– Igenis, Mrs.

– Akkor meg lásson hozzá! Cassandrának ma órát kell vennie, nem érünk rá!

Na, ez remek. Az előbb pattintottam le a srácot, most meg megint itt van. Hallgathatom a béna csajos dumáját, amit biztos nem nálam vet be először – forgattam a szemem.

– Nos, akkor magukra is hagyom magukat. Odakint várom, Cassandra!

– Rendben – feleltem sóhajtva.

– Nocsak, nocsak. Újra találkozunk – kezdte mély hangon, mire akaratlanul is grimaszba torzult az arcom.

– Sajnos. Egyáltalán nem örülök a társaságodnak. – De kénytelen leszek elviselni. – Csupán annyit kérek tőled, hogy ne kezd el megint a nyálas dumádat. Ez megoldható lenne, vagy túl sokat kérek?

– Ne már, cica. Meg se próbáld tagadni, hogy tetszem neked! - duruzsolta a fülemhez közel hajolva.

– Ennél eredetibb is lehetnél.

– Ugyan, cica…

– Vigyázz miket mondasz, drága Josh, különben el talállak taposni – szegeztem neki fenyegetőn.

– Úgy sem tudsz lerázni!

– Nem? Kipróbáljuk?

– Ugyan már, Cassie… - ragadta meg a karomat, de kitéptem magam a szorításából.

– Inkább nyergeld fel Mistralt, és utána rendben is leszünk. Oké?

– Szóval akkor eljössz velem ebédelni?

– Felejtsd el...

– Ne már… Csak egy ebéd lesz, semmi több.

– Akkor sem… - ellenkeztem tovább. Meg kell hagyni, elég akaratos egy fickó volt, így mikor újra megpróbált hozzám érni, a tőlem telő legnagyobb pofonnal küldtem meg.

– Te aztán tüzes egy csaj vagy! Vagy inkább tűzről pattant? Ahogy neked jobban tetszik, cicám…

– Te csak ne nevezz a cicádnak! – rivalltam rá.

– És miért ne?

– Azért…

– Ne légy már ilyen nyafka!

– Mi lenne, ha legalább öt percig befognád? – vágtam rá gyorsan mielőtt folytathatta volna a szekálást.

Mistral nyugodtan tűrte a mi kis vitázásunkat, amiért nagyon hálás voltam. Semmi esetre sem szerettem volna, ha halálra rémülne ettől hangzavartól, ugyanis a lovak nagyon érzékenyek voltak a hangokra.

Idegcsillapítás gyanánt kedvesen végigsimítottam éjfekete szőrén, ujjbegyeimmel körkörösen masszíroztam a hatalmas sörény alatt rejtőző fehér félholdat. A ló örömében felhördült, s közel tolta nedves orrát a karomhoz arra ösztökélve, hogy ne hagyjam abba.

– Milyen gyönyörű vagy – suttogtam a fülébe.

– Tudom én azt, szivikém – felelte nyálasan Josh, mire öklendezést imitáltam.

Oda sem figyeltem az idióta szövegelésére, inkább Mistral felnyergelésével foglalkoztam. Már a nyereg a hátán volt, s épp ki akartam vezetni a lovat a terepre, amikor Josh utánam szólt.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy zabla nélkül viszed el a lovat?

– Miért ne? Mi szükség arra a kínzó szerszámra? – kérdeztem dühödten.

– Tévedsz. Egyáltalán nem okoz fájdalmat a lónak. Szinte azt sem fogja érezni, hogy a szájában van – vigyorgott kajánul és el tudtam képzelni, hogy milyen perverzségek járhattak a fejében. Az új tökös énem – legalábbis, amilyennek próbáltam kinézni – nem jött zavarba.

– Te viszont meg fogod érezni, ha hozzám mersz érni még egyszer, seggfej! – ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetést. 

Mistral zavartalanul sétált mellettem, mintha érezte volna, hogy a belőlem áradó energia nyugalmat, és biztonságot sugároz felé. Patái dobogása visszhangzott a járda felületén, ahogy szépen, kecsesen mozgott mellettem. Sötét sörénye meglebbent az enyhe szélben; gyönyörű látvány volt.

Mrs. Evans már a kiképző pályán állt, s egy nála fiatalabb nőnek fújta a magáét. A nő arcán látszott, hogy nem igazán örvend a tanárom jelenlétének. Egyértelmű volt, hogy hidegen hagyta Mrs. Evans mondanivalója. Ekkor vettem észre, amikor a tanárnő elfordult, a fiatalabb hölgy szarkasztikus arcokat vágott. Na, jó, hát nem volt valami rendes tanár. Elég szigorú, és olyan mogorva is volt. Ahogyan pedig arról a kancáról beszélt, hát az nekem túl sok volt. Mintha egy vágóhídi állatról beszélne.

A grimaszos nő távozott, s Mrs Evans felém közeledett, apró mosolyt erőltetve az arcára. Mintha nehezen sikerült volna száját felfelé görbítenie. Illedelmesen köszönt, majd a mellettem tétlenkedő Mistral-ra meresztette mélyzöld íriszeit.

– Nahát… Látom sikerült kikupálnod a lovat – nevetett fel viccesen – mintha egy szalonból hoztad volna újonnan – áradozott.

– Szükségesnek véltem, hogy jó alaposan lecsutakoljam, és rendbe hozzam a külsejét. Aztán meg, Joshua segített felnyergelni. Bár mondott valamit, hogy a zabla elég fontos lószerszám – mordultam fel az emlék hatására.

– Micsoda lelkesedés egy tizennyolc éves, fiatal hölgytől… C’est magnifique! Viszont a lovászfiúnak igaza van, Cassandra, a zabla is igen fontos, főleg nagy eseményeken, mint az ausztráliai nagy bajnokság, ami nyár végén kerül megrendezésre országunkban. Idén az iskolánkból pár szerencsés diák is részt vehet majd, és esélyes lehet az kupára. Ha igyekszik és odafigyel arra, amit mondok magának, akkor még ön is bekerülhet az esélyesek közé!

– Tényleg? Ha a nyáron kellő képen felkészülök, ön támogat? – ezzel a mondatával megfogott, megindult bennem valami különleges erő, ami arra ösztökélt, hogy csináljam végig.

– Hát ezt mondtam nem? Pedig elég érthetően magyaráztam el – fintorgott. – Most pedig üljön fel a ló hátára! A többit majd az után, amint felült, elmondom részletesen, hogy megértse.

– Jól van. Értettem.

Megfogtam a bőr kantárszárat, szorosan rámarkoltam, majd fellendítettem magam Mistral erős hátára. Mikor már fent ültem, Mrs. Evans elégedett tekintettel konstatálta már csupán azt, ahogyan felültem a lóra.

http://loveknowsnobounds2014.blogspot.hu/2015/06/chapter-xviii.html

      –    Remek, Cassandra. Most pedig szépen, lassan irányítsa a lovat a kijelölt pályára.

Úgy tettem hát, ahogyan Elizabeth asszony kívánta. Mistral azonnal engedelmeskedett, még csak ösztökélnem sem kellett. Különös módon tudta, mit kell tennie. Lépései egyre szaporábbá váltak, éreztem, hogy most kell megmutatnunk, mire vagyunk képesek mi ketten, együtt. Odahajoltam Mistral füléhez, s ezeket a szavakat suttogtam: Gyerünk, Fiú! Mutassuk meg, mire vagyunk képesek. Ott kell lennünk a versenyen, hallod?

---

[1] Francia szó, jelentése: Isten veled!, ejtsd: ágyő.