A levél

Az olvasatlan levélpapír a földön lapult. Biztosan akkor ejthettem el, amikor elestem a padlón heverésző bolyhos kutyámban, aki éppen most is szundított. Mellette aztán robbanthatnának atombombát, még az sem igazán zavarná meg lelkivilágát. Fogadnék, hogy még az sem riasztaná fel az alvásból. Ahogyan próbáltam a lábamra állni, térdemben kisebb fájdalom suhant át. Jól megüthettem, csodálom, hogy még nem tört el.  Óvatosan kezembe vettem a tele írt lapot, nehogy elszakadjon, és csendben beléptem a szobámba, hogy még véletlenül se keltsem fel Boomert. Leültem az ágyra, majd olvasni kezdtem a sorokat. A kézírása nagyon hasonlított az énektanároméra, Mrs. Summers-éra. Ekkor már tudtam, valami nincs rendben. Tovább kémleltem a mondatokat, hátha megtalálom a választ a kérdésemhez.

Életemben először csalódtam, és ez most történt velem, pont most, amikor a legtöbb gondom akadt. Ugyanis a levél azt írja:  

Sajnálattal értesítem Önt, Miss. Ames, hogy a felvételire benyújtott kérvényt többféle okból kifolyólag el kell, hogy utasítsuk. Elég rosszul áll az iskola anyagilag, és ezért nem engedhetjük meg magunknak ezt a tömérdek diákot. Felettébb röstellem, hogy annyit dolgozott érte, hogy bekerülhessen, és most a második évét nem folytathatja nálunk, de én nem tehetek semmit az érdekében. Az igazgató úr kijelentette a diákok selejtezésének a megkezdését az iskolánkban, és valószínű, hogy nem vonja vissza egyhamar. A második félévre csak a tehetős szülők gyermekei kerülhetnek be körünkbe, hogy emeljék az intézményünk színvonalát.

Ez nagyszerű, az álmaim teljesen elvesznek a semmibe, a szívem összetört, és most ráadásképp még ez is. Szörnyű érzés ez, ha valaki elveszíti a lehetőséget, hogy az álmai végre az életben egyszer valóra válhatnának. Erre én lennék a tökéletes példa, a szánalmas, magának való kiscsaj, aki nem tud egy pasit sem meghódítani. Olyan gyengének, és bénának érzem magam. Sosem leszek olyan okos és szép mint a többi lány. Mikor lesz ennek vége? Sós könnycseppek áztatták sápadt arcbőrömet , és a könnyek egyre csak gyűltek- és gyűltek. Most kiadtam magamból az eddigi összes fájdalmam. De az, hogy kiraktak az énekiskolámból, hát az mindent vitt. Éltemben nem éreztem magam ennyire rosszul, mint ebben a percben. Ezt a rossz érzést senkinek sem kívántam, hogy így megszenvedjen ennyiszer egymás után mint egy ostoba teremtés, aki én lennék.

Próbáltam visszafojtani a könnyeimet (de sikertelenül), mert muszáj volt anyunak valahogyan a tudtára adnom, mi történt. Erősnek kell lennem, nem adhatom fel. Kettesével szedtem a fokokat a lépcsőn lefelé, becsörtettem a nappaliba. Anya épp a kanapén ült, és valamin kellemesen mosolygott.

Gondolom a televízióban láthatott, valamit, és az ragadata meg így a figyelmét. Láttam már ezt a nőt sírni, szenvedni, és küszködni is. De most egy teljesen más anya szerepében látatom, megújultan, és a boldogságtól kiteljesülten. Elég volt amit láttam, ekkor tudtam nem mondhatom el neki a szomorú hírt, nem vehetem el a jókedvét, hisz nemrég kaptam vissza a régi anyámat, és az alkoholproblémákkal küzdőtől végül elbúcsúzhattam. Anyámat boldognak látni olyan volt, mint amikor a még bimbós rózsa teljes virágjába borul. Hogyan ronthattam volna most el ezt a szép napot, inkább hagytam a fenébe az egész hülye gondom. Letörölgettem az árulkodó könnycseppeket az arcomról, aztán én is rávetődtem a kanapéra, anya mellé. Nem mondom, próbáltam szólásra nyitni számat, de mintha egy hatalmas lakattal zárták volna le az ajkamat, vagy pillanatragasztóval ragasztották volna össze, olyan érzés volt ez is. Észre vehette a gyanús jeleket, de mégsem szólalt meg, csak figyelt, és várta, mit fogok elmondani neki a következő percekben. Bárcsak olyan erős lehettem volna, hogy elmondjak mindent, hogy kitálaljam, mi bántja a szívem, de valahogy nem ment.  Hiába volt minden próbálkozásom, egyszerűen nem sikerült egy szót sem kicsikarnom magamból. Csak ültem ott mint egy darab fa. Minden próbálkozásom semmivé vált,  és amikor próbáltam volna kibökni a problémám, megcsörrent a telefonom valahol a nadrágzsebem mélyén. Fogalmam sem volt, ki kereshetett ebben az időpontban. Érdeklődve, bár egy kissé hevesen szóltam bele a készülékbe ,mire egy ismerős hang csendült fel. Akkor már tudtam,hogy ez csakis a barátnőm, Lindy lehet.

Lindy már óvodás korom óta a legjobb barátnőm volt, majdnem testvérem. Nagyon szerettem vele lógni, bulizni, vagy suliba menni. Nála sosem kellene jobb barát. Bármi van, benne megbízhatok, és elmondhatom neki a legféltettebb titkaimat is egyben. Amikor elmondtam, hogy ennyire oda vagyok Benjamin Styles-ért, akkor teljesen begolyózott. Azt hittem szívrohamot kap, amint kimondtam a nevet. Habár Lindy szerette túlreagálni az ilyen helyzeteket, ami azt illeti túlságosan is. Ám én ennek ellenére nagyon szerettem őt, hisz a legjobb barátnőm volt, az egyetlen, akire mindig számíthatok. Ha ő nem lett volna azokban az időkben, amikor az iskolában a kinézetem miatt szekáltak, vagy amikor apa meghalt, s anya piált, hát nem is tudom mi lett volna velem nélküle.

– Nem fogod kitalálni, hová megyünk holnap este bulizni? – kiáltotta a barátnőm a telefonba.

– Neked is szia!

– Na, mi ez a lehangoló viselkedés? Te nem szoktál ilyen lenni. Mi történt, halljam?

– Ma kaptam egy levelet, és a levélben az állt, hogy ott kell hagynom az énekiskolám, mert nem tudják tovább támogatni az oktatásom, és csak tehetősebb diákokat vehetnek fel. Gondolhatod, mennyire kikészültem mostanra. Alig bírok a könnyeimmel küszködni, főleg anya előtt, nem tudom hogyan mondjam el neki, hogy nem támogatják a továbbtanulásomat. Nem szeretném ezzel terhelni, hisz nemrég hagyta ott a piát – mormoltam szomorúan.

– Jaj, drágám, annyira sajnálom. Hogy tehetnek ilyet, hisz két éve odajársz, és most csak úgy egy hülye levélben dobnak ki téged.  Tudod mit, oda megyek hozzád, pár perc és ott vagyok, addig ne mozdulj otthonról!

– Rendben.

Pár percen belül megérkezett, ahogyan ígérte. Hosszú barna hajzuhataga lófarokba volt kötve, arca csinosan festve. Ha nem lett volna a legjobb barátnőm, talán még féltékeny is lettem volna rá. De hisz az is vagyok. Gyönyörű mandulaszemei karikásak voltak a fáradtság miatt, de selymes babaarcáról sugárzott a boldogság és a szüntelen kedvesség. Fekete magas sarkújában tipegett felém, telt ajkain megjelent az a jellegzetes mosoly. Szorosan megölelt, én pedig vállára döntöttem fejemet, aztán váratlanul újra eleredtek a sós könnycseppek, végigfolyva az arcbőrömön, egészen Lindy válláig. Életemben nem esett még ennyire jól egy baráti ölelés, mint most. Elég szorosan ölelhettem, mert kibontakozott szorításomból, majd szánalommal telt arccal bámult rám, miközben az arcomról törölgettem az árulkodó könnyeket. Láttam rajta, hogy tudni akar minden apró kis részletet, de itt nem mondhattam el, nem szerettem volna, ha bárki is hallja milyen szánalmas kis fruska vagyok. A bejárat felé tessékeltem Lindyt, amikor váratlanul Grace Thomas és a kis barátnője jelent meg az utcában. Öltözetükről és kinézetükről feslett, hogy mekkora ribancok. Sosem kedveltem ezt a két lányt, különösen Grace-t kerültem. A másikkal különösebben nem volt nagy problémám, ő csak követte a barátnőjét mint egy pincsikutya. Grace-t kiskorom óta kerültem, mert mindig szekált a kinézetem miatt. Sokszor vasfogúnak csúfolt, és ez nagyon rosszul esett. Az egész utálat akkor kezdődött, mikor rájött, mennyire odavagyok Benjaminért. Ő persze azonnal ráröppent, nekem ezzel sérelmet okozva. Persze én nem igazán szóltam vissza neki, mert féltem, hogy még nagyobb szívatást alkalmaz majd nálam az eddiginél is.

Most meg itt áll előttem, mintha annak idején semmi sem történt volna.  Bár az arcáról most is sugárzott az utálat, és a harag, azt reméltem békével jött. Ám koránt sem ezért akart ide jönni. Úgy érzem ennek más az oka, és ehhez nekem is közöm lesz.

– Nocsak – nocsak, kit látnak szemeim? Nézd csak Ellye ez ami kis vasfogúnk, de mennyire megváltozott, rá sem ismerek.

– A szemétséged, az látom megmaradt Grace – feleltem bátran.

– Hallom kiraktak a sulidból. Micsoda szánalom.  CCCCCC

– Hallgass el! – kiáltottam. – Neked ehhez semmi közöd az ég világon!

– Ó, azért nekem is közöm van hozzá, mert miattam raktak ki kislány! – mondta gúnyosan.

– Hogy micsoda, miket beszélsz te?

– Ahogy mondom, anyám beszélt az igazgatóval, hogy szeretne átvinni ebbe az iskolába. Az igazgató nem akart belemenni, de végül előállt a tökéletes tervével, hogy akkor kiraknak téged, a kis támogatott tanulójukat, hogy én mehessek helyetted. Jaj, úgy sajnálom!

– Te hol sajnálnád, te szemét liba? – vágtam hozzá a trágár szavakat.

– Nyugi, én békével jöttem. Van egy ajánlatom számodra. Ha örökre elfelejted Benjamin Styles - t, megbeszélhetem az igazgatóval, hogy maradj. Hm, mit szólsz? Rajtad áll a döntés, vasfogú!

– Én nem megyek bele semmi megállapodásba, azt felejtsd el Grace Thomas. És különösképp, mit akarsz te Ben-nel? Elcsábítod, egy kicsit hitegeted, hogy mennyire szereted, ezzel fájdalmat okozva nekem, aztán meg fogod magad, és kidobod?

– De kár, ellődted a poént – nevetett gonoszul.

– Ez nem vicces. Most azonnal húzz el innen a kis barátnőddel együtt. Nem érdekel a hülye egyezséged.

– Hát jó, te akartad így. Gyere, Ellye, menjünk.

Még hallottam, ahogyan odasúg valamit a barátnőjének, majd röhögve távoznak. Biztos én voltam a röhögés tárgya. Grace Thomas visszatért, újult erővel, és most el akarja venni tőlem Benjamint is. Ezt nem engedhettem meg, cselekednem kell, előbb – utóbb el kell mondanom Ben–nek az igazat.

A megaláztatás még ennél sosem fájt jobban. Hogy kérhet ilyet tőlem, csak úgy mondjak le Benjamin-ról. De azt fájt a legjobban, hogy Grace végig tudta, mit érzek a fiú iránt, és most csapott le a haragja nálam a legjobban. Utáltam mert ennyire ki akart velem szúrni és azért is mert megismertem. Ez a seb mindennél jobban feltépetik, ha arra gondolok, mit tett velem most és annak idején. Ez a gonosz lány pontosan tudta, mivel teheti tönkre az életem, megvolt hozzá a fegyvere.

Annyira elmerültem gondolatimban, hogy észre sem vettem, Lindy is itt van. Szegény, itt áll kővé dermedve,mint akinek fogalma sincs semmiről, ami körülöttem folyik. Ám, azért mindennél jobban örültem, hogy ő itt van mellettem, a legjobb barátnőm, és támogat mindenben.

– Jól vagy Cassie? – kérdezte halkan.

– Hát, nem igazán. De mindent elmondok neked,csak ne itt. Mi lenne, ha sétálnánk egyet? – kérdeztem.

– Nekem aztán teljesen mindegy, csak azt mond meg, hová menjünk!

– A bátyám említett egy versenyt kint a tisztáson. Mi lenne lekukkantanánk oda, és megnéznénk mi folyik ott?Majd útközben elmondok mindent az elejéről, ígérem.

– Oké-oké. Benne vagyok – mondta negédesen, nevetve.

Harag vagy megbocsájtás?

Számításaim szerint, anyu a konyhában volt, és az asztal körül tevékenykedett. Valami nagyon finomat készíthetett, mert ahogyan láttam, eléggé el volt foglalva, ahhoz, hogy ne figyeljen fel az érkezésemre. Azt terveztem, majd jól megijesztem, de akkor meg szegényre a frászt hoznám, így még a végén leejtené valamelyik hozzávalót, és akkor nem lesz finom ebéd. El akartam mondani, mennyire bántja lelkemet a bátyám tartózkodó viselkedés, hogy ez mennyire rosszul esik. A szívem megszakadt, ha arra kellett gondolnom, hogy ennek ellenére mennyire szeretem, hiszen az egyetlen édes testvérem volt, és mindig is az marad. Nagyon hiányzott már az odaadó szeretete, a védelme, és minden, ami ő volt. De mindez hiába, ha ő még most sem hajlandó megadni magát. Még mindig elég szótlan. Talán ma sikerült kihúznom belőle pár szót, de az is csak pár mogorva szócska volt. Én hülye, még azt reméltem, talán végre elfelejtjük ezt az egész kínos kis incidenst.

Láttam, anya túlságosan elfoglalt, ezért inkább visszabattyogtam a rózsáktól illatozó levegőre, majd helyet foglaltam megszokott helyemen. Arnold épp ott tétlenkedett a motorjával, és olya annyira el volt foglalva, hogy nem volt szívem megzavarni, de muszáj volt, véget kell vetnünk a némaságnak. Hiányzik Arnold, és ezt nem hagyhatom elfajulni. Bátortalan vagyok, és az is voltam mindig, de nagy nehezen odavonszoltam vékony lábaimmal magamat a tragacsával küszködő fiatalemberhez.  Észre is vette, a közeledésemet, de a legkisebb figyelmét sem szentelte igazán csak rám. Nem tudtam mire vélni ezt a bunkóságot. Vagy csak megjátssza, hogy nem érdeklem, vagy tényleg nem akar velem foglalkozni. Nem engedhetek meg magamnak még egy veszekedést. Itt az ideje, hogy végre helyre rakjam az életem, és ha kell, akkor a bátyámat is. Ha Arnold nem lép a békülés irányába egy fokot sem, majd akkor én.  Remélem, nyert ügyem lesz nála. Kénytelen voltam valamit tenni, még a végén elveszítem a testvérem örökre. Gyengéden oldalba böktem, ezzel jelezve, hogy figyeljen végre rám is, mire lassan felém pillantott gyönyörű szemivel. Láttam benne a haragot, a megbánást, a szeretetet és a megbocsájtást is. Tudtam, ha most belekezdek a mondókámba, talán nem veszítem el őt soha. Miután apa elment, csakis ő meg anyu maradt nekem, senki másom sincs, akit ennyire szerethetnék, mint kettejüket. Anyám, a makacs, de szeretetteljes nőszemély és a flegma, de a szívében legbelül, kedves Arnold.

Észrevettem, hogy a némaságom kezd eléggé kínossá válni, ezért szólásra nyitottam számat, mire Arnold egyre feszültebbé vált. Most nem fogok megfutamodni, elmondom, amit szeretnék, és kész. Tudnom kell, miért haragszik még most is ennyire rám.

– Szia! – köszöntem szerényen.

– Helló.

– Mielőtt még megeszed a fejem, csak azért jöttem, mert észrevettem a viselkedési stílusod velem szemben, és ez nagyon fájó számomra. Gondoltam, ha most beszélek veled, talán kiderül, miért orrolsz rám. Kérlek, mond el mi bánt, és ha velem van a gond, akkor légy szíves bocsáss meg nekem! De ne csináld ezt, mert nagyon fáj ez nekem. Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzol az életemből.

– Nézd, Cass, én nem rád haragszom. Csakis azért vagyok kiakadva, amiért anya így átver téged, és te ilyen gyorsan megbocsájtottál neki. Tudom, hiányzik, mert nekem is, minden nap arra gondolok, hogy mikor lesz majd újra a régi.

– De hát anya nem vert át, tényleg leszokott az alkoholról. Hisz saját magam láttam, amikor egy egész üveg bort dobott a szemétbe, ahelyett, hogy megitta volna. Hidd el, ő nem vezetne engem félre. Hiszek neki, és neked is így kéne tenned – feleltem.

– Nem tudom, Cass. Azt hiszem, még nem vagyok erre kész. Talán egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam az eseményeket.

– Igen, igazad van. Ne haragudj, el is felejtettem, hogy neked milyen nehéz alkalmazkodnod a dolgokhoz.

– Semmi baj, húgi. Nem kell bocsánatot kérned. Különben is én vagyok a hibás. Tudtam, hogy tériszonyod van, és mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. Meg is sérülhettél volna, én meg megyek a saját fejem után. Te ne haragudj! – mondta szomorúan.

Ekkor már nem tudtam visszafojtani a szememből csurdogáló könnycseppeket. Végigperegtek sápadt arcomon, mire Arnold gondosan letörölgette őket hatalmas kezével, aztán magához vont, és megcsókolta a homlokom. Olyan szorosan öleltem, hogy majdnem megfojtottam, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy a bátyám szeret, és nem haragszik rám. De viszont az anyával kapcsolatos ügy még nincs lezárva. Valahogyan rá kell vennem a kibékülésre, bár ez egy kicsit sem lesz könnyű ügy. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a családunk újra együtt legyen, apa nélkül is, mert szükségünk van egymásra. Többé nem engedhetünk meg magunknak újabb vitákat.

– Segítesz nekem szerelni? – kérdezte mosolyogva.

– Persze. De nem ígérem, hogy mindent jól fogok csinálni. Nem értek a motorbabráláshoz.

– Semmi gond, kislány, csak adogatnod kéne pár szerszámot, és ennyi az egész. Ezt még egy óvodás is végrehajtja. De ne vedd a szívedre, mert csak viccelek.

Beszélgetésünk egyre jobban kezdett elmélyülni, mire magam is meglepődtem, amikor rákérdeztem a tegnapi kínos sztorival kapcsolatban, amikor Ben is itt volt. Közben adogattam a szükséges szerszámokat, mire ő figyelmesen, sorra elvette kezemből, miközben engem hallgatott.  Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy rákérdezzek a ma délelőtti incidensre. Azt hittem, könnyed választ kapok kérdéseimre, de Arnold nem igazán akarta ezzel a témával kapcsolatban beszélgetni. Ám nekem akkor is tudnom, kell miért volt ilyen kedves, és miért falazott nekem, hogyan állom Ben pillantásait, pedig tudja, érzek valamit iránta. Amit pedig érzek, az nem valami hülye elfásult tini szerelem, vagy rajongás, hanem egy igazi vágyódó szerelem, amit már egy jó ideje véltem magamon felfedezni. Bár a srác nem nagyon hajlik ebben az irányban felém, de szeretném, ha ő is így érezne, ha tudná, mit jelent ő számomra. Soha nem érzetem még ekkora vonzást senki után sem, mint nála. Még ha azt kérnék is, felejtsem el, vagy szakítsak a gondolattal, hogy valaha az enyém lesz, én pedig az övé, valószínűleg nem menne. Kezdtem attól tartani, talán csak álom lesz az egész, és örökké várhatok majd az én szőke hercegemre, fehér lovon. Tudtam, nem szedem ki egy könnyen belőle a választ, amit annyira akarok, de én akkor is megpróbálom, mert tudni akarom, miért titkolta Ben előtt, hogy mennyire oda vagyok érte. Ösztönösen nyúlt volna a következő alkatrészért, de hiába tette, mert én addig nem voltam hajlandó újabb szerszámmal ellátni, míg választ nem kapok a kérdésemre, és az most van. Arn megdöbbent arcot vágott, majd sóhajtott egyet, és szólásra nyitotta ajkát.

– Az igazság az, hogy már jó rég óta tudtam erről a szerelmes álmodozásodról. Sokat gondolkoztam, vajon elmondjam-e neked, hogy észrevettem rajtad ezt a kis fura változást, ha Benjamin is itt van, de inkább úgy döntöttem, hagyom az egészet. Ám amikor ma láttam rajtad azt a fájdalmas arcvonást, akkor tudtam, komoly lehet, amit te érzel a barátom iránt. És a gondolatra, hogy te szereted, de ő nem hajlik az irányodba, meg kell, mondjam, megsajnáltalak, a szívem megszakadt érted – mondta.

– Ugye nem mondtad el neki, mit érzek iránta? – kérdeztem ijedtem.

– Nem. Persze, nem mondtam neki semmi ilyesmit, amit észrevettem nálad. De előbb utóbb el kell mondanod neki, vagy soha nem kapod meg, és örök életedre szenvedhetsz, húgi!

Ahogyan ezt elmondta, egyből elszállt minden bátorságom, hogy valaha is elmondok mindent a fiúnak, akit szeretek.  Eddig sem volt igazán merszem bevallani az érzelmeim, de most ezt még lehetetlenebbnek látom, mint valaha. Mégis, hogy akarok a srác elé állni, ha még egy szó sem jön ki majd a torkomon, ha megpillantom őt. Nagyon össze kell szednem magam, ha el akarom mondani az igazat. A bátyámmal könnyű volt erről a témáról csevegni, de vele ez más lesz. Ő nem a testvérem, sem a haverom, hanem csak egy srác, akibe halálosan bele voltam zúgva. A gondolat, hogy egyszer szembe kell szállnom a félelmeimmel, mind elszállt jó messzire. Úgy álltam ott az udvarban, kezemben egy csomó szerszámmal, mint egy szétmállott kőzetdarab.

Gondolkodásomat anya zavarta meg hirtelen megjelenésével, kezében egy vékony borítású levéllel, és ahogyan láttam, nekem volt címezve. Szépen szedett betűkkel volt a nevem és a lakcímem egy újrahasznosított borítékra írva, benne pedig egy kis lapocska rejtőzött. Alig vártam, hogy elolvashassam, mit rejt a fehér lapka. Gyorsan nyomtam egy puszit anya homlokára köszönetem jeléül, amiért idehozta nekem a levelet, majd se szó- se beszéd berontottam a bejárati ajtón.

Egyenesen a szobám irányába rohantam, de nem vettem észre az előttem, a földön tanyázó Boomert, aki kényelmesen terült a hideg parkettán, mire én szerencsétlenségemben felbuktam benne. A fejem jókorát koppant a padlón, mire egy nagyot ordítottam, amit szerintem az egész utca hallhatott. Nem véletlenül mondta annak idején az ének tanárom, hogy belőlem még egyszer kijön a vadállat. Én ezen csak nevettem, de igaza volt, most sikerült előhoznom, azt, ami nem én vagyok, és ez Boomernek hála, a mi kis szőrgombócunknak, aki olyan lusta volt, hogy soha nem tudott lemondani az alvásról. Most meg megnézhetem magamat, itt terülök a földön, mint egy mozgásképtelen zombi, a legviccesebb az egészben pedig, hogy Boomer nyalogatja az arcomat, mintha ezzel akarna bocsánatot kérni, amiért rosszkor volt rossz helyen. Én persze olyan lágyszívű vagyok, hogy egyből megbocsátottam. Átöleltem nyakát, majd gyengéden végigmasszíroztam, mire ő elkezdte a farkát csóválni. Felnevettem, mire ő ugatni kezdett, aztán a hátára fekve, mutatta a pocakját, hogy ott is simogassam meg. Végigszántottam kezeim elrendezett bundáján, majd megvakartam a füle mögött, aztán a hasát. Ám bármennyire is szerettem volna még vele maradni, és simogatni, de nem tehettem, el kellett olvasnom azt a levelet. Talán az énekiskolámból jött, vagy nagyapa írt a tanyáról, hogy végre látogassam már meg őt és a nagyit. Eszembe jutott, milyen régen jártam már ott, hiányoztak a lovak, és a nagyszüleim. Kedvem támadt leutazni a vidékre, de nem most, amikor még a Ben-es ügyem nincs lezárva.

Minden a feje tetejére áll...

Még mindig a terasz lépcsőjén üldögéltem, most már duzzogva, a kezemben egy vastag könyvemmel, ami most a legkevésbé sem akart lefoglalni. Habár mégis próbáltam azt a látszatot kelteni a drága bátyám előtt, hogy teljes koncentrációmmal olvasom a regényt, még ha most nem is érdekelt annyira.  Per pillanat csakis  a bugyuta tesóm ténykedése vonta el a figyelmem. Bár úgy tettem, mintha elmerülve a regényben, olvasnék, ám ő mindig átlát rajtam.  Szerettem kukkolni, amikor a motorját bütykölte.  Lopva meglestem, ahogyan izmos karjai összhangba kerülnek testével, kócos éjfekete haja belelógott barna szembe, mire ő idegesen arrébb tolta kócos frufruját, közben különböző cifra szavakat mormolva.  És idáig tartott az álcázás, akaratlanul kuncogni kezdtem Arnold bénázásán. Mire ő hatalmas szemeivel mérgesen felém kémlelt, persze gúnyos mosolya szája szélén kísérte. Így már hiába is tettettem az olvasást, hisz úgy is tudta, engem nem érdekel.  Keskeny ajakait beszédre formálta, de mielőtt bármit is mondhatott volna,  a haverja, Ben Styles belezavart. Remek, Bennek hála sosem tudom meg, mit akart a bátyám e percben kibökni nekem.

Próbáltam neheztelni emiatt a srácra, de bármennyire is szerettem, volna, ez nem igazán ment. Tetszett nekem, és ezt nem tagadhattam. Az igéző mosolyával, széles vállaival, és a bátyámnál izmosabb testével, ami összhangban volt keskeny csípőjével.  És azok a telt ajkak...  Bárcsak egyszer én csókolhatnám. Ám tudtam ez csak egy álom, Ben Styles sosem lehet az enyém. Ő sosem fog úgy nézni majd rám, mint férfi a nőre, azokkal az éhes, vágyakozó pillantásokkal.  Arcom elpirult az illúzióim hatására, és még csak észre sem vettem magamon, mikor bátyám felrikkantott. Körülkémleltem, vajon kinek szólt e pár mondtat, ám csakis én ültem vele szemben, így csak én jöhettem szóba. Úgy néztek engem, mintha egy mozi kivetítő hófehér vászna előtt ülnének, és egy izgis filmet lesnének.  Jaj ne, még csak az hiányzik, hogy Arnold észre vegye Ben iránti sóvárgásom, és gúnyolódásként, elmondja ezt a cimborájának. Egek,még soha nem féltem ennyire, bátyám  komoly arcától. Esküszöm életemben nem vágtam még ilyen tehetetlen, döbbent arcot. Még szerencse, hogy napszemüveget viseltem a nap melege miatt, így nem láthatták  tisztán érzelmi jelenetem.  A bátyámnak bizonyára feltűnt Ben iránti sóvárgásom, és most már bármelyik pillanatban kikotyoghatja azt. Legnagyobb meglepetésemre, Arnold összecsapta hatalmas lapát kezeit, majd belebokszol t egyet haverja hasába, na persze olyan barátilag, nem úgy, mint akit ebben a percben szét akar ütni. Valamit odasúgott a haverjának, mert éppen felém tartottak, mikor Arnold hittelen kitépte apró kezeim közül Jane Austin könyvét, mire én kislányosan  felhörögtem.  Ben persze egy jókorát nevetett,  ám Arnoldot fura módon nem izgatta haverja szórakozása.  Csak állt ott, kezében a regényemmel, közben pedig bele-bele olvasgatott, ott ahol abba hagytam. Olyannyira kémleltem arca minden apró vonását, hogy észre sem vettem mikor ajka széles mosolyra húzódott. Persze én még mindig olyan piros voltam mint egy homár a szégyentől, amit a bátyámnak köszönhetek egyrészt.

– Azért vagy ilyen nyálas, mert efféle marhaságokat bújsz, húgi! – mondta negédesen.

– Ha-ha-ha. Milyen kedves tőled, hogy figyelmeztetsz a hatására.

– Ugye?  Végre igazán ellazulhatnál, Cass. Mit szólnál, ha elvinnélek egy körre a mocimmal? – kérdezte, még mindig nevetve.

– Mi? Azért szerintem még nem őrültem meg, hogy felüljek, pont mögéd.

– Héj, nyugi, én csak azt szerettem volna, ha egy kicsit feloldódsz.

– Ugyan már, Cassie! – szólalt fel barátja mellett Ben.

– Egyszer van gyerek nap.  Miért nem használod ki ezt az egy lehetőséget?

Vajon miért van az, ha egy pasikkal találkozom, mindig gyereknek néznek? Hisz már elmúltam tizennyolc.  És már kezdem unni, hogy gyerekként kezelnek ahelyett, hogy felnőttként néznének végre rám is. Könyörgöm, nincs szemüvegem, sem az a hülye fogszabályzóm.  Amúgy meg az okulárém leváltottam hagyományos kontaklencsére. Igaz nem volt könnyű hozzászoktatni a szemem a lencsékhez, de végül megoldódott ez is.  Ám még most sem értem, mire fel ez az egész csúfolódás és szapulás.

– Nagyon vicces, Ben! Miért nem a bátyámat szórakoztatod a röhejes viselkedéseddel? – kérdeztem mérgesen.

– Mert a bátyád nem bírja a hülyeségeim, hisz te is tudod – felelte.

– Ne már, húgi, gyere egy körre. Ígérem, nem fogsz lepottyanni! – kiáltotta a testvérem.

– Már mondtam, hogy az életben nem ülök arra a tragacsra.

– Mért vagy te ennyire makacs? De a nyálasan romantikus könyvek falása az megyeget  – mormogta az orra alatt.

Végül saját magam is meglepődtem, mert beadtam a derekam.  Felmásztam a bátyám mögé, míg ő beindította a motort, ami berregő hangok közepette, végül beindult.  Szorosan átkaroltam csípőjét remegő kezeimmel, mire ő bénázásomon, és látva, hogy mennyire félek, jól kinevetett.

– Erőse csimpaszkodj a derekamba, nehogy leess itt nekem! – kiabálta túl a motorzúgást.

– Próbálok fent maradni!

Erre Arnold nem válaszolt, hanem a legnagyobb sebességbe rakta a mocit. Már csak arra emlékeztem, hogy úgy süvítünk végig az úton, mint majdnem a leggyorsabb versenyló. Sápadt, arcomon éreztem a szellő gyengéd érintését, mire összerezzentem. Óvatosan elvettem jobb kezem Arn derekáról, és összébb húztam magamon a szövetpulóverem. Igaz, nem a legvastagabb, és legmelegebb pulóverem volt, de jó szolgálatot nyújtott erre az alkalomra. Észrevette az egyik karom hiányát derekán, és óvóan hátrasandított, minden rendben van-e velem.  Amint megbizonyosodott róla, hogy még mindig ott szorongatom őt, kuncogott egyet, majd visszafordul, és tovább kémlelte az utat.

Körülöttünk autók tömege suhant el, egymás után. Egyre jobban kezdtem félni, egyre csak azt az illúziót láttam magam előtt, hogy véletlen folytán leesem a motorról, és összetöröm magam. Megpróbáltam súlyos szemhéjam lecsukni, hátha ez a kép is eltűnik. Ám ez sem segített. Meg akartam kérdezni a testvérem, hogy ez mindig így van, ha motorra ül, vagy csak nálam történt ez? De akármennyire is szerettem volna, egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan érzés volt ez, mintha elvágták volna hangszálaimat, és ez által teljesen megnémultam volna. Borzasztó érzés volt mindezt átélni.  A bátyám e közben még csak meg sem mukkant, vagy még csak meg sem rezzent. Ebből is látszik, hogy már igazán ért a motorok nyelvén.  Azt sem vette észre amikor még szorosabban fontam át remegő karjaimmal derekát; csakis az utat figyelte.

Egy hatalmas domb felé közeledtünk, és én még csak észre sem vettem.  Már túl késő volt, mikor felfedeztem, hogy a magas hegytetőn hasítunk felfelé. Egyből előjött a magasságtól való félelmem. Utáltam a magasságot, ugyanis kiskorom óta tériszonnyal küszködtem. Ezt Arnold nagyon jól tudta, de mégsem lassított le, vagy fordult volna vissza. Minél magasabbra mentünk, annál rémültebbé váltam a magasság láttán. Szívem gyorsan kezdett verni, a lélegzetem egyre felgyorsult.  Végül a szívem már a torkomban dobogott, annyira berezeltem. Mit tegyek most? Szóljak neki, hogy forduljon vissza, mert félek a magastól? De hisz úgy is tudja ezt. Amúgy is csak kiröhögne, és röhejesnek tartana, mert berezeltem egy kis magasságtól. 

Végül  próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy kitartás, nem lesz semmi baj, túlélem. Súlyos szemhéjamat lecsuktam, hogy ne lássam, milyen magasan is vagyunk éppen.  Imádkoztam magamban, hogy túléljem ezt az amatőr mutatványt.

Annyira elmerültem magamban, hogy fel sem tűnt, a motor nem jár. Teljes csönd ereszkedett a helységre, ahol éppen álltunk. Aztán már Arnold azon a mélyen csengő hangjával szólongatott.  mikor látta, nem reagálok, gyengéden megérintette szorosan a derekára tekeredett hosszú, vékony karomat, és óvatosan levette onnan, mire kizökkentem a félelem által okozott kisebb transzból.

– Jól vagy? – kérdezte olyan aggódóan.

– Még kérdezed? Majdnem megöltél, pedig tudod jól, tériszonyom van. Akár le is szédülhettem volna mögüled, és fogadok, te még csak észre sem vetted volna.

– Ilyet többé soha ne mondj, húgi! Te és anya is nagyon fontosak vagytok számomra, bár ezt nem mutatom ki annyira nyilvánvalóan, de nagyon szeretlek titeket – mondta aggódóan.

– Hűha… Most sikerült meglepned. Vagy várjunk? Ki vagy te, és hol hagytad a goromba bátyuskámat?

– Nagyon vicces, Cass. Én komolyan gondoltam az előbb elhangzott minden egyes szavam, te meg itt humorizálsz. Ne haragudj, de nem gondolod, hogy ez már egy kicsit gyerekes?

Jól hallottam? Az imént gyereknek neveztek, engem, aki jóval több, mint tizenhat? Na ez már azért sok. Bár a bátyám szerette megmondani a magáét, de ez már túlzás volt. Legyerekezett egy tizennyolc éves felnőtt lányt. Olyan sértődött képet vágtam, amilyet csak tudtam. Azt szerettem volna ebben a pillanatban, hogy visszaszívja az előző sértő mondatát. Türelmetlenül vártam, hátha megbánja a szavait, és bocsánatot kér, de nem tette. Csak állt ott mint egy szobor, megmerevedve. Egyikünk sem szól egymáshoz, csak némán álldogáltunk a magas dombtetőn. Egy kisebb széllöket meglebegtette kusza hajtincseimet, mire idegességemben félretoltam rakoncátlan szőke tincseimet a fülem mögé.  Már- már kezdett zavarni Arnold némasága, így hát megtörtem a kínos csendet.

– Nem kell úgy tenned, mintha érdekelnélek egy aprócskát is! – mormoltam az orrom alatt.

– Ne csináld ezt!

– Mit ne? – kérdeztem.

– Hát, amit csinálsz, mert kikészítesz vele – válaszolta.

– Én nem csináltam semmit. Csak az igazat mondtam. Úgy teszel, mintha én, vagy anya érdekelne téged, de te is tudod, hogy ez nem így van. Igaz?

– Fejezd be, Cass! – kiáltotta idegesen.

– Inkább menjünk haza, és felejtsük el, hogy egyáltalán beszélgettünk. Sőt mondok neked jobbat, azt is felejtsd el, hogy egyáltalán eljöttem ide veled.

– Rendben. Ha te így akarod… hát legyen így – felelte.

Feszengve ült vissza a motorra, én pedig beültem mögé. De a világért sem akartam megszólalni, még a végén én leszek az a hülye, aki megtörni a csendet, így hát némán ültem mögötte egészen hazáig. Nem mondanám, hogy élveztem a visszafelé vezető utat, főleg a dombon lefelé való robogást. Ujjaimmal szorosan tartottam kezemben Arnold pólóját, miközben szorosan átkaroltam libabőrös karjaimmal. Minél lejjebb ereszkedtünk a lejtőn, annál jobban kezdtem feloldódni a könyörtelen félelemből. De akkor érzetem a legnagyobb biztonságban magamat, mikor már a házunk előtt álltunk. Nem szóltam semmit, csak némán leszálltam a motorról, átadtam neki a bukósisakot, és elrobogtam a konyhába megkeresni anyát.

Az emlékek hatása

A nap melegen süt, sugarai kellemesen melengetik hófehér bőrömet. De hiába a nagy meleg, az én bőröm színe marad a sápadt fehér színben. Ha nem lennék ennyire emberi, még a végén azt hinnék, vámpír vagyok.

A teraszon üldögéltem, kezemben Jane Austin könyvével.  Körülöttem száz-, meg száz rózsabokor, telis - tele szebbnél szebb rózsákkal.  Amikor kint voltam, a szabadban, mindig kellemes virágillat lengett körül, ami emlékeztetett arra, mennyire szeretem a virágokat. Végül is, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Vagy igen?

Nem tagadhatom, Jane Austin, a világhírű romantikus írónőnk mindig a kedvenceim közé tartozott. Szerettem minden könyvét, főleg a Büszkeség és balítélet című regényét. Ha az egyikbe beleolvasok, szinte az első alkalommal elragad magával, így én is úgy érzem, mintha a történet egyik főhőse lennék. Különösen Lizy-vel érzetem, úgy, hogy egy csónakban evezek. A maga módján gyönyörű, de okos és pedáns lánnyal. Azért nem esek túlzásba, ezek csak szép ábrándok. Sosem leszek olyan szép, mint Lizy.

Emlékszem, 15 éves voltam, maikor még fogszabályzót és vastag keretes szemüveget viseltem. Úgy néztem ki, mint Betty, a csúnya lány, és ennek mások sokszor hangot is adtak.  Sokáig csúfoltak fura kinézetem miatt. A fiúk úgy hívtak, hogy vasfogú, meg szemüveges páva. Nagyon utáltam ezért őket, viszont nem tehettem semmit ellene, ha úgy is ugyan úgy szekáltak. A bátyám sokszor felajánlotta a segítségét, vagy a védelmét, de ez sem sokat számított. Néha úgy érzetem, mintha nem igazán érdekelné a kis húga biztonsága, sőt szerintem nagyban tojt rá, hogy zaklattak a külsőm miatt. Ugyanis figyelmét egyetlen szenvedélyének szentelte, a tragacsainak. Már 10 éves kora óta rajongott a motorokért és régóta vágyott már egyre. Apu észrevette a hirtelen kialakult szenvedélyét, ezért a tizenötödik születésnapjára megkapta élete első tragacsát. Még soha nem láttam senkit ennyire beleszerelmesedve a motorjába, mint Arnoldot. Féltékeny voltam, mégpedig arra a fémszerkezetre, ami elvette a bátyámat.

Innentől kezdve sokkal kevesebb időt szentelt rám, és abban a kevés idejében is a motorjával foglalatoskodott.  Ha rákérdeztem, lenne ideje rám, a kis testvérére, csak azt felelte, menjek, és bújjam a hülye, nyálas, romantikus könyveimet, mert úgyis csak azt csinálom. Ráförmedtem, hogy mit képzel, mikor ő meg állandóan a motorjával foglalkozik. Különben meg mi köze ahhoz, hogy mit kezdek magammal a szabadidőmben? Hisz amúgy is nyár van, nincs iskola, azt csinálhatok, amit akarok. Erre ő meg jól kiröhög engem. Igazából nem csak a könyveket bújtam, emellett külön énekórákra jártam a szünetben is. Ugyanis a hangomat képezni kell, ha énekesnő akarok egyszer lenni.  Mit is képzeltem? Ő már sosem lesz a régi jó bátyó…

Bezzeg a régi szép időkben, amikor hatalmas viharok dúltak. Hatalmasat villámlott, én pedig nagyon féltem, ezért átosontam Arnoldhoz, hátha engedi, hogy mellé feküdjek. Legnagyobb meglepetésemre a testvérem már aludt, ezért rezzenéstelenül bemásztam mellé, majd rátettem fejem a mellkasára, aztán úgy aludtam el, vele, biztonságban, így már nem féltem a villámoktól.

Annyira hiányzik már a bátyám ölelése, vagy mikor együtt nevetünk. Már nagyon rég volt, hogy mi valamit csináltunk együtt, mint két jó testvér. Engem lefoglalt az olvasás, na meg az éneklés, de mellette simán szorítottam volna időt a testvéremre is. Kicsi korom óta az volt a nagy álmom, hogy majd egyszer énekesnő lehessek, és egy jókora közönségnek dalolhatom saját készítésű daliaimmal. Ám ez az illúzió az évek múlásával egyre kezdett távolodni. Lassan már az énekórákat se nagyon engedhetem meg magamnak, főleg apa halála után kezdődött el az egész probléma áradat. Apukám már pár éve halott, ugyanis egyszer hazafelé jövet a munkahelyéről súlyos baleset érte. Tél volt és a fagy miatt az utak nagyon csúszósakká váltak. Az édesapám figyelmetlen volt, így megtörtént a nagy baj. Sokáig nem bírtuk feldolgozni az esetet. Azóta anyukánk teljesen eltávolodott tőlünk. És ami a legfájóbb volt, hogy velünk sem nagyon beszélt, pedig nagyon hiányzott. Mikor kicsi voltam, lefekvés előtt mindig betakargatott, vagy mesélt egy rövidke történetet, aminek a végére általában elaludtam.

Bár nem említettük, se én sem a testvérem, ám mégis hiányzott a szeretete és a tanácsai. Ő támogatta az énekesi pályámat, rábeszélt, hogy ideje lenne elkezdenem, vagy különben az álom nem válik magától valóra. Most pedig teljesen elzárkózik tőlünk önmaga magányában, a gyász fájdalmában. Bár tudom milyen nehéz ez, hisz elvesztettük a világ legjobb apukáját. Viszont ez már négy évvel ezelőtt történt, úgy hiszem, mi elég időt adtunk anyánknak a felépülésre. Ideje lett volna visszatérnie a szerepébe. A bátyám soha nem említette, hogy hiányolná anyát, de engem megviselt a távolságtartása.

Ám a helyzet egyre csak romlott, anya rászokott az alkohol fogyasztására.  Először még kisebb mennyiségben vett magához, aztán egyre többet és többet. Ezt már Arnold, akit eddig látszólag nem érdekelt a dolog, sem tűrte tétlenül. 

Anya épp az utolsó cseppeket tüntette el a whiskyjéből, ami őszintén szólva elég büdös volt, sőt mi több, az egész konyha bűzlött az italtól. Gyönyörű fürtjei most teljesen csapzottak voltak, kéken fénylő íriszei alatt most fáradtság festette karikák húzódtak. Vékony kezeivel éppen ki akarta dobni az üres palackot a kukába, mikor a bátyám mérgesen lépett be a konyhába. Gyenge, remegő kezében megállt az üveg, látva bátyám haragját. Valószínűleg megijedt, hogy Arnold jól letolja a gyerekes gyengeségéért.

Igaza lett volna, ha kiosztja, amiért ennyire elzárkózott tőlünk. Neveztem volna idegennek, mint a saját anyánknak. Egy anya nem csinál ilyet egyetlen gyerekével sem. Tudom, fáj neki a férje hiánya, de attól még mi itt voltunk neki. Számíthatott ránk, ha bajnak nézett elébe. Erre mi egy teljesen idegen személyt kaptunk vissza.

– Figyelj, anya, én eddig némán tűrtem azt, amit teszel, viszont ez már túlzás. Nem csak én vélem így, hanem Cass is. Hiányzol nekünk, nem is veszed észre, mennyire. Ne tedd ezt velünk, könyörgöm! Hagyd az ivást a fenébe és megint légy olyan, mint régen!

– Próbálom, fiam, de ne hidd, hogy nekem ez ilyen egyszerűen fog menni!

– Még csak meg sem próbálod. Legalább kettőnkért! Tudod mit, nem töröm magam miattad, úgy sincs semmi értelme. Ugyanúgy megy majd a pia, felejtsd el, hogy beszélgettünk!

– Arnold, várj! Te ezt nem érted!

– Sajnos igen, anya!

Arnold bágyadtan, mélabúsan lépkedett végig a folyosón. A tudat, hogy nem sikerült anyját a helyes útra téríteni, egyre csak marta. Bár előttem próbálta takarni szomorú arcát, de én tudtam, valójában mi rejtőzik mögötte. Titkon reméltem, idővel majd minden gondunk megoldódik anya alkoholproblémájával és az anyagi gondokkal együtt.

Az idő elteltével végül letetette a whisky-s poharakat. Sőt mi több az összes konyhában rejtőzködő üvegeket a szemetesbe hajította. Végül bejelentette, visszatért az édesanyátok! Arnold és én persze szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől és az örömtől. Végül odarohantam anyához, majd szorosan megöleltem, és puszit nyomtam ráncos homlokára.

– Annyira örülök, hogy újra a régi vagy! – sikongattam örömömben.

Arnold meg sem mukkant, csendben tűrte anya mondókáját. Valójában a szemét forgatta, biztos azt hitte egy újabb trükk anya tarsolyából. Ezúttal nem volt az, tisztán láttam anyun, láttam, milyen boldog, hogy láthatja örömittas arcom és széles mosolyom. Habár a neheztelő bátyám fanyar arcvonásai koránt sem nyugtatták meg. Arnold arcán egy mi van, azt hiszed, beveszem a kis hazugságaid figura tűnt fel. Bár anya próbálta a boldogság látszatát kelteni, de szomorkás szemei máris elárulták hatalmas bánatát, ami a szívét nyomta. Én pedig látva anyám szomorkás arcvonásit, kezdtem ugyan úgy érezni. Abban a pillanatban legszívesebben nekirontottam volna mogorva testvéremnek, és kértem volna, bocsásson meg anyának, de hiába kértem volna. Tudtam, a bátyám így is úgy is megmarad a szótlannak és önfejűnek. Annyira utáltam… vagyis szerettem volna, de nem ment, annak ellenére, hogy megtagadja anyánktól a bocsánatot, nagyon szerettem, hisz mégis csak a testvérem.

Elgondolkoztam, azon, vajon miért ilyen nehéz minden? Itt van az esély, hogy minden megváltozzon, nyomában anyám leküzdött ivási problémájával, és mégis úgy érzem, tehetetlenek vagyunk.

– Jól érzed magad, kislányom? Olyan döbbent képet vágsz – kérdezte aggódóan anya.

– Igen, azt hiszem. Csak egy kicsit elkalandoztam – válaszoltam a legkedvesebben.

– Csak nem egy jóképű srác vonta el az én kicsi lányom figyelmét? – mondta negédesen.

– Dehogyis! Teljesen más! Mégsem egy fiúról álmodozom! – nevettem fel.

Sápadt orcám akaratlanul kipirult a fiú szó hallatán. Eszembe jutott Benjamin Styles, Arn legjobb haverja. Te jó ég, mennyire odavoltam érte, és azt hiszem, még most is ég a láng a szívemben, csak elő kell csalogatni. Egy kósza pillantás azokba a csodás kék íriszekbe, és máris olvadok.